Csukás István: Mi az adu?

A versek és mesék után ezúttal Csukás István prózai írásait olvashatjuk a Mi az adu? című könyvben. A kötetbe tárcákat, portrékat, paródiát, egyfelvonásos színdarabot és hangjátékot gyűjtöttek össze.

Pom-pom, Gombóc Artúr, Süsü, a sárkány, Mirr-Murr és a Nagy Ho-ho-ho Horgász? Nem a kép kicsit sem teljes, Csukás István a mesevilágban mindent elmond és bemutat, amit csak lehet az emberi természetről és annak alkotásairól, csakhogy. Csakhogy Csukás István gyönyörű prózai írásokkal rukkol elő időről-időre.

"A szívünkben legyen egy másik időszámítás, amely Mikulástól Mikulásig tart."

Csukás István számomra nemcsak Pom-pom vagy Süsü, Csukás István számomra a kultúra egyik megtestesítője. Egyetemi éveim alatt, nagyon kulturális, nagyon elit és nagyon (bocsánat, de igen) sznob bölcsészként olyan liberális, irodalmi és kulturális klubokba is jártunk, melyekről igazából csak egy bizonyos kör tudott. Számomra Csukás István ezt az irodalmi hangulatot is jelenti. Ott találkoztam vele életemben először, és igen, bevallom remegett a térdem, akadozott a hangom. Pedig…

Hiába, Csukás István neve kötelez. A Kossuth-díjjal kitüntetett író a derű írója. Ezt ő maga is tudja, különben nem ünnepelte volna 75. születésnapját egy olyan sokszínű könyvvel, mint a Mi az adu?. 180 oldal, és olyan jó érzéssel eltöltött, és manapság egyre ritkábban megjelenő műfajok, mint tárca, portré vagy egy egyfelvonásos színdarab.

A többségükben kis terjedelmű művek olvastatják magukat, vannak köztük könnyed hangvételű, de a politizálástól sem mentes humorral és iróniával átitatott önvallomások (Nyílt szó, A cirkusz csodája, Ki tartsa el a költőt?), személyes emlékek és élmények felelevenítései (Isten madárkái, Vígeposz a múltunkról), és tanúságtételek a személyes múltról és a jövőbe tekintésről, már elhunyt pályatársakról (Ivánka, Iván, Mándy úr, Kamondy László mártírhalála), élő kortársakról, eszmékről, személetekről.

„Eduard: Unom ezt a csámcsogást! Nevem ki diccsel ejtené, hol van egy velszi bárd?”

Csukás a gyermekirodalomban, mesékben valósítja meg mindazt, amit a felnőtteknek szóló prózában is bármikor el tud mondani. Ez a betyáros bajszú, mindig mosolygó szemű ember egészen komolyan komolytalan és egészen komolytalanul komoly író és költő. Ha nem így lenne, nem merné megfogalmazni és leírni, hogy „Egy gyöngyszemet őrizgetek évtizedek óta a fejemben, így hangzik: „Mi szovjet nők különös vágású asszonyok vagyunk.”” a Vígeposz a múltunkról című tálcában.

Csukás István világában a rosszkedvnek nincs helye. Akárhonnan kezdem, akármeddig folytatom, előbb-utóbb mosolyt csal az arcomra, mintha a nap sütne rá mindig. Az ő világában mindennek megvan a maga pozitív tartalma, pozitív értelme, a rossz jóra fordul, a szomorú vidámmá válik, az iróniája nyílt, soha nem hátba támadó.

Cím: Csukás István: Mi az adu?

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés: 2011

Oldalszám: 183

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

Rakovszky Zsuzsa akkor nyitott a próza felé, amikor már érett, elismert és határozott utat bejáró költő volt. A kénytelen-kelletlen, de kezdőnek nevezhető (bár tanulnának tőle a valóban kezdők) prózaíró gyermekbetegségeit a rengeteg tapasztalat elsősorban a lírikus megjelenítésben és a műfordítói erényekben segítette.

Hogy találtam rá: Sajtópéldányként kaptam a Magvető Kiadótól.

Miért: Feltettem a listámra Lobo Moly.hu-s kezdeményezésére.

"Van, ami eltűnt, elveszett, de visszajön: idővel megint kedd lesz és vasárnap, az elfogyott, körömszilánknyi hold újra megtelik, az anyja reggel elmegy, de este megjön a havatalból. Máskor a dolgok egy óvatlan pillanatban átcsúsznak a határ túloldalára."

Nem kedvelem, és jogosnak sem tartom azokat a kritikai megjegyzéseket, melyek azzal kezdődnek, hogy „nem tudom, hogy kezdjem a kritikám”, „nem tudom, mi a véleményem a könyvről” vagy „nehéz helyzetben vagyok…”, mert ezek a kifogások üres mondanivalót tartalmaznak. Vagy tudja valaki, miről olvasott, vagy nem, no de, akkor minek írjon róla az olvasó... Ellenben, ha egy kritikus nem tartja helyénvalónak, ha egy kritika azért marasztal el egy könyvet, mert az nem olyan, mint a szerző egy korábbi munkája, azzal egyet tudok érteni. Azért is van szükség a kritikákra, mert az elvárások segítik az írói kiteljesedést. Merthogy Rakovszky Zsuzsa, A hullócsillag éve című könyve nem ugyanolya, mint az első munkája. Más, mint aki keresi az útját.

Rakovszky Zsuzsa második regénye számomra inkább regény, mint az első. A hullócsillag évé-t jóval könnyebb regényként olvasni, mint A kígyó árnyéká-t. Egyáltalán regényként olvasni is jóval könnyebb. Épp ezért, hogy ne összevessem, ne hasonlítgassam egyiket a másikkal, hanem kiemeljem, A hullócsillag évé-ről ezek után úgy fogok beszélni, mintha A Hold a hetedik házá-bant vagy A kígyó árnyéká-bant nem olvastam volna.  

A hullócsillag éve elsősorban Sopronban játszódik, az 1950-es években (pontosan valamikor 1955 őszén kezdődik, és valamikor a forradalom leverése után fejeződik be), egy mára már átértékelt korban. Csakhogy Rakovszky nem a korról, a forradalom előszeléről ír, hanem egy kislányról és az édesanyjáról. Maga a kor, a jellegzetes élethelyzet, a rendszerben alkalmazott nyelvi fordulatok és szóhasználatok, mind csak kellékek.

Egy, a regény elején még öt-hat éves kislány, Piroska szemszögéből (énvilágából) látjuk történetet, az élethelyzetet, a női viszonyulásokat és az összeütközéseket. Mert mint mindenki életében, Piroskáéban is akad néhány. Apja halála után a lány kettesben él az édesanyjával, aki mellett feltűnik két férfi is. A konfliktus máris adott. Piroska számára gyermekként nem elfogadható és nem vonzó az a férfi, aki viszont az anya számára felnőtt asszonyként az.

Piroska változik, élményekkel, lelki folyamatokkal, látószöge és világképe a regény előrehaladtával együtt tágul, fejlődik, sőt időnként már-már a felnőttnézőpontot és –hangot üti meg, miközben gyermeki énje a kihallgatja a beszélgetéseket, naplót, levelet ír, és felnőttmonológat ad elő.

Az idővel való játék mindig izgalmas, legtöbbször feszültséget és bonyodalmakat hoz. Rakovszky Zsuzsa is játszik az idővel, mert bár 1955-öt írunk, a történetnek van egy előtörténete, ahogy kinyitjuk a könyvet, az első levelek 1950-es és 1952-es keltezésűek, ami nagy segítség, hiszen sok olyan szereplőt, körülményt, kapcsolatrendszert és karaktert megismerhetünk, akik esetleg a történetben később csak utalásokban lesznek említve. Az akkor még élő Piroska apja, Kürthy Árpád és a később már özvegy Kürthy Árpádné, szül. Stark Flóra részére címzett levelekből betekintést kapunk egy kicsi kis családi közegbe, majd a félárva kislány környezetébe, az ötvenes évekbeli soproni polgárlakás miliőjébe.

És aztán jön maga a regény.

Minden regény kezdőmondata egyfajta vízválasztó; nyomaték az eljövendőkre, felhívás a továbbolvasásra. Rakovszky Zsuzsa kezdőmondata „A világot láthatatlan vonalak szabdalják darabokra.”, mintha egy álomjelenetbe kísérne el – ami a szerzőtől nem is áll olyan távol –, ráadásul egy valóságos környezetbe helyezve.

Noha Piroska még gyermek, és a nézőpontja egy gyermeki rácsodálkozás nézőpont, mégis egy felnőtt racionalitásával tekint a környezetére, és elemzi azt. Egy kislány magánya, kiszolgáltatottsága, félelme a világgal, a változásokkal szemben párhuzamosan jelenik meg ennek a kislánynak a jellemfejlődésével, gyermeki énjében kibontakozó nőiességével. Piroska tehát a kulcs, ő az a személy, aki bemutatja a másikat, aki belenéz mások arcába, aki kérdéseket vet fel.

"- A szerelem, az azt jelenti, hogy nagyon-nagyon szeretünk valakit! - mondja furcsa, szertartásos komolysággal az anyaj. - Ha majd egyszer igazán szerelemes leszel, ne félj, tudni fogod..."

De Rakovszky Zsuzsa nem elégszik meg a gyermek által bemutatott életképekkel és tudati állapottal, egy férfi, Bartha naplójegyzeteit is bemutatja, aki hasonló érzelmekkel bír, mint a nála sok-sok évvel fiatalabb kislány, Piroska: függőség, alávetettség és kényszerű alkalmazkodás. Barthát ugyanis, az ÁVH kötelékébe tartozó szeretője és saját gyengesége nyomasztja, és nem meri az özveggyé vált Flórát választani.

A feminim férfi és a maszkulin nő sajátos megjelenítést kap a szerzőtől, ami előrevetíti, hogy kudarcba fullad a menekülés a szituációból; Flóra és Bartha ’56-os emigrálási szándéka. Épp ezért egyfajta katarzist, gyomorszorító érzést kelt a vég, a nem kevés fricskával elnevezett „Élet az űrben” fejezet.

"Nincsenek is már grófkisasszonyok."

A fülszöveg szerint A hullócsillag éve a határok regénye. Anya és gyerek, férfi és nő keresi a határokat egymás között a tűrés és a tűrhetetlenség határvidékén, méghozzá egy igencsak terhelt világban, mind politikailag mind társadalmilag. Ezek a határok nehezen feszegethetők, a privát és a kollektív életen való változtatás mintha magában hordozná a kudarcot. Mégis, a lírai minőség megengedi, átlépje a határt a líra és az epika között, hogy egy regényszerű költői könyvet kapjunk kézhez.

Cím: Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

Kiadó: Magvető Kiadó

Megjelenés: 2005/2010

Oldalszám: 400

Györe Balázs: A megszólítás ábrándja

Talán a Boldogkönyv volt az első, amit Györe Balázstól olvastam, aztán jött az Apám barátja, de akkor már tudtam, hogy az írói stílusa, a mondanivalója, nézete, válaszkeresése és -találása megszólított, innentől kezdve kerestem a műveit, hallgattam a róla, vele szóló riportokat (is). A megszólítás ábrándja nem több és nem is kevesebb, mint amit a cím takar. Megszólít, ábrándokkal.

Hogy találtam rá: Kedvelem Györe Balázs műveit.

Miért: Lobo Csökkentsd a várólistádat 2011! kezdeményezésére Györe Balázs, A megszólítás ábrándja is felkerült. És bár már hónapok teltek el hogy kivégeztem, most végre írtam is róla.

Bevallom menekülőben vagyok. Az elmúlt néhány nap faltam a könyveket, sorokat, pedig tilos lenne, a tilalom addig szól, míg A Boszorka démona a végleges szerkesztett állapotába nem kerül. Csakhogy a boszik olyan erővel küzdenek, hogy a kézirat javítása vagy inkább a velük való együttélés már nem csak az ébrenlétemben van jelen. Muszáj kizökkentenem magam, az objektivitás érdekében.

„Valaha mindent szerettél itt. A port, a remegést, a képeket a falon, a repedéseket, a nagyítót, az ollót. Megkezdődött a távolodás. Arrébb kerül naponta néhány milliméterrel minden tárgy. Végül magára marad a lakás. Milyen lesz nélküled? Lehúzzák az ágyneműt, tologatják a bútorokat, kicserélnek ezt-azt, újat vesznek. Megjavítják a vízcsapot. Eladják a szőnyegeket. Zuhanás közben magaddal rántod a terítőt. Belekapaszkodsz, mint egy be nem fejezett mondatba. Görcsösen szorítják ujjaid  a rojtokat. Magaddal rántod az életet. Elkerülhető? Nem."

Györe Balázstól A megszólítás ábrándja kicsiny könyv, a Harmonia Cealestis-hez viszonyítva mindenképp az. De Esterházyhoz viszonyítva minden kicsi. Mégis. Ha a hangulata, egyénis stílusa megfogja az embert, akkor nem és nem ereszti. Emlékek, képek, érzelmek és álmok, csupa személyes, intim tapintás, engedély adása a legtöbbször ki nem mondott gondolatok, élmények betekintésébe.

Idézetek és megidézettek

A szerző nem nekem, olvasónak ír, ez árad minden egyes szóból, mondatból és sorból. A szerző önmagának ír. Györe Balázs önmagát szeretné megérteni, tisztán látni, a múltját, családi viszonyait, barátaival való kapcsolatait, az általa nagyra tartott írókkal és költőkkel kapcsolatos élményeit. Mintha önmagát szeretné igazolni, mintha önmagát szeretné megtalálni, hogy mi miért történik vele, miért született erre a világra, milyenek és kik a szülei, a szerelmei, miért pont azok a barátai, akik.

Györe Balázs művére nehéz azt mondani, hogy regény, mert nem az. Dokumentálja az életét: fontosak számára a dátumok, a tények, a nevek. Többször is nyilatkozta, hogy egyetlen nevet sem változtat meg az írásaimban, nem képes rá. Így megismerhetjük felesége, Andrea iránti szeretetét, apjához való mély kapcsolatát és az élete értelmét jelentő fontosságot, a kislányát. De álmokat, epizódokat kapunk a nagy példaképeknek, és múzsáknak is tekinthető íróóriások, Ottlik Géza és Mándy Iván személyiségéből is.

A megszólítás ábrándja egyszerre napló, esszé és memoár is. Györe Balázs elegyíti a műfaji sajátosságokat: csöndes töprengések, furcsa történések sűrítő, ám korántsem logikátlan álmok lejegyzései, világos kontúrú emlékképek, sőt olykor a múlt tárgyiasult dokumentumai (levelek, kedves könyvekből kimásolt idézetek) váltogatják egymást lapjain. A szerző higgadt pillantással tekint vissza a múltba, néz körül a jelenbe és lát előre a jövőbe.

Kislánya, Borbála születése nem csak az életét változtatta meg, hanem a világhoz, az időhöz való viszonyát is. Felesége betegsége és kislánya gondozása a múltba, egészen a dédszülők idejéig viszi el egyfajta csendes, nyugodt folyamban, de epizódokat kapunk saját gyermekkorából is, fiatalkori szerelmeiről, csalódásairól. Györe Balázsra legnagyobb hatással édesapja volt, de mind szellemi mind eszmei szinten meghatározó szerepet játszott az életében Ottlik Géza személye és az ő munkássága.

Cím: Györe Balázs: A megszólítás ábrándja
Kiadó: Liget Könyvek
Megjelenés:2005
Oldalszám: 202

Vlagyimir Vojnovics: Monumentális propaganda

Vlagyimir Vojnovics nem lehet könnyű ember, nem lehet hétköznapisággal „vádolni”. Minden egyes sorából árad az orosz irodalomra jellemző szomorú beletörődéssel felruházott irónia, ami vegyítve van egyfajta erősen parodizált önkritikával és fölényeskedő bölcselettel.

Már túl voltam A kucsmán és  az Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai című könyveken, amikor a Monumentális propaganda megszólított, hogy szeretne a könyvespolcomra kerülni.

Tehát ő ott volt a polcon már, a vágy mégsem tört rám jó ideig, hogy belemélyedjek, aztán hála Lobo akciójának, kötelező irodalommá tettem erre az évre. Nem bántam meg, azóta már újraolvastam mindegyik Vojnovicsot, ami itthon kapható…

Müller Péter, URH együttesének van egy Szavazz rám! című dala, valami nagyon eszembe jutott, miközben a Monumentális propagandát olvastam.

"Lenin, Jagger és Clara Zetkin engem javasolt. Én vagyok a megbízható anti-futurista! A monumentális propaganda tárgya!
Szavazz rám!"

Hogy találtam rá: Orosz irodalom, kiált magáért, hogy olvassam...

Miért: Lobo által felvetett Moly.hu-s listára feljegyeztem, bevégeztem, lejegyeztem...

„Ahol túl sok a költő, ott primitív a nép.”

Vlagyimir Vojnovics a szovjethatalom gyermeke, ami meglátszik minden történetén. Szerencsére. 1932-ben született író, nehéz gyermekkorral megterhelve kezdett írni. 1963-ban jelent meg az Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai, ami meghozta számára a sikert és a figyelmet is. Miután 1969-ben szamizdatban kiadásra került Nyugaton is az Ivan Csonkin, Vojnovics megfigyelés alá és tiltólistára került. 1973-ban nyíltan Szolzsenyicin védelmére kelt, miután a Nobel-díjjal kitűntetett (1970) írót A Gulag szigetcsoport című műve miatt kiutasították Szovjetúnióból. Vlagyimir Vojnovics cenzúra ellenessége és a hatalommal való szembenállása, kifigurázása egyre jobban szemét szúrta a szovjet hatalomnak, végül Brezsnyev megfosztotta állampolgárságától, 1980-ban emigrált, majd több város után Münchenben telepedett le.

„- És ha Lenint akasztod a traktorodra, azt is elhúzod?

Szirotkin szemrehányó tekintetett vetett Aglájára.

Mama, ne politizáljunk, jó?...”

A Monumentális propaganda története Magyarország történelmét tekintve (is) fontos évben indul: 1956 februárjában, amikor Hruscsov a desztalinizációs (micsoda kifejezés!) terveinek véghezvitelében Dolgov városába is eljut. Az oroszok sodródtak hatalmi játszmákkal és magával a hatalomra emelt szereplőkkel is, míg Sztálint imádták, addig Sztálinnak emeltek szobrot, majd Hruscsovért kezdtek rajongani, és a Sztálin szobrokat pedig ledönteni. Persze, ez nem pontos kép az eseményekről…

Dolgov nem egy Moszkva, de ez nem akadály, hogy Sztálin szobra legyen. Amit a legújabb határozat szerint le kell dönteni, és mert a pártfegyelem és a diktatúrában vetett hit ellen nem volt apelláta a monumentális öntöttvas szobor jövője is az enyészet útjára lépett. Azaz csak lépett volna, mert „- A fémre? – háborodott fel Aglája. – Ez neked fém?” felkiáltással Aglája Sztyepanova Revkina a Komszomol zsákutca 1. számú ház egyik lakója tűzön s vízen át küzdve, harcolva és önérzettel telve, kitartva megteszi azt, ami normálisan gondolkodó ember számára több mint mosolyogtató: lakásába helyezi el a hatalmas öntvényt.

Aminek meg is lesz a következménye…

„Egy jelöltből választottuk meg a képviselőnket, és folyton a szabadságról ábrándoztunk. És mos tessék, itt van, nekünk meg nem tetszik. És nagyon sokan visszasírják a régi rendszert, még Sztárlinról is ábrándoznak.”

Nehéz szembesülni a valósággal, még nehezebb önmagunk hibáival, gyarlóságainkkal szembesülni. Márpedig Vojnovics saját népét szembesíti történelmével, sőt a jelent és egyfajta jövőképet is bemutat az olvasónak. Aglája szemszögéből és életútjából nézve betekintést nyerhetünk az orosz, majd a szovjet és az azt követő Orosz Föderáció hatalmi játszmáiba, a nép érdekében jelszóval tarkított elnyomással és meghurcolásokkal teli élethelyzeteibe.

A szerző pontosan szerkesztett menetben tárja fel a kronológia útján a az első világháborút követő kollektivizálást és az azt követő második világháborút, majd a hruscsovi gazdasági és politikai kiszámíthatatlanságot, a brezsnyevi pangást, ami együtt járt mind a személyiségi jogok, mind a szólás és szabadság jogok elnyomásával és sárba tiprásával, de ízelítőt kapunk a glasznoszty, peresztrojka időszakából is, hogy elérjünk a McDonald’s és a Coca-Cola adta világba, amikor Renault-reklámokkal és az adó befizetésre szóló plakátokkal tarkítják a jelent. De Vojnovics nem állt meg itt. Tovább ment, sőt…

Dolgov, és ezzel együtt Oroszország jövője is elénk tárul, magát Putyint és az általa fenntartott politikai ideológiát és politikusi attitűdöt mutatja be.

„- …Ez az ember viszont titokzatosan viselkedik, lassan beszél, halkan, de mindig magabiztosan. Keveset gesztikulál, de kifejezőn. A férfiakat egy pillantásával rémületbe hozza, a nőket izgalomba, de impotens.

Biztos, hogy impotens?

Biztos. A nép valódi bálványa csak olyan ember lehet, aki számára semmilyen más szenvedély és kísértés nem létezik az emberek teste és lelke feletti korlátlan hatalmon kívül.”

Eredeti cím: Владимир Vojnovics: Mонументальной пропаганды

Magyar cím: Vlagyimir Vojnovics: Monumentális propaganda

Fordító: Dési Edit, Rónai Gábor
Kiadó: Gabo
Megjelenés: 2000/2006
Oldalszám: 448

Cormac McCarthy: Vad lovak

Azt már megtanulhattuk, hogy Cormac McCarthy az egyik legnagyobb mesemondó a kortárs irodalom egén, és az egyik legnagyobb név a világirodalom galaktikájában.
Minden mű, amit eddig Cormack McCarthy által olvastam, kivételesnek és rendkívüli minőséget hordozónak tartottam, és a Határvidék-trilógia első kötete, a Vad lovak sem rí ki a sorból.

A Vad lovak több mint egy tipikusan McCarthy-féle sablonokra épülő történet. A hangulata olyannyira magával ragadó, hogy tényleg kiszakít arra a háttérzörejekkel és némi jazz-zel és blues-zal vegyített néhány órára, és elrepít a vadnyugat McCarthy-ra jellemző „romantikájával” (is) felvirágoztatott Texasba, azaz a főcímhez híven a mexikói határvidék világába.

Hogy találtam rá: A Magvető Kiadónak, azon belül is Tegyi Timinek köszönhetem, hogy felhívta rá a figyelmem. Minden elismerésem, mert mind a fordítás, mind a borító méltó a könyv tartalmához.

Miért: Minden, amit eddig McCarthy-tól olvastam vonzott és lenyűgözött.

Nyugat-Texas, 1949. Farmok, szegényedés, olajmezők feltárása…

Mint ahogy az gyakran megesik McCarthy-nál, a Vad lovak főszereplője is egy fiatal férfi, aki előtt egy nagy utazás áll. És a 16 éves John Grady Cole nagyapja halála után megkezdi ezt különleges utazást, ami maga az élet.

A farm, ahol a századfordulóig együtt élt a család lassan elnéptelenedett, a srác apja és anyja elválnak, barátnője elhagyja, nincsenek kilátásai a következő lépésre, nem látja sem a ranch, sem saját jövőjét. John Grady merész és bátor lépésre kényszerül úgy dönt, hátrahagyja a végnapjait élő farmot, és rábeszéli a szintén nehéz helyzetben lévő barátját, Lacey Rawlins-t, hogy próbáljanak együtt szerencsét egy normális, jobb élet reményében.

„A kihalt éjszakában ahol harang nem is kondulhatott volna harangzúgást hallottak és ők csak ügettek tovább a föld elhagyatott és sötétbe borult íves dobogóján s belenyargaltak a rajzó csillagokba és nem is alattuk hanem közöttük jártak – jókedvűen de óvatosan mint a frissen szabadult tolvajok egy ragyogó gyümölcsöskertben és csak egy könnyű kabáttal védekeztek a hidegtől s tízezer világ közül választhattak.”

És alig kezdődött meg az utazás, ismét találkozunk McCarthy fő mondanivalójával: az élet olyan döntések eredménye, amelyet nem vizsgálnak felül, és fordítva. Ezernyi világ fekszik előttük, hogy melyiket válasszák, melyik a legmegfelelőbb számukra? Nem tudják megváltoztatni, visszavonni a döntésüket, nem tudnak menekülni a sorsuk elől.

A két fiatal sráchoz csatlakozik egy harmadik útitárs, az ugyancsak fiatal Jimmy Blevins, aki a táj fia: mesterien kezeli a hatlövetűt, és mindig mindenhol képes bajba keverni önmagát és társait. John Grady és Lacey gyorsan megszabadul tőle egy lövöldözés közbeni menekülés során Mexikóban, ám sejteni, hogy Jimmy felmerül még az életükben, és nem sok jóval kecsegteti majd őket.

A két lovas fiú útja végül elvezet egy farmhoz Mexikóba, ahol munkát kapnak egy nagy haciendán, Bolsón de Cuatro Ciénagasban. Igyekszenek otthonra lelni, normális életet élni, a lovak szelídítésével foglalkozni. Ahol pedig a szép utáni vágy felüti a fejét, ott az érzelmek is teret kapnak: John megismerkedik Alejandrával, munkaadója lányával, akivel felfedezi az első szerelem szépségét.

Ám mindennek ára van, mindenért meg kell fizetni. A tűnékeny elégedettség, szerelem, a békés időszak nem tart sokáig, és a két fiatalember szépséggel, megpróbáltatásokkal, nyomorral és erőszakkal teli élete kezdetét veszi…

Fura, hogy a vér, az erőszak, a szabadság szeretete nem hozza előtérbe a szerelem szépségét, a vágy, szexualitás élményét, hogy mennyire háttérbe vannak szorítva a női tulajdonságok, a női szerepek és maguk a női szereplők is McCarthy műveiben. Fura, hiszen maga az író három házasságon van túl – vagy pont ezért?

Hoollywood feldolgozta a McCarthy drámáját, Billy Bob Thornton rendezésében, Matt Damon, Penélope Cruz és Henry Thomas főszereplésével.

„Ha lehet legelején kezdeném. Onnan mikor először láttam a lovat.”

John Grady otthona és szülei elhagyásával együtt döntött az életében, az egyik utat választja a tízezer közül -, és erről az útról nincs visszaút. A találkozások és ismeretségek látszólag nem bírnak nagy jelentőséggel, ám a változások magukkal hozzák a múltat is, és erősebb hatással vannak az életre, mint azt sejteni lehet. McCormac nem ismétli magát, ám folyamatosan jelzi, hogy az élet döntések láncolata, és a választott döntések következményei csak később hagynak nyomot maguk után.

A Vad lovak egy újabb puzzle Cormac McCarthy játékában. Abban a játékban, amelyben az emberi lét és annak súlya áll központban. A végletes emberi természet, a döntések és tettek következményei, a visszavonhatatlanság – előbb vagy utóbb elér, nincs menekvés előle.

Részlet a Vad lovak könyvből:

http://kiadok.lira.hu/media/kiadok/pdf/139398680.pdf

Eredeti cím: Cormac McCarthy: All the Pretty Horses

Magyar cím: Cormac McCarthy: Vad lovak - Határvidék trilógia

Fordító: Szentgyörgyi József (eredetivel összevetette: Totth Benedek)

Kiadó: Magvető Kiadó

Megjelenés: 1992/2010

Tetszési index: 100%

ps. valamiért béna a blogspot adminja, bocsánat a csúf megjelenítés miatt.

Bret Easton Ellis: A Királyi hálószobák

Bret Easton Ellis nem az az író, aki évente 18 könyvet adna ki, sőt, egyetlen műve sem jelent meg idestova öt éve, mégis minden regénye nívós és jelentős. Első regénye, a Nullánál is kevesebb 1987-ben jelent meg, közben kiadott öt művet, hogy a hatodik, kevesebb huszonöt évvel később, az első folytatása lehessen 2010-ben.

Elég annyit említeni: Amerikai pszycho, és mindenki tudja, kiről és miről van szó. Ha Bret Easton Ellis-nek vehemens marketing tanácsadója lenne, biztos brandet építene, akárcsak a legjobban kereső írók. Mégis, könyveinek száma ellenére neve az amerikai kortárs irodalom egyik márkája ma már.

Patrick Bateman orgiákban élvezkedő sorozatgyilkos volt, aki a kannibalizmustól sem riadt meg. Bret Easton Ellis pedig vele és általa, egyszer s mindenkorra a kortárs amerikai próza fenegyereke lett. Hősei mind sikeremberek. Az író szemszögéből nézve sikeremberek, mert valójában pszichopaták és érzelmi analfabéták, mind a mellett, hogy a közösség megbecsült tagjai.

Királyi hálószobák

A kérdés adott A Királyi hálószobák megjelenése után: vajon annyira megosztja-e még Ellis az olvasókat és a kritikusokat, mint indulásakor, vagy mára már elfogadottá lett az egykor botrányosnak bélyegzett szerző?

Ellis mindig is utálta, hogy azonosítják őt főhőseivel, Patrick Bateman-hez fűződő kapcsolatát például ellenszenvesnek mondta, noha viselkedésük több mindenben is feltűnően hasonlít.

A Királyi hálószobák nem szakad el az első történet, a Nullánál is kevesebb című regénytől. A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú figurák, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. A narrátor most is Clay, és úgy amúgy sem sokat változott senki és semmi. Mindenki ugyanolyan hedonista és kiüresedett, ugyanolyan szenvtelenül nézi a világot, mint régen, buli buli hátán, drogok, csajok és pasik…, miközben ahogy az lenni szokott a valóság kicsit (egészen) más: titkok és hazugságok árnyékolják be a kapcsolatokat, és az életeket.

„Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle.”

A negyvenes évei elején járó Clay most forgatókönyvíróként dolgozik, és Los Angelesbe érkezik, hogy részt vegyen új filmje szereplőválogatásán, s persze hamar a régi társaság ölelő karjai közt találja magát. Az élet visszáját mutató tükre azonnal megmutatkozik: valójában szó sincs köztük barátságról; mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg. Az eltelt évek során a haverok sem változtak, ha csak nem annyit, hogy Blair és Trent összeházasodtak, Julian továbbra ugyanolyan kétes figura, mint volt, semmivel se lett megbízhatóbb, Rip pedig a plasztikai műtétek beteges rajongója lett, „egy arc, ami egy arcot utánoz, és meggyötörtnek látszik”

Nem szükséges többet vagy kevesebbet várni A királyi hálószobák-tól. Nyilván sokan fanyalognak, nagyobb durranásra vágytak ekkora kihagyás után. Ellis adja azt, ami a megszokott tőle, iróniával teli borzongást, feszültséget és izgalmat, és ami kihagyhatatlan: lenyűgöző stílust és csodálatosan hosszú mégis értelmezhető mondatokat.

Magyar cím: Bret Easton Ellis: A királyi hálószobák

Fordító: M. Nagy Miklós

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 224 oldal

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Ingmar Bergman három hónapig írta a Jelenetek egy házasságból című drámáját. Három hónap egy kispolgári házasság repedéseinek rálelésére, kudarcának átélésére, mély árokká ásására, a lelki nyomoron, a testi fájdalmakon át egészen addig a pontig, míg a főszereplők (férj és feleség) meg nem találják a maguk számára jelentő normalitást, azaz vissza a kezdetekhez.

Szóval, „Marianne is, Johan is végigvándorolta a siralom völgyét, és gazdagon benépesítette forrásokkal. Hogy úgy mondjam: újratanulják önmagukat.”

Ennyi. A posztnak nem is kéne másról szólnia.

„Johan: Őszintén szólva, a dolog nem ilyen egyszerű.

Palmné: Ezt hogy érted?

Johan: Régen azt hittük, hogy velünk semmi se történhet. Most már tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk.”

Bergman nagyon jól tudta, hogy egy házasság felbomlása nem ér véget azzal, hogy aláírják a válási okiratokat és ágyőt mondanak egymásnak a felek. Bergman továbbszőtte a megrázó mélységekig eljutó drámáját egészen a belenyugvásig, a kompromisszumok elfogadásáig, és a másik fél problémáinak megismeréséig.

Bonyolult dolog egy párkapcsolat fenntartása, egy házasságé pedig kiváltképp az. Ingmar Bergman pedig profi volt benne, vagy nagyon is antitalent. A világ talán legnagyobb rendezője (Woody Allan szerint mindenképp az, márpedig neki hihetünk) összesen ötször írta alá a házassági okiratot és ugyanennyiszer a válásit is, és ha ezen kapcsolatok nem terhelték volna le eléggé, számos liezonja, néhány évig tartó szerelmi viszonya is gazdagította életét.

Johan alig 42 éves, Marianne 35. Nem kor, de ők régóta együtt vannak, megszokták már egymást. Csakhogy mint minden nyugodt és semlegesnek tűnő viszony mögött itt is érzelmek és indulatok forrongnak és igyekeznek előtörni a megszokás monotonitásából.

„Johan: Jó éjszakát.

Marianne: Jó éjszakát, drágám.

Johan: Beállítottad a vekkert?

Marianne: Igen, nem felejtettem el. (Szünet) Johan! Ha most kívánnál engem, akkor én...

Johan: Köszönöm az ajánlatot, de már alszom. Jó éjszakát, drágám!

Marianne: Jó éjszakát. Aludj jól!”

A Jelenetek egy házasságból felvet egy csomó kérdést. A házaspár tagjai közt valódi antagonisztikus ellentét feszül, épp csak nem tudják, hogy pontosan mi az. Szükségük van egymásra, mégis unják egymást. Emiatt persze el is lehet válni. Ugyan bennem felmerül a kérdés: minek, hogy folytassák mással ugyanazt a játszmát?

Marianne és Johan ezt a játszmát választják. Hogy változott-e valamit az életük, okultak-e hibáikból, a könyv olvasása közben végig tudható a válasz, noha nincs kőbe vésve. A válás utáni hisztériák, mélypontok, az új nőre való ráunás, az új pasi levadászása után a valahai pár a közös chipsevésben, borozgatásban, természtesen az egykor közös hétvégi házban és rendetlenségben talál egymásra és újabb fölhevült erotikus kalandokra. Bergman mindezt briliáns dialógusokkal tálalja.
Szerencsémre (?) teljesen el tudtam vonatkoztatni a két és fél óra hosszat tartó filmtől a drámát. A snittek nélkül is láttam magam előtt Marianne-t, amint igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben a férjével való kapcsolatában, hogy Johan a legnagyobb igyekezete ellenére sem tud kibújni bőréből, és hátrahagyni az unalmasnak érzett egyéniségét, az ezernyi érzelemszálat, zsarolást és durva bántást, melyek oda vezetnek, hogy legyen bárki is épp az életükben, ők vissza-visszatalálnak egymáshoz.

Szenvedés, mazochizmus, vagy tisztán csak szeretet? Bergman nem ad választ. Nincs is rá szükség. A lélektani konfliktusok részletes ábrázolása az olvasó arcába kiált: miért ne? Aggonizálás a javából.

Bergmant olvasni feszültséggel telve fájdalmas, ennek ellenére letehetetlen. Elgondolkodtató érzéseket kelt, és felpofoznád olykor a szereplőket, talán pont azért, mert ráismersz önmagad kis stiklijeire. Abban az esetben, ha a bátrabb olvasó nem tette le a könyvet az első ellentétek kialakulásánál és túlélte a azokat, megtekintheti a filmet is. Vagy fordítva. Bergmant olvasni, és meghalni a valóság realitásában. Íróként kikezdhetetlen, filmrendezőként pedig megkerülhetetlen.

„Marianne: És azt hiszed, hogy én is szeretlek?

Johan: Igen, talán igen. De ha sokat beszélünk róla, a szerelem elmúlik.”

Vagyis ha szeretsz, bűnhődsz, ha szeretsz, magányossá válhatsz?

Bergman számára a szeretet olyan megfoghatatlan érzés, melyet kimondani sem akar. Johan legalábbis óva inti Marianne-t, a „szeretlek” szó ismétlése számára a megszűnést jelenti, és nem a bizonyosságot. Vajon így van-e? Vajon rácáfol-e erre Bergman magánélete? Szerintem igen, de ettől még katartikusnak tartom ennek a házasságnak a drámáját.

„Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.” – írta Ingmar Bergman a XX. század egyik leghíresebb filmrendezője, a darab szerzője. És valóban...

Eredeti cím: Ingmar Bergman: Scener ur ett äktenskap

Magyar cím: Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Fordító: Osztovics Cecília

Kiadó: Európa Kiadó

Megjelenés: 1973/1987

Oldalszám: 167

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból irodalmi pofonja Lobo Csökkentsd a várólistádat 2011! játékának is köszönhető. Soha jobb pofont.

Petőfi Sándor: A hóhér kötele

„Megbüntettem az atyák vétkeit a fiakban harmad- és negyedíziglen” - ezzel a lényegre törő mottóval kezdődik Petőfi Sándor egyetlen regénye, A hóhér kötele. A romantika költője, hőse és szenvedő alanya sok szinte thriller szintű szörnyűséget, világfájdalmas pesszimizmust, hol cirádásan körülírt, hol alig néhány szóval jellemzett naturalizmust vegyített egybe, a könyv (és nincs ebben semmi meglepő) a nyelvezet és a társadalomkép ellenére mégis kifejezetten kellemes olvasmány. Élvezetes.

Petőfi Sándor 1846-ra egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni, ami magával vonzotta a rosszakarókat is: a költő vehemens, temperamentumos személyisége, különcségei, valóban szabad szellemű, ám mélységében konzervatív elveket vallott, melyeket sokan féltékenyen vagy megütközve figyeltek a reformkor Magyarországában. Válságidőszak következett, amire a kritikákon kívül hatással volt egykori szerelme, Etelka halála, Berta-szerelem csalódása is.

1846 elején, vagyis körülbelül egy évvel Dumas Monte Cristo-jának franciaországi megjelenése után Petőfi a szülei házában, Szalkaszentmártonba vonult vissza sebeit nyaldosni, feltöltődni. Az eredmény pedig több elbeszélő költemény mellett a Felhők ciklus, a Tigris és hiéna dráma és A hóhér kötele című regénye, melyek  a nagyközönség által kevéssé ismert művek.

A hóhér kötele szerelem és bosszú története, no és barátságé, a felfokozott indulatoké, nagyívű érzéseké, kegyetlen gyötrelmeké, heves vágyaké, kártyaszenvedélyé, viharé, éjszakáé, akasztófáé, sírhalomé: egy romantikus dráma kelléke – nem csak a fülszöveg szerint. A hátborzongató história elbeszélője, Andorlaki Máté feladva önmagát, a szemünk láttára válik szörnyeteggé, a szenvedély és a bosszúvágy démonikus megszállottjává. Petőfi hű maradt az első sortól az utolsóig a regény elején található mottóhoz; az alapmotívum a dráma maga: a bosszú, több generáción átívelve.

Mit ér a bosszú, ha beteljesedik?

Mennyi ideig tart a bosszúvágy, ha igazi? Mi fűti a bosszúvágyat? Az egyébként rendkívül fordulatos – és valljuk be, mert meglepődtem rajta, hogy rémregénybe illő jelenetekkel tarkított - történetet a főhős, Andorlaki Máté elbeszéléséből ismerjük meg, akinek közel három évtizedig tartó várakozás után végül hetvenéves, magányos öregemberként sikerül beteljesítenie a bosszúját – annak a férfinak, Ternyei Boldizsárnak az unokáján, aki nagy ellenfeleként tönkretette az életét. Maga a gyűlölködés kiindulásával, mint oly a sok háború, a nő okolható. Eredetileg azért robban ki Andorlaki és Ternyei között az ádáz gyűlölet és harc, mert a két férfi ugyanazt a hajadont, Rózát kívánta feleségül venni. A szerelem pedig mindkét fél részéről megalkuvás nélküli volt. A lány már-már választ és Andorlaki Máté felé hajlik, ám Ternyei kijelenti: „ha az enyém nem lesz, tiéd m lesz” – a jóslás helytállt, Róza nem csak lehetetlen helyzetbe került, hanem megoldhatatlanba is, és végül a halálba menekül.

Ezután kezdetét veszi Andorlaki és Ternyei kölcsönös bosszúhadjárata, melynek elbeszélése során Petőfi a „vadromantikus” próza minden szépségével – pontosabban borzalmával – megajándékozz bennünket, olvasókat.

"az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg"

Van itt kérem humor, a kezdetekben méghozzá bőven, majd fokozatosan egyre sötétülő hangulat, párbaj, nem egy, gyilkosság nem kettő és öngyilkosság, több is mint amennyit elvisel az ember gyomra egyetlen könyv során. A fiatal költő engedve hangulatának a romantikus „kellékek” egész tárát elénk tárja, még mielőtt valaki menekülni a Nemzeti dal hitét feledve, a sírjukból kiásott holttestek, a vad, éjszakai viharok, a ravasz kelepcék é, a puszta kézzel folyó verekedések és az akasztófa is szerepet kap. A regény azonban sokkal több, mint a korban olya divatos rémregények magyar környezetbe helyezett másolata. A mai thrillerekre emlékeztető történet hátterében ugyanis felsejlik a korabeli Magyarország – Petőfi által oly a sokszor ostorozott – reménytelenül elmaradott társadalmának képe.

Tagadhatatlan, hogy A hóhér kötele megírására Dumas Monte Cristo-ja hatással volt, a bosszú mindenekfelett elmélet, mert „az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg” átitatja az egész regényt, de érződik rajta vadromantika burjánzásának megindulása, Victor Hugo és Eötvös József énregényeinek esetleges befolyása is.

Eredeti cím: Petőfi Sándor: A hóhér kötele

Kiadó: Cartaphilus

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 172

A MEK-en is eolvasható.

Esterházy Péter: Egy nő

Ironizált líra, fragmentált szövegkezelés, szkeccsek, novellák, nem kevés, közel száz, és mind Esterházy Péter tollából, és mindnek egy a címe: Egy nő. Sőt Esterházy továbbviszi a gondolatot, hiszen mindegyik novella, írás első mondata is ugyanúgy szól "Van egy nő".

Kimeríthetetlen a férfi-nő viszonyok alakulásának ábrázolása, valójában kimeríthetetlen a férfiak viszonya a nők felé - és fordítva. Merthogy Esterházy férfi narrátora ezernyi változatban mutatja be azt az "egy" nőt, aki a számára, "a" nő. Ám számunkra, olvasók számára egy idegen, mert a nő(k) kilétéről jóformán semmit sem tudni (Esterházytól megszoktuk, hogy a valóságot mesterien és szinte visszakereshetetlenül elegyíti a fikcióval). Ellvastam egyszer, majd kétszer, aztán már többedszerre is, a titok megfejtésre szorult, és a titok feltárult, mint  Szezám kapuja. A kötet nem egy nőről szól, hanem három konkrét nőről - mégpedig név szerint.

Sok kritika érte a magát az Egy nő-t és magát Esterházyt is az olykor naturálisan durva leírásaiért, a frivolizált, jócskán erotizált férfivallomásokért. Pedig Esterházy épp csak annyit tett, hogy lejegyezte mindazt, amit egy férfi gondol, érez azzzal az Egy nő-vel kapcsolatban: szeret és gyűlöl, taszít és vonz.
Féltékeny, rajong, fél és félt, vágyakozik, kioktat, uralkodik, meghunyászkodik, megaláz és felmagasztal, bezárkózik és kacérkodik, hisz, felejt és még milliónyi érzelemmel találkozhatunk a tematizált kötetben.

Ne vegye senki komolyan Esterházy írásait, amennyiben kizárólag a könnyed műfajokat részesíti előnyben, ezeket az "egyperceseket" élvezni kell, a nyelvi játékokat, a könnyed játékosságokat a művészi nyelvezetet.

Egy nő

Egy nő (1)

Van egy nő. Szeret.

Egy nő (2)
 

Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogyan érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat, ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba.
Van, hogy nem beszélhet velem nyíltan. (Ennek többféle oka lehet, politikai, munkahelyi, közlekedésszervezési vagy családi. Az édesapja nem állhat engem, árnyjáték, tartja a munkámról, árnyékbokszolás, meg hogy én önmagam árnyoldala volnék, és hogy beárnyékolom a lánya életét satöbbi; igazságtalan, vén hülye, mondanám, ha nem volna amúgy egy édes pofa, kiegyensúlyozott és vonzó – egy szép ősz férfi!) Ilyenkor az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszíthetem, s bármit megtennék, bármit, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed…, bólogat elégedetten. Rövid gondolkodás után azt felelem, igaza van, igazad van, kedvesem, de azután begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, kizárólag nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Föl is ívelne a termelés. Úgy, árnyék, kardvirágot hát?! Azt, egyetlenem.A kardvirágtól elbizonytalanodik, és megkíván. A fal elé áll, akár egy halálraítélt, hátulról világíttatja meg magát, lassan, elszántan közelít, megáll, megállok, nincsen vissza, dörzsöli, meszes lesz mindene, perlites (hőszigetelő vakolat), fehér, mint a bohóc arca. Liheg, reszket, én alig mozdulok. Most mondjam azt, hogy a kivégző osztag tagjai, nők, férfiak vegyest, már csőre töltöttek? Vagy hogy az ő arcuk is fehér, perlites, mint a bohócoké?
 

Egy nő (3)
 

Van egy nő. Gyűlöl. Akar. Szünös-szüntelen telefonozik. Üzenetet hagy. Üzenetrögzítőt vett, hogy azon is üzenetet hagyjon. Sok dolga van. Mindig máshonnét hív. Nem beszélhetek nyíltan, súgja néha a kagylóba. Ezt a következő hívásban megmagyarázza. (Többféle oka lehet.) Ha találkozunk, a régebbi telefonokat értelmezi. Remeg a fürdőszoba, matáv és interurbán, kacarászik alattomos jókedvében.
 

Egy nő (4)
 

Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja; mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a „beszélgetésünkbe”. Közben a leesett hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak, a fák kirügyeztek, már lehet nem üvegházi paprikát kapni, igaz, még csak darabra, a nyirkos testrészek, testodvak újra begombásodtak, a parlament megszavazta a 2. zsidótörvényt (május 3-a), és a török csapatokat is kinyomta már az ifjú Bádeni Lajos az országból. Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem egészen mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás.

Egy nő (5)
 

Van egy nő. Szeret. A múlttal küszködik, jelesül az egyén és a közösség, a saját és az ország múltjával. Nem tud belenyugodni. Például képtelen megemészteni a világosi fegyverletételt. Talán ha Dembinskibe parányival több tehetség szorul… Vagy mért nem szerette Kossuth Görgeyt? Tudja maga, nekem micsoda seggem volt? Nem, maga ezt nem tudja. Ó, ne afféle kancás farra gondoljon, valami tuti barokk örvényre, ne ilyen, megengedem, igényes trivialitásra… Maga csak azt látja, ami van. 1853. február 18-án Libényi János szabólegény sikertelen merényletet követett el a császár ellen. Maga csak azt látja, hogy megy le, hogy elindult, hogy elindult a seggem.
Szeret csókolózni (lásd Kossuth–Görgey), féktelen vidámság fogja el, nevet, kacag, nyihog – ezek mind csókfajták. De jó játék!, göcög közben a számba, még, na, még egy kicsit, a nyelve megkeményedik, szinte kopogtat a szájpadláson, trillázni kezd ott belül a sötétben, a sötétemben. Maga a csók Paganinije, alázatoskodom. Kuss! Dolgozok! Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtető, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák és csontok…
A majtényi síkon, rebegi.

Forrás: Esterházy Péter, Egy nő, Magvető, Bp., 1995

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

Láz van, a női sikerszerzők láza. A kiadók egymás után fedezik föl és reklámozzák agyon a női bestsellerírókat. Ki valóban rendelkezik tehetséggel, ki csak csendben ír, ki kevésbé, más pedig elhiteti magával, hogy tollából, azaz klaviatúrájából nívós meseszó árad.

Rakovszky Zsuzsát nem kell felfedezni, még annak sem, aki nem ismeri a magyar kortárs szépirodalmat, hanem a szórakoztató felé kacsintgat inkább. Rakovszky ott van, azaz jelen lehet mindenki életében, aki minőségi női irodalmat kíván olvasni, hiszen jelentős költői és tekintélyes fordítói életműve birtokában írta meg A kígyó árnyéka című regényét. Tavaly pedig megjelent a harmadik prózai műve, A Hold a hetedik házban című novelláskötete. Míg a felnőtt olvasók Frederick Forsyth vagy Susan Sontag műfordításját ismrehetik, az ifjúságnak sem ismeretlen a neve, elég Stephenie Meyer Alkonyat és Újhold magyar változatára gondolni.

"Éjszaka mintha az egész világegyetem nem lenne egyéb, csak egyetlen nagy, fekete szemrehányás: miért nem alszol?"

Mi a különbség a Kossuth-díjas Rakovszky írásmódja és a női bestsellerírók között? Mitől értékesebb az egyik a másiknál (ha értékesebb)?

Rakovszky Zsuzsa női író, azaz a nők mindennapjaival, élethelyzeteivel foglalkozik elsősorban. Tőle is ugyanolyan lebilincselő történeteket olvastam eddig, mint egy bestsellerírónál. Mondjuk nem romantikus alapok és szenvedélyek szerint lebilincselőket, hanem az életnek azt a szegletét bemutató banalitását, ami kiszámítható, várható és folyamatosan bebizonyosodó hogy sokszor azon fordul és alakul egy élet sorsa és iránya, hogy a véletlenek merre viszik. Az egyik elbeszélés címe is ez: Véletlen.

Véletlen?

Véletlenül kiöntenek egy leveset, véletlenül olyan helyre ül le valaki egy munkahelyi étkezőben, ahova egyébként nem ülne és véletlenül pont aznap kap egy hírt, hogy megcsalta az egyébként roppant vonzó és életigenlő vőlegény a menyasszonyát, és e helyett egy szürke, unalmas mérnökemberhez megy hozzá, és tulajdonképpen egy olyan kényszerpályára áll rá az élete, amiben óhatatlanul is sok olvasó a saját életére, környezetének gondolataira ismer rá. Férjek és apák, érzelmi zsarolások, női praktikák, gyermeki ártatlanság és hiszékenység. A kilenc elbeszélést összefoglaló kötet a hétköznapok krónikái, a szituációk nagyon is egyszerűek, olyanok, melyek bárkivel megtörténhettek volna.

Egy kötet kilenc novella. Egyik sem több a másiknál, egyik sem akar több lenni annál, amit a szerző nyújtani kíván: emberi, asszonyi és férfiúi sorsokat, kapcsolatokat, élethelyzeteket tárnak fel. Rakovszky nem akar mindennek a mélyére járni, nem keres győzteseket és bűnösöket. Üdítő, mennyire eltalálja, hogy az apró részletekben rejlik gyakran a lényeg: egy-egy élettörténetnek olyan momentumait emeli ki, melyek lényegtelennek, elfeledett pillanatoknak tűnnek csupán, aztán mégis kiderül, hogy bármennyire is homályba veszett dolgok, kis epizódok, hatásuk mégis sorsfordító.

"Az az igazság, hogy mi nők imádunk áldozatok lenni!"

Az elbeszélő igazi narrátor. Bravúros többszólamúságban mutatja be szereplőinek nézőpontjait. Nem róla szól a történet, ő a háttérbe vonul és visszafogottan jellemzi mindazt, ami a főszereplőkkel megesik. Ennek a narrátornak nincs részrehajló véleménye, nem jegyzi meg, hogy épp helytelenül vagy helyesen cselekszik, dönt, szólal meg valaki. Ez a narrátor nem ítélkezik, de nem is ruházza át ezt a terhet az olvasóra; nem befolyásolja őt azzal, hogy ez az ő feladata lenne.

A hétköznapok szereplőinek életébe tekinthetünk bele. Így aztán könnyedén magunkra ismerhetünk: Nahát, mintha az én történetem olvasnám! Majdnem így döntöttem én is! – gondolatok szárnyalnak az olvasás közben az ember fejében, felülbírálva saját illetve a novellák szereplőinek tetteit, gondolatait.

Mi a szeretet? Mi a lét lényege? Minden nagyon is hétköznapivá lett? Vagy mi élünk meg mindent nagyon hétköznapi, leegyszerűsített módon? Rakovszky válasza szerint a szeretet, a lét értelme ellenszegül minden korlátozásnak és dogmának. Problémák, anyagi és párkapcsolati nehézségek, gyász, magány, öregedés, halál… mind az élet része. De mennyire és mennyiben tartjuk őket fontosnak és foglalkozunk velük?

A rendszerezés és a korlátok megtalálása ellenére mégis harmóniát találunk Rakovszky soraiban. Nincs fejlődés, mintha megállt volna az idő. Minden stagnál, a kétségek, a biztos pontok, a tehetetlenség határozza meg a novellákat. Mégsem keseredünk el. A harmónia eléri azt is, amit nem feltételeznénk.

Tartalom:

A Hold a hetedik házban 

A svédek

Az álom

Az ismeretlen tényező

Triptichon

A véletlen

A zebrapinty

Kalkutta liegt am Ganges…

Mája Fátyla

Eredeti cím: Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban
Kiadó: Magvető
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 352