Aron Ralston: 127 óra a Kanyon fogságában

Egy regény, ha megtörtént eseményeken alapszik mindig biztos véggel rendelkezik. Hiszen kontrollált: az írón kívül mások is ismerik az eseményeket és annak végét, s pontosan tudják kivel mi és hogyan történt. Számunkra, olvasók számára meg az a jó, hogy tudjuk, mire készülhetünk fel, nem szükséges nagy meglepetésekre számítanunk.

Akár erkölcsi tanulságot is beleképzelhetek: így jársz, ha túlzottan elbizakodott és vakmerő vagy. Persze ehhez az is kell, hogy a Grand Canyon foglyává válj - szó szerint. Márpedig lássuk be, ez utóbbi kitételnek igen kicsi a valószínűsége egy átlagember esetében.

"A kanyon még mindig csak egy sekély patakmeder, két tíz méter magas dűnesor között. Mielőtt nehezebbé válna a terep, barátságos csevegésbe kezdünk moabi és aspeni üdülőhelyi életünkről. Megtudom, hogy hozzám hasonlóan ők is az outdoor-szabadidőiparban dolgoznak."

Aron Ralstron fiatal, jóvágású hegymászó és kalandsportoló, olyan, aki otthon érzi magát az extrém és a természet közeli életmódban. Csakhogy megtörténik vele az, amire nem igazán számít senki, ha elindul valahova túrázni: „szombat délután volt, és két óra negyvenegy perckor, nyolc mérföldre a kisteherautójától épp egy mély és keskeny hasadékkanyonban ereszkedett lefelé, amikor elszabadult egy hatalmas sziklatömb”.

Egy ilyen tragédiára nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha sok kalandban volt már része: Aron keze a szerencsétlen esése következtében egy sziklavájatba szorul.

Mit tesz az ember egy ilyen szituációban? Könnyen felelek rá, voltam, ha nagyon más, mégis hasonló helyzetben már. Az élet megy tovább, ha van is idő arra, hogy elgondolkozzunk rajta és önvizsgálatba bonyolódjunk, a valóság az, hogy az életösztön sokkal erősebb annál, hogy ellamentálgassunk a múlt jelentéktelen vagy épp ellenkezőleg fontos eseményein.

"Greifen, zukneifen, drehen, reißen"

Az ember annyit tud tenni, hogy megpróbál életben maradni. Se többet, se kevesebbet. De szerintem ez épp elég.

Aron az üregben hat napon keresztül alig valamennyi ivóvízzel és élelemmel, valamint a megfelelő ruházat nélkül végigkínlódja az éjszakákat és nappalokat. Szenved. Abban a biztos tudatban, hogy senki nincs akinek fogalma lenne arról, merre is van ő a Grand Canyon világában. Eldönti, bármi áron is de kiszabadítja magát a szikla fogságából.

Nem árulok el nagy spoilert azzal, mi történik főhősünkkel, hiszen cikkek sorában olvasható volt már: Aronnak egyetlen lehetősége marad a szabadulásra, olyasmi, amit józan ésszel fel sem lehet fogni, nem hogy véghezvinni. Bicskát ragad, és használja...

Szép, szép történet, de hogy lebilincselően izgalmas, és hogy kalandregény lenne, ahogy a kiadó fülszövege ajánlja?

A film szinte biztosan sokaknak tetszeni fog, nem hiába jelölték Oscar-díjra, hiszen látványban nincs hiány, Danny Boyle valóban zseni, James Franco pedig ismét bebizonyította, hogy legény a talpán, azaz nem csak a Spiderman mellékszereplőjeként lehet rá számítani. Mégis amilyen a film, olyan a könyv is. Minden látványos igyekezete ellenére unalmas és hatásvadász. A katarzis elmaradt.

Eredeti cím: Aron Ralstron: 127

Német cím: Aron Ralstron: Im Canyon: Fünf Tage und Nächte bis zur schwierigsten Entscheidung meines Lebens

Magyar cím: Aron Ralstron: 127

Fordító: Susanne Schädlich

Oldalszám: 384

Jules Verne: Doktor Ox ötlete

Jules Verne a mi Verne Gyulánk, mint ahogyan magukénak vallják az angolok, a németek, az oroszok, az amerikaiak, az indiaiak, de még a kínaiak is. Művei a világirodalom legkelendőbb és legsikeresebb regényei közé tartoznak, a létező legtöbb nyelvre lefordították őket.

Jules Verne nem hiába írt nem mindennapi történeteket, az élete sem volt tipikusan mindennapi. 1828-ban született Nantes-ban, bár kedve nem igazán volt hozzá, de engedett a szülői akaratnak, és a középiskolai tanulmányainak befejezése után jogot tanult Párizsban. Az amolyan nagy dumás Verne egyetemi évek alatt rájött: a száraz jogi esetek és törvények helyet őt inkább valami más köti le, az hogy a képzeletében életre kelt kalandokat megjelenítse. Imádott írni. Cikkeket, verseket, tárcákat írt, de mindaddig nem sok sikerrel, míg meg nem ismerkedik Alexandre Dumas-val, aki pártfogásába veszi, és színházában előadja az Eltört szalmaszálak című művét, ami ha nem is osztatlan, de legalább mérsékelt sikernek örvendett.

Szerelemre lobba egy kétgyermekes özvegy, Honorine de Viane iránt, hogy feleségét és családját el tudja tartani polgári állás után néz, és tőzsdeügynök lesz belőle. Sorsa akkor pecsételődik végleg meg, mikor 1863-ban a Hetzel elnevezésű ifjúsági lap tulajdonosa felfedezi magának Verne Öt hét léghajón című kéziratát.Verne öröme határtalan lehetett, hiszen 240 frank tiszteletdíjat kapott.

Innentől fogva a 34 éves Verne élete nem csak anyagiak tekintetében változott meg, hanem az egész életmódja is szabadabb lett. Otthagyta pénzügyi állását és kizárólag az írásnak és a tapasztalatgyűjtésnek szentelte életét. Hamarosan megjelent a „A jégszfinx" is, de addigra készen volt már a következő könyv, és nem volt megállás: folyamatosan jelentek meg a kalandok Verne tolla által.

Hatteres kapitány kalandjai,Utazás a Holdba, Grant kapitány gyermekei, Húszezer mérföld a tenger alatt, Úszó város, Utazás a Hold körül, Nyolcvan nap alatt a Föld körül, A francia zászló, Két évi vakáció, Ox doktor hóbortos története, Sándor Mátyás, Az örök Ádám, Hódió Robur, A világ ura stb..

Fantáziája határtalan volt, legyen fantasztikus vagy kalandregény, a technika fejlődése folyamatosan megjelenik a történetekben, a repülőgép varázsos csodája, a tengeralattjáró és a léghajó megdöbbentőn pontos leírását ma a számos megfilmesített regények adják vissza. Verne a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakjává vált. Zseni volt a maga módján. Mind a mai napig "lopnak" tőle ötleteket, alaptörténeteket.

Verne Gyula soha nem járt Magyarországon, mindent könyvekből tudott róla, a Sándor Mátyás sajátosságai mégis a mi történetünk. Verne soha nem tagadta, hogy egykori mentora, Dumas Monte Cristo grófja keltette életre a fantáziájában a magyar nemes történetét.

Az eltúlzott ábrázolásokat és a hihetetlen történeteket mesterien ábrázolta Verne kellőképpen adagolva a tudományt a fantasztikummal és a humorral.

Ogygen – Ox Ygen

A flamand kisvárosban, Quiquendone-ban tipikus nyárspolgárok élnek, tipikus mindennapi életükkel. Ám egyszer csak nagyon különleges hatása éri az embereket…

„Tudni való, hogy az állatok a rendes időkben éppoly flegmatikusak voltak errefelé, mint gazdáik. A kutyák, macskák nem éltek, inkább csak vegetáltak. Soha egy kéjes borzongás, soha egy dühkitörés.”

Doktor Ox, a vegyész és asszisztense Ygen úr a kisváros mellé költözteti laboratóriumát és - mint a városka jótevője, és az innováció éllovasa – a saját költségén kívánja megoldani az utcák és a házak gázvilágítását és fűtését, egyfajta „megvilágosodás” címszó alatt. Mivel ő viseli a költségek nagy részét, meg is kapja a megfelelő jóváhagyásokat rövidtávon a városka Közgyűlésétől.

"De micsoda változás következett be ama néhány hónap során, amelynek legapróbb eseményeiről is számot próbálunk ehelyütt adni! Kutyák-macskák kimeresztették fogukat-karmukat. Itt-ott - dührohamuk ismétlődése esetén - agyonlövetésükre is sor került. Első ízben lehetett olyan lovat látni, mely megbokrosodva vágtat végig Quiquendone utcáin, olyan ökröt, mely nekiront egy társának, hogy szarvával felöklelje..!”

Az építési munkálatok előrehaladásával azonban problémák kezdenek felmerülni. Furcsa változások vehetők észre mindenkin és szinte mindenen: Quiquendone lakói „betegek” lesznek, agresszívekké, zavartakká és türelmetlenekké válnak. Az írót más regényeiben is foglalkoztatta, hogy hol válik a tudományos megszállottság kártékonnyá, az emberi méltóság elleni vétséggé. A valóság elkendőzése csak egy ideig lehetséges a doktor számára, mert a rejtélyre egy véletlen baleset során fény derül. Világossá válik, hogy doktor Ox kísérletezik a városka lakóin: egy őrületbe hajló zseni tömegméretű fiziológiai-kémiai kísérlet "szenvedő" alanyaivá váltak.

Charles R. Cross: Jimi Hendrix – Tükörszoba

„Ekkor Jimi bekonferálta a „Wild Thing”-et. A Wild Thing egy gyatra popsiker volt, utálta mindenki – jegyezte meg Reid. – Ő pedig eljátszotta. A szart is kiverte abból az átkozott, istenverte dalból, és az egekbe emelte. Képzeld el: a legborzalmasabb számból képes volt kihozni valami csodálatosat.” Reid később kiment a mosdóba, és visszafelé Brian Jonesba botlott. „Ott elöl már minden ronggyá ázott” – figyelmeztette Jones. „Miről beszélsz? Sehol semmi vizet nem látok” – válaszolta Reid. „A gitárosok könnyében ázik minden” – mondta Jones”

Hogy találtam rá: Ami megjelenik az életéről, azt birtokba veszem.

Miért: Az ő zenéjén (is) nőttem fel. Nem volt pillanat, amikor ne rajongtam volna érte. És különben is ma augusztus 20. van.

„A gitárosok könnyében ázik minden.”
Jimi Hendrix 1942. november 27-én született Seattle-ben, és 27 évvel később, 1970. szeptember 18-án Londonban. A saját törvényei szerint él, a saját életét élte, épp úgy, ahogy neki tetszett. Ahányszor Fatimmal beszélgetünk róla (viszonylag sokszor felmerül a neve és játéka a családunkban), valamelyikünk mindig kimondja: menjen a francba, hogy tönkre tette magát. Igen lehetünk dühösek Jimi Hendrixre, mert megfosztott minket zsenialitásától, mindattól a bravúrtól, melynek birtokában volt.

Persze felesleges a patetikus felhang, ha erről az amerikai gitáros, énekes, zeneszerzőről beszélünk. Nem illik hozzá. De az tény, hogy a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros, ma már hivatalosan is minden idők legjobb gitárosának választott Hendrix, mit sem vesztett a kultúrára való hatásából. Ikon volt már életében, halála pedig, ahogy ez lenni szokott, csak felduzzasztotta ezt a bálványozást.

„Amikor a szeretet hatalma legyőzi a hatalom szeretetét, a világ meg fogja ismerni a békét.” J.H.

Charles R. Cross életrajzíró, kutató, tehát távol áll tőle a lazább, könnyedebb stílus. Nem is kell elvárni tőle, hogy a fantáziát is segítségül hívva írjon. Olvastam már jobb életrajzokat, mint a Tükörszoba, de a könyv akkor is aprólékos kiegészítésekkel végigköveti Hendrix életútját, családjának, szülei életkörülményének bemutatásától egészen a halálát követő örökösödési perekig. Szórványos képet kapunk a kis Buster, James Marshall nehéz és nem egyszer durva gyermekkoráról, a notórius iskolakerüléséről, a nőkhöz és az önmagához való viszonyáról és a végtelennek tűnő zenei epizódszerepekről; a zenésztársak közötti ellentétekről, a sikert meghozó angliai fellépésekről vagy az amerikai fesztiválokról.

A fejezetek az életút linearitását és dátumait követik, s kegyetlen aprólékossággal tárják fel e nem egyszerű élet minden lépését. Cross Hendrixről írott könyve kiváló adatgyűjtemény, de semmiképpen sem dokumentumregény. A legendát mutatja be úgy, hogy bepillantást nyújt a valóság szárazzá vált tényeibe, igazságába. Azért, hogy ha csak adatok és évszámok felsorolásain is, de megismerjük magát az embert, minden regényes mesélést mellőzve.

The Cry of Love

Hendrix kuriózum volt, még akkor is, ha a 60-as évek szabadság, szerelem, béke stb. – jelszavak mindennaposak voltak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyaránt. Hendrix néger, fehér és cseroki indián felmenőkkel rendelkezezett, színes bőrű, balkezes volt, és soha nem tanult meg kottát olvasni – mégis gitárüstökösként robbant a rock világába. Már ez épp elég volt ahhoz, hogy a rajongóin kívül irigyei is legyenek. Hendrix tudott élni. Ivott, drogozott, gyógyszerrel kábította magát és középső ujját felmutatva nyilvánította ki véleményét a világról. Mégis, a világhírnév felé araszoló Hendrix nem kapott sört egy angol pubban, mivel bohém ruházata miatt artistának nézték, a kocsmáros meg el akarta kerülni, hogy a vándorcirkuszosok odaszokjanak hozzá.

Nem tudok nála jobb gitárost említeni, utánozhatatlan technikával játszott a wah-wah pedállal és a szétrágott, szétvert gitárjával, az elektronikus eszközök adta lehetőségeket a legváltozatosabban tudta alkalmazni, úgy hogy visítón dübörgő zenéje újdonság volt és maradt mind a mai napig.
Tagadhatatlan, hogy Jimi Hendrix nélkül ma nem ilyen lenne a könnyűzene, és a nem csak szűkebb értelemben vett rockzene. Paul McCartney-től kezdve Radics Bélán át Eric Burdonig vagy akár a másik nagy kedvencemig; Miles Davisig a legnagyobbakra hatással volt.
Mindent magába szívott, s mindent a saját képére alakított. Zenéje annyira összetetté vált, hogy a műfaji meghatározása besorolhatatlan; a blues, a jazz, a funk, a rock alapjai mellé egyfajta pszichedelikus hatást váltott ki az improvizálása során, mély érzéki és észleleti tudati állapotváltozást okozva. A színpad pedig az övé volt.

Eredeti cím: Charles R. Cross: Room Full of Mirrors: A Biography of Jimi Hendrix
Magyar cín: Charles R. Cross: Jimi Hendrix – Tükörszoba
Fordította: Szilágyi Ágnes
Kiadó: Cartaphilis Könyvkiadó
Oldalszám: 374
Kiadás éve: 2006

Tetszési index: 100%

Rejtő Jenő rejtélyes élete

„Az író töredelmesen, de röviden beismeri, hogy regényének előzményei vannak.

A regény úgynevezett előzményein olvasó és író egyaránt szeret hamar túlesni. Az ilyesmi részint unalmas, részint sablonos, különösen ma, mikor a regényírás bizonyos fajtáit már nem is iparszerűen, hanem a konyhaművészet szabályai szerint, kész receptek alapján főzik ki. Például: "Végy két ifjú szerető szívet, törd meg, forrald fel a szenvedélyeket, hintsél a tetejébe egy kis édes egyházi áldást, és jól megfőzve vagy félig sületlenül bármikor feltálalhatod az olvasónak." (Szőke ciklon)

Hogy akadtam rá: Gyűjöm Rejtő Jenő regényeit és a róla szóló könyveket.

Miért: Egy Rejtő-regénynek mindig lehet tudni a végét, de egy Rejtő-mondatnak soha.

"Az életben csak pozőrök számára fordulnak elő komoly dolgok." (Egy bolond száz bajt csinál)
Talán Karl May után és Bates előtt valamikor 8-9 éves koromban Rejtő Jenő volt soron, így mire alig tizenéves lettem kivégeztem és rongyossá olvastam az Albatrosz-féle kiadású Rejtő összest. A család egymásnak idézgetett esténként a vacsora felett vagy helyette Piszkos Fred fregattkapitány kalandjaiból és Fülög Jimmy poénjain röhögtük magunkat halálra esti mese gyanánt. Irodalmi sznobizmusom soha nem szabott gátat Rejtő iránti rajongásomnak – szerencsére, ponyvaéhségem csillapítandó időről-időre újraolvasom minden könyvét.

Alighanem a P. Howard és Gibson Lavery írói álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval (aki mind a mai napig vezeti a top100-as listát), talán még felül is múlja - neve mégsem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában a különböző tudományos lexikonokban, irodalmi kánonban.  Számtalan regénye (máig nem dolgozták fel teljesen, csak foltokban az életművét) közül egy sem került be még a kötelező olvasmányok közé. Mi olvasók mégis gazdagabbak lettünk általa, mint azt ő valaha is megálmodta.
Maga Rejtő Jenő (1905-1943?), született Reich Jenő élete épp olyan volt, mint halála utáni mennybemenetele, mert úgy halt meg, hogy alig maradt utána valami. Vagyis szinte semmi: egy útlevél, levelek, pár összefirkált kézirat, néhány dedikált könyv, egy saját kiadású lap. A testét sosem találták meg, eltűnt, halálának körülményeit és pontos időpontját a mai napig homály fedi. Munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában.

„- Uram! A késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami matrózban.
- Milyen kés volt?
- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
- Kagyló.
- Hány részből?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban.
- Köszönöm...” (Piszkos Fred a kapitány)
Rejtő Jenő minden valószínűség szerint olyan figura volt, akiről maga P. Howard is írt volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki zajos kalandokban vett részt, súlyos nélkülözésben és kávéházi ricsajban imádott(?) élni, becsavarogta - részben gyalog - Nyugat-Európát, főleg Franciaországot, nem egyszer töltött hosszabb-rövidebb időt különböző börtönökben, ahol a helyi vagányokkal barátkozott, és állítólag megszökött a légióból Észak-Afrikában. (Hámori Tibor) Jó barátságban volt Kabos Gyulával és Karinthy Frigyessel, próbálta ellesni Heltai Jenő írói technikáit. Az amúgy gyenge idegzetű Rejtő művészi színvonalára kihatott hánya vetett élete: egyenetlen író volt, olykor pongyola, lapos, de egy idő után ráérzett a saját, utánozhatatlan stílusára, és legelsietettebb műveiben is vannak olyan oldalak, amelyek a humor remekei közé tartoznak. Nyelvezete néha csak úgy szikrázik a játékos szóbravúroktól, a nonszensz komikumoktól, máskor színtelen, nemritkán csapnivalóan rossz mondatokat ír.

„…egészen fiatal lánykák és teljesen öreg tudósok hiszékenysége állítólag korlátlan.” (A tizennégy karátos autó)
Hogy mit köszönhetünk P. Howardnak? A kabaré és a légiósregény műfajait használva és kitágítva életfilozófiát teremtett, több Rejtő-mondat kulcsfontosságot nyert a mindennapokban: "nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani" vagy Piszkos Fred elhíresült mondata, hogy "azért nem dolgozik, mert elvesztette a meggyőződését" kijelentéseket nap, mint nap használjuk.
Rejtő könyvei afféle biztos kikötők; könyvei soha nem okoznak meglepetést, sajátosan egyéni stílusa, szimpatikus és tetszetős, sokszor eszetlen figurái bármit is tesznek, közel állnak hozzám. A kalandregény-elemek, bővelkedő fekete, groteszk és bizarr humorral ötvöző regényei (légiós történetek, kevésbé sikeres westernek), burleszkjei nem görcsölnek, nem finomkodnak, a kabaré szellemével átitatott szellemes párbeszédek folyton nevetésre késztetnek, mert a szerző nem bonyolítja a történetet, de végig lebilincsel vele. Egy Rejtő-regénynek mindig lehet tudni a végét, de egy Rejtő-mondatnak soha.