77 éves korában elhunyt Ranschburg Jenő, gyermekpszichológus, a pszichológiai tudományok kandidátusa.
Először a királyi rádióban találkoztunk, én szó szerint citerázó térdekkel igyekeztem magabiztosnak láttatni magamat előtte. Felesleges volt. Tanár úr mindent tudott, mindent látott. Olyan empatikus ember volt ő, akit keresni kell, mert a világ nem a hozzá hasonlóan érzékeny tudós, örök gyermeknek találtatott ki, annak, aki soha nem szégyellte infantilis mivoltát, szinte gátlástalan őszinteségét. A vele való munka, majd a tanulás olyan könnyed volt, olyan vidám. Tanár úr tudott örülni a saját és más sikereinek, tudott adni és kapni. Az én citerázó térdeim pedig rettenetesen hamar feledve lettek, amit neki köszönhetek.
Drága Jenő bácsi, köszönöm.
Drága Jenő bácsi, köszönöm.
A Magyar Pszichológiai Társaság főtitkára (1975 – 1980), a Magyar Pszichológai Szemle rovatvezetője. 2009-ben Prima Primissima-, tavaly Hazám-díjat kapott.
Dr. Ranschburg Jenő: A tükör előtt
Nem értem, itt vagy ott a testem.
de pont olyan, minthogyha festem:
fülem begörbül, égnek áll a hajam.
Kezem behajlik: én csinálom,
a számat írtó nagyra tátom,
de nem találom így se: önmagam.
Enyém az orrom, és a hangom,
ha játszom, hadvezér a rangom,
s parancsot mint a felnőtt úgy adok.
Enyém a kard, enyém a harcom,
ez itt a vállam, itt az arcom,
de én, ki tudja merre, hol vagyok?
Enyém a mellem és a lábom,
magam azonban nem találom
sehol.
Szeretném végre tudni mégis:
enyém vagyok esetleg én is?
De hol?
