Agatha Christie: És eljő a halál...

Újra és újra felmerül a vágy bennem, bár készíthetnék interjút Agatha Christie-vel, bár beszélgethetnék vele egy csésze tea felett ülve, bár meséltethetném életéről, gondolatairól, vágyairól. Hihetetlen fantáziának volt birtokában ez az asszony, és ő jól kufárkodott ismeretével,  és képes volt időről időre letérni a kitaposott ösvényről. Ennek köszönhető az Úticélja ismeretlen és az És eljő a halál…  történet is, a kedvenc krimijeim Agatha Christie-től.

Az És eljő a halál… krimitől nem a megszokott stílust, történetet és kort kapjuk, noha mégsem érhet senki rajongót meglepetésként, hiszen a krimik királynője élete nagy részét töltötte Egyiptomban ásatások felett görnyedve segítette második férje, Max Mallowan régészeti munkáját. Agatha Chistie mégsem bízta a véletlenre a hitelességet, ezért Stephen Glanville egyiptológus szakértői tanácsét kérte, aki a szakmai segítségen kívül, (Christie életében először és utóljára történt meg hasonló) arra is rábeszélte a szerzőt, hogy változtasson a történet végén.

Persze Agatha Christie sem bújhatott ki a bőréből, az És eljő a halál… című kötet nem a régészeké, senki nem kutat múmiák és piramisok rejtett titkai után, nem hoz átkot senki senkire, nem mutatkozik sehol egy vészjósló holtából visszatérő szellem. Sőt, Monsieur Hercule Poirot-ot vagy Miss Jane Marple-t is hiába keresnénk a piramisok árnyékában. Agatha Christie nem a XX. század rejtélyekkel teli konzervatív világába viszi el az olvasót, hanem a „dicső” múltba. És mégis, mintha az ókori Egyiptom szele épp csak annyira csapta volna meg az írónőt, amennyire az egészségesnek mondható, hiszen a bűnügyi regény akár a középkorban, de a jelenben is játszódhatott volna. Kortalan, és mégis hű a korhoz.  Az És eljő a halál… négyezer évvel ezelőtt játszódó izgalmas és letehetetlen krimi.

"Most ebben a pillanatban Renisenb úgy érezte, mintha sohase ment volna el innen..."

A történet tehát Kr. e. 2000 körül játszódik az ókori Egyiptomban, a Nílus partján élő aktuális fáraó alattvalóinak mindennapjaiba, hierarchikus felépítésű családi viszonyaiba, belső feszültségeibe tekinthetünk be.

Az özveggyé vált Reniszenb visszatér családjához kislányával, Tetivel, és gyászát megtörve az első felindulásában örömmel tapasztalja, hogy nem sok minden változott, míg ő távol élt. Családtagjai ugyanúgy élnek és ugyanolyanok mint régen. Ám a külsőségek megtévesztőek lehetnek… Hori, az intéző és írnok mutat rá, hogy a változás szembeszökő, csak pontosabban kell figyelni a dolgokat, és a belül rothadásnak indult érzelmek hamar a felszínre törhetnek…

Hori észrevétele hamar tárgyi azaz személyes jelenléttel igazolódik: Reniszenb apja, Imhotep, a család idősödő ura egy új asszonnyal tér haza. Nofret nem csak fiatal, hanem gyönyörű ágyas is, aki tudja mit akar az élettől, és hogyan kell elcsavarni a férfiak fejét, ahhoz, hogy el is érje a célját. Természetes, hogy a rokonoknak nem tetszik Nofret és olyan betolakodónak tekintik, aki a családi vagyonra kívánja rátenni a kezét.

"Halál... Az életről gondolkozott, és lám bezárult a kör - megint itt a halál..."

Telnek múlnak a hónapok és egyik rejtélyes halálos balesetet újabb köve: Noferet szőrnyű halált hal, leesve a szakadékba, a gyász még le sem telik, mikor Szatipi is meghal különös körülmények között. És a családtagok kezdenek attól tartani, hogy nem lesz megállás.

Reniszenb nem kívánja tétlenül nézni, hogy fiát és szeretteit végzetes baj érje, maga kezd nyomozásba. Kétségekkel és bizalmatlansággal tekint mindenre és mindenkire, de lenyűgözően bátran áll  ki és kérdezősködik, követi a nyomokat a végső cél eléréséért, miközben nem csak a fia élete kerül veszélybe, hanem ő magának is választ kell adnia, kinek az oldalán kívánja leélni életét.

Eredeti cím: Agatha Christie: Death Comes as the End
Magyar cím: Agatha Christie: És eljő a halál...
Fordító: Kocsis Anikó
Kiadó: Hunga Print
Megjelenés: 1944/1993
Oldalszám: 222

Tetszési index: 100%

Bret Easton Ellis: A Királyi hálószobák

Bret Easton Ellis nem az az író, aki évente 18 könyvet adna ki, sőt, egyetlen műve sem jelent meg idestova öt éve, mégis minden regénye nívós és jelentős. Első regénye, a Nullánál is kevesebb 1987-ben jelent meg, közben kiadott öt művet, hogy a hatodik, kevesebb huszonöt évvel később, az első folytatása lehessen 2010-ben.

Elég annyit említeni: Amerikai pszycho, és mindenki tudja, kiről és miről van szó. Ha Bret Easton Ellis-nek vehemens marketing tanácsadója lenne, biztos brandet építene, akárcsak a legjobban kereső írók. Mégis, könyveinek száma ellenére neve az amerikai kortárs irodalom egyik márkája ma már.

Patrick Bateman orgiákban élvezkedő sorozatgyilkos volt, aki a kannibalizmustól sem riadt meg. Bret Easton Ellis pedig vele és általa, egyszer s mindenkorra a kortárs amerikai próza fenegyereke lett. Hősei mind sikeremberek. Az író szemszögéből nézve sikeremberek, mert valójában pszichopaták és érzelmi analfabéták, mind a mellett, hogy a közösség megbecsült tagjai.

Királyi hálószobák

A kérdés adott A Királyi hálószobák megjelenése után: vajon annyira megosztja-e még Ellis az olvasókat és a kritikusokat, mint indulásakor, vagy mára már elfogadottá lett az egykor botrányosnak bélyegzett szerző?

Ellis mindig is utálta, hogy azonosítják őt főhőseivel, Patrick Bateman-hez fűződő kapcsolatát például ellenszenvesnek mondta, noha viselkedésük több mindenben is feltűnően hasonlít.

A Királyi hálószobák nem szakad el az első történet, a Nullánál is kevesebb című regénytől. A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú figurák, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. A narrátor most is Clay, és úgy amúgy sem sokat változott senki és semmi. Mindenki ugyanolyan hedonista és kiüresedett, ugyanolyan szenvtelenül nézi a világot, mint régen, buli buli hátán, drogok, csajok és pasik…, miközben ahogy az lenni szokott a valóság kicsit (egészen) más: titkok és hazugságok árnyékolják be a kapcsolatokat, és az életeket.

„Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle.”

A negyvenes évei elején járó Clay most forgatókönyvíróként dolgozik, és Los Angelesbe érkezik, hogy részt vegyen új filmje szereplőválogatásán, s persze hamar a régi társaság ölelő karjai közt találja magát. Az élet visszáját mutató tükre azonnal megmutatkozik: valójában szó sincs köztük barátságról; mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg. Az eltelt évek során a haverok sem változtak, ha csak nem annyit, hogy Blair és Trent összeházasodtak, Julian továbbra ugyanolyan kétes figura, mint volt, semmivel se lett megbízhatóbb, Rip pedig a plasztikai műtétek beteges rajongója lett, „egy arc, ami egy arcot utánoz, és meggyötörtnek látszik”

Nem szükséges többet vagy kevesebbet várni A királyi hálószobák-tól. Nyilván sokan fanyalognak, nagyobb durranásra vágytak ekkora kihagyás után. Ellis adja azt, ami a megszokott tőle, iróniával teli borzongást, feszültséget és izgalmat, és ami kihagyhatatlan: lenyűgöző stílust és csodálatosan hosszú mégis értelmezhető mondatokat.

Magyar cím: Bret Easton Ellis: A királyi hálószobák

Fordító: M. Nagy Miklós

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 224 oldal

A ponyva királyai sorozat - még, még, még

Muszáj írnom erről a sajtóanyagról, noha szimpla reklámnak is tűnhet(ne), ha épp nem lennék Rejtő Jenő és Agatha Christie rajongó. Három kiadó összefogott, ami ritka, valljuk be. Az Európa Kiadónak, az Alexandra kiadónak és a Népszabadságnak köszönhetően minden héten, szerdán felváltva juthatunk tényleg potom összegért Rejtő Jenő és Agatha Christie műveihez A ponyva királyai sorozatban.  

A tavaszi hadjárat során következnek

Rejtő Jenő: Az ellopott futár

2011.03.30. szerda

Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában        

2011.04.06. szerda

Rejtő Jenő: Tigrisvér

2011.04.13. szerda

Agatha Christie: Nyaraló gyilkosok

2011.04.20

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

2011.04.27. szerda

Rejtő Jenő: Az ellopott futár

"- Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá, uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli, anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia...

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:

- Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.

A tanár szigorúan összevonta szemöldökét, és a meghökkent kórházi szolgára nézett.

- Marcel! Hogy kerül ide egy jól nevelt női hulla a középkorúnak jelzett, negyvenöt év körüli egyén helyére? Uraim! - És az orvosokhoz fordult, választ sem várva: - Iménti kijelentésemet visszavonom: a kórházban még sincs rend. (...)"

Rejtő Jenő: Tigrisvér

Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így. Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át.

- Robin - suttogta a leány -, beszéljen őszintén... nem tudom... nem akarom hinni...

Hogy szerette volna átkarolni a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot őrizte... És nem tette... nem tehette...

- Robin - mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a férfi vállára tette.

- Mit akar?... - kérdezte rekedten, türelmetlenül - nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok!

Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden ősöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne... Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tőlem, Molly... Elátkozott, ha hozzám ér...

Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll...

A Tigris vigyorgott rájuk. Az ős!

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

Radzovill herceg élete megmentéséért hatalmas gyémánttal ajándékozza meg Jim Hogan betörőt. Az ajándék percekkel azelőtt érkezik a címzetthez, mielőtt emberölési kísérlet vádjával letartóztatják. A betörő egy félig kész Buddha-szoborba rejti az ékszert, aztán elvonul letölteni életfogytiglani büntetését. A fegyházban csupán egykori iskolatársának lánya, Miss Evelyn Weston látogatja, így mikor Jim Hogan halálát érzi közeledni, a lányra hagyományozza a gyémántot. A végrendelet nem marad titok, és többen indulnak a szobor keresésére. Evelyn nemcsak jogos öröksége után nyomoz, de újabb titok nyomára jutva, egy ember becsületét is meg kell mentenie. Izgalmas kalandjaiba kénytelen magával hurcolni egy mit sem sejtő és örökké borotválatlan lordot, pedig tudvalevő, hogy egy gentleman élete nem átjáróház. Menet közben az is kiderül, hogy a zsilett és az ismétlőpisztoly között alig van különbség, és ez nagyon elszomorító, valamint, hogy aki utoljára nevet, az a neszesszer.

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Ingmar Bergman három hónapig írta a Jelenetek egy házasságból című drámáját. Három hónap egy kispolgári házasság repedéseinek rálelésére, kudarcának átélésére, mély árokká ásására, a lelki nyomoron, a testi fájdalmakon át egészen addig a pontig, míg a főszereplők (férj és feleség) meg nem találják a maguk számára jelentő normalitást, azaz vissza a kezdetekhez.

Szóval, „Marianne is, Johan is végigvándorolta a siralom völgyét, és gazdagon benépesítette forrásokkal. Hogy úgy mondjam: újratanulják önmagukat.”

Ennyi. A posztnak nem is kéne másról szólnia.

„Johan: Őszintén szólva, a dolog nem ilyen egyszerű.

Palmné: Ezt hogy érted?

Johan: Régen azt hittük, hogy velünk semmi se történhet. Most már tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk.”

Bergman nagyon jól tudta, hogy egy házasság felbomlása nem ér véget azzal, hogy aláírják a válási okiratokat és ágyőt mondanak egymásnak a felek. Bergman továbbszőtte a megrázó mélységekig eljutó drámáját egészen a belenyugvásig, a kompromisszumok elfogadásáig, és a másik fél problémáinak megismeréséig.

Bonyolult dolog egy párkapcsolat fenntartása, egy házasságé pedig kiváltképp az. Ingmar Bergman pedig profi volt benne, vagy nagyon is antitalent. A világ talán legnagyobb rendezője (Woody Allan szerint mindenképp az, márpedig neki hihetünk) összesen ötször írta alá a házassági okiratot és ugyanennyiszer a válásit is, és ha ezen kapcsolatok nem terhelték volna le eléggé, számos liezonja, néhány évig tartó szerelmi viszonya is gazdagította életét.

Johan alig 42 éves, Marianne 35. Nem kor, de ők régóta együtt vannak, megszokták már egymást. Csakhogy mint minden nyugodt és semlegesnek tűnő viszony mögött itt is érzelmek és indulatok forrongnak és igyekeznek előtörni a megszokás monotonitásából.

„Johan: Jó éjszakát.

Marianne: Jó éjszakát, drágám.

Johan: Beállítottad a vekkert?

Marianne: Igen, nem felejtettem el. (Szünet) Johan! Ha most kívánnál engem, akkor én...

Johan: Köszönöm az ajánlatot, de már alszom. Jó éjszakát, drágám!

Marianne: Jó éjszakát. Aludj jól!”

A Jelenetek egy házasságból felvet egy csomó kérdést. A házaspár tagjai közt valódi antagonisztikus ellentét feszül, épp csak nem tudják, hogy pontosan mi az. Szükségük van egymásra, mégis unják egymást. Emiatt persze el is lehet válni. Ugyan bennem felmerül a kérdés: minek, hogy folytassák mással ugyanazt a játszmát?

Marianne és Johan ezt a játszmát választják. Hogy változott-e valamit az életük, okultak-e hibáikból, a könyv olvasása közben végig tudható a válasz, noha nincs kőbe vésve. A válás utáni hisztériák, mélypontok, az új nőre való ráunás, az új pasi levadászása után a valahai pár a közös chipsevésben, borozgatásban, természtesen az egykor közös hétvégi házban és rendetlenségben talál egymásra és újabb fölhevült erotikus kalandokra. Bergman mindezt briliáns dialógusokkal tálalja.
Szerencsémre (?) teljesen el tudtam vonatkoztatni a két és fél óra hosszat tartó filmtől a drámát. A snittek nélkül is láttam magam előtt Marianne-t, amint igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben a férjével való kapcsolatában, hogy Johan a legnagyobb igyekezete ellenére sem tud kibújni bőréből, és hátrahagyni az unalmasnak érzett egyéniségét, az ezernyi érzelemszálat, zsarolást és durva bántást, melyek oda vezetnek, hogy legyen bárki is épp az életükben, ők vissza-visszatalálnak egymáshoz.

Szenvedés, mazochizmus, vagy tisztán csak szeretet? Bergman nem ad választ. Nincs is rá szükség. A lélektani konfliktusok részletes ábrázolása az olvasó arcába kiált: miért ne? Aggonizálás a javából.

Bergmant olvasni feszültséggel telve fájdalmas, ennek ellenére letehetetlen. Elgondolkodtató érzéseket kelt, és felpofoznád olykor a szereplőket, talán pont azért, mert ráismersz önmagad kis stiklijeire. Abban az esetben, ha a bátrabb olvasó nem tette le a könyvet az első ellentétek kialakulásánál és túlélte a azokat, megtekintheti a filmet is. Vagy fordítva. Bergmant olvasni, és meghalni a valóság realitásában. Íróként kikezdhetetlen, filmrendezőként pedig megkerülhetetlen.

„Marianne: És azt hiszed, hogy én is szeretlek?

Johan: Igen, talán igen. De ha sokat beszélünk róla, a szerelem elmúlik.”

Vagyis ha szeretsz, bűnhődsz, ha szeretsz, magányossá válhatsz?

Bergman számára a szeretet olyan megfoghatatlan érzés, melyet kimondani sem akar. Johan legalábbis óva inti Marianne-t, a „szeretlek” szó ismétlése számára a megszűnést jelenti, és nem a bizonyosságot. Vajon így van-e? Vajon rácáfol-e erre Bergman magánélete? Szerintem igen, de ettől még katartikusnak tartom ennek a házasságnak a drámáját.

„Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.” – írta Ingmar Bergman a XX. század egyik leghíresebb filmrendezője, a darab szerzője. És valóban...

Eredeti cím: Ingmar Bergman: Scener ur ett äktenskap

Magyar cím: Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Fordító: Osztovics Cecília

Kiadó: Európa Kiadó

Megjelenés: 1973/1987

Oldalszám: 167

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból irodalmi pofonja Lobo Csökkentsd a várólistádat 2011! játékának is köszönhető. Soha jobb pofont.

William Eastlake: A művész arcképe huszonhat lóval

Egyik kedvencem. Majdnem annyira, mint Marcel Aymé Csudapofa című regénye. Nagyon nehéz róla írni, mert történni nem történik annyi minden benne, mint amennyi mindent nyújt a könyv.

William Eastlake olyannyira szépen fogalmaz, olyannyira mély gondolatokat tartalmaz, hogy ha hangulat van hozzá, akkor letehetetlen. Mindig is imádtam az indián regényeket, az amerikai történelem viharos éveit, a bennszülöttek művészetének és életvitelének tanulmányozását. A lírai szépségekkel tarkított regényben pedig megtalálhatók ezek az értékek, egy barátság, Huszonhat Ló, a fiatal indián művész és Ringo, a fehér fiatalember szemén keresztül.

„Luto, gyere ide és nézz föl a szirtre. Látod, ott fönn Huszonhat Ló képét? Mit is akart mondani vele? Talán semmit, de csinálhat az ember akármit, azt mindenképpen ő csinálja. Rajtahagyjuk a nyomunkat mindenen. S ha meghalsz, valaki rátalál. Vagy lehet, hogy nem talál rá, de az akkor is ott van. Fönn a sziklán ott van egy művész arcképe huszonhat lóval. De az enyém is ott van valahol. Valahol mindenki megfesti a maga arcképét - mindenhol azt festi - csak nem fejezi be. Azt festi, emlékeztetőül. - Oda nézz. Csak most veszem észre. Most látom először. Mindig a szememmel akartam látni, pedig a szem nem látásra való - azzal csak egy részt lehet látni. Az embernek éreznie kell. Most azért nézek fel oda, mert érzem, mert kezdek érezni és érteni…”

Az Új-Mexiban játszódó történet a navajo indiánok rezervátumi életébe enged bepillantást, azokéba az indiánokéba, akiknek a törzsük ma mintegy 300 ezer lelket számlál, a Navajo nemzetnek 1923 óta önálló kormánya van, ami a teljes rezervátumot irányítja Four Corners területén. A Navajoknak saját nyelvük is van, melyet mind a mai napig használ a törzs.

Egy olyan tájat és egy olyan világot ismerhettem meg A művész arcképe huszonhat lóval c. könyvnek köszönhetően, ami túlmutat a megszokott indián-képen.

Ringo és Huszonhat Ló élete tele van humorral, szeretettel és kérdésekkel, az őket körülvevő táj pedig maga a természet vadságának és a kietlenségének az egyvelege. Természet-közeliség? Sivatag és az ég felé meredező hegyvonulatok, kanyonok, szakadékok, kalandok, tapasztalatok, érzelmek és gondolatok.

„A barátom nyomot hagyott. Azt hiszem, én soha. Nem hagytam hátra semmit. Várjunk csak. Ha ez minden, amit csinált, akkor ő se sokat. De ő még sok más nyomot hagyott. Ott hagyta a nyomát rajtam. Ez önmagában is sok. Hatott valaki másra. Kicsiség, de akkor is sok... De eljön az idő az ember életében, mikor el kell dönteni, hogy miféle nyomot akar hagyni. Ez a nagy kérdés... miféle nyomot hagyjon odakint. Várj csak. Gondolkozz. Mifélét is. Azt hiszem, a legtöbb ember sose dönti el. Csak leéljük az életünket, és sose gondolkodunk rajta, hogy milyet. Nekem most van némi alkalmam gondolkodni rajta idelent, és megpróbálok majd messzebbre nyúlni, kinyújtani a kezem más emberek felé, és nem félni attól, sose félni, hogy majd nem lesz ott a kezük, ha a magamét feléjük nyújtom.”

Az 1917-ben született egyetemi előadó és író, Eastlake úgy mutatja be a kultúrát, hogy egy pillanatra sem érezni a felsőbbrendűség, a Nagy Rezervátum lakosai sem mind jók, ám árad belőlük a naivitás, a türelem, a humor, míg a hatalom képviselői, a fehér emberek törtetőek, türelmetlenek, előítéletekkel nyomják el saját kérdéseiket. Hogy melyikük a bölcsebb nép? Ringo és Huszonhat Ló meséje egyértelmű választ ad, még akkor is, ha nem mondja ki senki az igazságot.

Eredeti cím: William Eastlake: Portrait of an Artist With 26 Horses

Magyar cím: William Eastlake: A művész arcképe huszonhat lóval

Fordító: Göncz Ápád

Kiadó: Európa Kiadó

Megjelenés: 1976

Oldalszám: 315

Agatha Christie: Függöny

Agatha Christie és Poirot iránti rajongásom nem lohad. A Függöny mégis más. Más, mert az utolsó, és ezért utálatos, más, mert a csavart bajszú belga detektív öreg, és más, mert Agatha Christie így kívánta.

  

Úgy terveztem, a kiadási éveket követve írok idén Agatha Christie műveiről, de nehéz elfogadni a merevséget, és engedve hangulatomnak, hagytam magam elcsábulni a szerző és főszereplője, Poirot utolsó története felé. Így alig olvastam el, hogyan lép színre a kis belga nyomozó a ködös Albionban, máris az utolsó ügyét vettem a kezembe.

Hogy találtam rá: Mióta eszem tudom egy példány biztos ott van belőle a könyvespolcunkon.

Miért: Most készakarva, erőszakolva, a Moly.hu Agatha Christie játéka miatt.

Amikor először olvastam a Függöny című krimit, gyászoltam, sírtam, a lelkem mélyéig felzaklattam magam. Nagyon sok idő telt el, mire ismét annyi erőt összegyűjtöttem, és vettem a bátorságot, hogy újra szembesítsem magam kedvenc magánnyomozóm utolsó esetével.

Ez, a mostani alkalom pedig nem lett hab a tortán, mert a könyv hatása ma is épp olyan, mint legelőször. A szívem összeszorulva vezeti az ütemet, mit is írjak róla. Ami nem jó. Vagy mégis? Tényleg ezt akarta elérni Christie? Biztos vagyok benne, hogy igen. A krimik nagyasszonya tudta, hogyan vezesse az olvasóit az orruknál fogva egy-egy nyomozás során, akkor azt miért ne tudta volna, hogyan kell őket megríkatni…

Engedtem Christie írói hatalmának; ismét összeszorult a torkom, könnybe lábadt a szemem...

Egy biztos, a Függöny remek krimi. Ha nem egy megöregedett, fájdalmakkal és magányossággal küzdő Poirot-ról szólna a történet, akkor valószínűleg rengetegszer kiolvastam volna már. Így viszont… pedig nehéz megríkatni érzelmekkel dúsított történetekkel - Benina (és az ő boszorkányainak eljövendő kalandjai) erre az egyik legkiválóbb tanúm. Szóval, végérvényesen be kell ismernem, hogy a Függöny lett számomra a tabu könyv.

„Ó! Ha még egyszer visszamehetnék - ha újra átélhetném az életemet! Ha ez volna az a bizonyos nap 1916-ban, amikor először utaztam Styles felé... Mennyi minden változott azóta! Hogy megritkultak az ismerős arcok!”

Míg Poirot első története, A titokzatos stylesi eset az első világháború ideje alatt zajlott, a Függöny a második világháború után játszódik. Mintha prológusa és epilógusa lenne a közbenső kalandoknak, mintha a szerző a kezdetet és a véget játszatná el a hősökkel. Tehát, Agatha Christie kerettörténetet alkotott leghíresebb hőse élete és munkássága köré, így Poirot-nak és hűséges jó barátjának és társának, Hastings kapitánynak Styles St. Mary-ben kell ismét nyomoznia.

Csakhogy nagyot fordult a világ Poirot és Hastings első közös ügye óta. A kastélyból családi panzió lett, Hastings nemrég vált özveggyé, és felesége (Dulcie Duveenbe, Az ijedt szemű lány) hiányát igyekszik feldolgozni, gyermekei pedig a világ más tájain élnek; a mindig fess és tettre kész Poirot felett is jócskán eljárt az idő: beteges, tolószékbe kényszerült, öreg Poirot-vá vált, ám a kis szürke agysejtjei még mindig brillíroznak.

Az örömteli viszontlátást nem nyújtja el túlzottan Christie. Poirot azonnal több feladattal bízza meg társát - a teljes tudatlanságban hagyva őt: nyomozásról van szó, méghozzá nem hétköznapi esetről. A csavaros eszű belga nem árulja el, ki a szálló vendégei közöl a gyilkos, csak annyit, hogy az illető nem maga öl, hanem másokat vesz rá a gyilkosságra. Hastings ezzel a szokottnál is nehezebb helyzetbe kerül, hiszen „vakon” kutat és figyel mindenre és mindenkire. A lányára, Judith-ra is, aki ugyancsak épp a szálló vendége, és a szerzőtől már megszokott vegyes társaságra…

Agatha Christie ismét remekelt, bebizonyítva, tud ő olyan történetet is kitalálni, amelyben az addig életerős, olykor idegesítően pedáns és fifikás nyomozója mindösszesen egy székben ülve dirigál, és mozgatja a szereplőket, mint a sakkfigurákat. Hastings kapitány narrációjával pedig olyan érzelmeket vált ki a szerző az olvasóból, melyek nem megszokottak a krimi műfajában. És noha a könyv elején már tudtam, mi a történet végkimenetele, folyamatosan bíztam benne, hogy Christie megszán engem, és nem öli meg Poirot-t, illetve Poirot nem választja a halált…

Hercule Poirot harminchárom regényben és ötvenhárom novellában szerepelt, mint a zseniális belga magándetektív. Agatha Christie nem kedvelte legnépszerűbb regényhősét, kiadója és olvasói viszont ragaszkodtak hozzá.

Így történt, hogy noha az írónő ideje korán, 1933-ban megírta Hercules Poirot utolsó esetét, a nagy érdeklődés miatt végül posztumusz regénynek szánta. Ám a kiadó 1975-ben, Christie halála előtt egy évvel kiadta a Függöny-t. Poirot halála és utolsó esete sokkolta az olvasókat, és az akkori média egyik vezető híre lett, a New York Times 1975. augusztus 6-i számának címlapja egy nekrológgal tisztelgett a bajuszos kis belga nyomozó előtt, „Hercule Poirot halott” címmel.

Angol cím: Agatha Christie: Curtain: Poirot's Last Case

Magyar cím: Agatha Christie: Függöny

Fordító: Gy. Horváth László

Kiadó: Európa Kiadó

Megjelenés: 1975 /2009

Oldalszám: 248

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

Agatha Christie élete a megtestesült álom. Egy fiatal nő rájön, hogy a hihetetlen nagy fantáziáját papírra tudja vetni, és veleszületett képessége van az írásra. Mert meglepő vagy sem Agatha Christie gyerekként soha nem álmodozott írói karrierről, ápolónői-gyógyszerészsegéd munkája talán az, ami először rávezeti a rejtélyekre, és azok megoldására.

Hogy találtam rá: Agatha Christie rajongóként kötelező.

Miért: Most épp azért, mert a Moly Gyilkos Banda - Egy év Agatha Christie-vel olvasói játék jó játék.

Mérgezés? Rendben, de hogyan? És megformálóik a kis belga nyomozó alakja; a világ leghíresebb detektívéjé, Hercule Poirot-é, a kis belga nyugalmazott nyomozóé. Első regénye A titokzatos stylesi eset (The Mysterious Affair at Styles) elkészül ám hiába, mert a kiadók sorba dobják vissza. A Bodley Head-nél végül megszánják a fiatalasszonyt, és mint elsőkönyves szerzőt csekély 25 fontért, és következő öt könyvének hasonló kiadási jogáért leszerződtetik, hogy 1920-ban megjelenhessen A titokzatos stylesi eset. A krimi nem csak a szerző, a kiadó elvárásait is messze felülmúlja: óriási sikert arat, mintegy két ezer példány kelt el belőle, ami az akkori kiadási viszonyokat tekintve igazán soknak számított.

„Poirot egészen különös megjelenésű emberke volt. Nem sokkal volt magasabb százhatvan centinél, de nagyon méltóságteljesen viselkedett. Tökéletes tojásfeje volt, s egy kissé mindig félrebillentette. Bajusza tömött, nagyon katonás, öltözékének makulátlansága szinte hihetetlen; egy porszem bizonyára nagyobb fájdalmat okozott volna neki, mint egy revolvergolyó. S mégis, ez a különc, piperkőc emberke, aki, mint sajnálattal láttam, most erősen bicegett, a maga idején a belga rendőrség oszlopos tagja volt. Mint detektívnek, egészen különleges szimata volt; korának legtitokzatosabb eseteit bogozta ki diadallal.”

Ebben az első regényben, a A titokzatos stylesi eset-ben találkozhatunk először a fantázia szülte Hercule Poirot-val és hűséges társával, barátjával és egyben krónikásával, a derék Hastings kapitánnyal (a Poirot-regények közül több Arthur Hastings szemszögéből mutatja be az eseményeket). Agatha Christie egyébként nem rajongott annyira a magándetektívjéért, mint az olvasók, többször halálra is akarta ítélni, ám mindannyiszor az olvasók akarata győzött, és folytatódtak a Poirot történetei.

1914-et írnak, az I. Világháború elkezdődött, Arthur Hastings hadisérülés miatt ideiglenesen kénytelen elhagyni a frontot, és egy londoni szanatóriumba kerül, ahol találkozik régi barátjával, John Cavendish-sel. A fiatalember meghívja a Styles St. Mary-be a kapitányt, a nyugodtabb pihenés reményében. Csakhogy nem minden arany, ami fénylik, a kastélyban a légkör feszült, gyakoriak a veszekedések Mrs. Inglethorp és a fia, John Cavendish között az új (sokkal fiatalabb) férj, Alfred Inglethorp miatt,  és újra írt végrendeletet emlegetnek.

Hercules Poirot a belga rendőrség kiváló detektívje ez idő tájt idejét látja, hogy 30 évesesen visszavonuljon, és Nagy-Britannia felé vegye az irányt. Pont abban a kis faluban, Styles St. Mary-ben kap szállást, több más belga menekülttársával együtt, ahol régi barátja, Hastings kapitány is lábadozik, a helyi kastély úrnőjétől, Lady Inglethorptól. Az asszonynak egy éjjel görcsös rohama lesz, majd rövid időn belül meghal, az orvos sztrichnin mérgezést állapít meg…

A gyanú azonnal az újsütetű férjre terelődik, mert őt látták sztrichint venni a patikában. Poirot azonban a módszeres és alapos nyomozás híve, nem engedi letartóztatni, hanem mindent és mindenkit kikérdez, pszichológiai tesztek alá vet. Mire a könyv végére értem, nehéz volt elképzelni, hogy lehet még fokozni a feszültséget, Agatha Christie-nek viszont sikerült; Poirot összehívja a rejtély résztvevőit (ez a végső jelenet egyébként sok Christie krimire jellemző), hogy felfedje a gyilkosságot…

Ha Poirot egy igazán különc figurának tartjuk, akkor Hastings kapitányt sem lehet éppen mindennaposnak nevezni; annak ellenére, hogy az angol prüdéria jellemzi, imádja a kalandokat, a hölgyek társaságát, nagyon jó barát, és noha magához a nyomozáshoz inkább naivitásával segít, mintsem rafinált eszével, az események fordulatait kiválóan tárja az olvasó elé.

A titokzatos stylesi eset-et olvasva még érződik, hogy Agatha Christie kezdő író, a karakterek még nem egészen kiforrottak (Poirot ebben a könyvben még néhány dologban hasonlít Sherlock Holmes-hoz, Hastings kapitány pedig Wattsonnal közös vonásokkal bír), de a klasszikus krimi felépítése tökéletes. Egy tér, sok gyanúsított, szemet szúró nyomok, sztereotip emberi tulajdonságok stb., és ami a legfontosabb, Agatha Christie hamisíthatatlan, egyedi stíusa és fantáziája a történetvezetésben egészen a katarzisig, majd a végső szavakig.

Az eredeti kiadású A titokzatos stylesi eset (The Mysterious Affair at Styles) könyvhöz a kiadó csatolt egy Christie által felvázolt és megrajzolt tervrajzot is az Inglethorp kastélyról, illetve Mrs. Inglethorp hálószobájáról.

A magyar 1990-es kiadás az első (A titokzatos stylesi eset - The Mysterious Affair at Styles) és az utolsó (Függöny – Curtain) Poirot regényt is tartalmazza.

Angol cím: Agatha Christie: The Mysterious Affair at Styles

Magyar cím: Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

Fordító: Dezsényi Katalin

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Megjelenés: 2006

Oldalszám: 260

Gyilkos Banda – egy év Agatha Christie-vel

Agatha Christe-ről van szó, olvadok, izgulok és rajongok. Nem lehet elmenni  és nem lehet nem olvasni.

Az írónő 120. évfordulóját megünneplendőn szépen kitesz magáért kis hazánk. Az Európa Kiadó Agatha Chritie összes művét új kiadásban és több esetben fordításban kiadt(j)a, az Népszabadság az Alexandra Kiadóval és az Európa Kiadóval karöltve a Ponyva királyai - Agatha Christie sorozatban az írónő legnépszerűbb alkotásai jelennek meg új köntösben.
A Moly.hu is olvasási akciót indított, Gyilkos Banda – egy év Agatha Christie-vel címmel. Nanáhogy részt veszek rajta, hiszen nincs hét, hónap, hogy ne olvassak el egy-két Agatha Christie krimit újra s újra. Bár azt nem garantálom, hogy az írónő Mary Westmacott álnéven írt műveit most elolvasom, ha eddig nem tettem meg.

Helyszín:	akár bárhol is...
Időpont:	2011. január 1., 09:00 – 2011. december 31., 23:59

Próbáljuk meg a lehetetlent (vagyis a Lehetetlent): egy év alatt eljutni A titokzatos stylesi esettől Az Álmok Házáig, vagyis elolvasni Agatha Christie teljes(?) életművét!

66 bűnügyi regény
14 novelláskötet
6 álnéven írt regény
2 önéletrajz

Sorvezető:
itt: http://moly.hu/polcok/agatha-christie-osszes itt http://hu.wikipedia.org/wiki/Agatha_Christie

Polc: http://moly.hu/polcok/a-gyilkos-banda-polc

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve

"Bibi kijelenti: - Könyvet akarok írni.

Tamina a csehországi csomagjára gondol, és tudja, hogy meg kell őriznie Bibi barátságát. Ezért mindjárt fölajánlja a fülét: - Könyvet? Miről?

A bárszék alatt, amelyen anyukája ül, Bibi egyéves kislánya totyog és sivalkodik.

- Csend legyen - szól le Bibi, aztán elgondolkozva fújja a cigarettafüstöt a szájából: - Arról, hogy hogyan látom a világot.

A gyerek egyre áthatóbban visítozik, és Tamina megkérdi: - Tényleg volna bátorságod könyvet írni?

- Miért ne? - mondja Bibi, és megint elgondolkozik: - persze egy kicsit tájékozódni szeretnék, hogy tulajdonképpen hogyan kell könyvet írni. Nem ismered véletlenül Banakát?

- Ki az? - kérdezi Tamina.

- Egy író - feleli Bibi. - Itt él. Meg kell ismerkednem vele.

- Mit írt?

- Nem tudom - feleli Bibi, és elgondolkozva hozzáteszi: - Talán el kellene olvasnom tőle valamit."

Hogy találtam rá: Időről időre felfedezem magamnak Kunderát, hogy aztán újraolvassam a polcon lévő összest.

Miért: A hangulata, és per pillanat, főként a címben rejlő igazság miatt.

Milan Kundera különc figura számomra, vagy inkább bátor? Az biztos, hogy Hrabal és Havel mellett cseppet sem bújik el a hátsó sorban; a legismertebb csehek közé tartozik a világban. Csaknem félszáz éves munkássága a legnagyobb írók közé emelte. Kundera tudós családba született, úgy érezte megteheti, hogy például kifigurázza a sztálinizmus visszásságait, nem csoda, hogy felkeltette a hatalom figyelmét a Tréfa című regényének szatirikus-ironikus hangvétele és ábrázolása, majd az 1968-as prágai tavasz eseményeiben vállalt szerepe, ami emiatt a „normalizálás” idején elbocsátották, eltiltották a tanítástól, könyvei tiltottá váltak és eltávolították a könyvtárakból. Kundera fekete posztóvá vált: publikálni nem engedték, s kizárták a pártból is 1979-ben.

"Bizonyára legalább egy tucatnyi rossz filmből ismerik az alábbi jelenetet: egy fiú meg egy lány kézen fogva szalad a tavaszi (esetleg nyári) tájban. Szaladnak, szaladnak, szaladnak és nevetnek. Nevetésük rendeltetése, hogy az egész világnak, minden mozi minden nézőjének hirdesse: boldogok vagyunk, szeretjük az életet, egyetértünk a léttel! A jelenet hülye, giccses, de magában foglalja a legeredendőbb emberi szituációk egyikét: a komoly nevetést, a tréfán kívüli nevetést."

Aztán jött A nevetés és felejtés könyve című kötete, ami miatt a cseh kormány megfosztotta állampolgárságától. Kundera Franciaországban telepedett le, és övetően folyamatosan láttak napvilágot művei Franciaországban, világsikert aratott A lét elviselhetetlen könnyűsége, amelyből film is készült.

Szóval a könyv. Igazi Kundera. Hol 1948-ban, hol 1968-ban találom magam, ami cseppet sem zavaró, mert végülis hiába van két évtized távolság a két időszak között, az elnyomás az elnyomás, a pártkarrier az párkarrier, a spicliség az spicliség, sőt a szerelem is mindig szerelem. Bármilyen évet írunk is.

Az én hibám tudom, de nem tudtam letenni a könyvet. A pár oldalas novelláknak tetsző és eszerint lejátszódó életképek, mint valami szappanopera-marketinggel megspékelt és felturbózott folyam olvasatták magukat. Muszáj volt követnem, a fiatalmebert, akit kirúgtak az egyetemről, a nő után vágyódó diák gondolatait, ábrándjait, és a lány, Kristyna világát, aki a diáké lesz.

"Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit, és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én…"

Kíváncsi voltam az íróra, aki igyekezett összehozni életművét, persze tipikus írói dilemmák között, az asszonyról, aki nem tudja hova tenni a testiséget az életében, és csak ritkán adatik meg számára a szexuáli öröm, és nagyon bírtam az autószerelőt, aki mit sem törődött azzal, hogy spiclik vehetik körül stb. Kundera nagyon tudta, hogy kell valaki, aki összefogja és átíveli az egész regényt, így Tamina alakja a köznapi szereplőből egyenes irányban válik a sorok között felmelkedő, sőt korántsem csupán a lassan felfedezhető főszereplőnő, a köznapiból mitikussá emelkedő pincérlány, Tamina alakja.

Eredeti cím: Milan Kundera: Kniha smíchu a zapomnění

Magyar cím: Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve

Fordította: Körtvélyesi Klára

Megjelenés: 2002

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 287

Tetszési index: 86%

Jose Saramago: Vakság

„Hirdették a nagy szervezet rendszerek alapelveit, a magántulajdont, a szabad pénzváltást, a pártgazdaságot, a tőzsdét, a kincstári adóztatást, a kamatot, a magánosítást, a kisajátítást, a termelést, a fogyasztást, az ellátást, a megszorításokat, a gazdagságot és a szegénységet, a kommunikációt, az elnyomást és a bűnözést, a sorsjátékokat, a fegyházakat, a büntető törvénykönyvet, a polgári törvénykönyvet, a közúti közlekedés szabályrendszerét, a szótárat, a telefonkönyvet, a prostitúció elterjedését, a hadianyaggyárakat, a haderőt, a temetőket, a rendőrséget, a csempészést, a kábítószereket, az engedélyezett tiltott kereskedelmet, a gyógyszerkutatást, a szerencsejátékokat, az orvosi ellátás és a temetés árait, az igazságszolgáltatást, a bankkölcsönt, politikai pártokat, a választásokat, a parlamenteket, a kormányokat, a domború, a homorú, a sík, a függőleges, a rézsútos, az összpontosított, a szétszórt, a tovafutó gondolatot, a hangszalagok eltávolítását, a szó halálát. Itt a szervezettségről beszélnek, mondta az orvos felesége a férjének. Észrevettem, mondta a férfi és elhallgatott.”

Hogy találtam rá: Egy remek kritikát hallottam róla a Kossuth Rádióban.

Miért: Amit eddig olvastam Saramagotól az tetszett. És mert Camus Pestisét imádom, és a végeláthatatlanul hosszan megírt mondatokat.

Nem könnyű téma, nem könnyű történet, mégis letehetetlen, minden szörnyűsége ellenére. A Nobel-díjas Saramago az egyik legnehezebben feldolgozható és átélhető emberi fogyatékosság, - a vakság - szimbolikus és egyben konkrét problémakörét emeli irodalmi magasságokba.

A Vakság első néhány oldala után még azt hinné az ember, hogy egy remekbeszabott misztikus krimit vagy netealántán horror történetet olvasna. Aki ezen műfajokat nem kedveli, ne adja fel rögtön és vágja sutba a sarokba, vagy ajándékozza meg kedvenc unokaöccsét vele. Mert a történet nem arról szól, hogy egy férfi megvakulásának az autója lehet a „bűnös”, hiszen maga a tolvaj is, sőt a szemorvos és mindenki más számára is, akikkel csak felületesen is érintkezik, sötétségbe borul a világ. A járványszerűvé váló vakság terjedése ellen vesztegzárat állítanak fel, és internálni kezdik a folyamatosan növekvő vak férfiakat és nőket.

„Itt senki nem beszél a szervettségről, mondta az orvos felesége a férjének. A szervezettségről talán egy másik téren esik szó, felelte a férfi. Mentek tovább.”
Ami itt felsejlett előttem az Merle, ahogyan a Védett férfiakban igyekszik felülemelkedni a fennálló férfipotencia problémán, és Camus, Pestis című regénye, ami nem szorul különösebb magyarázatra.
Samarago bemutatja, milyen az ember. Kis betűvel.

Az emberi szükségletek alapvető kielégítésének elérése érdekében megaláztatások, mocskok, indulatok és fájdalmas szembesüléseken át vetkőznek ki emberi mivoltukból a fogyatékossá válók. Megtudhatjuk, milyen a testi és lelki visszafejlődés.

Nem kell mondani, hogy Samarago a címmel, a történettel nem csak egy járványt és annak hatásait kívánta bemutatni; a Vakság, címéhez méltón, a tényleges vakságot, a fizikai látás elvesztését szimbolikus értelemben is érti és értelmezi, magára a társadalmi vakságra gondolva.
Ha valaki marad a horroroid leírások és jelenetek ellenére is a könyv végéig, ne váljon a világból kiábrándult személlyé, néhány pillanat erejéig, mert az igaz, hogy a Vakság mélyen pesszimista, csakhogy minden epikus szépsége, cselekményessége ellenére is abszurd, legalábbis számomra. Talán saját béndzsaságom (ahogy nevezni szoktam) miatt.
Feloldást pedig nem nyújt az író, noha a vesztegzár megszűnik, a be- és elzárt emberek pedig ismét szabaddá válhatnak, de a nem hiába durva szociológiai tanulmány a regény, a visszatérés sem lehet tökéletes...
A könyvből készült film, a legnagyobb pontossággal igyekezett hű lenni a regényhez.





Szerző: José Saramago: Vakság
Eredeti cím: José Saramago: Ensaio sobre a Cegueira
Fordította: Pál Ferenc
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 386
Megjelenés: 2008

Tetszési index: 88%

Robert Merle: Védett férfiak

„Tűrnöm kell, ahogy tudom – hol jól, hol rosszul –, új állapotomat, amelynek a következményei naponta megnyilvánulnak: azt, hogy szexuális tárgy lett belőlem. Anélkül, hogy nárcisztikus ösztöneim túlságosan kifejlődnének. És ha lehetséges, üldözési mániába sem szeretnék esni.

Ha keresztény volnék, azt mondanám, hogy vezeklek. És az igazat megvallva, most, hogy a szerepek felcserélődtek, napról napra jobban látom: van mit levezekelni.
Nézek Burage-ra, és megint megszorítom határozott ujjait. Nem, dehogy: nem megyek el innen. Sok mindent elvesztettem. De egyvalami mégis megmaradt, és azt nem lehet tőlem elvenni. Téged, Burage.
Mi ketten a hivatalos nagyközösségen belül is megmaradunk titkos házaspárnak.”

Hogy leltem rá: Huh, mióta eszem tudom, vagy majdnem azóta, ott van a könyvespolcon. Először talán 9 éves voltam, mikor olvastam. Érdekes, mert sok mindent megértettem, anyukámnak köszönhetően.

Miért: Épp ismét Merle-korszakot élek.

Mi van a nők fejében? Agyrágó bogár. Mi van a férfiakéban? Agyvelőgyulladás. Legalábbis Robert Merle 1974-ben (juppsz, klassz év volt!) megjelent (anti)utópiájában felteszi a kérdést mindenki számára: mi történne akkor, ha a férfi lakosság nagyobbik felét végzetes kor támadná meg, és a nők vennék át az irányítás minden és mindenki felett. Ami több mint paradox, valljuk be.

Szeretem a férfiakat. Szőröstül-bőröstül. Sokkal élvezetesebb velük az élet, mint nélkülük - de erre kár is szót veszejteni. Épp ezért gondolom, hogy van egyfajta irónia abban, hogy férfi találta ki és írta meg ezt a regényt. Ha a gyengébbik nem egyik képviselője tette volna, valószínűleg feminizmussal vádolták volna meg, méghozzá a szélsőségesebb fajtával. És ha női név állna a szerzői rovatban, talán soha nem kapott volna ekkora figyelmet, hiába a figyelemreméltó és felkavaró mondanivaló.

"„Dr. Martinelli!

Az ön magatartása minduntalan panaszra ad okot: ön képtelen alkalmazkodni a blueville-i fegyelemhez. Kérem, legyen szíves törekedjen rá, hogy a jövőben ne forduljanak elő ilyen szabálytalanságok.
                                                                                           Hilda Helsingforth”

Ha az ember egy ilyen hangú rendreutasítást kap valakitől, akit sohasem látott, de aki bármelyik pillanatban dönthet az életéről vagy a haláláról, akkor könnyű elképzelni, mit érez az ember."
Merle, mint egy bográcsba való összetevőket válogató szakács, képes volt a feminizmusból humanista mondanivalóval és szexuális felhanggal átitatott írni szórakoztató és elgondolkodtató regényt írni.

Hogy is van ez? Egyszerű, az USA nemzőképes férfijait egy ismeretlen eredetű agyvelőgyulladás-járvány pusztítja a ’80-as években. Ahogy hullanak a férfiak, úgy kerülnek előtérbe a nők, és veszik át helyüket és szerepüket minden területen. A fékezhetetlen járvány az elnöki székbe segíti a homoszexuális (vagy leszbikus? igazság szerint zavarban vagyok, hiszen annyi férfitulajdonsággal bír ez a nő, hogy nem tudom, hova behelyezni) férfigyűlölő Bedford asszonyt, aki igyekszik kihasználni a vélt vagy valós, sok évszázados elnyomásért való elégtétel követelés élvezetét.

A védett (az A-kat, azaz ablacionistákat, azaz herélteket, akiket immáron nem fenyeget a halálos kór és orvosok) férfiakat Blueville-be szállítják, a védett zónába. Az elnök asszony pedig fanatikus férfigyűlölete ellenére beleegyezik, hogy férfiak is részt vegyenek a kór elleni harcban és egy ellenszérum kidolgozásában. A kutatócsoport vezetője Martinelli doktor, aki, ember és férfi tud maradni ebben az életidegen környezetben, miközben társaival az emberi faj fennmaradásáért küzd, a nők között is szövetségesekre talál, és megindul a tragikomikus, fordulatos, szövevényes küzdelem... Ami kifejezetten tetszett, hogy a főszereplő egy nagyon is valóságos, átlagos férfiember, nem egy Angel, egy John McClane vagy egy James Bond, és minden Supermen-nélkülisége ellenére, győz, segít, túlél és felülemelkedik a gonoszon.
Fokozatosan megtudjuk, micsoda pokol szabadult el a „védett zónán” kívül-belül, de azt érdemesebb elolvasni, mintsem felsorolni őket.

Eredeti cím: Robert Merle: Les hommes protégés
Magyar cím: Robert Merle: Védett férfiak
Fordító: Réz Ádám
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 1979
Oldalszám: 442

Tetszési index: 92%