Süveges Gergő: “Pál tényleg menő”

A Cultura.hu interjúja Süveges Gergővel - “Ahová Pál beteszi a lábát, ott közösségek, együttműködések, összetartozások születnek. Pál tényleg menő – és nem csak azért, mert végigutazta az életét. Én pedig ámulok, hogy mindennek részese lehetek.” – mondta Süveges Gergő, televíziós műsorvezető, aki nem titkolt lelkesedéssel készítette az interjúkat, hogy az olvasók elé tárhasa a Pál apostol – Utazás téren, időn és hangokon át című kötetben rejlő titkokat.

Nem túl nagy könyv, épp akkora amekkorát bármikor bárhova magával vihet az ember, hogy fellapozhassa, mert nem azonnal, gyorsdarálva elolvasható darab. Ne riasszon el senkit a vallási kérdések feltevése vagy a politikai, kulturális hova tartozás. Pál apostol időtlen viszont időt álló gondolatai és tettei izgalmasabbak annál, hogy a könyv polcon maradjon. Érdemes időről-időre elővenni, utána olvasni, elmélyedni a történelem, a vallás és akár a pszichológia mélységeiben. Megéri. Ahogy Süveges Gergő fogalmazott: “sokszínű, érdekes, izgalmas és vibráló ez a közös tudás” lesz a jutalom.

Miért pont Pál apostol?
Egyszer csak megcsörrent a telefon, és Gryllus Dani köszönt a vonal boldogabbik felén. Elmondta, mire készülnek, beszélt a Pál-dalok újrafelvételéről és arról, hogy kísérőkönyvet képzelt el mellé. S megkérdezte, lenne-e kedvem megcsinálni a könyvet. Magamtól valószínűleg nem indultam volna el Pál apostol irányába, de Dani felkérése nyomán nagy örömmel és egyre fokozódó izgalommal vetettem bele magam a gondolkodásba. Nem is tudom, végül a könyv vagy a lemez lett a másik kísérője.

Mit jelent a te életedben ennek a könyvnek a létrejötte?
Hallatlan szellemi izgalmat, intellektuális kihívást egyfelől. S hiteles, nagy tudású, ugyanakkor módfelett készséges és lelkesíthető emberekkel való találkozást másfelől. Ha valaki végigolvassa a névsort, azt a huszonnégy nevet, akik a könyvben megszólalnak, azt hiszem, elégedetten csettinthet: micsoda csapat! Nagy boldogság, büszkeség és megtiszteltetés számomra, hogy összeverbuválhattam ezt a csapatot. A Tihanyi Apátságban beszélgetni Korzenszky Richárddal, Fabiny Tamással és Cseri Kálmánnal; átbogarászni Jelenits István kézzel írt javításait; jelen lenni az interjú ihlette új Sumonyi-vers születésénél; szelíd erőszakkal meggyőzni arról Ittzés Jánost, hogy éppen az ő szavaira van szükségem ahhoz, hogy teljes legyen a kötet; félálomban, mégis közösen nevetve ülni egy hajnali teraszon Apáti Ádámmal és Pintér Zsolttal… sorolhatom napestig. Nagyon fontos állomás számomra ez a könyv. Minden szempontból.

Milyen témákat kívántál felvetni vagy megismertetni a könyvvel?A kezdet kezdetétől az volt a koncepcióm...
Az interjú folytatása a Cultura.hu oldalon olvasható

Petőfi Sándor: A hóhér kötele

„Megbüntettem az atyák vétkeit a fiakban harmad- és negyedíziglen” - ezzel a lényegre törő mottóval kezdődik Petőfi Sándor egyetlen regénye, A hóhér kötele. A romantika költője, hőse és szenvedő alanya sok szinte thriller szintű szörnyűséget, világfájdalmas pesszimizmust, hol cirádásan körülírt, hol alig néhány szóval jellemzett naturalizmust vegyített egybe, a könyv (és nincs ebben semmi meglepő) a nyelvezet és a társadalomkép ellenére mégis kifejezetten kellemes olvasmány. Élvezetes.

Petőfi Sándor 1846-ra egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni, ami magával vonzotta a rosszakarókat is: a költő vehemens, temperamentumos személyisége, különcségei, valóban szabad szellemű, ám mélységében konzervatív elveket vallott, melyeket sokan féltékenyen vagy megütközve figyeltek a reformkor Magyarországában. Válságidőszak következett, amire a kritikákon kívül hatással volt egykori szerelme, Etelka halála, Berta-szerelem csalódása is.

1846 elején, vagyis körülbelül egy évvel Dumas Monte Cristo-jának franciaországi megjelenése után Petőfi a szülei házában, Szalkaszentmártonba vonult vissza sebeit nyaldosni, feltöltődni. Az eredmény pedig több elbeszélő költemény mellett a Felhők ciklus, a Tigris és hiéna dráma és A hóhér kötele című regénye, melyek  a nagyközönség által kevéssé ismert művek.

A hóhér kötele szerelem és bosszú története, no és barátságé, a felfokozott indulatoké, nagyívű érzéseké, kegyetlen gyötrelmeké, heves vágyaké, kártyaszenvedélyé, viharé, éjszakáé, akasztófáé, sírhalomé: egy romantikus dráma kelléke – nem csak a fülszöveg szerint. A hátborzongató história elbeszélője, Andorlaki Máté feladva önmagát, a szemünk láttára válik szörnyeteggé, a szenvedély és a bosszúvágy démonikus megszállottjává. Petőfi hű maradt az első sortól az utolsóig a regény elején található mottóhoz; az alapmotívum a dráma maga: a bosszú, több generáción átívelve.

Mit ér a bosszú, ha beteljesedik?

Mennyi ideig tart a bosszúvágy, ha igazi? Mi fűti a bosszúvágyat? Az egyébként rendkívül fordulatos – és valljuk be, mert meglepődtem rajta, hogy rémregénybe illő jelenetekkel tarkított - történetet a főhős, Andorlaki Máté elbeszéléséből ismerjük meg, akinek közel három évtizedig tartó várakozás után végül hetvenéves, magányos öregemberként sikerül beteljesítenie a bosszúját – annak a férfinak, Ternyei Boldizsárnak az unokáján, aki nagy ellenfeleként tönkretette az életét. Maga a gyűlölködés kiindulásával, mint oly a sok háború, a nő okolható. Eredetileg azért robban ki Andorlaki és Ternyei között az ádáz gyűlölet és harc, mert a két férfi ugyanazt a hajadont, Rózát kívánta feleségül venni. A szerelem pedig mindkét fél részéről megalkuvás nélküli volt. A lány már-már választ és Andorlaki Máté felé hajlik, ám Ternyei kijelenti: „ha az enyém nem lesz, tiéd m lesz” – a jóslás helytállt, Róza nem csak lehetetlen helyzetbe került, hanem megoldhatatlanba is, és végül a halálba menekül.

Ezután kezdetét veszi Andorlaki és Ternyei kölcsönös bosszúhadjárata, melynek elbeszélése során Petőfi a „vadromantikus” próza minden szépségével – pontosabban borzalmával – megajándékozz bennünket, olvasókat.

"az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg"

Van itt kérem humor, a kezdetekben méghozzá bőven, majd fokozatosan egyre sötétülő hangulat, párbaj, nem egy, gyilkosság nem kettő és öngyilkosság, több is mint amennyit elvisel az ember gyomra egyetlen könyv során. A fiatal költő engedve hangulatának a romantikus „kellékek” egész tárát elénk tárja, még mielőtt valaki menekülni a Nemzeti dal hitét feledve, a sírjukból kiásott holttestek, a vad, éjszakai viharok, a ravasz kelepcék é, a puszta kézzel folyó verekedések és az akasztófa is szerepet kap. A regény azonban sokkal több, mint a korban olya divatos rémregények magyar környezetbe helyezett másolata. A mai thrillerekre emlékeztető történet hátterében ugyanis felsejlik a korabeli Magyarország – Petőfi által oly a sokszor ostorozott – reménytelenül elmaradott társadalmának képe.

Tagadhatatlan, hogy A hóhér kötele megírására Dumas Monte Cristo-ja hatással volt, a bosszú mindenekfelett elmélet, mert „az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg” átitatja az egész regényt, de érződik rajta vadromantika burjánzásának megindulása, Victor Hugo és Eötvös József énregényeinek esetleges befolyása is.

Eredeti cím: Petőfi Sándor: A hóhér kötele

Kiadó: Cartaphilus

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 172

A MEK-en is eolvasható.

Aron Ralston: 127 óra a Kanyon fogságában

Egy regény, ha megtörtént eseményeken alapszik mindig biztos véggel rendelkezik. Hiszen kontrollált: az írón kívül mások is ismerik az eseményeket és annak végét, s pontosan tudják kivel mi és hogyan történt. Számunkra, olvasók számára meg az a jó, hogy tudjuk, mire készülhetünk fel, nem szükséges nagy meglepetésekre számítanunk.

Akár erkölcsi tanulságot is beleképzelhetek: így jársz, ha túlzottan elbizakodott és vakmerő vagy. Persze ehhez az is kell, hogy a Grand Canyon foglyává válj - szó szerint. Márpedig lássuk be, ez utóbbi kitételnek igen kicsi a valószínűsége egy átlagember esetében.

"A kanyon még mindig csak egy sekély patakmeder, két tíz méter magas dűnesor között. Mielőtt nehezebbé válna a terep, barátságos csevegésbe kezdünk moabi és aspeni üdülőhelyi életünkről. Megtudom, hogy hozzám hasonlóan ők is az outdoor-szabadidőiparban dolgoznak."

Aron Ralstron fiatal, jóvágású hegymászó és kalandsportoló, olyan, aki otthon érzi magát az extrém és a természet közeli életmódban. Csakhogy megtörténik vele az, amire nem igazán számít senki, ha elindul valahova túrázni: „szombat délután volt, és két óra negyvenegy perckor, nyolc mérföldre a kisteherautójától épp egy mély és keskeny hasadékkanyonban ereszkedett lefelé, amikor elszabadult egy hatalmas sziklatömb”.

Egy ilyen tragédiára nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha sok kalandban volt már része: Aron keze a szerencsétlen esése következtében egy sziklavájatba szorul.

Mit tesz az ember egy ilyen szituációban? Könnyen felelek rá, voltam, ha nagyon más, mégis hasonló helyzetben már. Az élet megy tovább, ha van is idő arra, hogy elgondolkozzunk rajta és önvizsgálatba bonyolódjunk, a valóság az, hogy az életösztön sokkal erősebb annál, hogy ellamentálgassunk a múlt jelentéktelen vagy épp ellenkezőleg fontos eseményein.

"Greifen, zukneifen, drehen, reißen"

Az ember annyit tud tenni, hogy megpróbál életben maradni. Se többet, se kevesebbet. De szerintem ez épp elég.

Aron az üregben hat napon keresztül alig valamennyi ivóvízzel és élelemmel, valamint a megfelelő ruházat nélkül végigkínlódja az éjszakákat és nappalokat. Szenved. Abban a biztos tudatban, hogy senki nincs akinek fogalma lenne arról, merre is van ő a Grand Canyon világában. Eldönti, bármi áron is de kiszabadítja magát a szikla fogságából.

Nem árulok el nagy spoilert azzal, mi történik főhősünkkel, hiszen cikkek sorában olvasható volt már: Aronnak egyetlen lehetősége marad a szabadulásra, olyasmi, amit józan ésszel fel sem lehet fogni, nem hogy véghezvinni. Bicskát ragad, és használja...

Szép, szép történet, de hogy lebilincselően izgalmas, és hogy kalandregény lenne, ahogy a kiadó fülszövege ajánlja?

A film szinte biztosan sokaknak tetszeni fog, nem hiába jelölték Oscar-díjra, hiszen látványban nincs hiány, Danny Boyle valóban zseni, James Franco pedig ismét bebizonyította, hogy legény a talpán, azaz nem csak a Spiderman mellékszereplőjeként lehet rá számítani. Mégis amilyen a film, olyan a könyv is. Minden látványos igyekezete ellenére unalmas és hatásvadász. A katarzis elmaradt.

Eredeti cím: Aron Ralstron: 127

Német cím: Aron Ralstron: Im Canyon: Fünf Tage und Nächte bis zur schwierigsten Entscheidung meines Lebens

Magyar cím: Aron Ralstron: 127

Fordító: Susanne Schädlich

Oldalszám: 384

Charles R. Cross: Jimi Hendrix – Tükörszoba

„Ekkor Jimi bekonferálta a „Wild Thing”-et. A Wild Thing egy gyatra popsiker volt, utálta mindenki – jegyezte meg Reid. – Ő pedig eljátszotta. A szart is kiverte abból az átkozott, istenverte dalból, és az egekbe emelte. Képzeld el: a legborzalmasabb számból képes volt kihozni valami csodálatosat.” Reid később kiment a mosdóba, és visszafelé Brian Jonesba botlott. „Ott elöl már minden ronggyá ázott” – figyelmeztette Jones. „Miről beszélsz? Sehol semmi vizet nem látok” – válaszolta Reid. „A gitárosok könnyében ázik minden” – mondta Jones”

Hogy találtam rá: Ami megjelenik az életéről, azt birtokba veszem.

Miért: Az ő zenéjén (is) nőttem fel. Nem volt pillanat, amikor ne rajongtam volna érte. És különben is ma augusztus 20. van.

„A gitárosok könnyében ázik minden.”
Jimi Hendrix 1942. november 27-én született Seattle-ben, és 27 évvel később, 1970. szeptember 18-án Londonban. A saját törvényei szerint él, a saját életét élte, épp úgy, ahogy neki tetszett. Ahányszor Fatimmal beszélgetünk róla (viszonylag sokszor felmerül a neve és játéka a családunkban), valamelyikünk mindig kimondja: menjen a francba, hogy tönkre tette magát. Igen lehetünk dühösek Jimi Hendrixre, mert megfosztott minket zsenialitásától, mindattól a bravúrtól, melynek birtokában volt.

Persze felesleges a patetikus felhang, ha erről az amerikai gitáros, énekes, zeneszerzőről beszélünk. Nem illik hozzá. De az tény, hogy a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros, ma már hivatalosan is minden idők legjobb gitárosának választott Hendrix, mit sem vesztett a kultúrára való hatásából. Ikon volt már életében, halála pedig, ahogy ez lenni szokott, csak felduzzasztotta ezt a bálványozást.

„Amikor a szeretet hatalma legyőzi a hatalom szeretetét, a világ meg fogja ismerni a békét.” J.H.

Charles R. Cross életrajzíró, kutató, tehát távol áll tőle a lazább, könnyedebb stílus. Nem is kell elvárni tőle, hogy a fantáziát is segítségül hívva írjon. Olvastam már jobb életrajzokat, mint a Tükörszoba, de a könyv akkor is aprólékos kiegészítésekkel végigköveti Hendrix életútját, családjának, szülei életkörülményének bemutatásától egészen a halálát követő örökösödési perekig. Szórványos képet kapunk a kis Buster, James Marshall nehéz és nem egyszer durva gyermekkoráról, a notórius iskolakerüléséről, a nőkhöz és az önmagához való viszonyáról és a végtelennek tűnő zenei epizódszerepekről; a zenésztársak közötti ellentétekről, a sikert meghozó angliai fellépésekről vagy az amerikai fesztiválokról.

A fejezetek az életút linearitását és dátumait követik, s kegyetlen aprólékossággal tárják fel e nem egyszerű élet minden lépését. Cross Hendrixről írott könyve kiváló adatgyűjtemény, de semmiképpen sem dokumentumregény. A legendát mutatja be úgy, hogy bepillantást nyújt a valóság szárazzá vált tényeibe, igazságába. Azért, hogy ha csak adatok és évszámok felsorolásain is, de megismerjük magát az embert, minden regényes mesélést mellőzve.

The Cry of Love

Hendrix kuriózum volt, még akkor is, ha a 60-as évek szabadság, szerelem, béke stb. – jelszavak mindennaposak voltak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyaránt. Hendrix néger, fehér és cseroki indián felmenőkkel rendelkezezett, színes bőrű, balkezes volt, és soha nem tanult meg kottát olvasni – mégis gitárüstökösként robbant a rock világába. Már ez épp elég volt ahhoz, hogy a rajongóin kívül irigyei is legyenek. Hendrix tudott élni. Ivott, drogozott, gyógyszerrel kábította magát és középső ujját felmutatva nyilvánította ki véleményét a világról. Mégis, a világhírnév felé araszoló Hendrix nem kapott sört egy angol pubban, mivel bohém ruházata miatt artistának nézték, a kocsmáros meg el akarta kerülni, hogy a vándorcirkuszosok odaszokjanak hozzá.

Nem tudok nála jobb gitárost említeni, utánozhatatlan technikával játszott a wah-wah pedállal és a szétrágott, szétvert gitárjával, az elektronikus eszközök adta lehetőségeket a legváltozatosabban tudta alkalmazni, úgy hogy visítón dübörgő zenéje újdonság volt és maradt mind a mai napig.
Tagadhatatlan, hogy Jimi Hendrix nélkül ma nem ilyen lenne a könnyűzene, és a nem csak szűkebb értelemben vett rockzene. Paul McCartney-től kezdve Radics Bélán át Eric Burdonig vagy akár a másik nagy kedvencemig; Miles Davisig a legnagyobbakra hatással volt.
Mindent magába szívott, s mindent a saját képére alakított. Zenéje annyira összetetté vált, hogy a műfaji meghatározása besorolhatatlan; a blues, a jazz, a funk, a rock alapjai mellé egyfajta pszichedelikus hatást váltott ki az improvizálása során, mély érzéki és észleleti tudati állapotváltozást okozva. A színpad pedig az övé volt.

Eredeti cím: Charles R. Cross: Room Full of Mirrors: A Biography of Jimi Hendrix
Magyar cín: Charles R. Cross: Jimi Hendrix – Tükörszoba
Fordította: Szilágyi Ágnes
Kiadó: Cartaphilis Könyvkiadó
Oldalszám: 374
Kiadás éve: 2006

Tetszési index: 100%