Amikor nincs szó, csak képzelet

Bevonultak a boszorkányok, zsoldosok és egyéb meglepetések az éjjel-nappali szolgálatomba, vagyis inkább én az övékébe.  Néhány nap, néhány hét erejéig kötelezően kivonom magam a forgalomból, és elmélyedek a boszik világában (nem mintha Benina alkotó ideje alatt nem élnék benne vele és Peettel, mert az élet szép, senki ne higgye az ellenkezőjét), hogy olvashassátok Benina, Bíborhajú folytatását mielőbb.
Inflammo...

Benina: Bíborhajú 2. A Boszorka démona

"– Most simán megölhetnélek, igaz?

Nem felelt, csak nézett rám. Tágra nyitott vörös szemében láttam a sajátomat felcsillanni. Iménti gyilkos kedvem mintha elfújták volna. Meghúztam a tarkóján a haját.

– Felelj a francos kérdésre! Megölhetnélek, és senki nem tehetne érted semmit!

– Igen! – kiáltotta harciasan, cseppnyi kétségbeeséssel a hangjában. – Megölhetnél... Akkor tedd meg! Mire vársz még?

Feje hátrabillent, ahogy újra meghúztam a haját. Úgy tűnt, értett a jelzésből, mert noha a keze ökölbe szorítva feszült meg, az alsó ajkát beharapva csöndben maradt.

– Micsoda amazon vagy, Claire White, de talán elfelejtetted, nem én sírtam a halált kívánva ebbe a világba magam, nem én mentem hozzád, hanem éppen fordítva! – sziszegtem összeszorított foggal. – Neked van szükséged rám, és nem nekem rád!"

Mi a klisé? Mi a közhely? Mi a sablon? Egy ugyanaz?

Klisé sablon hátán

Nem kötelező kerülni a közhelyeket, hiszen közhely: minden közhelyben igazság rejtőzik. Használjuk őket nap, mint nap, és nem csak azért, mert mindenki által ismert és elfogadott igazságokról, értékekről, szófordulatokról szólnak.

Hogy miért kapja fel rá mégis az ember a fejét, ha hallja, olvassa őket? Mert elcsépeltek, túl gyakran és olyan módon használjuk őket, hogy elvesztették valós tartalmukat és értéküket, azaz az eredeti hatásuk és értelmük elveszett.

A klisékkel jól kell bánni. Ha egy jól megírt, szépen megfogalmazott gördülékeny történetről van szó, a sablonos szituációk, szereplők, jellemzések nem ütik meg az olvasót. Sőt, élvezni lehet a történetet, ha elfogadjuk, hogy ez egy általánosságokban elfogadott értékeken alapuló könyv. Ám ha minden egyes mondatban valamilyen életbölcsességet akarnak ránk tukmálni, a könyvlapról pedig lefolynak az elhúzott, giccsé avanzsált „nyálas” és „megmondom az igazságot” jellegű közlendők bizony van esély rá, hogy fájdalmasan összerándulunk.

Hangulattól és főleg írótól függő hogy viszonyulok a sablonos történetekhez. Nem minden közhelybe forduló regény, film olvashatatlan, nézhetetlen.
Akadnak olyanok is, akik kiválóan értenek hozzá, kedvelem (sőt...) néhány fantasy és szórakoztató regényíró alkotói felfogásába belepasszoló de nem elrugaszkodó, jól megírt és elhelyezett sablonjait az olvasmányosságuk és az izgalmasságuk miatt szeretem, és ha fel is tűnnek a klisék, azok nem zavarnak, mert előreviszik a történetet. Miért nem zavar Agatha Christie sablonokra épült krimivilága, vagy Rejtő Jenő újra s újra felfedezhető karaktertípusa? Míg például a világ egyik legsikeresebb írója, és minden idők legsikeresebb brazil írója nem kliséket gyárt, hanem művészetet. Mások szerint. Mert szerintem a giccs létrájának a legmagasabb fokát érinti Coelho. Az agyondicsért, szépirodalminak kikiáltott Paulo Coelho kliséin felháborodom, és nem a minőséget érzem rajtuk, hanem épp ellenkezőleg, annak hiányát.

Hogy miért? Azon kívül, hogy nyilvánvaló: Paulo Coelho könyvei nem nekem íródnak, a szerző tömegáruvá transzformálja, kommercializálja a bölcsességet, a szeretetet és a transzcendenst, azokat az értékeket, melyek azt a port hintik az emberek szemébe, hogy ezek szarért-húgyért megvehetők. A bölcsesség azonban nem a hipermarketek könyvrészlegén terem.

A Wikipédia szerint

"A közhely vagy klisé egy olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész. A választékos nyelvhasználatban és például lexikonszerkesztésnél a közhelyeket tudatosan kerülik és helyettük más, közhelynek nem minősülő kifejezéseket, szavakat használnak."

Persze van a köznapokban használt kliséáradat, ami inkább megerősítésre szolgál, mintsem a szókincs gyengeségére utal. Az irodalmi közhely viszont a leggyakrabban egy előre kiszámítható esemény vagy unalomig ismert szereplő- történettípus. Ami nem baj, ha unatkozni vágyakozik az ember, vagy ha biztosra megy a járatlan út helyett, élvezni fogja az előre megmondható, elmesélhető szóvirágokat és történeteket.

Történetek, hiszen egy klisé egy szituációra is vonatkozhat, például a „Sötét, viharos éjszaka volt…” mint egy történet nyitó sora rendszeresen használt irodalmi közhely; hasonlóképpen a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezés is.
Noha szólásokból, mondásokból is mint csepp a tengerben annyi van, a sokat használt igék egy idő után közhellyé válhatnak, mint például „a távozás hímes mezejére lépni”, amiről már senki nem tudja, hogy eredetileg mire is utalt.

Mitől mégsem klisés egy klisé?

Legyen tehát hősöd a szeretet és a szerelem. Keresd a hitet, érezz mély fájdalmat és bízzál, légy féltékeny. Gerjessz köztük feszültséget. Beszélj, beszéltesd hőseid erről sokat, lélekbe hatolón és azt a benyomást keltve, hogy okosak, azaz küzdjön a szeretet a szerelemmel. Szenvedjenek a heves disputa közben. Igyekezz az egész hitelét tényszerűen is megteremteni. Mindezen felemelő és lealacsonyító, természetes és a mindennapokban megélt érzelemtengert lehet közhelyszerűvé degradálva, elkoptatott érzéseket keltve megjeleníteni, de lehet sodrással telve is. Épp csak el kell találni az arányokat.

A jó történetekben a karakterek jól felépítettek, hitelesen reagálók, motivációjuk előrelendíti a cselekményeket és nem megakasztják azt. Ha a környezet hihető, olyan színes, hogy „oda képzeli magát az olvasó”, bármely korban és időben játszódjon az, és még a konfliktus is megállja a helyét, a klisék nem unalmat hoznak, hanem feszültséget. Van miért izgulni a szereplőkért, van miért azonosulni velük.

Klisés, de jó klisés, ha koherens, a karakterek jól felépített, hitelesen reagáló alakok, akiknek motivációi hozzájárulnak a cselekmény előrelendítéséhez. A környezet színes, hihető, a fő konfliktus logikailag megáll a lábán. A feszültséget folyamatosan fenntartod, a szereplők akadályokba ütköznek, amikor el akarják érni a céljukat, és nincsenek könnyű győzelmek és olcsó megoldások. A választott főszereplő aktív részese az eseményeknek, a választott nézőpont következetes, a szerkezet átgondolt. Van miért izgulni a szereplőkért, van miért azonosulni velük.

Csak el kell gondolkodni a klisék milyenségén, mögöttes tartalmán és szándékán...

Hogy miért a poszt?

A könyv, amit nem tudtam végigolvasni: Paulo Coelho-tól elnézést kérek, és minden Coelho-t rajongótól is, így ismeretlenül. De ez borzalmas. Bocsánat, mert mindig minden könyvet végigolvasok az utolsó betűig. Még akkor is, ha elégedetlen vagyok vele. Az író megdolgozott azokért a sorokért, a minimum tisztelet részemről felé, ha elolvasom őket. Nos, megtört az akaratom. A Brida olyan szinten unalmas és közhelyes volt számomra, hogy soha többet Coelho-t.

Néhány Paulo Coelho idézet:

A szeretet mindenek fölött való, a szeretetben nem fér meg a gyűlölet - de a tévedés igen.

Ami kívül van, azt nehezebb megváltoztatni, mint ami belül van.

Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk.

A bölcsesség útja az, hogy nem félünk hibázni.

Az ember egész földi létének lényege a Másik Fél keresése. Nem számít, ha valaki a tudás, a pénz, vagy a hatalom hajszolása mögé bújik. Akármit ér is el, nem lesz tökéletes, ha közben nem talál rá a Másik Felére.

Ne próbáld folyton megmagyarázni az érzelmeket. Élj meg mindent intenzíven, és amit éreztél, azt úgy őrizd magadban, mint valami isteni adományt.

Csak úgy kaphatunk képet arról, hogy kik is vagyunk, ha elfogadjuk a bennünk lévő vágyakat.

A hiba hozta működésbe a világot is. Soha ne félj hibázni.

A talajnak szüksége van a magra, a magnak pedig szüksége van a talajra. Az egyiknek csak a másikkal együtt van értelme. Ugyanez történik az emberekkel is. Amikor a férfiúi tudás egyesül a női átváltozással, létrejön a nagy mágikus egység, amit Bölcsességnek hívnak.

Benina: Anika és a lift rejtélye

Agatha Christie-t a fondorlatos cselszövések mesterének és a krimik királynőjének tekinti a világ. Ha van írónő, akiért rajongok, akkor az Agatha Christie, tökéletes történetformálás, nyelvi játékok sora, kiváló karakterábrázolás, izgalom, pszichológia és emberismeret.

Beninának és az ő fantáziájának és írói tehetségének köszönhetően gazdagabb lettem egy novellával, amely a krimik nagyasszonyának, és a földkerekség leghíresebb (és legpiperkőcebb), belga nyomozójának a világába repít el.

Benina, Anika és a lift rejtélye című novellájával, Agatha Christie halálának évfordulóját ünneplem, és a Moly Gyilkos Banda - Egy év Agatha Christie-vel játék résztvevőinek (is) ajánlom, és még Peetnek is külön.

Benina

Anika és a lift rejtélye

Mademoiselle Anika D'Automne idegesen szorította sötétbarna táskáját a hóna alatt, miközben keresztülvágott az épület előcsarnokában. A héten immár ötödik alkalommal kereste fel a negyedik emeleten található magánnyomozói irodát az állásinterjú ügyében, de minden egyes alkalommal zárt ajtókra talált.

Mademoiselle D'Automne igen alacsony jelenségnek számított, ezt ellensúlyozandó óriási fejfedőt viselt, mely nevéhez méltón őszi levelek mintázatát viselte, és amit szinte minden lépésénél igazgatnia kellett, mert folyton a szemébe csúszott.

A liftek felé tartott, de az utat egy egyenruhás ajtónálló zárta el. A férfi magas volt, vékony testalkatú, tökéletesen simára borotvált arccal és fényesen oldalra zselézett fekete hajjal.

– Elnézést hölgyem, de ha szabadna a táskáját – szólalt meg a férfi mély, behízelgő hangon.

Anika, hogy leplezze zavarát, kapkodva sietett engedelmeskedni, hogy a férfi ellenőrizze, nincs-e nála semmiféle tiltott fegyver.

– Ez új eljárás? – kérdezte mintegy mellékesen, de nem kapott választ, mert váratlanul hátulról valaki úgy nekiment, hogy csaknem fellökte.

– Ejnye, fiacskám! – szólt az ajtónálló hangja erélyesen. – Ennek igazán nem itt van a helye!

Anika megfordult, és egy siheder, vörös hajú fiúval találta szembe magát, ahogy az aggódva kezébe vette a rollerét, és megigazította feneketlennek tetsző válltáskáját.

– Elnézést! – hebegte.

– Hagyd a kisasszonyt békén, és mutasd a zsebeidet!

Nem volt idő bámészkodni. A liftben már ketten várakoztak az indulásra. Egy alacsony, pödrött bajuszú emberke a nyaka köré tekert sálát színpadiasan igazgatta, mintha fázna, holott hideg sem volt. Mellette egy korosodó hölgy bosszankodva pörgette kezében a szipkáját.

Anika elhelyezkedett a lift hátuljában a kopaszodó, bajszos férfi mellett, és szótlanul figyelte, ahogy az ajtónálló – úgy látszott ő lett a ház mindenese, mert a liftkezelő dolgát is magára vállalta – beszállt, majd elindította az első szint felé.

– Eltűnt a pénztárcám! – törte meg a csendet rikácsolva a nő, és mielőtt az ajtónálló reagálhatott volna, ráncos kezével benyomta a piros stop gombot.

– Biztos benne, hogy mielőtt beszállt a liftbe, megvolt a tárcája? – érdeklődött Anika kedvesen.

– Annyi bizonyos, hogy amikor az épületbe beléptem, még megvolt, mert akkor vettem meg a napi újságot a bejáratnál.

A tojásfejű emberke is mocorogni kezdett a sarokban, majd ő is megszólalt.

– Az én tárcám is eltűnt, a zsebórámmal együtt.

– Az enyém is – állapította meg Anika.

Az ajtónálló a kapcsolótábla felé lépett, miközben beszélt.

– Úgy vélem, nincs értelme a liftben raboskodnunk. Visszamegyünk a földszintre, ahol szólok a feletteseimnek, akik intézkedni fognak.

– Ki is az ön felettese? Monsieur Betranche, a rendőrfőnök, ha jól emlékszem, ugye?

– Igen – bólintott a férfi.

– És az ő ötlete volt ajtónállót állítani a lifthez?

– Mi köze ennek a pénztárcámhoz? – érdeklődött a hölgy türelmetlenül.

Anika megvonta a vállát.

– Csak annyi, hogy véleményem szerint ez az úr itt nem ajtónálló. Sokkal inkább egy szélhámos, és a tárcáinkat az ellenőrzésnek álcázott akciója alatt tulajdonította el.

– Ha mindez igaz, akkor hol vannak az értékek? Átkutathat, nem talál nálam semmit! – jegyezte meg gúnyosan a férfi.

– Ebben teljesen biztos voltam. Ugyanis a fiú táskájába tette, amikor úgy tett, mintha megmotozná – magyarázta Anika szenvtelenül, majd elindította a felvonót, és a liftes útitársai társaságában a negyedik emeleten együtt szállt ki.

A bajszos ember a telefonhoz lépett, és értesítette a rendőrséget, akik még a bejáratnál nyakon is csípték a szélhámos-párost. Mademoiselle D'Automne megigazította szemébe csúszott kalapját, és mintha mi sem történt volna leült a nyomozóiroda előtt várakozni.

– Azt hiszem, alkalmazni fogom magát, de áruljon el nekem valamit! – Lépett oda hozzá a férfi, miután búcsút intett a zaklatott idős hölgynek.

– Mit?

– Honnan tudta?

– Monsieur Betranche múlt héten nyugállományba vonult, és esze ágában sem volt feltartani az embereket ebben a házban azzal, hogy egy ajtónállót állít a liftekhez.

– Nagyon elmés – mormolta elismerően.

– Köszönöm, Monsieur Poirot!

– Akkor fáradjon be – invitálta a pocakos kisember, és Mademoiselle Anika D'Automne korántsem idegesen belépett az irodájába, miközben a helyére igazította lecsúszott kalapját.

                                                                                        vége

Benina: Bíborhajú – 1. A Boszorka fénye

A Könyvmolyképző kiadó, élén Katona Ildikóval merészet gondolt és meg is valósította. Csak az internet világában ismert, három tehetséges fiatal írót karolt fel, és támogat azóta a siker útján. Azon az úton, ami nincs előre kikövezve senkinek, ennek a három lánynak (Szurovecz Kitti, Hujder Adrienn és Benina) is magának kellett kitapasztalnia és megtanulnia: a tehetséggel jól kell bánni, és érdemes megosztani az olvasókkal azt.
Mi jár érte? A kiadó jelszava szerint: szeretet.

Benina, Bíborhajú című regénye márpedig tele van szeretettel, noha időnként fájdalmasan kínzó varázsszavak vagy érzelmekkel szembesítő gondolatok mögé bújik meg…

Hogy találtam rá: Titok.

Miért: Mert ilyen is kell.

„– Azt hinné az ember, hogy kegyetlenség vagy vérengzés húzódik meg az ősi gyűlölet hátterében – szólalt meg David csendesen –, holott csupán rivalizálásról van szó. Egy olyan csatában, ahol az emberiségnek nem túl sok esélye van. A boszorkányok tudása túlságosan hatalmas és ijesztő ahhoz, hogy egy olyan faj, mint az ember, megtűrje, elviselje maga mellett. Ez teljesen irreális lenne.”

Ezt a posztot már több mint fél éve megírtam. Akkor még Benina, A Boszorka fénye című könyvét szerkesztettem, javítottam… kívülről fújtam. Azóta a trilógia főcíme Bíborhajú lett, de kapcsolatom a történettel mit sem változott az eltelt hónapok alatt. Csak mélyült és szorosabb lett.

Most, hogy a kezemben is foghatom, és a fotelben ülve kényelmesen lapozva olvashatom (keresve a benne maradt hibákat, pszt!), érzem azt, amit a szerkesztéssel és az írónővel való hosszú és izgalmas pillanatokkal töltött hónapok alatt végig tudtam, és hittem: igen, Benina igazi könyvet írt.
A szereplők már jó ideje önálló karakterekké váltak számomra, a mese pedig továbbra is elhiteti velem: a szabad egyéniség, a másság sokkal több mindent hordoz magában, mintsem azt szeretnék sokan hinni. A főgonosz pedig… A főgonosz sokrétűsége és a benne rejlő erő a szívem csücske. Wentworth.

„– Hová rejtetted a Bíborhajút? – hallottam újra a Zsoldost. Szavaiból rájöttem, hogy valamikor megláthatott úgy, ahogy senki más. A kérdés a mentoromat is meglephette, mert néhány másodpercre néma csöndbe burkolózott. A Zsoldos visszataszítóan felnevetett. – Óvatlanok voltatok! A haja árulta el, ahogy a többit is! Nem kellett volna engedned, hogy meglássam, de hála neked, most már bárhol megtalálom.

– Esik – mutatott rá a természet játékára Gideon. Nem értettem, miért olyan fontos ez éppen ebben a percben.

Úgy tűnt, a Zsoldos tudta, hogy mentorom mire utalt, mert bosszúsan felciccent.

– Majd eláll. Csupán időhúzás… – kisebb hatásszünetet tartott. – Akárcsak te magad. Áruld el, hol van, akkor talán megkíméllek a fájdalomtól!”

Bevallom boldogan beletörődtem már hosszú évekkel ezelőtt, hogy a szépirodalom és a kult iránti múlhatatlan rajongásom ellenére nem fogok soha olyan nagyra nőni és felnőtté válni, hogy ne lehetne megbűvölni véráztatta sikolyokkal átitatott krimikkel, kacagtató profi ponyvákkal, ugrabugráló mesékkel vagy boszorkányokkal, démonokkal, kiválasztott tulajdonságokkal bíró földi halandó hősökkel… egy izgalmas sztorival.

A legtöbb modern mesét mégis óvatosan és nagyon kritikusan veszem kezembe; unalmasnak, érdektelennek találom őket, mert olcsó és lélektelen koppintások híres és sikeres elődöktől, vagy éppen verejtékszagú kínlódások egy régi mese új befejezésére. Ritka a pont jól eltalált történet. Pedig nagy szükség van rá. Mert a jó mesék, a jó történetek megmentenek, elrepítenek, átadnak valami ősi, fontos dolgot, egy kis misztikumot, varázslatot, hiedelmekkel és babonákkal teletűzdelt mondavilágot.

Divatja van a fantasynak. Hiába, a meséket nem lehet megunni, nem csoda, hogy az ifjúsági irodalom kitárta kapuit és nem is olyan ifjúsági ma már. A legendás Gyűrűk ura és a nagy sikerű Harry Potter, a letehetetlen Igazság kardja, vagy a tinik által rajongott, de a józan kritikusok szerint gyenge Twilight sztorik feladták a labdát, amelyet most mindenki igyekszik leütni. Valljuk be, több-kevesebb sikerrel.

Hiszem, hogy az az igazán jó író, aki nem a divatnak, a kiadó elvárásainak ír, hanem mert a történet benne él, és kikívánkozik belőle, aki mer hozzányúlni a karaktereihez, aki olyan színes egyéniségekkel tölti meg a történetét, hogy a negatívból pozitívot tud varázsolni, és viszont.

Benina szakított a Twilight-tal, noha írói pályafutását Stephenie Meyer sagájának átgondolásával és átírásával kezdte. Persze ettől még illik a Könyvmolyképző Kiadó repertoárjába, hiszen a Bíborhajú című trilógia első kötete, A Boszorka fénye már a prológusban megmutatja: a könyv nem nélkülözi a megszokott fantasy hősöket, a romantikus történetekre jellemző kliséket, az egyszerűségre törekvő sablonokat, ugyanakkor a cselekmény fordulatos, élvezetesen izgalmas, reménykeltőn meglepő, olykor igencsak emberi, és tagadhatatlanul átjárja a szerzőre jellemző fanyar humor és az érzelmekkel telített elmélkedés.

A boszorkányok nagyobb erővel bírnak és okosabbak, mint eddig bármikor, a démonok nemcsak gonoszak tudnak lenni, hanem védelmező hősök is, szemkápráztató varázslattal életre kelnek az elemi erők; égiháború vagy napsütéses béke lesz, a jók és a rosszak viszálya szinte a sötét középkort eleveníti meg, oly mély hagyományok elevenednek meg; helye van a varázslatokkal teli harcművészetnek (?) és a különböző faj és fajta érzelmi (szerelmi) vonzódásainak, de semmiből sincs túl sok és semmi sem erőltetett.

A fantasy nem gyerekmese, bár úgy tűnik, a gyerekek és a tinédzserek nagyobb örömmel mélyednek el az idegen világ nyújtotta történetekben, mint a felnőttek. A Bíborhajú a varázslat, a dráma és a jellemfejlődés világát mutatja be akció- és szerelmi jelenetekkel tarkítva, olajozottan peregnek az események. Nem egy érzelmes tini meseparódiát olvashatok, hanem igazi mesét. Mesét, aminek Benina hangulatot varázsolt.

Beszippant a fantáziavilág, és észrevétlenül szalad el az idő, amit az olvasással töltök. Még olvasnám, még élnék a történetben, beszélgetnék a szereplőkkel. És bár sok fejezet van még olvasatlan sokak számára, én már előre sajnálom, hogy majd rendeződnek a kusza szálak, és előbb-utóbb közeledik majd a Vége cím, mert azért mégiscsak meséről van szó, és kiszámítható, ki nyeri a jó és gonosz csatáját, és kié lesz a főnősnő keze és fele királysága. Majd végigsimítva a tűzvirágos jelképes borítón, hogy az idézet Charlotte Brontë, Jane Eyre-jéből az egész történetre igaz és érvényes.

„Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.”

Gyerekként nagyon utáltam volna, ha például a Grimm testvérek Hófehérkéjének a történetét először zanzásítva mesélik el nekem, majd utána jön az igazi mese. Csak annyit kérdeztek, hogy van egy történet egy lányról, egy mostoháról és hét törpéről, érdekel-e. Érdekelt.
Éppen ezért én is csak annyit mondok, hogy van egy különleges történet a jó és a gonosz egyensúlyáról, egy magát is alig ismerő fiatal boszorkányról, egy meglepetésekkel teli démoni férfiről, a jelen mindennapjai és a fantázia szülte világ misztikus összemosódásáról és a lehengerlőn gonosz Zsoldosról. Érdekel?

Cím: Benina: Bíborhajú 1. A Boszorka fénye

Kiadó: Könyvmolyképző kiadó

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 488

Tetszési index: elfogultság.

Benina: Bíborhajú - 1. A Boszorka fénye (ajánló)

Claire White nem mindennapi tinédzser.

Claire White boszorka, méghozzá a tiszta vérű Utolsók egyike,

akikből már alig néhány él a világon, ugyanis a boszorkányüldözők parancsára

kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek velük.

A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak,

nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni.

Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg
az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik.

A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú,

titokzatos srác felbukkanása töri meg.

De miért fontos a félig démon, félig boszorkány Kellan Blacknek,

hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel bír?

És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is?

Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel,

a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzitásával,

az önmagába vetett hittel és saját erejével?

A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felett,

mint valami ködös árny…

Csak egyvalaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik,

és a tűz ereje mindent lángra lobbanthat.

Facebookon itt.
Honlapon itt.

Fióktól a könyvesboltok polcáig - interjú beninával

 

benina alig egy éve kezdett internetes regényeket írni, és egy ifjúsági regénykiadó máris lecsapott rá. Kalandos romantikus történeteit több száz olvasó követi nyomon folyamatosan, tinédzserek, idősek, nők és férfiak egyaránt.



Nem először beszélgettem beninával, ezért csöppet sem lepődtem meg azon, hogy a blog oldalairól megismert fiatal nő határozott, mégis önbizalomhiánnyal küzdő, okos, mosolygó és a világra kíváncsi. Benina úgy véli, az internet világa lehetővé teszi, hogy sokakkal beszélgetni tudjon, de hogy meg is ismerjék, ahhoz leginkább a műveit kell elolvasni. A háromgyermekes írónő önmagáról azt vallja, hogy az olvasói nélkül nem érne az egész semmit és pocsék celeb lenne, viszont élvezi a könyvkiadás minden pillanatát.

Hogyan lesz valaki lelkes ápolónőből misztikus regények írója?

Az írás mindig is szervesen kötődött az életemhez. Állandóan írogattam, de csak magamnak, soha nem mutattam meg senkinek. Az ápolónős munka kényszer volt, túlélni a mindennapokat, de ettől függetlenül szerettem csinálni.

Termékeny írónak számítasz?

Nem tudom, nagy átlagban ki számít termékenynek. Ha jólesik a történet, amin dolgozom, akkor egy tízoldalas fejezetet néhány óra alatt papírra vetek. Nincsenek kifejlesztett módszereim. Ahogy jön, úgy írok. Az ihlet pedig körülvesz, megérint, áramlik... Egy év alatt több történetet is megírtam, illetve publikálok jelenleg is a blogjaimban, emellett életem első kiadásra szánt könyve is elkészült.

Miért pont A Boszorka Fénye?

Tapasztalható, hogy a Twilight Saga árnyékában nehéz valami újat és figyelemfelkeltőt alkotni a modern misztikus ifjúsági irodalom terén. Szerettem volna, ha az olvasók kinyílnának az ismeretlen felé is, ezért megalkottam egy másfajta világot, amiben nincsenek vámpírok, viszont más „pulzusszám-növelő” lények annál inkább. Úgy éreztem, hogy a sok kimerített téma közül a boszorkányokról még tudnék újat mutatni.

Nagy titkolózás övezi A Boszorka Fényét, mit érdemes nagy vonalakban tudni róla?

A Boszorka Fényét trilógiának szánom, már el is kezdtem írni a második részét, ami A Boszorka Démona címet kapta. Az első részben megismertetek egy fiatal lányt, aki elveszíti apjaként szeretett tanítóját. Új mentorra szüksége van, mivel az ereje tiszta vérű boszorkaként még beteljesületlen, azonban Claire nem hajlandó a "pótlékkal" megbékülni. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy az új mentor érdemes a bizalmára... Míg a lány az érzelmeivel küzd, addig a sötét erők buzgólkodni kezdenek, és a tökéletes gyilkológépeket, a Zsoldosokat eresztik Claire nyomába. Az új mentor, aki félig démon félig boszorka, és veszedelmesen vonzó segíti a Zsoldosokkal, és ki tudja milyen veszélyekkel kikövezett úton Claire-t. Van benne minden: igaz-tiltott szerelem, életveszély, elemi erők, monumentális harc a túlélésért. És persze féltékenység. Leginkább ezek jellemzőek az első boszis könyvre.

Az interjú további része a LaFemme-Magazin.hu, A Tudatos nők magazinjának oldalán olvasható

benina: Bíborhajú - A Boszorka Fénye

Cím: benina: Bíborhajú

A Boszorka Fénye

Megjelenés: 2010. ősz

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Honlap: http://benina.vacau.com/

Gratulálok!  Mert megérdemled.

Boszorkányok ünnepe

"A vihar tombolt a fejünk felett. A fák lombjait éppoly könnyedén cibálta, mint az esőtől átnedvesedett hajamat. Fényes villám hasította ketté a fekete felhőket, megvilágítva ezzel a széles fennsíkot. Egész a széléig menekültünk a zsoldos elől – szinte a nyakamon éreztem őrült lihegését."

Hogy találtam rá: Titok.

Miért: Mert ilyen is kell. Mert Boszorkányok igenis léteznek. Mert boldogságos születésnapot, benina.

A mesék hullámán
Boszorkány. Félelmetes, misztikummal átitatott szó ez. Egyszerre magához vonz és eltaszít, megrémít és elbűvöl.
Boszorkány. De melyikük? A Vasorrú Vába, a csodálatos eastwicki boszorkányok, a gyönyörű Rowan Mayfair A boszorkányok órájából, benina bíborhajú Claire-je vagy maga Harry Potter?

Valóság s képzelet határa
Minden időben és minden országban voltak, vannak és lesznek is boszorkányok. Persze nem mindegy miért nevezzük és kiket nevezünk boszorkányoknak. A mágiát, a jövőbe látást és a gyógyítás tudományát és mindazokat, akik ezen képességek birtokában vannak mióta világ a világ misztikus hiedelmek és félelmek veszik körül.

Nagyjából a 19. század közepén (a gótikus és misztikus regények megjelenése tájt) született meg a boszorkányok létezésének kétféle sémája. A tudományos irodalomban vagy a szépirodalomban szó esik a boszorkányságról, a mágiáról, a rontásról és a bűvölésről, a hiedelmekről vagy a babonákról, akkor azt vagy a népi kultúrára való rácsodálkozás, annak romantikus ízlelgetése jellemzi, vagy ugyancsak gyakori, hogy az író történetével a tudatlanság felszámolására tesz kísérletet. Keszeg Vilmos szerint a „természet” és a „civilizáció” küzdelmének mitikus és mesés történeteivel gazdagítani kívánják a boszorkányok létének megkérdőjelezését illetve megkérdőjelezhetetlenségét. A történelem pedig számos irodalmi feldolgozással élt a boszorkák bemutatása terén.

Milyenek a boszorkányok?
Lehet akár vasorrú bába, akár varázslógömb felett görnyedő jós, kártyavető javasasszony, de maga az erotikával átitatott szexepiles varázslónő is. A történelmi áttekintéseket és az irodalmat összevetve elsősorban azokat a férfiakat és nőket hívjuk így, akik olyan képességekkel bírnak, melyekhez az átlagon felüli empátia, ösztönös pszichológusi képességek, a gyógyító szerek, a varázsformulák, a varázs- és szerelmi bájitalok és néha a mérgek ismeretével bírnak. A néphiedelem szerint sokan közülük képesek befolyásolni az időjárást és az esőt, vagy szárazságot képesek előidézni, mások pedig aranyat érő jóslataikkal előre látják a jövőt, és annak kimenetelén még a jelenben változtatni tudnak (ami persze jogos, hiszen a jelenben folyamatosan változtatunk a jövőn).

Gyűlölik vagy szeretik, nagyra becsülik, és többnyire üldözik őket. Megkérdőjelezhető és hihetetlen tudásuk és erős elhivatottságuk félelmet ébreszt a normál halandó emberekben. A bujdosásból eredő titokzatoskodást korán misztikus és a realitástól eltávolodó elméletekkel és tulajdonságokkal ruházták fel őket. Elődeink azt állították – vagy feltételezték –, hogy a szellemek, a halottak, sőt az alacsonyabb istenségek világával is kapcsolatban állnak. Mindenki számára nyílt titok volt, hogy az erejük örökölhető, a boszorkányság adománya családi tulajdonság. (Nem csoda, hogy a boszorkányok egész családját üldözték és halálra ítélték.)
S mégis, minden félelem ellenére az emberek, ha félelemmel telve és titokban is, gyakran keresték a boszorkányok társaságát, a boszorkányokat gyógyító szerekért, jövendőmondásért, szerelmi tanácsadásért, bőséges aratásért, jó vadászzsákmányért vagy egyéb szükséges dolgokért keresték fel.

"Claire útja mentora halálával kezdődik, és egészen addig tart, míg végre hinni kezd önmagában. Az ereje beteljesedéséig rengeteg eseménydús kalandot él át új mentora és varázslatos barátainak a társaságában, miközben szüntelen harcot vívnak a sötét mágia harcosaival."
Korunk boszorkányai áldott és mesés erőkkel bírnak. A szép- és szórakoztató irodalom imád velük foglalkozni és őket foglalkoztatni, a művekben a boszorkányok egyre élesebben kettéválnak, és a mindenkori jó és a mindenkori gonosz szerepét veszik át. Ezek a nőszemélyek és egyre gyakrabban férfiakat is befogadó csöndesen élő csoportok szoros kötelékeket alkotnak egymással, a földi halandók pedig lassan már azt is elnézik neki, ha az ördögökkel, a démoni világgal tartanak fenn kapcsolatot és barátkoznak velük.

Pillanatig sem tartom szégyenletes dolognak, hogy időnként szeretem, ha megbűvölnek, ha ideig-óráig a valóságból kizökkenve egy másik dimenzióba varázsolnak. Sok kedvenc könyvemnek boszik a főszereplői, ám a mesék terén a Bíborhajú trilógia első része, A Boszorka Fénye viszi el jelenleg a pálmát. benina olyan misztikus világot teremtett a természetfeletti erőkkel bíró lényeknek és az emberi személyeknek, amely több és egészen más, mint amit a misztikus ifjúsági könyvek terén eddig olvastam. Szeretem benne, hogy a boszorkái és a démonai minden misztikusságuk ellenére nagyon is emberiek, hogy a főszereplők jellemfejlődése nem előre kiszámítható, és a történet hullámzása mindig bizonytalanságban és izgalomban tart.