2011. április 11. A Költészet Napja

A magyar költészet napját először 1964-ben ünnepelték meg, 37 éve József Attila születésnapján, április 11-én. Azóta is minden év április 11-én előadások, felolvasások és versmondó versenyek keretében emlékeznek meg országszerte a poétikáról, s egyik legnagyobb költőnkről, József Attiláról. Sokan azonban nem is tudják, hogy nem csak József Attila született ezen a napon, hanem Márai Sándor is, aki csupán öt évvel volt idősebb a költőnél.

versmob 0411 [trailer] from versmob on Vimeo.

 

József Attila: Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Málik Roland: A Halál margójára

Az ecuadori Santa Marianitában tragikus hirtelenséggel, balesetben elhunyt 2011. január 28-án, pénteken Málik Roland költő. 35 éves volt.

„Málik Roland neve beszél. Nemcsak a lovagi kereszt-, hanem a muszlim vezetéknév is. Eszerint a poklok kapujának őrző angyala ő. Egyszerre két irányban őrködik: kifelé és befelé. Az ámítás nélküli ámulat érdekli. Igyekszik csalás nélkül végigjátszani játszmáit, legyen szó ördögről, alkoholról, költészetről. Ennek is köszönhető, hogy kötetében az ihletett sorok aránya szerfölött magasnak, versbeszéde szokatlanul természetesnek, mitológiája keresetlennek tűnik föl. Van világában valami keleti vonás, különös íz, furcsa borongás, hasonlóan Szindbád történeteihez. Mint aki először megy társaságba új szerelmével, büszke is, és kissé féltékeny is, hogy amiben egy ideje csak ő gyönyörködött, azt mások is láthatják, ajánlom az Ördögöt, nem kizárólag a démonológia iránt érdeklődők figyelmébe.”

 

Nyilas Attila

Málik Roland: A Halál margójára
Költemény, melyben a szerző mester híján
magamagát oktatja, tanítja egyszerű szavakkal
a halál elkerülhetetlenségeskedéseitekért.

I.Bárhová mégy,
ha lassan is, de egyszer biztosan odaérsz.
És ott vagy.
És tudják, hogy ott vagy.
Tudják, és tán mondják is, hogy ott vagy.
Másfelől, ha ott vagy, ott vagy,
ha nem ott vagy, nem ott vagy,
— a kutyát nem érdekli —,
de akárhogyis,
így vagy úgy,
valahogy mégis ott vagy.

Egyszer aztán kérdezik mások,
te hol vagy?
Ők meg mondják:
„Miért keresitek őt az élők közt?
Nincsen itt. Távozott.”

S igaz,
valahol, talán a nem is olyan
távoli galaxisban, szélén egy
fekete lyuknak, várnak rád.
Várnak ott. És ha lassan is,
de egyszer biztosan odaérsz.

II.Halál, mindenen gazda vagy,
a gazdag portán is gazda vagy,
a szegény nyakán is gazda vagy,
tőled kicsi a kicsi,
és tőled kicsi a nagy.

Halál, te olyan gazda vagy,
senki se lát, pedig vagy,
mindenen a Halál keze munkája,
ez a munkája.

Halál a lemetszett rózsatőben,
halál az anyagban és a tűben,
halál az óra a percmutatóban,
halál az elveszett tolltartóban —
benne vicsorog sokszín ceruzafogad.
Ó, hányszor, de hányszor
hogy elhagytalak,
loholt utánad bátyám lóhalálban,
és jött, és mondta, hogy színe sincs,
köpenyem, ernyőm,
mobilom, kulcsom,
zakóm is tenálad van!
Halál, mindenen gazda vagy.

Halál a vének vén szemében,
halál a fiatalember mellzsebében;
megjelölsz, mint egy bankjegyet,
s mire átnyújtanál, nem vagyok —

Tudom, hogy figyeltél ott is,
a fölénk nőtt gazban, ahol
találtuk azt a hat kiskutyát.
És alig egy hét, elégetted örömünk,
elvitted az enyémet, Vulkánt,
elcsaltad a Bernát Laciét
— száraz volt az orra —
és elcsórtad az Agócs Gabiét,
Gömbit,
és így tovább, sorra a többit.
Vonítanak azóta is
tél-nyári éjszakákon,
amint ólálkodsz a falak mentén,
az udvar végében,
fészked a fészer, s az élet álom,
őrzése vesztés: elkapod,
mint a szerelmet: ellopod,
mint pénzt a szél, felkapod,
mint pénzt a szél, nem hallod?
forgószéllel elkavarod.

Így lesz halál a házban,
így a családban,
így a meg sem született
apa-fiú barátságban,
halál a könyvben,
és halál a lapozásban,
halál a tavaszi alapozásban,
pedig nem vagy egyéb, mint
egy kis függőhíd két part között.
De: végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell rajtad menni.
És tudod, mi a legócskább az egészben?
Hogy nincs az a kísérteties zene.

 

Weöres Sándor: Ének a határtalanról

Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

Weöres Sándor (1913-1989) korokon átívelő művészetének a központja talán maga a mese volt; a hit abban, hogy létezik szépség, eszménykép, amitől távol esik és elhatárolódik minden szinten a politika, a történelem kétes és beteg hatalomvágy és annak gondolatvilága. Weörös Sándor az esztétikai szépséget választotta és használta merészen a lírájában.

Marina Cvetajeva - A lelked, mint a tenger

Marina Cvetajeva - A lelked, mint a tenger

Amíg tűzzel nevet a tánc,
Nem alszik nyugodtan lelkem.
De Isten neve mást kiált:
A tiéd, a tiéd a tenger!

A tánc hevében gyönge létem
Nem felejtem s bánattal zengem.
De más álmokat adott Isten:
A tiéd, a tiéd a tenger!

Tűzzel dalol, csábít a táncterem,
Dalol és hív és szólít engem.
Ám lelkemnek mást adott Isten:
A tiéd, a tiéd a tenger!


Душа и имя

Пока огнями смеется бал,
Душа не уснет в покое.
Но имя Бог мне иное дал:
Морское оно, морское!

В круженье вальса, под нежный вздох
Забыть не могу тоски я.
Мечты иные мне подал Бог:
Морские они, морские!

Поет огнями манящий зал,
Поет и зовет, сверкая.
Но душу Бог мне иную дал:
Морская она, морская!

Fodor Ákos: Politika

Politika

hommage à W. S.

Kesze-kusza adó-vevők

össze-vissza adnak-vesznek:

összeadnak, visszavesznek,

visszaadnak, összevesznek;

s kik úgy hiszik: "Ők nem! nem Ők!

nem részesei e heccnek!"

- így adván az Előkelőt -:

mind ők fizetik a cehhet.

Zelki János: Csak fizika

"Csak fizikaSzépen indul, rend szerint,
mintha úgy is folytatódna.
Megbízható, mint a csillagok,
egyedül hagyhatod, szabadon,
nincs benne indulat.
De kiforrja magát, hiába „ügyelsz”,
s nem lehet jóvá tenni már.
Nem ellenedre van, amit csinál –
csak fizika, nem morál,
hogy kifut a tej egy idő után.
Neki egyre megy, neked meg fáj.
Kívül-belül ráragad, a fazékra ég
levakarhatatlanul, sisteregve
eloltja a gázt, hőre tágulása
bajt kavar. Kisimul végül, s megnyugodva
újra, másodszor is bánt: „már az első
korty után” érzed a keserűséget.
Nem érdekled, nem vesz tudomást.
Hűlni kezd lassan, biztosan,
mint a csillagok, hidegen hagy
minden ragadást idelenn. A tej
útjai kifürkészhetetlenek."
Zelki János


Miért: Mert a szerző az egyik legkedvesebb barátom, mégha olykor el is felejtünk egymásnak postafordultával válaszolni, írni, hívni. Mert sokkal többet mondanak el a sorai, mint arról én írni tudnék.

Hogy akadtam rá: Kaptam a második példányomat a szerzőtől. Dedikálva, füstös kávézóban átadva.

Ezt ide írom, mert oda nem valós, mert ott olyat írunk, ami vagdalkozós, buta, hiszti, szeretettel álcázva és érezve is, de mindenképp tagadva. Még nem jöttem rá, mért gondoltam közöljem a bennem felmerülőket, mégis tudnod kell: semmiképp sem zavargatnálak (mert azt nem akarnám sohasem), de úgyis-ígyis átadnám, -adtam volna azokat.


Egyszer (az, ami már rég volt) elemezgetted munkámat, emlékszem fura volt, mert írsz, mert jönnek belőled a szavak, gondolatok, olykor még (de nem nálad olykor) érzéseket is engedsz beléjük, mert tényleg olyan, mint egy láva, ami nem megállítható, és nem tudod, ki, mit gondol valójában a leírtakról, mert a válaszok sokszor túl kedvesek, vagy épp letörőek, szóval, emlékekben halványan, de tudja kicsoda mért, megmaradtan derengő személy, aki tán apám is lehetne (te mondtad!) mondott szókat.

Most meg én mondom, olvastam egy könyvet, most már sokadszorra, és fura egyben követni a sorokat, összetettebben, mélyebben hat, mint egyenként az Ésben olvasva, mert olyan, mint amikor elsőnek ültödben végigmész egy sok ezer oldalon, bár már összes korty borod megittad közben, és csak résnyire tudod nyitva tartani szemeid, de mert figyelmed mégis csillog rajta, vonulsz az árral és nem teszed le a könyvet, hogy fejed letegyed, hanem újra, visszalapozva elölről kezded. Fizikailag ilyes olvasni téged.

Aztán próbálkoztam azzal, hogy úgy olvasom, mintha nem ismerném a szerzőt, s akkor azt látom, érzékelem, hogy butaság, hiszen ismerem ezt a kedves embert, aki rá tud csodálkozni a világra, tele van szeretettel, és mindnél több szeretetvágyással, s átütő gondolataiból érezni, hogy tiszteli a múltat, mát és jövőt, mert megtudja élni a pillanatok varázsát, mert képes arra, hogy szemérmesen éreztesse saját és mások szemérmét, elesettségét, magányosságát. Mintha elvinnél egy olyan helyre, amit csak te ismersz, de mert nem vagy önző, megmutatod nekem is, és hagyod, hogy sodródjak, rákérdezzek, elmélázzak ott és azon, ami mellett oly sokszor elsétálok, nem engedve másoknak betekintést. És ez jó, mert erre gondolva, biztos más is kirándul így, ezért ha csak azért írsz, mert kényszered előtör a közlésre, máris túlteljesítettél, és közben mert oly szépek, hogy pikírt énemben felmerül (és ezt csak neked, de csak neked vallhatom be), vajh nem álszemérem-e mindez, s te csak írod, mit más hallani, olvasni vágy és ott van még a kérdés, a gondolat, a hitetlenség, hogy első köteted csak látszat, sokadik ez már, csak te magad sem vetted esetleg észre.

Szóval érted? olyan olvasni téged, mint hallgatni meséid áradatait. Ülsz a whiskey-vel meglegyintett kávéd mellett, kezedben az a piszkos bagó, és a benned lévő melankóliáddal viccelődsz a világon, miközben vérkomolyan elítélsz, fájsz és ujjongsz.

Mikor régen mutattad borítód, nem értettem a címet, mért csak fizika, ma már azt hiszem, sejtem... El tudom képzelni, hogy férfitársaid (bocsánat minden hímtől az általánosításért) nem kedvelik annyira verseidet, hogy ők sokkal több negatívumot látnak benne, mint mi nők, mert azokat a pillanatokat, élményeket jegyezted le, melyeket ti legtöbbször letagadtok, magányban töltve rendeztek, mint te, aki közzé adtad. Persze, úgyis tekinthetem, szentimentalizmusod fenemód kitűnik, és nem is tagadod, de minek is tagadnád, hiszen az a bátor, ki vállalja, leírja érzéseit, bensőséges kalandozásait, lészen az tárgyakkal, helyekkel, érzésekkel, vagy akár emberekkel kapcsolatos. Ami hiányzik az, nem is biztos, hogy hiányzik, csak tán már másoknál megszoktam és vártam, itt is megjelenjen, de nem, mert nem tagadhatod meg magad, szégyenlősen megmutatós voltod. És Weörös Sándor jut eszembe, mert rajta is csodálkozunk sokszor, lévén tele van kettősséggel, a múlt és a jelen megidézésével, a játékos fanyar és intim humor megragadásával, a változás elfogadásával, vagyis szemlélődsz, mérlegelsz, bemutatsz, mégsem vérzel, nem erőlködsz, nem érzem a natúr valóságot a soraidból, mert szinte játékos nyitottsággal viszel el oda, amit te látsz és tőled függő, független, és nem kell szabályokat követned, hiszen olyason is túl vagy már, szabadon nézhetsz szembe kávéd zaccának látványával.

Kiadó: Jelenkor Kiadó

Megjelenés: 2006

Oldalszám: 80

Tetszési index: 120+1%