Vavyan Fable: Habospite

Állandó rajongó táborral bír, no meg kritikussal, és van egy újonnan felmerülő csakazértis utálom az írónőt köre is. Egyik oldal élteti és minden gondolatát ujjongja s élvezi, másik pont ellenkezőleg; érthetetlennek tartja, s reproduktív módon hangoztatja ellenkezését. Személy szerint az elsőhöz tartozom, még akkor is, ha kritikusan olvasom könyveit. Vavyan Fable nélkül a magyar szórakoztató irodalom szegény lenne, nagyon szegény.

Hogy találtam rá: Vavyan Fable olvasó vagyok.

Miért: Vavyan Fable olvasó vagyok.

Molnár Évát messze elkerülik az agyrágó bogarak (Mogorva nyár), én meg csak álmodozom arról, hogy egyszer tán-tán képes leszek olyan könnyedséggel róni a szavakat, és szerkeszteni a mondatokat, mint ahogyan ő teszi. Mert így játszani a gondolatokkal és a habosan formázott agglutinációkkal kevesen tudnak. Így aztán írigyből is sok, fújozásból is épp elég, pedig az ellenkezőknek időnként csak a intelligencia legelső (azt már nem merem említeni, hogy van több is) fokára kéne fellépni, és hagyni elringatni magát a magyar nyelv játékos szépségeiben. És akkor a karakterek megformálása és történet izgalmai még nem is kerültek említésre.

Pedig... pedig, ha minden nő oly határozott és stílusos lenne, utolsó cseppnyi nőiességének megtartásával együtt, mint Denisa vagy Kyra, és a férfiak... Ide nekem egy Belloq-ot, egy Vis Majort, vagy akár egy Martint, Donaldot is akarom, és Delgadot, hogy Cydről, Marcelről és Patrick Wyne-ről ne is beszéljek. Akarom őket mind egy személybe, külön-külön, álmaimba és valóságba egyaránt. Ember, azaz olvasó legyen a talpán, kit nem kápráztatnak el ezek a karakterek hibáikkal és pozitívumaikkal, erényeikkel és gyarlóságaikkal egyaránt. Mert igen, Vavyan Fable nem csak a szójátékok meseasszonya, hanem a jellemzéseké is.

Halkirálynő és Vis Major, 2 in 1!

A Habospite sokat ígért, már a megjelenése előtt is. Halkirálynő és Vis Major, 2 in 1! Azért ez az információ kellőképpen felhívja a figyelmet, még azoknak is, akik fanyalgóba mentek át az utóbbi időkben. Azok, akik előélettel bírnak a két páros felől, biztos fanyalognak, ám a másik oldal, azaz akik ismerik a már jócskán egymásba bonyolódott és kiegyensúlyozott Denisa-Belloq és a még egymással harc-ki harcozó, de egymást nem eresztő Kyra-Vis Major történetfolyamát, csapot-papot hátrahagyva ugrálhattak örömükben, hogy a párosok együtt, egy könyvben, mit egy könyvben, egy oldalon is említve vannak. Merthogy agyba-főbe együtt vannak, keresztül és kasul kuszálják egymás gondolatait, nyomozási stílusát, és sorsát is. Oly annyira, hogy máris tűkön ülök, hogy is lesz ez Kyráékkal, merthogy Denisa ad egy kis útravalót a vagány Fertő City-s zsarucsajnak. De ne áruljak el feleslegesen titkokat.

"Sőt, Daniel maga az erotomágnes.

Ellenállási képtelenségemet kimutatom a szőlőlomozat mélyében. A magunkfajta, nem tegnap találkozott párról ugyan ki hinné el, amit egymással teszünk? E szenvedélykitöréshez tán azon erő fogható, mely eltemette Pompeijit."

Szóval, nem kispályás szereplőkről és egyéniségekről van szó. A kellékek is épp ennek megfelelőek, sorozatlövő fegyverek, exzsaruk és újdonsültek, no meg a majdnem kopók ezerrel pörögnek, üldözik a rossz fiúkat, akikből mint a mesékben, és a 70-es években gyártott Hong Kong utcáin forgatott kung fu filmekben, egész csapatnyit tesznek ártalmatlanná, és jó esetben lakat alá. Természetesen ezek a nehéz fiúk már régóta ellenségek, és már régóta levadászni kívánják a rend őreit, ám a véletlen és a nagyon is valóságos élet, azaz a Fertő Cityben készülődő mennyegző épp jó alkalmat teremt arra, hogy az egész bandát a rács mögé tuszkolják, leszámítva azokat a tűzharcba keveredett sötét egyéneket, akik a elhaláloznak. Mert azért olyanok is akadnak, jócskán. És valljuk be, jogosan, merthogy milyen alapon merik odatolni a képüket a harcművésznő (és időnként hisztibajnok) Dalia és a sok sokszor halálra kínzott exzsaru, exkém, Marcel (Lobo) kézfogójára, a város híresnevesnek számító kastélyába, méghozzá nem csak azzal a szándékkal, hogy belekóstoljanak a esküvői habospitébe.

Mindezen serehadot a régóta összeszokott kopópáros, Vis Major és Kyra Emett veszi közelről is szemügyre. Nem ők, nem az esküvő miatt jelennek meg, noha előtörténetüket tekintve nekik is kijárna lassan egy kézfogó. Legalább virtuálisan. Merthogy ők épp ismét hidegen járnak egymással.

A tempón viszont a kapcsolatok lángolása avagy hideglelése mit sem változtat, kapkodom a fejem olvasás közben, és időnként próbálok mélyeket lélegezni, mert letenni a könyvet lehetetlen, viszont a körömrágás, mint olyan egészségtelen, és pszichés zavarokra is utalna. Így hát inkább olvasok, és nevetek. Mert nem lehet nem nevetni az olyan pillanatokon, melyek messze többet fejeznek, ki mint amit a szereplők takargatnak egymás előtt:

"Az áhítat tárgya futólag megérinti a vállamat.
– Figyelj, élet – kezdi. – Kösd le a csóka figyelmét. Belógok a kertbe, megnézem a szkeletonokat.
– Beszámolót remélsz tőlük? - firtatom.
A szamuráj rám vigyorog.
– Kettőnk közül inkább te vagy a halvajárókkal táncoló – feleli. – Az a gyanúm, hogy a fifi igazat mond.
– Azért, mert géppisztollyal kardoskodik mellette? – fanyalgok képzavarosan.
– Fedezz! – súgja, s elfoszlik mellőlem.
Sóhajtva kisimítok a homlokomból egy ott sem lévő hajtincset. A kapuoszlop mögé húzódom. Régóta sejtem, hogy az élet nem Kojak-nyalóka."

Titkot nem árulok el a végkifejlettel, nem is titok. Molnár Éva törekszik a magyarázható és élvezhető happy endekre, mert az élet úgy szép, ha happy enddel záródik, nincs azzal semmi baj. Igazi üdítő élményt kapunk, melyben földön, vízen, levegőben, és kiváltképp agyban zajlanak az események, érzelmi adok-kapokok, töltetek és szórakoztató oltári dínom-dánomok.

Külön öröm és meglepetés az idézetek beolvasztása a könyvbe, bátor és egészséges önértékeléssel, egóval bíró az az író, aki felvállalja, hogy nem csak ő tud írni, bizony vannak elődök, akik prímán megfogalmazták saját maga által is megfogalmazott aranyigazságokat és -köpéseket.

Cím: Vavyan Fable: Habospite

Kiadó: Fabyen Kiadó

Megjelenés: 2011

Oldalszám: 457

Agatha Christie: És eljő a halál...

Újra és újra felmerül a vágy bennem, bár készíthetnék interjút Agatha Christie-vel, bár beszélgethetnék vele egy csésze tea felett ülve, bár meséltethetném életéről, gondolatairól, vágyairól. Hihetetlen fantáziának volt birtokában ez az asszony, és ő jól kufárkodott ismeretével,  és képes volt időről időre letérni a kitaposott ösvényről. Ennek köszönhető az Úticélja ismeretlen és az És eljő a halál…  történet is, a kedvenc krimijeim Agatha Christie-től.

Az És eljő a halál… krimitől nem a megszokott stílust, történetet és kort kapjuk, noha mégsem érhet senki rajongót meglepetésként, hiszen a krimik királynője élete nagy részét töltötte Egyiptomban ásatások felett görnyedve segítette második férje, Max Mallowan régészeti munkáját. Agatha Chistie mégsem bízta a véletlenre a hitelességet, ezért Stephen Glanville egyiptológus szakértői tanácsét kérte, aki a szakmai segítségen kívül, (Christie életében először és utóljára történt meg hasonló) arra is rábeszélte a szerzőt, hogy változtasson a történet végén.

Persze Agatha Christie sem bújhatott ki a bőréből, az És eljő a halál… című kötet nem a régészeké, senki nem kutat múmiák és piramisok rejtett titkai után, nem hoz átkot senki senkire, nem mutatkozik sehol egy vészjósló holtából visszatérő szellem. Sőt, Monsieur Hercule Poirot-ot vagy Miss Jane Marple-t is hiába keresnénk a piramisok árnyékában. Agatha Christie nem a XX. század rejtélyekkel teli konzervatív világába viszi el az olvasót, hanem a „dicső” múltba. És mégis, mintha az ókori Egyiptom szele épp csak annyira csapta volna meg az írónőt, amennyire az egészségesnek mondható, hiszen a bűnügyi regény akár a középkorban, de a jelenben is játszódhatott volna. Kortalan, és mégis hű a korhoz.  Az És eljő a halál… négyezer évvel ezelőtt játszódó izgalmas és letehetetlen krimi.

"Most ebben a pillanatban Renisenb úgy érezte, mintha sohase ment volna el innen..."

A történet tehát Kr. e. 2000 körül játszódik az ókori Egyiptomban, a Nílus partján élő aktuális fáraó alattvalóinak mindennapjaiba, hierarchikus felépítésű családi viszonyaiba, belső feszültségeibe tekinthetünk be.

Az özveggyé vált Reniszenb visszatér családjához kislányával, Tetivel, és gyászát megtörve az első felindulásában örömmel tapasztalja, hogy nem sok minden változott, míg ő távol élt. Családtagjai ugyanúgy élnek és ugyanolyanok mint régen. Ám a külsőségek megtévesztőek lehetnek… Hori, az intéző és írnok mutat rá, hogy a változás szembeszökő, csak pontosabban kell figyelni a dolgokat, és a belül rothadásnak indult érzelmek hamar a felszínre törhetnek…

Hori észrevétele hamar tárgyi azaz személyes jelenléttel igazolódik: Reniszenb apja, Imhotep, a család idősödő ura egy új asszonnyal tér haza. Nofret nem csak fiatal, hanem gyönyörű ágyas is, aki tudja mit akar az élettől, és hogyan kell elcsavarni a férfiak fejét, ahhoz, hogy el is érje a célját. Természetes, hogy a rokonoknak nem tetszik Nofret és olyan betolakodónak tekintik, aki a családi vagyonra kívánja rátenni a kezét.

"Halál... Az életről gondolkozott, és lám bezárult a kör - megint itt a halál..."

Telnek múlnak a hónapok és egyik rejtélyes halálos balesetet újabb köve: Noferet szőrnyű halált hal, leesve a szakadékba, a gyász még le sem telik, mikor Szatipi is meghal különös körülmények között. És a családtagok kezdenek attól tartani, hogy nem lesz megállás.

Reniszenb nem kívánja tétlenül nézni, hogy fiát és szeretteit végzetes baj érje, maga kezd nyomozásba. Kétségekkel és bizalmatlansággal tekint mindenre és mindenkire, de lenyűgözően bátran áll  ki és kérdezősködik, követi a nyomokat a végső cél eléréséért, miközben nem csak a fia élete kerül veszélybe, hanem ő magának is választ kell adnia, kinek az oldalán kívánja leélni életét.

Eredeti cím: Agatha Christie: Death Comes as the End
Magyar cím: Agatha Christie: És eljő a halál...
Fordító: Kocsis Anikó
Kiadó: Hunga Print
Megjelenés: 1944/1993
Oldalszám: 222

Tetszési index: 100%

A ponyva királyai sorozat - még, még, még

Muszáj írnom erről a sajtóanyagról, noha szimpla reklámnak is tűnhet(ne), ha épp nem lennék Rejtő Jenő és Agatha Christie rajongó. Három kiadó összefogott, ami ritka, valljuk be. Az Európa Kiadónak, az Alexandra kiadónak és a Népszabadságnak köszönhetően minden héten, szerdán felváltva juthatunk tényleg potom összegért Rejtő Jenő és Agatha Christie műveihez A ponyva királyai sorozatban.  

A tavaszi hadjárat során következnek

Rejtő Jenő: Az ellopott futár

2011.03.30. szerda

Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában        

2011.04.06. szerda

Rejtő Jenő: Tigrisvér

2011.04.13. szerda

Agatha Christie: Nyaraló gyilkosok

2011.04.20

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

2011.04.27. szerda

Rejtő Jenő: Az ellopott futár

"- Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá, uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli, anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia...

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:

- Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.

A tanár szigorúan összevonta szemöldökét, és a meghökkent kórházi szolgára nézett.

- Marcel! Hogy kerül ide egy jól nevelt női hulla a középkorúnak jelzett, negyvenöt év körüli egyén helyére? Uraim! - És az orvosokhoz fordult, választ sem várva: - Iménti kijelentésemet visszavonom: a kórházban még sincs rend. (...)"

Rejtő Jenő: Tigrisvér

Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így. Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át.

- Robin - suttogta a leány -, beszéljen őszintén... nem tudom... nem akarom hinni...

Hogy szerette volna átkarolni a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot őrizte... És nem tette... nem tehette...

- Robin - mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a férfi vállára tette.

- Mit akar?... - kérdezte rekedten, türelmetlenül - nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok!

Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden ősöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne... Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tőlem, Molly... Elátkozott, ha hozzám ér...

Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll...

A Tigris vigyorgott rájuk. Az ős!

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

Radzovill herceg élete megmentéséért hatalmas gyémánttal ajándékozza meg Jim Hogan betörőt. Az ajándék percekkel azelőtt érkezik a címzetthez, mielőtt emberölési kísérlet vádjával letartóztatják. A betörő egy félig kész Buddha-szoborba rejti az ékszert, aztán elvonul letölteni életfogytiglani büntetését. A fegyházban csupán egykori iskolatársának lánya, Miss Evelyn Weston látogatja, így mikor Jim Hogan halálát érzi közeledni, a lányra hagyományozza a gyémántot. A végrendelet nem marad titok, és többen indulnak a szobor keresésére. Evelyn nemcsak jogos öröksége után nyomoz, de újabb titok nyomára jutva, egy ember becsületét is meg kell mentenie. Izgalmas kalandjaiba kénytelen magával hurcolni egy mit sem sejtő és örökké borotválatlan lordot, pedig tudvalevő, hogy egy gentleman élete nem átjáróház. Menet közben az is kiderül, hogy a zsilett és az ismétlőpisztoly között alig van különbség, és ez nagyon elszomorító, valamint, hogy aki utoljára nevet, az a neszesszer.

Agatha Christie: Az álmok háza

Ha nem akarok csalódni de nagyon jól akarom tölteni az időm, Agatha Christie a legjobb választás a könyvespolc kínálatából. Az közismert, hogy Miss Marple, zseniális szimatú, minden lébe kanál vénkisasszony, Hercule Poirot pedig minden idők leghíresebb nyomozója. Az álmok háza című novellás kötetben kilenc novellát találni.

Agatha Christie szeretett novellákat írni. Ezek az olykor alig néhány oldalas történetek később egy sikeressé vált nagy regényben, színdarabban köszöntöttek az olvasókra, nézőkre. Ujjgyakorlatnak tekinthette őket, olyan írásoknak, melyek az ihlet előfutáraiként jelentkeztek, és melyek nem csak izgalmakkal átszőttek, hanem szórakoztatnak is.
A kötetet az írónő halála után sokkal később, huszonegy évvel, 1997-ben, a HarperCollins (a William Collins, Sons and Co Ltd. jogutódja) nevű brit kiadóvállalat szerkesztette és publikálta. És mert válogatott novellákról van szó, érthető, hogy az amerika megjelenés nem ugyanezeket a történeteket tartalmazzák, ám hasonlókat: a Karácsonyi kaland című novella helyett a A Harlequin-teáskészlet-tel az utóbbi címén szintén 1997-ben kiadták az USA-ban.

A könyvben szereplő novellák az írónő korai korszakából (a 20-as, 30-as évekből) származnak. Mindegyik történet újságok számára íródott. Hangulattól és szabad időtől függően válogathattam az Agatha Christie féle repertoár javából: romantikus elbeszélés, a misztikum határát súroló história, rémtörténet, humorral elegyített krimi és kincsvadászat közül, de nem marad ki az igazi detektívtörténet sem. Mert nincsen kötet hulla nélkül -  ha a krimik királynőjéne a nevét emlegetjük. Így Az álmok házá-t újraolvasva ismét betekinthettem az angol világ titkaiba; hullával, gyanúsítottakkal és természetesen tettessel, akinek kilétére ki más derít fényt, mint a halhatatlan Hercule Poirot.

A bagdadi láda esete

 

Szokásos reggel, Hercule Poirot és Hastings kapitány a reggelit követőn a lapokat olvasgatják, amikor felütik fejüket egy hírre. Egy szörnyű és morbid gyilkosságról számolnak be az újságok, melyet a riporterek csak „bagdadi láda rejtélye”-ként emlegetnek. Nem mesélem el, mi minden történt, ahhoz túl rövid a novella.

A lényeg: Poirot elvállalja a feladatot: megtalálni a tettest, aki megölte Rich őrnagy barátját, és egyben állítólagos szeretőjének férjét. Az áldozat felesége biztos abban, hogy férjét, nem az őrnagy ölte meg…

Újra rá kellett jönnöm, hogy cipész maradjon a kaptafánál. Meg tudom érteni, miért vágyakozott Christie időnként kitőrni a krimik világából, és lettek sikeres próbálkozásai is. De szerintem például a romantikus regényírás nem az ő műfaja volt, míg misztikus thrillert írhatott volna többet is

A szerkesztő és egyben a világ egyik legismertebb Agatha Chrisite-kutató, Tony Medawar mindegyik novellához írt egy rövid kísérő jegyzetet, melyben a mű keletkezési körülményeit, annak érdekességeit méltatja.

Agatha Christie az Életem című önéletrajzi művében így ír Az álmok háza novellájáról: "önéletrajzi könyvében így vélekedik: „Nem lett ugyan mestermű, de egészében jónak mondható; az első írásom, ami az ígéretnek valami jelét mutatta. Természetesen még érezhető volt rajta az előző héten olvasott szerzők hatása, amit aligha kerülhet el az ember akkor, ha írni kezd. Akkoriban éppen D. H. Lawrencet olvastam, akitől A tollas kígyó és a Szülők és szeretők című művek voltak a kedvenceim, valamint Mrs. Everard Cotes néhány könyvét, akinek kifejezetten csodáltam a stílusát. Ezek hatására az első történetem elég mesterkéltre sikeredett, meglehetősen nehéz volt belőle kihámozni, hogy tulajdonképpen mi is a szerző mondanivalója. Annak ellenére, hogy a stílusa nem eredeti, a cselekmény sejtetett némi képzelőerőt.”

Novellák

Az Álmok Háza (The House of Dreams)

A színésznő (The Actress)

A szakadék (The Edge)

Karácsonyi kaland (The Christmas Adventure)

A magányos isten (The Lonely God)

A Man-szigeti kincs (Manx Gold)

Tejfehér falakon belül (Within a Wall)

A bagdadi láda rejtélye (The Mystery of the Baghdad Chest)

Míg ki nem huny a fény (While the Light Lasts)

Eredeti cím: Agatha Christie: While the Light Lasts and Other Stories

Magyar cím: Agatha Christie: Az álmok háza

Fordító: Borbás Mária (a verseket N. Kiss Zsuzsa ültette át)

Kiadó: Magyar Könyvklub/Aquila

Oldalszám: 238

Agatha Christie: Függöny

Agatha Christie és Poirot iránti rajongásom nem lohad. A Függöny mégis más. Más, mert az utolsó, és ezért utálatos, más, mert a csavart bajszú belga detektív öreg, és más, mert Agatha Christie így kívánta.

  

Úgy terveztem, a kiadási éveket követve írok idén Agatha Christie műveiről, de nehéz elfogadni a merevséget, és engedve hangulatomnak, hagytam magam elcsábulni a szerző és főszereplője, Poirot utolsó története felé. Így alig olvastam el, hogyan lép színre a kis belga nyomozó a ködös Albionban, máris az utolsó ügyét vettem a kezembe.

Hogy találtam rá: Mióta eszem tudom egy példány biztos ott van belőle a könyvespolcunkon.

Miért: Most készakarva, erőszakolva, a Moly.hu Agatha Christie játéka miatt.

Amikor először olvastam a Függöny című krimit, gyászoltam, sírtam, a lelkem mélyéig felzaklattam magam. Nagyon sok idő telt el, mire ismét annyi erőt összegyűjtöttem, és vettem a bátorságot, hogy újra szembesítsem magam kedvenc magánnyomozóm utolsó esetével.

Ez, a mostani alkalom pedig nem lett hab a tortán, mert a könyv hatása ma is épp olyan, mint legelőször. A szívem összeszorulva vezeti az ütemet, mit is írjak róla. Ami nem jó. Vagy mégis? Tényleg ezt akarta elérni Christie? Biztos vagyok benne, hogy igen. A krimik nagyasszonya tudta, hogyan vezesse az olvasóit az orruknál fogva egy-egy nyomozás során, akkor azt miért ne tudta volna, hogyan kell őket megríkatni…

Engedtem Christie írói hatalmának; ismét összeszorult a torkom, könnybe lábadt a szemem...

Egy biztos, a Függöny remek krimi. Ha nem egy megöregedett, fájdalmakkal és magányossággal küzdő Poirot-ról szólna a történet, akkor valószínűleg rengetegszer kiolvastam volna már. Így viszont… pedig nehéz megríkatni érzelmekkel dúsított történetekkel - Benina (és az ő boszorkányainak eljövendő kalandjai) erre az egyik legkiválóbb tanúm. Szóval, végérvényesen be kell ismernem, hogy a Függöny lett számomra a tabu könyv.

„Ó! Ha még egyszer visszamehetnék - ha újra átélhetném az életemet! Ha ez volna az a bizonyos nap 1916-ban, amikor először utaztam Styles felé... Mennyi minden változott azóta! Hogy megritkultak az ismerős arcok!”

Míg Poirot első története, A titokzatos stylesi eset az első világháború ideje alatt zajlott, a Függöny a második világháború után játszódik. Mintha prológusa és epilógusa lenne a közbenső kalandoknak, mintha a szerző a kezdetet és a véget játszatná el a hősökkel. Tehát, Agatha Christie kerettörténetet alkotott leghíresebb hőse élete és munkássága köré, így Poirot-nak és hűséges jó barátjának és társának, Hastings kapitánynak Styles St. Mary-ben kell ismét nyomoznia.

Csakhogy nagyot fordult a világ Poirot és Hastings első közös ügye óta. A kastélyból családi panzió lett, Hastings nemrég vált özveggyé, és felesége (Dulcie Duveenbe, Az ijedt szemű lány) hiányát igyekszik feldolgozni, gyermekei pedig a világ más tájain élnek; a mindig fess és tettre kész Poirot felett is jócskán eljárt az idő: beteges, tolószékbe kényszerült, öreg Poirot-vá vált, ám a kis szürke agysejtjei még mindig brillíroznak.

Az örömteli viszontlátást nem nyújtja el túlzottan Christie. Poirot azonnal több feladattal bízza meg társát - a teljes tudatlanságban hagyva őt: nyomozásról van szó, méghozzá nem hétköznapi esetről. A csavaros eszű belga nem árulja el, ki a szálló vendégei közöl a gyilkos, csak annyit, hogy az illető nem maga öl, hanem másokat vesz rá a gyilkosságra. Hastings ezzel a szokottnál is nehezebb helyzetbe kerül, hiszen „vakon” kutat és figyel mindenre és mindenkire. A lányára, Judith-ra is, aki ugyancsak épp a szálló vendége, és a szerzőtől már megszokott vegyes társaságra…

Agatha Christie ismét remekelt, bebizonyítva, tud ő olyan történetet is kitalálni, amelyben az addig életerős, olykor idegesítően pedáns és fifikás nyomozója mindösszesen egy székben ülve dirigál, és mozgatja a szereplőket, mint a sakkfigurákat. Hastings kapitány narrációjával pedig olyan érzelmeket vált ki a szerző az olvasóból, melyek nem megszokottak a krimi műfajában. És noha a könyv elején már tudtam, mi a történet végkimenetele, folyamatosan bíztam benne, hogy Christie megszán engem, és nem öli meg Poirot-t, illetve Poirot nem választja a halált…

Hercule Poirot harminchárom regényben és ötvenhárom novellában szerepelt, mint a zseniális belga magándetektív. Agatha Christie nem kedvelte legnépszerűbb regényhősét, kiadója és olvasói viszont ragaszkodtak hozzá.

Így történt, hogy noha az írónő ideje korán, 1933-ban megírta Hercules Poirot utolsó esetét, a nagy érdeklődés miatt végül posztumusz regénynek szánta. Ám a kiadó 1975-ben, Christie halála előtt egy évvel kiadta a Függöny-t. Poirot halála és utolsó esete sokkolta az olvasókat, és az akkori média egyik vezető híre lett, a New York Times 1975. augusztus 6-i számának címlapja egy nekrológgal tisztelgett a bajuszos kis belga nyomozó előtt, „Hercule Poirot halott” címmel.

Angol cím: Agatha Christie: Curtain: Poirot's Last Case

Magyar cím: Agatha Christie: Függöny

Fordító: Gy. Horváth László

Kiadó: Európa Kiadó

Megjelenés: 1975 /2009

Oldalszám: 248

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

Agatha Christie élete a megtestesült álom. Egy fiatal nő rájön, hogy a hihetetlen nagy fantáziáját papírra tudja vetni, és veleszületett képessége van az írásra. Mert meglepő vagy sem Agatha Christie gyerekként soha nem álmodozott írói karrierről, ápolónői-gyógyszerészsegéd munkája talán az, ami először rávezeti a rejtélyekre, és azok megoldására.

Hogy találtam rá: Agatha Christie rajongóként kötelező.

Miért: Most épp azért, mert a Moly Gyilkos Banda - Egy év Agatha Christie-vel olvasói játék jó játék.

Mérgezés? Rendben, de hogyan? És megformálóik a kis belga nyomozó alakja; a világ leghíresebb detektívéjé, Hercule Poirot-é, a kis belga nyugalmazott nyomozóé. Első regénye A titokzatos stylesi eset (The Mysterious Affair at Styles) elkészül ám hiába, mert a kiadók sorba dobják vissza. A Bodley Head-nél végül megszánják a fiatalasszonyt, és mint elsőkönyves szerzőt csekély 25 fontért, és következő öt könyvének hasonló kiadási jogáért leszerződtetik, hogy 1920-ban megjelenhessen A titokzatos stylesi eset. A krimi nem csak a szerző, a kiadó elvárásait is messze felülmúlja: óriási sikert arat, mintegy két ezer példány kelt el belőle, ami az akkori kiadási viszonyokat tekintve igazán soknak számított.

„Poirot egészen különös megjelenésű emberke volt. Nem sokkal volt magasabb százhatvan centinél, de nagyon méltóságteljesen viselkedett. Tökéletes tojásfeje volt, s egy kissé mindig félrebillentette. Bajusza tömött, nagyon katonás, öltözékének makulátlansága szinte hihetetlen; egy porszem bizonyára nagyobb fájdalmat okozott volna neki, mint egy revolvergolyó. S mégis, ez a különc, piperkőc emberke, aki, mint sajnálattal láttam, most erősen bicegett, a maga idején a belga rendőrség oszlopos tagja volt. Mint detektívnek, egészen különleges szimata volt; korának legtitokzatosabb eseteit bogozta ki diadallal.”

Ebben az első regényben, a A titokzatos stylesi eset-ben találkozhatunk először a fantázia szülte Hercule Poirot-val és hűséges társával, barátjával és egyben krónikásával, a derék Hastings kapitánnyal (a Poirot-regények közül több Arthur Hastings szemszögéből mutatja be az eseményeket). Agatha Christie egyébként nem rajongott annyira a magándetektívjéért, mint az olvasók, többször halálra is akarta ítélni, ám mindannyiszor az olvasók akarata győzött, és folytatódtak a Poirot történetei.

1914-et írnak, az I. Világháború elkezdődött, Arthur Hastings hadisérülés miatt ideiglenesen kénytelen elhagyni a frontot, és egy londoni szanatóriumba kerül, ahol találkozik régi barátjával, John Cavendish-sel. A fiatalember meghívja a Styles St. Mary-be a kapitányt, a nyugodtabb pihenés reményében. Csakhogy nem minden arany, ami fénylik, a kastélyban a légkör feszült, gyakoriak a veszekedések Mrs. Inglethorp és a fia, John Cavendish között az új (sokkal fiatalabb) férj, Alfred Inglethorp miatt,  és újra írt végrendeletet emlegetnek.

Hercules Poirot a belga rendőrség kiváló detektívje ez idő tájt idejét látja, hogy 30 évesesen visszavonuljon, és Nagy-Britannia felé vegye az irányt. Pont abban a kis faluban, Styles St. Mary-ben kap szállást, több más belga menekülttársával együtt, ahol régi barátja, Hastings kapitány is lábadozik, a helyi kastély úrnőjétől, Lady Inglethorptól. Az asszonynak egy éjjel görcsös rohama lesz, majd rövid időn belül meghal, az orvos sztrichnin mérgezést állapít meg…

A gyanú azonnal az újsütetű férjre terelődik, mert őt látták sztrichint venni a patikában. Poirot azonban a módszeres és alapos nyomozás híve, nem engedi letartóztatni, hanem mindent és mindenkit kikérdez, pszichológiai tesztek alá vet. Mire a könyv végére értem, nehéz volt elképzelni, hogy lehet még fokozni a feszültséget, Agatha Christie-nek viszont sikerült; Poirot összehívja a rejtély résztvevőit (ez a végső jelenet egyébként sok Christie krimire jellemző), hogy felfedje a gyilkosságot…

Ha Poirot egy igazán különc figurának tartjuk, akkor Hastings kapitányt sem lehet éppen mindennaposnak nevezni; annak ellenére, hogy az angol prüdéria jellemzi, imádja a kalandokat, a hölgyek társaságát, nagyon jó barát, és noha magához a nyomozáshoz inkább naivitásával segít, mintsem rafinált eszével, az események fordulatait kiválóan tárja az olvasó elé.

A titokzatos stylesi eset-et olvasva még érződik, hogy Agatha Christie kezdő író, a karakterek még nem egészen kiforrottak (Poirot ebben a könyvben még néhány dologban hasonlít Sherlock Holmes-hoz, Hastings kapitány pedig Wattsonnal közös vonásokkal bír), de a klasszikus krimi felépítése tökéletes. Egy tér, sok gyanúsított, szemet szúró nyomok, sztereotip emberi tulajdonságok stb., és ami a legfontosabb, Agatha Christie hamisíthatatlan, egyedi stíusa és fantáziája a történetvezetésben egészen a katarzisig, majd a végső szavakig.

Az eredeti kiadású A titokzatos stylesi eset (The Mysterious Affair at Styles) könyvhöz a kiadó csatolt egy Christie által felvázolt és megrajzolt tervrajzot is az Inglethorp kastélyról, illetve Mrs. Inglethorp hálószobájáról.

A magyar 1990-es kiadás az első (A titokzatos stylesi eset - The Mysterious Affair at Styles) és az utolsó (Függöny – Curtain) Poirot regényt is tartalmazza.

Angol cím: Agatha Christie: The Mysterious Affair at Styles

Magyar cím: Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

Fordító: Dezsényi Katalin

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Megjelenés: 2006

Oldalszám: 260

Benina: Anika és a lift rejtélye

Agatha Christie-t a fondorlatos cselszövések mesterének és a krimik királynőjének tekinti a világ. Ha van írónő, akiért rajongok, akkor az Agatha Christie, tökéletes történetformálás, nyelvi játékok sora, kiváló karakterábrázolás, izgalom, pszichológia és emberismeret.

Beninának és az ő fantáziájának és írói tehetségének köszönhetően gazdagabb lettem egy novellával, amely a krimik nagyasszonyának, és a földkerekség leghíresebb (és legpiperkőcebb), belga nyomozójának a világába repít el.

Benina, Anika és a lift rejtélye című novellájával, Agatha Christie halálának évfordulóját ünneplem, és a Moly Gyilkos Banda - Egy év Agatha Christie-vel játék résztvevőinek (is) ajánlom, és még Peetnek is külön.

Benina

Anika és a lift rejtélye

Mademoiselle Anika D'Automne idegesen szorította sötétbarna táskáját a hóna alatt, miközben keresztülvágott az épület előcsarnokában. A héten immár ötödik alkalommal kereste fel a negyedik emeleten található magánnyomozói irodát az állásinterjú ügyében, de minden egyes alkalommal zárt ajtókra talált.

Mademoiselle D'Automne igen alacsony jelenségnek számított, ezt ellensúlyozandó óriási fejfedőt viselt, mely nevéhez méltón őszi levelek mintázatát viselte, és amit szinte minden lépésénél igazgatnia kellett, mert folyton a szemébe csúszott.

A liftek felé tartott, de az utat egy egyenruhás ajtónálló zárta el. A férfi magas volt, vékony testalkatú, tökéletesen simára borotvált arccal és fényesen oldalra zselézett fekete hajjal.

– Elnézést hölgyem, de ha szabadna a táskáját – szólalt meg a férfi mély, behízelgő hangon.

Anika, hogy leplezze zavarát, kapkodva sietett engedelmeskedni, hogy a férfi ellenőrizze, nincs-e nála semmiféle tiltott fegyver.

– Ez új eljárás? – kérdezte mintegy mellékesen, de nem kapott választ, mert váratlanul hátulról valaki úgy nekiment, hogy csaknem fellökte.

– Ejnye, fiacskám! – szólt az ajtónálló hangja erélyesen. – Ennek igazán nem itt van a helye!

Anika megfordult, és egy siheder, vörös hajú fiúval találta szembe magát, ahogy az aggódva kezébe vette a rollerét, és megigazította feneketlennek tetsző válltáskáját.

– Elnézést! – hebegte.

– Hagyd a kisasszonyt békén, és mutasd a zsebeidet!

Nem volt idő bámészkodni. A liftben már ketten várakoztak az indulásra. Egy alacsony, pödrött bajuszú emberke a nyaka köré tekert sálát színpadiasan igazgatta, mintha fázna, holott hideg sem volt. Mellette egy korosodó hölgy bosszankodva pörgette kezében a szipkáját.

Anika elhelyezkedett a lift hátuljában a kopaszodó, bajszos férfi mellett, és szótlanul figyelte, ahogy az ajtónálló – úgy látszott ő lett a ház mindenese, mert a liftkezelő dolgát is magára vállalta – beszállt, majd elindította az első szint felé.

– Eltűnt a pénztárcám! – törte meg a csendet rikácsolva a nő, és mielőtt az ajtónálló reagálhatott volna, ráncos kezével benyomta a piros stop gombot.

– Biztos benne, hogy mielőtt beszállt a liftbe, megvolt a tárcája? – érdeklődött Anika kedvesen.

– Annyi bizonyos, hogy amikor az épületbe beléptem, még megvolt, mert akkor vettem meg a napi újságot a bejáratnál.

A tojásfejű emberke is mocorogni kezdett a sarokban, majd ő is megszólalt.

– Az én tárcám is eltűnt, a zsebórámmal együtt.

– Az enyém is – állapította meg Anika.

Az ajtónálló a kapcsolótábla felé lépett, miközben beszélt.

– Úgy vélem, nincs értelme a liftben raboskodnunk. Visszamegyünk a földszintre, ahol szólok a feletteseimnek, akik intézkedni fognak.

– Ki is az ön felettese? Monsieur Betranche, a rendőrfőnök, ha jól emlékszem, ugye?

– Igen – bólintott a férfi.

– És az ő ötlete volt ajtónállót állítani a lifthez?

– Mi köze ennek a pénztárcámhoz? – érdeklődött a hölgy türelmetlenül.

Anika megvonta a vállát.

– Csak annyi, hogy véleményem szerint ez az úr itt nem ajtónálló. Sokkal inkább egy szélhámos, és a tárcáinkat az ellenőrzésnek álcázott akciója alatt tulajdonította el.

– Ha mindez igaz, akkor hol vannak az értékek? Átkutathat, nem talál nálam semmit! – jegyezte meg gúnyosan a férfi.

– Ebben teljesen biztos voltam. Ugyanis a fiú táskájába tette, amikor úgy tett, mintha megmotozná – magyarázta Anika szenvtelenül, majd elindította a felvonót, és a liftes útitársai társaságában a negyedik emeleten együtt szállt ki.

A bajszos ember a telefonhoz lépett, és értesítette a rendőrséget, akik még a bejáratnál nyakon is csípték a szélhámos-párost. Mademoiselle D'Automne megigazította szemébe csúszott kalapját, és mintha mi sem történt volna leült a nyomozóiroda előtt várakozni.

– Azt hiszem, alkalmazni fogom magát, de áruljon el nekem valamit! – Lépett oda hozzá a férfi, miután búcsút intett a zaklatott idős hölgynek.

– Mit?

– Honnan tudta?

– Monsieur Betranche múlt héten nyugállományba vonult, és esze ágában sem volt feltartani az embereket ebben a házban azzal, hogy egy ajtónállót állít a liftekhez.

– Nagyon elmés – mormolta elismerően.

– Köszönöm, Monsieur Poirot!

– Akkor fáradjon be – invitálta a pocakos kisember, és Mademoiselle Anika D'Automne korántsem idegesen belépett az irodájába, miközben a helyére igazította lecsúszott kalapját.

                                                                                        vége

C. J. Sansom: Jelenések (Das Buch des Teufels)

Anglia reneszánsz történelme és C. J. Sansom nem ereszt. Miután elolvastam a Shardlake-sorozat negyedik részét, a 2008-ban kiadott Revelation, azaz mivel német nyelven olvastam: Das Buch des Teufels című kötetet, azonnal várni kezdtem, hogy mielőbb megkapjam az tavaly megjelent Heartson-t.

Sansom ott folyatja ahol abbahagyta a Kard által, a Sötét tűz, majd Az uralkodó mozzanatait. Azaz nem, hiszen Az uralkodó óta két év telt el, 1543 tavaszán járunk, és ez a Húsvét Vasárnap az ügyvéd, Matthew Shardlake élete legrosszabb napjává kezd válni. Az ünnepségre készülődne de nem tud, mert aznap reggel holtan találja barátját, Roger Elliardot, a brutális gyilkosságot hamarosan egy újabb követi. Kérdések sora merül fel Shardlake-ben: a vallási fanatikusok akarják így tudatni a világgal, hogy eljött a világvége? Vagy egy ördög szállta meg ezeket az embereket? És milyen szereppel bír János Jelenések könyve, amelyben az apokalipszis próféciája található? Vajon az ügyvéd jogosan tart attól, hogy lesz még más áldozat?

„Dieser Fall ist nicht zu klären, weil der Mörder nicht gefasst werden kann.“

Mivel az érintett halottkém kevés érdeklődést mutat a gyilkossági ügy vizsgálatába, Shardlake úgy dönt, hogy nyomozásba kezd, asszisztense, Jack Barak (aki még mindig messzemenőkig remek karakter) segítségével. Úgy tűnik, hogy a sorozatgyilkos egy testben személyesíti meg a renegát reformert és a fanatikus vallásos őrültet. És itt kerül képbe ismét Thomas Cranmer, Canterbury érseke (és az angol egyház egyik legnagyobb reformere, illetve az első személy, aki követte a protestáns vallást) azzal a nem minden hátsó szándék nélküli tettével, hogy kötelességének tartja felfedni a titkot az ügyvéd előtt, hogy felmerült a gyanúja annak is, hogy a sorozatgyilkos a politika magasabb köreit is veszélyezteti.

A történelem ezen ideje szerint az angol király, VIII. Henrik épp hatodik és egyben utolsó feleségének udvarolt, Lady Catherine Parr, miután az ötödik feleségét kivégezték 1542. A vallási reformáció Angliában kudarcok sorát szenvedte el ez ideig, ezért mindenki (különösen a politikai frakciók) feszültséggel várta Henrik romantikus törekvéseit a reformáció támogatójával, Catherine Parr-rel.

Parr Katalin személyében egy bölcs asszonnyal gazdagította a Tudor házat a király. Noha nem volt hajlandó elhagyni a protestáns hitet az anglikán egyház és férje kedvéért, jótékony hatással volt urára. Ajánlására a király két lányát, Máriát és Erzsébetet is visszafogadta az udvarba, és miközben továbbra is törvénytelennek minősítette őket, elfoglalhatták helyüket az örökösödési sorban - természetesen Edward után.

Ami egyébként gyakran elkerüli a korról írókat, hogy a nőfalónak kikiáltott Henrik, valójában nem volt nagy nőcsábász, és egyetlen feleségétől sem vált el, noha a néphiedelemben ez él. Első feleségével, Aragóniai Katalint nem tudta megkedvelni, házasságukat semmissé nyilvánítatta, Anna Boleynt lefejeztette, legkedvesebb felesége, Jane Seymour gyermekágyi lázban halt meg, Cleve-i Annával kötött házasságát szintén semmissé nyilvánították, Catherine Howard-ot hűtlenség vádja miatt lefejeztette, Catherine Parr pedig túlélte őt.

Tehát C. J. Sansom-nak ismét sikerült. A Shardlake-sorozat negyedik része, németül: Das Buch des Teufel, ismét a 16. századba vezet. Az utcákon koldusok, zaj és borzalmas bűz mindenhol. Az esetek megvilágítására ügyesen és meggyőzően fekteti a hangsúlyt, miközben a londoni szegénység mellett, az elitet, a vallási fanatikusokat, a reformpártiakat és a konzervatív híveket is bemutatja.

Főhősünk magánéletébe is bepillantást nyerhettem, ami jellegzetesen Shardlake-re vall. Ügyvédünk romantikus érzelmekkel bír meggyilkolt barátja, és kollégájának özvegye iránt. És a nehéz magánéleti helyzet, ha más módon is, de Barakra is érvényes…

Német cím: C. J. Sansom: Das Buch des Teufels

Angol cím: C. J. Sansom: Revelation

Fordító: Irmengard Gabler

Kiadó: Fischer Verlag

Megjelenés: 2009/2010

Oldalszám: 647

Tetszési index: 92%

C. J. Sansom: Az uralkodó

„Már jártam korábban a Towerben, hivatalos ügyben, és a szívem összeszorult, a gyomromba pedig olyan görcs állt, hogy majdnem elhánytam magam, amikor rájöttem, hogy a várbörtönbe vezetnek minket. A fáklyákkal megvilágított csigalépcsőn lefelé haladtunk, egyre csak le és le, a falak nyirkosságtól csillogtak, ahogy a folyó szintje alá értünk, egy rácsos ablakkal ellátott ajtóig a lépcső alján. Négy évvel ezelőtt jártam itt, egy börtönőrtől akartam információkat kapni. Akkor vethettem egy pillantást arra, hogy mi folyik itt, de kevés figyelmet fordítottam rá, mert az eszem a küldetésemen járt. Sir Jacob megdöngette az ajtót. Kulcszörgés hallatszott, az ajtó kinyílt, keresztülvezettek minket rajta, majd becsapódott mögöttünk. Ekkor még tehetetlenebbnek éreztem magam, mint bármikor korábban, teljesen elvágva a fenti világtól.”

Hogy találtam rá: A kard által és a Sötét tűz után természetes volt, hogy elolvasom.

Miért: Történelem, krimi, politika, thriller... karakterek, történet.

A Kard által után tartottam attól, hogy a sorozatok második része általában gyengébbre sikerül, de a Sötét tűz letehetetlen regény lett. Így Az uralkodó iránt már komolya elvárásaim voltak. Csakhogy C. J. Sansom és az ő púpos ügyvédje, Matthew Shardlake tett róla, hogy eszembe se jusson nem elolvasni a Shardlake sorozat harmadik részét.

A történelem korhű bemutatása és a valójában nagyon is mai események, intrikák jellege kötelező olvasmány is lehetne. Lehetne, ha rá lehetne venni mindenkit, hogy megtanulja kedvelni a kissé szárazabb leírásokat, párbeszédeket is. Sansom esetében érdemes már elgondolkodni azon, hogy írásai a szórakoztató irodalom határát átlépték és a sajátos szépirodalom kapuját döngetik. Imádom azt a tökéletesen pontos háttérmunkát, ami szembeüt minden egyes sorával, mert a szerző képes a drámai hatást úgy elérni, hogy közben egyetlen teátrális jelenettel nem találkozni.

A történet szerint egy év telt el a Sötét tűz kalandja óta, 1541 őszén járunk. A politika ismét megteszi a magáét, VIII. Henrik király utódlási problémái egyre nagyobb félelmet kelt az emberekben; a nép tart attól, hogy idegen ország uralkodója kezébe kerül majd az angol trón. VIII. Henrik reneszánsz mivoltát és hatalmának teljét igazolva nagyszabású dicsőségmenetet tervez, ami arra is kiváló alkalmat ad, hogy lekenyerezze a lázadozókat egy mindenkire kiterjedő amnesztiával. A király, a tragikus sorsot megélt ötödik felesége, Catherine Howard (Howard Katalin - házasságuk épp Cromwell lefejeztetésének a napján volt, miután 1542-ben a király tudomására jutott Cranmer érsektől, hogy a királyné hűtlen hozzá, lefejeztette az asszonyt, aki ezzel a mondattal az ajkain halt meg: - Inkább halnék meg Culperer feleségeként, mint hogy Anglia királynéjaként éljek!”), a főnemesség krémje és ezernél több katona a yorkiak behódolását és hűségét fogadják.

Shardlake kénytelen-kelletlen, szeretet nyugalmas otthonát hátrahagyva muszájból Cranmer érsek megbízásából utazik Yorkba, hogy részt vegyen az eseményen, és hogy vezetője legyen a hírhedt lázadót, Sir Robert Broderick-ot Londonba szállító menetnek, hogy az összeesküvőt épségben térhessen a Tower szeretőn kínvallató börtönébe.

Nem Matthew Shardlake-ről lenne szó, ha minden egyszerűen zajlana. Ugyanis meghal egy yorki üveges. Na és? Mondhatnánk, nincs abban nagy szenzáció, ha meghal egy üveges. Csakhogy ügyvédünk dokumentumokat talál nála, és nem nyugszik, ki akarja nyomozni, mi történt pontosan, mi az eredete az adatoknak. Élete máris veszélybe kerül, és még a király sem éppen kedves oldaláról mutatkozik meg előtte, a rejtélyek pedig egyre kuszábbá válnak, a királyi család trónját is fenyegetik…

C. J. Sansom karakterei olyannyira izgalmasak, hogy mindig tudnak újat mutatni, kerülik a sablonosság cseppnyi árnyékát. A kaland cseppet sem kalandszerű; Matthew Shardlake előtt le a kalappal, hogy állandóan vívódva, idősen, megfáradtan és testi nehézsége ellenére is makacsságától és igazságérzetétől hajtva nyomoz és véd mindenekfelett. Segítője, az egykori londoni utcagyerek, aki Cornwell kivégzése után végleg az ügyvédhez szegőzött, Jack Barak pedig ezúttal még intelligensebb, még cinikusabb és még érzelmekkel telibb, mint a Sötét tűz-ben.

Az Agave Kiadó mindig remekül kiválasztja sikerszerzőit, és azokat, akik a rétegolvasókat érintik meg – örökre. A történelmi regény egyesíti a műfajokat, egyszerre visz el Anglia 16. századi történelmének tágabb és szűkebb értelembe vett eseményeibe, miközben hátborzongatón izgalmas krimivel, és politikai thrillerrel ajándékoz meg bennünket.

A növekvő érdeklődés és az elismerések sora (pl. Ellis Peters Történelmi Tőr-díj) Sansomot nem hozta zavarba, hacsak nem annyira, hogy az eddigi két résznél jóval hosszabb ideig dolgozott a kéziraton, aminek az lett az eredménye, hogy elkerülte a reprodukciót (illetve a hasonló műfaj adta másolásokat) és az önismétlést. Sansom az Uralkodó-ban az eddigieknél még pontosabb és érdekfeszítőbb valós háttérrel rendelkező fikciót mutat be.

Eredeti cím: C. J. Sansom: The Sovereign

Magyar cím: C. J. Sansom: Az uralkodó

Fordító: H. Kovács Mária

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2006/2010

Oldalszám: 502