Agatha Christie: Életem

"A gyermek ezt mondja: Köszönöm, Istenem, a jó ebédet. Mit mondhatok én, hetvenöt évesen? Köszönöm, Istenem, a jó életet, és mindazt a szeretetet, amit ebben az életben kaptam.”

Hogy találtam rá: A szerkesztőségtől kaptam születésnapi ajándékként. Tudták a lányok, mivel okoznak örömet.

Miért: Agatha Christie fan vagyok. Ez van.

Ha megkérdezik, kik a kedvenc íróim, elsőként Agatha Christie nevét mondom, légyen szó bármilyen műfajról is. Hosszabb – és hiszem, hogy kalandosabb, de szabadabb mindenképp – élet adatott meg neki, mint magának Viktória királynőnek, és közel akkora példányszámban kelnek el könyvei a világon, mint magáé a Bibliáé. Nincs hét, hogy valamelyik tévécsatorna ne sugározna egy filmet, amely Agatha Christie valamelyik regényhősének lebilincselő detektívmunkáját mutatja be, és nincs ország, amelyikben ne lenne repertoáron legalább egy krimi-drámája a teátrumokban.
Családomban gyakori az Agatha Christie-maraton, csak ajánlani tudom, mindenkinek.

Az írónő nem bízott semmit a véletlenre, grafomán lévén saját életét is a legkiterjedőbb részletekig bemutatta több műben is. Az Életem című önéletrajzi mű kicsit vaskosnak (több mint 600 oldal – a Szerk.) tűnik, senkit ne riasszon el az olvasásától. Agatha Christie kegyes az olvasókhoz; egy fantasztikus világba csöppenti őket, merthogy a krimi irodalom királynőjének élete legalább annyira érdekes és fordulatos volt, mint a regényeiben leírtak.

Az Életem önéletrajzot több mint tíz évvel halála előtt, 1950-ben kezdte el írni az írónő Irakban, és 1965-ben fejezte be Angliában. A visszaemlékezések nem kötődnek szorosan az időrendhez, az írónő sokszor elkalandozik, szabad utat engedve a képzeletének, érzéseknek, az emlékei áradatának. Az anekdota sorozat mégis egy teljes egészet alkot, mintha csak egy filmen vetítve néznénk végig egy tekintélyes életutat. Ám nem a filmkockák peregnek, hanem az írónő kicsit tárgyilagos, ám annál szórakoztatóbb meseáradata.

A krimi koronázatlan királynője 1890. szeptember 15-én, 120 éve látta meg a napvilágot a Délnyugat-Angliában a tengerparti Torquay városban Agatha Mary Clarissa Miller néven.  Anyja, Clara Boehmer angol, míg apja, Frederick Alvah Miller amerikai származású. Kései születésű gyermek volt, nővére, Margaret Frary (Madge) tizenegy, bátyja, Louis Montant (Monty) tíz évvel volt idősebb nála.
Betekintést kapunk az angol polgári nagycsalád mindennapjairól, a gyermek Agatha neveltetéséről (Agatha nem járt iskolába, a számtanra még az édesapja tanította, a humán tárgyakra az édesanyja. A házuk nagy könyvtárral bírt, amit ő gyakran látogatott.), majd a felcseperedett lány kérőinek és kiszemeltjeinek egész soráról - a véget nem érő bálok és flörtök a mai kor lányainak, asszonyainak csak sárga irigység és piruló izgalom. Megelevenedik előttünk a huszadik század elejének Angliája, egész sor merev, ám annál praktikusabb szokásrendszerével együtt.
Az biztos az írónő nagyon értett (vagy értette) a női praktikákhoz, mert soraiból, mint egy segítő disciplina, úgy áradnak a fondorlatok a párkapcsolat-teremtés terén. De megismerhetjük, milyen a nevelőnők, házitanítók világa is. Aztán néhány emlék Archibald Christie-ről, akit 1912-ben ismert meg egy táncestélyen, hogy két évvel később Szenteste össze is házasodjanak. A házasságból egy gyermekük született: 1919. augusztus 19-én Ashfieldben Rosalind Margaret Clarissa Christie. Betekintést kapunk, milyen hatással volt az épp szerelmes írónőre az első világháborúban és az ápolónői munka a torquay-i kórházban, majd nehéz vizsgákat letéve egy újonnan megalakult gyógyszerlaboratóriumban.



Meglepő vagy sem Agatha Christie gyerekként soha nem álmodozott írói karrierről, ápolónői-gyógyszerészsegéd munkája talán az, ami először rávezeti a rejtélyekre, és azok megoldására. Mérgezés? Hogyan? Megformálódott a kis belga nyomozó alakja, a világ leghíresebb detektívéjé, Hercule Poirot-é, a kis belga nyugalmazott nyomozó. Első regénye elkészül ám hiába, mert a kiadók sorba dobják vissza, ám a Bodley Head-nél megszánják az elsőkönyves szerzőt, és csekély 25 fontért, és következő öt könyvének hasonló kiadási jogáért megjelenik A titokzatos stylesi eset 1920-ban.
Agatha, aki nem gondolja, még egy sort is papírra vetne az életében, lelkesen és tudatlanul aláírta a szerződést. (Milyen sok a hasonlóság a mai elsőkönyves szerzők helyzetéhez…)

A sok száz oldal megengedi az írónőnek, hogy nosztalgiázzon vívódásokon, dilemmákon, ki nem mondott érzéseken, csalásokon, megbocsátásokon és titkokon rágódjon, hogy a sorok közt olvasva is világossá váljon az a hihetetlen mély szeretet, ami Agatha Christie érzelemvilágát összetartotta.

Családi élete nem volt mentes minden drámától, ma sem tudják pontosan hogyan, hova és miért tűnt el 1926-ban több mint két hétre, az írónő soha nem volt hajlandó erről az időszakról nyilatkozni. (Az észak-yorkshire-i Harrogate termálszállodájában élt ezidő alatt, Mrs. Neele-nek hitte magát, és nem tudta, hol van. Édesanyja halála és a férje hűtlensége viselte meg az idegrendszerét.) Az eltűnés után Agatha elvált Archie-tól 1928-ban. Viszont ez az időszak Agatha Christie életének legjelentősebb fordulópontja is lett, megjelent Az Ackroyd-gyilkosság, amely elindította a világhírnév felé.


Egy közel-keleti nyaralás során, amikor 1928-ban a Simplon-Orient expresszel Isztambulig utazott Bagdad felé tartva. Gyilkosság az Orient expresszen című krimije ebből az élményből született. Majd két évvel később jött egy újabb közel-keleti utazás, és Agatha újraélte fiatalságát azzal, hogy 40 évesen megismerte a nála 14 évvel fiatalabb régészt, Max Mallowant.

A szerelmesek 1930. szeptember 11-én összeházasodtak, az írónő és a tudós férfi érzelme mélyebb volt, mint azt a kritikusok vélni akarták. Az új élet, a sírig tartó szerelmük leírása és a velejáró rengeteg utazás, és az azzal kapcsolatos úti élmények az önéletrajzi írás második felét teszik ki nagyrészt. Vicces, hogy a már világhíres írónő többször is ír az útitársak idegesítő kis szokásairól, vagy, hogy milyen mély hatással voltak például a vízibetegségek, mert azokat újra s újra említi, de is. De ha figyelmesen olvasunk, illetve, ha jól ismerjük az írónő regényeit, tudjuk, hogy ezek az expedíciók adták az ötletet több híres művéhez is, például a Gyilkosság Mezopotámiában (Murder in Mesopotamia) vagy a Halál a Níluson (Death on the Nile).

Ami a könyvből már kimaradt: Férjét kiemelkedő archeológusi munkájáért lovaggá ütötték, Sir Max Edgar Lucien Mallowan nevet viselhette, Agatha Christie pedig 1971-ben megkapta a Dame Commander of the British Empire, azaz a brit birodalom lovagja cím női megfelelőjét.
Agatha Christie 1976. január 12-én halt meg berkshire-i otthonában, Wallingfordban. Max Mallowan két évvel élte túl szeretett Agatháját, és 1978. augusztus 19-én halt meg.

A több száz oldal sokak számára unalmas lehet, nem is biztos, hogy egyszerre kell elolvasni az egész élettörténetet, hiszen olvasás közben több krimit is kezébe vesz az ember, hogy felfedezze az említésre méltó eseményeket, legendás figurákat. Ami fontos: az Életemnek egyetlen főszereplője van és az nem, a kis szürke agysejtjeire büszke Hercules Poirot, nem is a fifikás gondolkodású vénlány, Miss Marlple, hanem maga a szerző.

Agatha Christie sírkövén Sir Edmund Spenser Tüdérkirálynő (The Faerie Queenie) című eposzának egy idézete áll:
"Sleep after toil, port after stormy seas,
ease after war, death after life does greatly please."

Magyar fordításban (Székely Magda fordítása):

„Robot után pihenés, viharból révbe ért hajó,
Háború után béke, élet után halál – az a jó.”

Eredeti cím: Agatha Christie: An Autobiography
Magyar cím: Agatha Christie: Életem
Fordította: Kállai Tibor
Kiadó: Partvonal Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 652

Tetszési index: 100%

Pannonica de Koenigswarter: Die Jazzmusiker und ihre drei Wünsche

Hogy találtam rá: A bergneustadti könyvesboltban fedeztem fel ezt a kincset.

Miért: Nem csak hallgatni, ismerni is szeretem őket. Viccesek, meghatóak és olykor filozofálók a jazz zenészek kívánságai és a róluk készített amatőr, privát polaroid képek. Jazzfanoknak kihagyhatatlan.

Thelonious Monk és Sonny Rollins, John Coltrane, Mingus, Miles Davis, Ornette Coleman, Horace Silver, Duke Ellington, Max Roach, Cannonball Adderley, Art Blakey, Ben Webster, Art Pepper, Kenny Clarke, és így sokan mások. Egy szenzációsan szép album, rövid és a művészek tömör nyilatkozatai, melyek jóval többet érnek, és mondanak el magukról, mint a hosszú interjúk.

Nica (Pannonica) de Königswarter a bebop védőszentje volt, a különcsége épp olyan magasra rúgott, mint a nagylelkűsége. Nem csoda, hogy olyan nagynevű jazz zenészek, mint Art Blakey-től kezdve egészen Thelonious Monkig megbíztak benne, és hagyták, hogy az asszony fotósorozatokat készítsen róluk, sőt személyes titkaikat is megosztották vele.

Világhírnek számított, amikor Pannonica de Königswarter bárónő hírül adta a szomorú hírt: 1955. március 12-én a karjaiban hunyt el Charlie Parker a Stanhope Hotelben, New Yorkban, ahol a bárónővel épp a Tommy Dorsey Showt nézte a televízióban. A nyughatatlan, zseniális modern jazz zenész alig volt 34 éves, de testét tönkre tette a heroin, az alkohol és a gyorséttermi ételek.

Nica gazdag volt és szabadszellemű. Mindig gondoskodó típus volt, és örömmel látta el élelemmel, ruházattal, alkohollal, cigarettával és heroinnal Parkert és a hozzá hasonló jazz zenészeket, hosszabb ideig is. Igazi háziasszony volt, amiért a fehérek sértetten a „nigger-kurvának” neveztek. A zenészek viszont úgy tisztelték, mint a múzsájukat, és olyan kompozíciókat inspirált, mint Thelonius Monk Pannonicája és a Horace Silver Nica's Dream-je.

A bárónő, neveltetésének megfelelően értett egy keveset a festészethez, ő maga is festett. A Rotshild család hagyományait követve választottak számára egy diplomata férjet, akivel öt gyermekük is született. Sok éven át éltek Afrikában, természetes és közelálló volt számára a feketék közege és kultúrája.
New Yorkban minden erejével, magas szintű kapcsolatrendszerével és pénzével támogatta a zenészeket és az új jazz stílust, a bebopot. Majd évek múlva a szállodai lakosztályt feladva vett egy házat New Jersey-ben, amit Thelenios Monk, akivel szoros kapcsolatban állt, és az együtt töltött kilenc év alatt, a bárónő még a kábítószerek használatáról is leszoktatta, egészen élete végéig Nica istápolása alatt élt, Cat House-nak nevezte el.

Nicának az az ötlete támadt, hogy minden vendégét lefotózza és feltesz nekik egy kérdést: „Milyen három kívánsága van?” 1961-1966 között 300 zenész képével és nyilatkozatával lett gazdagabb a Cat House.

Hogy mi mindenre vágytak a művészek? Art Blakey, dobos: 1. szeretsz engem, 2. a fiam végre megoldja a problémáit, 3. elválhassak, és téged feleségül vehesselek. A szaxofonos, Sonny Rollins is álmodott: 1. legyen pénzem, 2. mindent el tudjak játszani a szaxofonon, 3. közelebb kerüljek a természethez. A hét alkalommal is oltár elé lépett, viharos magánéletet élő Dinah Washington a gyermekeiről írt, a pragmatikus Anita O'Day pedig költségeinek csökkentésére vágyott.

A Polaroid képeket a zenészekről és a három kívánságot felsoroló cetliket Pannonica egy dobozban rejtette el. Königswarter már nem élhette meg az album létrejöttének az ötletét és kiadását, miután 74 éves korában, 1988-ban meghalt talán örökre el is feledésbe kerültek volna, ha nem lenne Nadine de Königswarter. A művészettel foglalkozó asszony könyvbe rendezte a megtalált kincset és felkarolta a Cat House működtetését, ahol mind a mai napig nagy kulturális élet zajlik, és továbbra is kiállításoknak, koncerteknek, a jazz és a blues zenészeknek ad otthont.

Eredeti cím: Three Wishes: An Intimate Look at Jazz Greats
Német cím: Die Jazzmusiker und ihre drei Wünsche
Fordította: Michael Müller
Kiadó: Reclame
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 320

Tetszési index: 100%

Claude Samuel: Clara S. - Egy szenvedély rejtelmei

"Amit kér, az egy egyszerű „igen”. Rövid kis szó, és milyen döntő. Én ne tudnám kimondani ezt a kis szót teljes lelkemből, akinek a szíve csordultig van kimondhatatlan szeretettel? Kimondom hát, és teljes bensőm még suttogva hozzáteszi: „mindörökre”."

Hogy akadtam rá: Aki zenélni nem tud, legalább is, merje meg a művészt, akit hallgat. Főleg, ha titkokkal teli eredeti címe van. Persze, hogy megrendeltem.

Miért: A kultúratörténeti telenovella gazdagítja életemet, betekintést enged egy családhistória drámai fordulataiba, szerelmi és szellemi titkaiba, miközben felhívja a figyelmem, hogy utánanézzek az adott kor élet- és divatstílusának.

Schumann ist der Dichter
Hm… nem is tudom, valahogy mást vártam. Nem többet, nem is kevesebbet, csak épp mást. Vagy nem elég regényes, vagy nem elég tudományos. Vagy egyik sem? Vagy túlzottan is mindkettő?
Az előszó és a fülszöveg szerint megismerhetjük Robert Schumann feleségét, a zongoraművész Clara Schumannt napló- és levelezéstöredékeire és a szerző fiktív színpadra állítására alapozva. Romantikus regénynek nem definiálnám, de hiteles, tudományos történelmi tanulmánynak sem.
A „bécsi klasszikusok” Beethoven, Haydn, Mozart; Schubert; ne feledjük Händelt se mellőlük… az ifjak következtek Mendelssohnnal a romantika, Liszt a szellemi és zenei élet energiája, Berlioz, Schumann, majd újabb korszakváltás, és Johannes Brahms a nagy klasszikusokat felidéző.

Asszony- vagy művészsors
Clara Wieck számára Mendelssohn barátsága mellett a tizenhatodik életév a szerelmet is meghozta: ekkor vall először érzelmeiről a nála közel húsz évvel idősebb Robert Schumannn, és veszi kezdetét a szenvedélyes és szívfacsaró szerelem, a harc az „mindenre elszánt gonosz” apával, majd idegbaj felé haladó férj tragikus végkifejletét előre megjósolásával, amit a számomra álmosítóan szürke jó barát (esetleg szerető?) Brahms, aki „hirtelen robbant be Clara életébe… a folytatás… mozgalmas volt, de a családi titkok fejezetébe tartozik…” történetfolyama egészít ki.
A kor, amelyben élt, nehezen érthette Clara Shumann (az ünnepelt zongoraművész, nyolc gyermek édesanyja, egy zseniális komponista odaadó felesége, és nem utolsósorban nagy idők tanúja) szenvedélyét, vagy szenvedélyességét. Boldognak, ám rövidnek mondható házasságot tett tönkre Schumann elmebaja, ám a hallatlanul szenzibilis Clara keményebb és erősebb volt mindennél és mindenkinél, aki csak körülvette. Talán túlzottan is kemény és túlzottan is erős. Miután férje az endenichi tébolydába került 1854-ben két évvel később bekövetkező haláláig mindössze egyszer látogatta meg, a gyászt és a fájdalmat pedig magába zárva koncertkörútra indult, s nem fél véleményt alkotni, önállóan dönteni, cselekedni és vállalni annak következményeit.

Eredeti cím: Clara S. Les secrets d’une passion
Kiadó: Európa Könyviadó
Fordította: Belia Anna
Megjelenés: 2009

Tetszési index: 67%

Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány

„Május 2. …Azért írom le a dátumot, mert azt hiszem, rátaláltam e feljegyzések egy lehetséges formájára. Belefoglalom a jelent – legalábbis éppen eleget belőle ahhoz, hogy szilárd alapként szolgáljon, amelyre ráállhatok. Érdekes lenne ezt a két embert – mostani és akkori magamat – szembeállítani. Mi több, erre a múltra nagy hatással van a jelen pillanat. Amit most leírok, nem írnám le egy év múlva.”


Hogy akadtam rá: Direkt kerestem, miután kivégeztem több Woolf könyvet is.

Miért: Jó érzés a polcomon tudni Virginia Woolf írásait, még jobb érzés olvasni őket, hogy aztán hosszan bennem maradjon a hangulatuk, soraik, gondolatfüzéreik. Mindig is vonzódtam Virginia Woolf stílusához, az önéletrajzi írásokat tartalmazó vékonyka kötet pedig többet elmond róla, mint azt elsőre vélnénk.

"Az élet keskeny járdacsík a szakadék felett."
Első pillantásra vékonykának tűnik egy önéletrajzi megnyilvánuláshoz márpedig a könyv alig négy írást tartalmaz: Vázlat a múltról, A Hyde Park Gate 22, Ős-Bloomsbury, Én és a sznobizmus címekkel, és bár a négy szöveg rövidkének mondható számtalan név és rokoni viszony szerepel benne, amit a kiadó külön névjegyzékkel és az írónő családfájának vázolásával segít ki.

Sok mindent tudunk Virginia Woolfról, köszönhetjük ezt a műveinek, az életformájának, annak a brit irodalmi körnek, melynek aktív részese volt, és a filmiparnak, ami szerencsésen kihasználta mindezt.

"Ez most valami igazi dolog."
Önéletrajzi írásai közül az első, hosszabb darab a gyerekkorra vezet vissza, majd a felnőtté válás olyan emlékeket felidézve, amelyek egy furcsa ködből törnek elő, és jön a „szivacs”, majd a munkára összpontosítás. Hogy mi teszi különlegessé a rövidke visszaemlékezéseket? A hangulatuk. A halál, öngyilkosság, betegség állandó jelenléte, a családi szeretet, és a családon belüli erőszak, a majd egy évszádot felölelő angol szellemi és társasági elit mindennapjai és kapcsolatai.

Virginia Woolf soha nem volt elégedett önmagával, gyenge idegrendszerét kikezdte a sok veszteség, a világháború okozta sokk. „Ebédeltem én már H. G. Wellsszel, is hogy megismerkedjem Bernard Shaw-val, Arnold Bennett-tel és Granville Barkerrel, de mindig úgy éreztem magam, mint egy öreg mosónő, aki lépésről lépésre küzdi fel magát egy meredek és végtelen lépcsősoron.”

Kiadó: Csokonai Kiadó
Fordító: Séllei Nóra
Megjelenés: 1999
Oldalszám: 215

Tetszési index: 78%

Che Guevera: A motoros naplója

„Vállalkozásunk iszonyatos nagyságával azokban a percekben nem voltunk tisztában; csupán a port láttuk magunk előtt az úton, és magunkat a motoron, amint faljuk a kilométereket észak felé tartó utunkon.”

Hogy akadtam rá: A környezetemben nagyon sok embert érdekel a latin kultúra, és persze Che Guevara. Engem is. Mindig is vonzott a dél-amerikai titok, a romantika felhőjébe burkolózott gerillaharcos, a céljai eléréséért akár gyilkolni képes forradalmár és politikus, és persze a gondtalan, minden lében kanál, betegséggel küzdő fiatalember is.

Miért: Mert ez a Guevera nem az a Guevera. Nem az, aki ma a szabadság szimbólumaként, kulturális ikonjaként lép elénk, és nem az amerikai hippi-korszak és a 68-as európai diáklázadások iránt újonnan feltámadt nosztalgia terméke, jól eladható kulturális árucikk. Vagy mégis?

Az álarc nélküli Che
Kér fiatalember elhatározza, hogy egy megbízhatatlan Poderosa motorral bebarangolja a szülőföldrészét. Az egyik orvostanhallgató, 24 éves, és Ernesto Guevara de la Sernának hívják. A társa, Alberto Granadó is orvosjelölt, a leprakezelés szakértője. A történészek feladata meghatározni a latin forradalmár politikai tetteit, a kilenc hónapos vándorút Dél-Amerikában nem is erről szól, hiszen Che Guevera ebben a könyvben keveset politizál, sokkal inkább megfigyel, leír, bemutat és élményeket nyújt.

...parentesis ambroso
Igazság szerint a cím inkább a kalandra hajaz, mintsem a megtörtént valóságra, mivel a járgány szűk 3 hónap után - azt is javítgatások tömkelegével élve túl - végleg felmondta a szolgálatot, és hőseink eztán autóstoppal és gyalog, hajón, tutajon, repülőgépen folytatták útjukat és utaztak Észak-Amerika (Miami) felé. Csakhogy a marketinggépezet életbe lépett, így a nemes egyszerűséggel csak Útijegyzetek (Notas de viaje) címmel ellátott jegyzetek megkapta A motoros naplója (The Motorcycle Diaries) elnevezést.

Rendkívüli rohanás?
Aki vérbő kalandokkal teli leírásfolyamot vár, az esetleg csalódni fog Che-t olvasva, merthogy a fölszövegben beharangozott élményekkel szemben, ha pontosan és figyelmesen olvasunk sokkal inkább egy fiatal, a világra kíváncsi utazó jegyzeteibe mélyülhetünk el a lapokon, aki fázik az Andok 5000 méteres hegyei között, harcol a kietlen sivatag tűzforróságával, a szúnyogok felhőiről már nem is beszélve, és aki hol orvosi tapasztalatai, hol baráti kapcsolatai, hol pedig, ha nem marad más, fizikai munka vagy ügyeskedés révén próbálja megszerezni a továbbutazáshoz és az alváshoz-evéshez valót. Guevera hű önmagához és a róla kialakult idealizált képhez, hiába ábrázolta reálisan, sőt gyakran naturálisan a velük megtörténteket, az egyszerű meszticek, indiánok, Európából ideszakadt emberek vendégszeretete végigkíséri a történetet.
Útvonal: Argentína, Chile, Peru, Brazília, Kolumbia, Venezuela.

Kiadó: Ulpius Ház
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 213

Tetszési index: 82%