Gyilkos vággyal éheznek a viadalon

Egy amerikai őrület, egy disztópikus ifjúsági sci-fi, posztapokaliptikus állapotokkal, ami feledte a habos-babos tiniálmok világát, véres, komoly mondanivalóval bíró, mégis, gyerekek és felnőttek egyaránt imádják. Mi a titka a The Hunger Games trilógiának? – Recenzió a Cultura.hun



Suzanne Collins Az éhezők viadala című történetével meglepte az ifjúsági szórakoztató irodalom piacát. Aki azt hitte, hogy az elszűziesedett vámpírirodalom és az elnőiesedett urban fantasyk mélyrepülése után már csak leépülés jöhet, és nem lehet újat mondani, annak örömmel jelentem: szerencsére tévedett. Számtalan jobbnál jobb történet “hever az utcán”, vagy inkább az írók fiókjaiban, jó esetben, a könyvesboltok polcain.

Az utópia fogalmát rendszerint egy áhított, és a jelenben megvalósíthatatlannak látszó jövő képét vagy akár a tervrajzát értjük.  A disztópia ezzel szemben a negatív jövő képét és kialakulását vagy megvalósítási lehetőségeinek a számbavételét jelenti. Az utópia a haladásba, a pozitív hithez tartozik inkább, míg a disztópiákat a haladásba vetett hitből való kiábrándulás vagy az iránta eleve meglévő szkepszis élteti. Collins inkább a disztópiára szavazott Az Éhezők Viadala megírásakor.
 Bizonyos mértékig valóban hasonlít nagy elődjeihez, mint például George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ című könyvéhez. De szokták emlegetni, hogy Az Éhezők Viadala Takami Kósun Battle Royaljára egyfajta válasz Amerikától. És miért ne? Disztópia a javából a történet, noha talán kevésbé vérengzős, ám sokkal átélhetőbb, olvasmányosabb.

A távoli jövőben a szinte teljesen elpusztított Amerika helyén létrejött tizenkét körzetből álló Panem ország, amelyet a Kapitólium irányít. A Tizenharmadik körzet lázadása és megsemmisítése után létrehoznak egy lázadást elrettentő “játékot”: az Éhezők Viadalát. A Kapitólium minden évben, minden körzetből kisorsol huszonnégy kiválasztottat az aratási ünnepen; egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük életre-halálra szóló küzdelemben, amit folyamatosan közvetít a tévé, és amit az otthoniaknak kötelező végignézni. A szabályok egyszerűek: ölj, hogy élhess. ”Az Éhezők Viadalának egyszerű szabályai vannak. Büntetésül a lázadásért minden körzet, minden évben köteles kiállítani egy lányt és egy fiút, az úgynevezett kiválasztottakat, akiknek részt kell venniük a Viadalon. A huszonnégy kiválasztottat bezárják egy hatalmas szabadtéri arénába, ahol a tüzes sivatagtól kezdve a jeges pusztaságig bármi elfér. Ezután a résztvevők több héten át harcolnak egymás ellen, életre-halálra. Az győz, aki a végén utolsóként életben marad.” (Az Éhezők Viadala)

Fura egy világ ez a központ, a Kapitólium ragyog és gazdag, az őt kiszolgáló körzetek pedig güriznek. Ahogy az lenni szokott a diktatúrákban, a Kapitólium senkit és semmit nem kímél: Panem lakói szenvednek, éheznek és félnek. Félnek, mert van mitől és miért félni. Minden évben minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek kötelezően részt kell venni a halálig zajló küzdelemben, az Éhezők Viadalán. A verseny alatt valójában mindenki azonnal tudja, hogy nem az Olimpia nagyságára és pátoszi esélyegyenlőségére kell gondolni, hanem beteg elmék beteg játékára. Merthogy a küzdelem lényege, hogy az arénában zajló minden egyes pillanatot láthatják a nézők. Az éhezést, a harcokat, a gyilkosságot, a halált… Merthogy csak egy maradhat. A voyeurizmus felemelő pillanatai?

A cikk folytatása a Cultura.hu oldalon olvasható.

Könyveken innen és túl - interjú

Varga Bálint, az Agave Könyvek ügyvezetője szerint a magyar piac még szenved a gazdasági válságtól, viszont úgy tartja, anélkül nincs siker, hogy ne kockáztatnánk, és a Cultura.hu-nak elárulta, bár kedve lenne egy krimihez, a diplomáciai futárok titkairól mégis szívesebben írna. – Interjú

Az Agave Könyvek 2003-ban jött létre Magyarországon, tehát viszonylag fiatal szereplője a hazai könyvpiacnak. A szórakoztató irodalmon belül is szegmentálódni kívántak: elsősorban külföldi és egyre inkább hazai írók által írt krimik, science-fictionök és misztikus és vámpírregények közül válogatnak. Különleges ismeretetőjelük egyike lett: az igényes és kreatív könyvborítók. Első kötetük Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című regénye volt, az ötödik évfordulójukkal egybekötötték a 100. megjelenésüket is, és Agave 100 címmel egy antológiával lepték meg az olvasókat. Az idén Philip K. Dicknél maradva megszavaztatták az olvasókkal, melyik a szerző legjobb regénye. A Cultura a szórakoztató könyvpiac életéről és saját terveiről beszélgetett Varga Bálinttal.

A könyvkiadás mintha soha nem lenne előnyös helyzetben, mi a véleményed a mai nemzetközi és hazai könyvpiacról? Hogy tapasztalod, nehezebb vagy könnyebb érvényesülnie egy kiadónak, mint régen.

Nem egyszerű dolog könyvkiadót alapítani és működtetni 2011-ben. Lényegesen könnyebb volt az érvényesülés 2003-ban, amikor alakultunk. A nemzetközi piac legnagyobb kihívása az ekönyvekkel kapcsolatos megoldások kidolgozása, míg a magyaré a fragmentálódás. A válság általában kedvezőtlenül hatott a könyvkiadásra, és a külföldi piacok már nagyjából kilábaltak belőle (vagy arrafelé tartanak, ha lassan is), a magyar piac azonban szenved tőle. Mi is érezzük a forgalomcsökkenést, és a legnehezebb feladat ennek a trendnek a kezelése, mert mi erre érdemben nem lehetünk hatással. Egyet tehetünk: értelmes stratégiával kivárni a válság végét, közben pedig a bővítésen is dolgozni.

Az éppen aktuális politika mindig beleszól a művészetekbe mind gazdasági mind vezetési szinten. A könyvkiadás világa mennyire politikamentes?

Az Agave tudatosan távol marad a politikától, annak még a közelétől is. Ugyanakkor nehéz lenne tagadni, hogy jóval érezhetőbb a politika hatása – befolyása? – a könyvkiadásra, mint a korábbi években.

Gyakran a megjelenések előtt felkerülnek az internetre a könyveitek kalózfordításai. Mennyire befolyásolja ez a kiadó gazdasági életét, megjelenési időpontjait?

Ez olyasvalami, aminek nagyon nem örülünk, de tenni érdemben nem nagyon tudunk ellene semmit. Maximum annyit, hogy igyekszünk mihamarabb kiadni a hivatalos magyar verziót, kiváló fordításban, szép borítóval. Hogy aztán ezeket hányan veszik meg azok közül, akik olvasták már a kalózfordítást, megtippelni sem tudom. Az is gond, hogy az amerikai/angol könyvkiadási ciklus más, mint a magyar, és az sem segít, hogy kéziratokat sem kapunk időben. Flottabbá kell tennünk a kiadási mechanizmusunkat, és a lehető leggyorsabban kiadni a magyar változatot…

Az interjú tovább része a Cultura.hu kulturális és életmód magazin oldalon olvasható.

Patricia Briggs: Megszólít a Hold

Az Agave Kiadó tartja magát elveihez; a megszokott nívós scien-fiction és krimik mellett, időről-időre kiad nagyobb, illetve más jellegű népszerűségre számító szórakoztató könyveket is (lsd. Laurell K. Hamilton Anita Blake és Merry Gentry vagy Richelle Mead Vámpírakadémia sorozata), melyek nagyobb bevételt hozhatnak a konyhára. Szerencsére jól megválogatják, kinek a műve kerülhet a kiválasztottak közé.

Rachel Caine után Patricia Briggs Mercy Thompson sorozatának első eposza, a Megszólít a hold (Moon called) című szórakoztató urban fantasyra esett választás.

Hogy találtam rá: Az Agave kiadótól kaptam sajtópéldányként.

Miért: Jó bornak is kell a cégér... és mert jól esett olvasni.

"Alaposan kihangsúlyoztam az „egyél” szót: nem vagyok hajlandó egy éhes vérfarkassaldolgozni, még akkor sem, ha csak két hét múlva lesz telihold. Vannak, akik úgy tartják, hogy a vérfarkasok csak teliholdkor tudnak átváltozni, de ugyanezek az emberek például a szellemekben sem hisznek. A fiú megértette az üzenetet, és megmerevedett, majd a szemembe nézett."

Szerettem. Ciki?

Ha az ember nem akar mást, csak kikapcsolni, ha nem kíván elmerülni Csehov vagy Esterházy mélységében, ha Hesse épp túlságosan is fáj és Vonnegut arcul csap az iróniájával, jó egy olyan történetet elolvasni, ami egy kemény lányról szól, aki nem is annyira kemény, és nem is annyira csak ember. No de akkor, mi és ki?

Mercedes Thompson autószerelő Tri-Citiesben, műhelyében lepukkant verdák helyrepofozásával keresi kenyerét, és kedvtelésből Volkswagen Bogarakat ment meg az enyészettől. Máskor meg kisétál a sivatagba, és ott ruháit egy bokor alá rejti, majd átváltozik prérifarkassá, hogy jókedvét kiélje, no és hogy nyulakat meg pockokat kergessen. Merthogy Mercy nem mindennapi teremtés, „járó”, azaz Észak-Amerika ősi természetfeletti népeinek a leszármazottja, akit milyen meglepő, nem prérifarkasok, hanem vérfarkasok neveltek fel. Nos igen, az élet nem egyszerű…

A dolgos hétköznapokat, egy fiatal vérfarkas megjelenése szakítja meg, és sajnos nem azzal, hogy beáll Mercy mellé segédnek, hanem a halálával. Tetemét a lány házának ajtaja elé teszik, és az események ezzel kezdenek felpörögni. Betekintést kapunk a vámpírok – akik itt is szépek, de csak látens – hierarchikus vérpulzáló éhségérzetébe, az indián származású vérfarkasok szabad szellemébe, és a díjnyertes alfahím vérfarkast ért – akinek a lányát elrabolják - vérfagyasztó támadásába, ami majdnem a halálához vezet.

Különleges fantázia szülte lényekben nincs hiány. Noha, én a valós állatfajtát kedvelem a legjobban közülük. Szeretem a prérifarkasokat, amiben Karl May Old Shutterhandjének és Winnetoujának is van némi része, no meg annak, hogy van bennük valami kedves, egyéni; csúnyaságuk ellenére is szépek, rókásan ravaszdiak, ordasan farkasosak, és noha hátborzongató lehet az üvöltő „énekhangjuk”, igazi csapatszellem hatja át az életüket, no és egynejűek, azaz egyetlen párral élik le életüket, a hűség – mindenekfelett elve alapján.

A többiek? A vérfarkasok, nos, nem tudom milyenek, szépek, szabadok, nagyok? A vámpírok nem kapnak túl nagy szerepet, amúgy is kissé piperkőcöknek tűnnek, a tündérek és a boszorkányok meg úgyis meglepetésekkel szolgálnak mindig mindenhol.

„A mellső lábamba dörzsöltem az orrom, hogy megszűnjön az átváltozás utóbizsergése. Mindig beletelik egy kis időbe, amíg hozzászokom a négy lábon járáshoz."

Az urban fantasy akkor az igazi, ha valóban látom magam előtt az élet, a város (bármekkora is) lüktetését, az autók szagát és zaját, a technikai vívmányok jelenlétét. Ha ez megvan, akkor már oly mindegy, hogy árnyvadászok, vámpírok vagy éppen vérfarkasok és az emberek (fel- és lecserélhetők) egymás elleni, melletti vagy épp közös harcáról van-e szó. Merthogy harc úgyis van. Konfliktus, dráma és bosszú mindig van. Tri-Citiesben is így történik.

Patricia Briggs egy olyan vérfarkas történetet talált ki, ami nem marad le a Laurell K. Hamilton sorozatfolyamától, mondom ezt úgy, hogy Anita Blake poligámiát magához ölelő története még nem szólított meg, noha túlolvastam mindet. Hogy miért? Talán mert, Mercedes Thompson kedves, vidám csaj, aki megpróbál úgy lubickolni a saját kis tavában, vagy inkább motorolajában, ahogy számára az jól esik, ám amikor lépnie kell, mert úgy dobják neki a kockát, ő lép.

Briggsnek nem kellett kirívót alkotnia ahhoz, hogy elérje a célját. A szerszámosládából csak ki kellett halásznia egy már ismert és bevált sémákra épített vérfarkasvilágot, -társadalmat és a hozzá tartozó aprócska és nagyobbacska történeteket. Kell egy kis dominancia elv, egy kis mutáció, némi mágia, primitívség és harcikedv, nos és mély érzelmek, vagy legalábbis annak látszatja. Mert ha valaki romantikát vár a Megszólít a hold-tól az csalódni fog. És épp ez a jó benne, hogy a romantika épp csak annyiban és ott jelenik meg, ami megkaparja a felszínt, és megcsiklandozza az olvasót, hogy mi lenne ha… Innentől kezdve már gondolkozhat is tova szegény olvasó, ki is illene legjobban a mi vagány, ám prérifarkas (no és női) gyengédséggel teli Mercynkez. A Szürke Lordok alfahímje, Adam vagy az exszerelmet jelképző, szabaddá váló vérfarkas, Samuel, és a mindent megértő és átejtően kedves vámpír, Stefan is szerepet kap a prérifarkas életében.

Nagyon megkedveltem Jelizaveta Arkagyevna karakterét, ha lehet egy boszorkányt a pokolra kívánni, mert a hideg borsódzik miatta a hátamon, én megtettem. Aztán ott van Seibold Adelbertkrieger, Zee, aki fontosabb szereplő, mint gondolnánk.

Patricia Briggs elérte, amit minden bizonnyal kívánt: szórakoztatott.Méghozzá úgy, hogy közben nem nyögtem fel (más könyvnél, más kiadónál igen, már megtörtént) az olykor felmerülő nívótlan fogalmazás, mondatszerkesztések és logikai hibák miatt. Noha, néhány elütéssel találkozik az olvasó.

Egy könnyed, jól kidolgozott fantáziadús mágikus világot hozott létre, amit szimpatikus szereplők és várhatóan még ennél is izgalmasabb kalandok színesítenek. Még azt is elnéztem a szerzőnek, hogy a lassú kezdést egy kicsit túlkomplikált fordulat követte.

Eredeti cím: Patricia Briggs: Moon Called 

Magyar cím: Patricia Briggs: Megszólít a Hold

Fordító: Farkas Veronika

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2006/2011

Oldalszám: 272

Tetszési index: 74%

Rachel Caine: Élőhalottak bálja – A Morganville-i vámpírok 2.

A sokadik vámpír-hisztéria korát éljük. Ma már szinte nincsenek is felfedhető titkaik a sosem létezett denevérembereknek, hacsak nem olyasmi, melyeket saját fantáziánk kreál. Ma már minden valamit is tudni vágyó, misztikus irodalmat olvasni kedvelő (ne adj isten, vámpírrajongó) tudja, hogy a vámpírirodalom nem új keletű.

A 18. század vége - 19. század elejére tehető romantika korában kinyílt az addig szigorú és konzervatív keretek közé szorított irodalom, és néhány bátor, és a mai erkölcsi szemmel nézve is extrovertált életet élő szerző a szépirodalom és a szórakoztató irodalom egyvelegét ötvözve alkották meg a horror műfaján belül a vámpírirodalmat.

Nos, Victor Frankenstein és a démoni szörny történetének kitalálója, Mary Shelley vagy Byron titkára, John Polidori vámpírja letette az alapkövet Edgar Allan Poe, vagy a Drakula szülőatyja, Bram Stoker számára. A modern irodalom a modern kor vívmányaival és képzeletével ruházta fel ezt az alapot, hogy számtalan féle és fajta élőhalottal legyünk gazdagabbak. Az, hogy kinek milyen alapos és elfogadhatón kidolgozott a vámpírkaraktere már ízlés és tetszés kérdése, az alap mindesetre adott minden misztikus és fantasy író számára.

„Ez nem történt meg, nyugtatgatta magát Claire. Ez csak egy rossz álom, csak egy újabb rémálom. Felébredsz, és eloszlik, mint a köd…
Szorosan összezárta a szemét. A szája száraz volt, kicserepesedett, a teste nekinyomódott az Üvegház kanapéján felhúzott lábbal fekvő Shane meleg, kemény oldalának.
Claire rettegett.
Csak egy rossz álom.”

Rachel Caine például nem bonyolítja túl az emberi vérrel táplálkozó lények sztoriját. Noha fontos és kiemelt szereppel bírnak a Morganville-i vámpírok főcímmel ellátott sorozatban, a történetfolyam valójában Claire Denvers-t és az ő izgalmaktól cseppet sem mentes életét állítja középpontba. A regényen belüli játékhatárok, oly sokfélék lehetnek. És nagy szerencsére a sokfélén belül is lehetnek még több félék.

Volt néhány fordulat és karaktermegjelenítés, ami nem tetszett Az üvegház-ban, az időnkénti sablonmegoldások, a hol túlterhelt, hol inkább átlapozásra invitáló részek és a síró-rívó főszereplő rontott az amúgy jó hangulatú regényen. Rachel Caine tanult hibáiból vagy a szerkesztője fogta szorosabbra a gyeplőt, mindenesetre az Élőhalottak bálja című második kötet sokkal feszesebb, érthetőbb és kidolgozottabb lett. Nem, azt nem vettem észre, hogy Claire kevesebbet sírt volna. Viszont ami nagy előnye a sorozatnak, hogy a történet a fontos benne, és a kapcsolatok a fontosak benne - minden kapcsolat, nincs kiélezve a romantikára, a mindent elsöprő vámpír-ember szerelemre, a nyelvezete pedig üdítően friss.

„Nézz szembe a tényekkel, Danvers. Egyedül maradtál. Senki sem jön, hogy megmentsen.
Ő, Eve és Shane a világ ellen.
Egy a hárommilliárdhoz az esélye, hogy ezt túlélik.”

Szóval Texas, méghozzá Morganville. Minden ott folytatódik, ahol Az üvegház végződött: káosz a köbön. A betoppanó Frank Collins, Shane apukája pedig nemhogy könnyítene Claire, Michael, Shane és Eve csapatának a városi vámpírhad és az egyetem „rémlánya”, Monica halálos fenyegetésekkel terhelt zavaros életét, még rá is tesz egy lapáttal. A kislánya és feleségének halálát örökké gyászoló bosszúszomjas vámpírvadász a motoros bandájával úgy véli, törvényen feletti, és joga van saját fiát akkor ököllel fenyíteni, mikor épp kedve támad, illetve mindenkivel végezni, aki kicsit is hasonlít egy vámpírhoz.

Michael másként él, ergo másként is hal meg, ezzel nem okozott meglepetést az írónő, azzal sem, hogy Claire-nek iskolába kéne járnia, hiszen kiskorú és egyetemista, annak ellenére is, hogy az egyetem díszlánya, Monica még mindig szívből és tettlegesen is utálja őt. Eve-nek is megvan a maga problémája, olyasmit kell feldolgoznia, ami tényleg nem lehet egyszerű, és ha mindez nem lenne, Shane nagy bajba keveredik.

A vámpírok? A vámpírok pedig egyre nyíltabban léteznek. Nos, mintha minden és mindenki az egyre inkább családdá váló kis csapat életét fenyegetné.

Annyit még a fülszöveg is elárul, hogy a helyi texasi vámpírbajnok (vagy legalábbis szeretne az lenni), Oliver mielőbb túl akar lenni Shane kivégzésén, aminek megvannak a maga okai… Claire-nek és a barátainak pedig újabb haditervet kell kitalálnia ahhoz, hogy valahogy kikerüljenek a slamasztikából. Kinek kell eladnia a lelkét, kinek kell megmenteni a testét? Az időnként fel-felmerülő hisztérikus hangulat valahogy érthető, végül is nem minden nap esik meg az emberrel, hogy vámpírok uralta városban kelljen élnie, és mentenie a bőrét...

Az üvegház után vártam a második részt, annyira nem, hogy németül megvegyem, hogy a magyar kiadás előtt elolvashassam, de annyira igen, hogy kíváncsi legyek. Az Agave kitett magáért, jól választott, amikor A Morganville-i vámpírok sorozatának kiadási jogát vette meg.

Szórakoztató regényként kell a könyvre tekinteni, és úgy is kell olvasni, mert a történet nem akarja felülmúlni vagy esetleg lekörözni a ma már klasszikusnak számító Shelley-t, és nem jó, nem érdemes Cassandra Clare a végletekig kidolgozott Halál ereklyéi sorozatával sem összevetni.

Azt végképp nem értem, mi köze lenne a borítón feltűntetett Word Nerd idézetnek „A Twilight-rajongóknak ezt mindenképpen el kell olvasniuk.”, ahhoz a tartalomhoz, mely a könyvben lakozik. Merthogy semmi. Szerencsére.

Eredeti cím: Rachel Caine: The Dead Girls’ Dance – The Morganville Vampires 2.

Magyar cím: Rachel Caine: Élőhalottak bálja – A Morganville-i vámpírok 2.

Fordító: Totth Benedek

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2007/2011

Oldalszám: 272

Tetszési index: 74%

Rachel Caine: Az üvegház - A Morganville-i vámpírok 1.

Nem csoda, ha a haszon reményében a legtöbb könyvkiadó beáll a sorba, és célirányosan próbál egy szeletet kivágni magának a tortából. Jól megfigyelhető, hogy az Agave Kiadó igyekszik egy bizonyos meghatározott úton haladni az ifjúsági- szórakoztató regények kiadása terén. Nomen est omen, így aztán Varga Bálint és csapata kiválasztotta, és méltónak találta kiadásra ítélni Laurell K. Hamilton és Richealle Mead után Rachel Caine, A Morganville-i vámpírok sorozatát.

Hogy találtam rá: Valamikor tavaly, csak most jutottam hozzá, hogy írjak is róla...

Miért: Elolvastam a második részt a morganville-i kalandokból, és alakul, alakul...

Az Alkonyat című (bocsánat, de tényleg nívótlan) regényfolyam a saját útját járja, a filmváltozat minden egyes megjelenő része olyan tömeghisztériát vált ki világszerte, mint amely el is várható, egy ilyen hatalmas marketingbüdzsé terhe mellett. A történet pedig elkezdte a maga útját járni, sőt, mások kezdték az ő útját taposni. Számos könyv és fanfiction köszönheti létét a forksi vámpíroknak, vagyis inkább Stephenie Meyernek. A vámpírokért, és most már mindegy, hogy a vegetáriánus vagy a Fekete Tőr Testvériség és tsai jellegű keménylegényekről van szó, rajongó tinédzserek adnák oda a vérüket, hogy átélhessék azt a bizonyos érzést, melyet a regények olyan misztikussá tudnak tenni. Klisék sora...
Voltaképp a szeretet- és a figyelemhiányról, és az utánuk vágyakozásról van szó. A többi csak humbukk.

Rachel Caine, azaz Roxanne Conrad már több mint harminc kiadásra került kötetet tudhat magáénak, így nem mondhatnánk elsőkönyvesnek, sőt. A Morganville-i vámpírok sorozata is már túl van a 9. részen, a 10. Bit Club címmel néhány nap múlva, május 3-án jelenik meg az USÁ-ban. Szóval le vagyunk maradva, de ez nem olyan meglepő, gyakran megtörténik…

A történet egyszerű, azaz mégsem…?

Claire  Denvers alig 16 éves tinédzser, zseni, vagy legalábbis kiváló tanuló, így idő előtt felvételt nyerhet az egyetemre való bejutásra. Csakhogy a szülők ki tudja, milyen gondolatmenet alapján, úgy vélik, hogy gyermeküknek az a jó, ha már extraintelligens a lányuk, akkor nem választhat az ország (a világ) legnevesebb egyetemei között, merthogy azok messze vannak. És jaj szegény kislányunkkal, mennyi szörnyűség történhet, ha anyutól és aputól messze él… Oh, te jó ég! – Így hát szegény Claire a legközelebb található egyetemre kerül, Morganville-be. A kisváros valahol az Isten háta mögötti helyen, Texas közepén található, ami titkokkal teli…

"-     Nem mondod, hogy még nem tudsz róla? Ezt el sem hiszem. - Eve letette a kólásdobozt, feltérdelt és a dohányzóasztalra könyökölt. A vastag smink mögül komolyan nézett Claire-re. Sötétbarna íriszének aranyszínű volt a pereme. - Morganville-ben hemzsegnek a vámpírok.

Claire felnevetett.

Eve azonban komoly maradt. Rendületlenül bámulta a vele szemben ülő lányt.

-    Oöö... hülyéskedsz, ugye?"

A kolesz gáz, a tanulás is, a csoporttársak meg ultragázok. Mindenki tudja, hogy a kollégiumi élet nem egyszerű, csúnyán szívatják az újoncokat, főleg ha azok még ki is lógnak a sorból. Márpedig egy 16 éves kislány azért csak kakukktojás a nála minimum két évvel idősebbek között.

Claire-rel fura dolgok történnek, merthogy a kisváros sztárlánya kispécizi őt. Na de ennyire durván? Fura… Claire-nek költöznie kell, nem maradhat a koleszben, mert az élete is veszélybe kerül a csilli-villi évfolyamtárs miatt.

Talál is magának egy kiadó szobát, és megkezdődik a Morganville-i pályafutás. A viktoriánus időket felelevenítő ház lakói sem azok a megszokott hétköznapi banda, Claire bekopogtatott a tutiba. Az csak hagyján, hogy a háznak lelke, sőt akarata van, a lakók is érdekesek: van itt rejtélyekkel teli csak éjjel előbújó, állítólag profi zenész srác, Michael, egy kissé hisztérikus és hektikus, ám nagy szívvel rendelkező dark csaj, Eve és egy minden lány álma-vágya terhelt múltú szépfiú, Shane. Claire már csak hab lesz a tortán. Pikkpakk kiderül, hogy a várost a vámpírok irányítják, de erről persze senkinek nincs tudomása, akinek meg van, az nem beszél róla egy árva mukkot sem (jó esetben).

A vámpírok nyomulni kívánnak, Claire-t verik folyton, aminek okán sír, folyton sír. Persze érthető, alig 16 éves, egyedül kell kezdenie magával valamit egy idegen városban, a szüleinek hazudni kénytelen, és bizonygatja, hogy a legnagyobb rendben van minden, stb. Akkor is kicsit idegesítő.

Egy sorozat felvezető könyvének akár el is menne, mégis sok a hiba benne. A katarzis meg elmarad, hiányzik a történet végéből az a feszültségkeltés, ami miatt megáll a szív, levegőt alig kap az ember, és azonnal vágyakozik a feloldás után. Pedig Caine próbálkozott vele...

Eredeti cím: Rachel Caine: Glass Houses – Morgaville Vampires

Magyar cím: Rachel Caine: Az üvegház - A Morganville-i vámpírok 1.

Fordító: Totth Benedek

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2006/2010

Oldalszám: 304

Tetszési index: 62%

Suzanne Collins: Futótűz

Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy nagyon megkedveltem Suzanne Collins írói stílusát, kitalált világát, karaktereit. A szerző több olyan érzékeny témát érint, melyek aktuális társadalmi problémák. Ha akarom tekinthetem disztópiának, társadalmi önképnek, vagy pszichológiai referatnak.

De felesleges túldimenzionálni Az éhezők viadala regénysorozatát.

Hogy találtam rá: Az Éhezők Viadala trilógia trilógia második része (Gefährliche Liebe)... írni vágyom már a harmadikról, a Mockingjay-ről (Flammender Zorn ).

Miért: Az elejétől a végéig feszültségben tart, jó olvasni, minden apró hibája ellenére is.

Suzanne Collins Futótűz története egyszerre thriller, sci-fi, dráma és szerelmi történet. Az E/1 jelen idejű narratív bemutatás érzékennyé teszi az embert, ez az eseménysorozat ebből a szemszögből mélyebben érintent, közelebb hozza a főszereplő által tapasztaltakat, gondolatokat, és magát azt a világot, amit a való élet is jellemez: megmutatja mire képes a média, a tévéőrület, az erőszak együtt és külön-külön is. Mintha csak hátrahagynánk az otthon védelmező falait, és kilépve visszaköszönne az emberekből áradó, már ismerős érzelmi eltompulás, érdektelenség, és a túlélésre törekvő megszorítások. A szerző rámutat, hogy a társadalmi kritikája nem csak az általa kitalált futurisztikus társadalomban képzelhető el, mert, ha másképp is, de létezik ez a fajta világ.

Suzanne Collins az emberi mélységeket, feltétel nélküli szeretet állítja központba és a beteges kukkolási vágyat pellengérezi ki. Könyörtelen történet, egy könyörtelen világban. Mintha csak a saját világunkról beszélnénk…

A trilógia három egymással összetartozó részt jelent, ebben az esetben is így van. Az Éhezők Viadala felért egy felpofozással, mégsem gondoltam, hogy szükséges folytatás, második, harmadik, ne adj isten negyedik rész. De mert Collins másképp gondolta, nem csoda, hogy akárcsak Cassandra Clare Végzet ereklyéi trilógiája (illetve a tervek szerint most már sixtologia) után kíváncsi voltam a folytatásra is. És mert akkor még az Agave csak meghirdette, hogy jönnek majd a könyvek, máris rendeltem a német változatot tavaly, majd a harmadik rész németországi megjelenését is pont sikerült elcsípnem.

Az Éhezők Viadala valamikor a jövőben, Panem-ben játszódik, abban az országban, ami megmaradt Észak-Amerikából. Fura egy világ ez, létezik a központ, a Kapitólium, mely ragyog és gazdag, és van tizenkét körzet, melyekben güriznek. Ahogy az lenni szokott a diktatúrákban, a Kapitólium senkit és semmit nem kímél Panem lakói szenvednek, éheznek és félnek. Félnek, mert van mitől és miért félni. Minden évben minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek kötelezően részt kell venni a halálig zajló küzdelemben, az Éhezők Viadalán. Nem az Olimpia nagyságára és pátoszi esélyegyenlőségére kell gondolni a versenyre gondolva, hanem beteg elmék beteg játékát. Merthogy a küzdelem lényege, hogy az arénában zajló minden egyes pillanatot láthatják a nézők. Az éhezést, a harcokat, a gyilkosságot, a halált… Merthogy csak egy maradhat. A voyeurizmus felemelő pillanatai?

"Sót szórni a sebbe."

A tizenhat éves Katnissnak volt szerencséje már ehhez a viadalhoz, amikor önként jelentkezett a kisorsolt húga helyet. És győzött, méghozzá a körzet másik kijelöltjével, Peeta Mellarkkal közösen. Mert a csapatszellem, a tudás és a szeretet képes volt legyőzni a Kapitólum célját. Csakhogy mindennek ára van…

Az Éhezők Viadalá-t azzal zárta le Suzanne Collins, hogy a fülig szerelmes Peeta és a kőkemény Katniss a győzteseknek kijáró diadalmeneten ünnepelhetik a túlélőverseny végét. A Futótűz-ben a világ szemében a két fiatal már boldog szerelmes- és jegyespár, ennek az érzelemnek köszönhetik a kettős győzelmet is. Úgy kell élniük, hogy mindenki elhihesse róluk: boldogok, a Győztesek Falujában, gazdagságban, elégedettségben. És úgy kell ünnepelniük, mint az ókori római császároknak, sőt őket megszégyenítő módon.

A triumphus, Győzelmi Körút során mind a tizenkét körzetet végiglátogatják. Peeta és Katniss megkezdi szürreális utazását, hősöknek járó tisztelettel, udvarlással és később gyűlölettel, ami odavezet, hogy az etikett és a protokoll helyett előbb-utóbb rettegnek, félnek és féltenek. Mert az elnyomás nem tarthat örökké, legalábbis ebben bíznak azok a csoportok, akik egy lázadást készülnek megszervezni az ország vezetői ellen.

Katniss és Peeta pedig újra ott találják magukat a küzdőtéren...

Katniss szenved, Gale szenved, Peeta szenved. Milyen egyszerű lenne minden, ha csak ennyiről szólna a történet. Egyszerű? Jaj, ne! Egyedül ez a szerelmi háromszög-vonulat volt számomra sok, erőltetet a Futótűz-ben. Feleslegesnek éreztem, nem a történethez valónak.

Suzanne Collins sikere Az Éhezők Viadala-trilógiával nagyobb lett, mint várható volt. A Mockingjay című befejező részt jelölték az Andre Norton-díjra, és már azt is nyilvánosságra hozták, hogy a regényből készülő film premierje 2012. március 23-a lesz. Katnisst az Oscar díjra jelölt Jennifer Lawrence fogja játszani.

Eredeti cím: Suzanne Collins: Catching fire

Magyar cím: Suzanne Collins: Futótűz

Német cím: Suzanne Collins: Die Tribute von Panem. Gefährliche Liebe

Megjelenés: 2009/2010

Kiadó: Verlag Friedrich Oetinger/Agave Könyvek

Oldalszám: 431/342

C. J. Sansom: Az uralkodó

„Már jártam korábban a Towerben, hivatalos ügyben, és a szívem összeszorult, a gyomromba pedig olyan görcs állt, hogy majdnem elhánytam magam, amikor rájöttem, hogy a várbörtönbe vezetnek minket. A fáklyákkal megvilágított csigalépcsőn lefelé haladtunk, egyre csak le és le, a falak nyirkosságtól csillogtak, ahogy a folyó szintje alá értünk, egy rácsos ablakkal ellátott ajtóig a lépcső alján. Négy évvel ezelőtt jártam itt, egy börtönőrtől akartam információkat kapni. Akkor vethettem egy pillantást arra, hogy mi folyik itt, de kevés figyelmet fordítottam rá, mert az eszem a küldetésemen járt. Sir Jacob megdöngette az ajtót. Kulcszörgés hallatszott, az ajtó kinyílt, keresztülvezettek minket rajta, majd becsapódott mögöttünk. Ekkor még tehetetlenebbnek éreztem magam, mint bármikor korábban, teljesen elvágva a fenti világtól.”

Hogy találtam rá: A kard által és a Sötét tűz után természetes volt, hogy elolvasom.

Miért: Történelem, krimi, politika, thriller... karakterek, történet.

A Kard által után tartottam attól, hogy a sorozatok második része általában gyengébbre sikerül, de a Sötét tűz letehetetlen regény lett. Így Az uralkodó iránt már komolya elvárásaim voltak. Csakhogy C. J. Sansom és az ő púpos ügyvédje, Matthew Shardlake tett róla, hogy eszembe se jusson nem elolvasni a Shardlake sorozat harmadik részét.

A történelem korhű bemutatása és a valójában nagyon is mai események, intrikák jellege kötelező olvasmány is lehetne. Lehetne, ha rá lehetne venni mindenkit, hogy megtanulja kedvelni a kissé szárazabb leírásokat, párbeszédeket is. Sansom esetében érdemes már elgondolkodni azon, hogy írásai a szórakoztató irodalom határát átlépték és a sajátos szépirodalom kapuját döngetik. Imádom azt a tökéletesen pontos háttérmunkát, ami szembeüt minden egyes sorával, mert a szerző képes a drámai hatást úgy elérni, hogy közben egyetlen teátrális jelenettel nem találkozni.

A történet szerint egy év telt el a Sötét tűz kalandja óta, 1541 őszén járunk. A politika ismét megteszi a magáét, VIII. Henrik király utódlási problémái egyre nagyobb félelmet kelt az emberekben; a nép tart attól, hogy idegen ország uralkodója kezébe kerül majd az angol trón. VIII. Henrik reneszánsz mivoltát és hatalmának teljét igazolva nagyszabású dicsőségmenetet tervez, ami arra is kiváló alkalmat ad, hogy lekenyerezze a lázadozókat egy mindenkire kiterjedő amnesztiával. A király, a tragikus sorsot megélt ötödik felesége, Catherine Howard (Howard Katalin - házasságuk épp Cromwell lefejeztetésének a napján volt, miután 1542-ben a király tudomására jutott Cranmer érsektől, hogy a királyné hűtlen hozzá, lefejeztette az asszonyt, aki ezzel a mondattal az ajkain halt meg: - Inkább halnék meg Culperer feleségeként, mint hogy Anglia királynéjaként éljek!”), a főnemesség krémje és ezernél több katona a yorkiak behódolását és hűségét fogadják.

Shardlake kénytelen-kelletlen, szeretet nyugalmas otthonát hátrahagyva muszájból Cranmer érsek megbízásából utazik Yorkba, hogy részt vegyen az eseményen, és hogy vezetője legyen a hírhedt lázadót, Sir Robert Broderick-ot Londonba szállító menetnek, hogy az összeesküvőt épségben térhessen a Tower szeretőn kínvallató börtönébe.

Nem Matthew Shardlake-ről lenne szó, ha minden egyszerűen zajlana. Ugyanis meghal egy yorki üveges. Na és? Mondhatnánk, nincs abban nagy szenzáció, ha meghal egy üveges. Csakhogy ügyvédünk dokumentumokat talál nála, és nem nyugszik, ki akarja nyomozni, mi történt pontosan, mi az eredete az adatoknak. Élete máris veszélybe kerül, és még a király sem éppen kedves oldaláról mutatkozik meg előtte, a rejtélyek pedig egyre kuszábbá válnak, a királyi család trónját is fenyegetik…

C. J. Sansom karakterei olyannyira izgalmasak, hogy mindig tudnak újat mutatni, kerülik a sablonosság cseppnyi árnyékát. A kaland cseppet sem kalandszerű; Matthew Shardlake előtt le a kalappal, hogy állandóan vívódva, idősen, megfáradtan és testi nehézsége ellenére is makacsságától és igazságérzetétől hajtva nyomoz és véd mindenekfelett. Segítője, az egykori londoni utcagyerek, aki Cornwell kivégzése után végleg az ügyvédhez szegőzött, Jack Barak pedig ezúttal még intelligensebb, még cinikusabb és még érzelmekkel telibb, mint a Sötét tűz-ben.

Az Agave Kiadó mindig remekül kiválasztja sikerszerzőit, és azokat, akik a rétegolvasókat érintik meg – örökre. A történelmi regény egyesíti a műfajokat, egyszerre visz el Anglia 16. századi történelmének tágabb és szűkebb értelembe vett eseményeibe, miközben hátborzongatón izgalmas krimivel, és politikai thrillerrel ajándékoz meg bennünket.

A növekvő érdeklődés és az elismerések sora (pl. Ellis Peters Történelmi Tőr-díj) Sansomot nem hozta zavarba, hacsak nem annyira, hogy az eddigi két résznél jóval hosszabb ideig dolgozott a kéziraton, aminek az lett az eredménye, hogy elkerülte a reprodukciót (illetve a hasonló műfaj adta másolásokat) és az önismétlést. Sansom az Uralkodó-ban az eddigieknél még pontosabb és érdekfeszítőbb valós háttérrel rendelkező fikciót mutat be.

Eredeti cím: C. J. Sansom: The Sovereign

Magyar cím: C. J. Sansom: Az uralkodó

Fordító: H. Kovács Mária

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2006/2010

Oldalszám: 502

C. J. Sansom: Sötét tűz

"Felálltam és meghajoltam. Barak kinyitotta az ajtót. Mielőtt követtem őt, visszafordultam régi gazdám felé.

– Megkérdezhetem, uram, hogy miért rám esett a választásod? – A szemem sarkából láttam, hogy Grey alig láthatóan megrázza a fejét.

Cromwell lehajtotta a fejét. – Mert Gristwood tisztességes emberként ismer téged, és meg fog bízni benned. Ahogy én is, mert tudom, hogy egyike vagy azon keveseknek, akik nem fordítanák a saját előnyükre ezt az egészet. Te túl becsületes vagy.

– Köszönöm – feleltem halkan.

Cromwell arca megkeményedett. – És mert túl sokat törődsz a Wentworth lány sorsával, és végül azért, mert túlságosan félsz tőlem ahhoz, hogy keresztbe tégy nekem."

Hogy találtam rá: Ismételten köszönet érte az Agave Kiadónak a sajtópédányért.

Miért: Belemerültem Anglia történelmébe és C. J. Sansom Shaldrake-sorozatába.

Ez az Anglia még mindig az az Anglia. Sötét, piszkos, a pornép félelmeivel és a gazdag nemesség félelmet keltéseivel teli. Matthew Shardlake éli mindennapjait, legutóbbi nagyobb megbízatása óta eltelt három év, 1540-et írunk, a púpos antihős dolgozik a folyó ügyein, igyekszik minél kevesebbet foglalkozni a politikával, és még kevesebbet tudni a politikai intrikákról. A politikusok játszadozásai azonban nem hagynak nyugtot Shaldrake-nek.

1540-ben nem csak Anglia gazdasága romlott meg, hanem a király, VIII. Henrik negyedik házassága is. Elképzelhetőnek tartom, hogy VIII. Henrik már az igen kimondása és aláírása napján tervezte a válása napját, hiszen az út a válás felé szabad volt már számára azzal, hogy az alapokat első feleségével, Aragóniai Katalinnal való válásakor már letette. Anna of Cleves-től (Cleves-i Anna) néhány év együttélés után az asszony bájnélkülisége és hiányos műveltsége miatt VIII. Henrik ismét a válás mellett döntött.

A feszültséget fokozandó Shaldrake pártfogója, Thomas Cromwell is nehéz helyzetbe kerül, eddig biztos tanácsadói pozíciója meginogni látszik, sőt a bukás is elkerülhetetlennek tűnik (ő beszélte rá a királyt az átoksújtott frigyre. Cromwell egyetlen esélyt lát arra, hogy visszakerülhessen a király kegyeltjei közé, és hogy életét és vagyonát mentse. Ez pedig nem más, mint a sötét tűz megtalálása majdnem két hét, 14 nap alatt. A miniszter egyik legfőbb bizalmasát adja segítőnek az ügyhöz, a titkokkal teli, olykor pikírt Barakot (akiről kiderült, hogy messze keményebb legény, mint azt vártam, és imádtam a karakterét).

"– Hogy haladsz a Wentworth-üggyel?

– Lassan. Minden lassan megy"

Hogy mi az a sötét tűz? Hogy mi köze mindehhez a visszahúzódó életet élő Shaldrake-nek, hogyan és kinek a segítségével indul neki a nyomozásnak?

Cromwell a sötét tűzben látja a megváltását, vagyis abban, hogy az alkimisták által feltalált görögtűz bemutatása hozzásegítené őt pozíciójának helyrehozatalához. Természetesen nem olyan egyszerű a feladat, mint annak látszik. A sötét tűz előállítóit ugyanis megölték…

C. J. Sansom mindent megtett azért, hogy első kötetét, A kard által-t felülmúlja, és sikerült is neki. A sötét Tűz egyetlen pillanatig sem unalmas, noha a stílusa lassú, elgondolkodtató. Mégis. Mégis feszültségben és izgalomban tart.

Mi a szerző titka? Talán a messzemenőkig részletes leírások, politikai és filozófiai elmélkedések, lassú lamentálások és beszélgetések a vallásról, vagy a két szempont, ahogy bemutatja az londoni átlagos élet (nyomorgó), kegyetlen és bűzzel teli mindennapjait éles kontrasztot mutatva a nemesség gazdagságával, fényűző életével. A karakterek ismét kidolgozottak, nem rekedtek meg az első folyamánál, az új szereplő, Jack Barak. A történelmi szereplők élete és bukása pedig előre tudható.

Aki nem kedveli a történelmet, a politikát, a vallástörténelmet, a gyomorforgató részletességgel és pontossággal leírt valóságot, és a feszültséget, óvatos merészséggel olvassa, de olvassa, mert garantáltan élvezni fogja.

Eredeti cím: C. J. Sansom: Dark Fire

Magyar cím: C. J. Sansom: A sötét tűz

Fordító: H. Kovács Mária

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2005/2009

Oldalszám: 448

Tetszési index: 88%

C. J. Sansom: Kard által

„– Túlzásokba esel. Ez egy új intézmény, várható volt, hogy a felelős vezetők a hozzájuk lojálisakat megjutalmazzák. Így működik a jó uralom. Mark, te egy ideális világról álmodsz. Légy óvatos a mondandóddal. Már megint Morus Utópiáját olvastad? Cromwell is őt idézte ma nekem.

– Az Utópia reményt ad az embernek, míg az az olasz Machiavelli csak kétségbe ejti.

– Nos, ha az utópistákat akarod követni, cseréld le ezt a finom ruhát egyszerű zsákvászonra – mutattam a mellényére. – Mellesleg, mi az a rajzolat a gombokon?”

Hogy találtam rá: Köszönet az Agave Kiadónak a sajtópéldányért.

Miért: Krimi plusz történelem. Tökéletes párosítás. Plusz, mert most olvastam el a sorozatból nemrég az Uralkodó és németül a Das Buch des Teufels (Revelation) című regényét.

Brokát, damaszt, nehéz bársony, élénk színek és csatos cipők, bűz és piszok, vándorszíntársulatok, festészet, abszolutizmus és humanizmus, röpiratok, titkos liezonok, összeesküvések… a külcsín, és amit mindez takargat?

A humanizmus világnézete az egyes embert, mint egyéniséget állította a középpontba, a görög és római kultúra felidézésével nagyobb szellemi szabadságra törekedett.  Egyidejűleg bekövetkezett a reformáció révén az egyház  megújítása is.
Anglia történelme kegyetlen (jó), a reformáció ideje meg híresen véres és megtorló. Köztudott, hogy VIII. Henrik nem csak a feleségválasztásairól és -cseréiről, illetve feleségmegszabadulási lehetőségek könnyítéséről, no meg a trónutódlás kérdéséről nevezetes, ő az, aki ízig-vérig reneszánsz ember is volt, verseket írt, érdekelte a festészet, szobrászat, imádott sakkozni és teniszezni. Mindemellett képes volt függetleníteni személyét és országa vallását a római egyháztól és annak vezetőjének, a pápának az akaratától, létrehozva az anglikán államegyházat. (Igaz, a pontos indok épp első feleségétől, Aragóniai Katalintól való válása.)

C. J. Sansom bölcsészként és jogászként mélyebb ismeretekkel rendelkezik a korról, ami a Kard által történetvezetéstől az apró részletekig mindenen meglátszik, nem mellesleg sokkal nagyobb történelmi krimisorozat hatása is. A púpos londoni jogász, Matthew Shardlake „kalandjai” a Kard által című regénnyel kezdődik, és az idő tájt játszódik, amikor VIII. Henrik 1537-ben a katolikus egyháztól való elszakadását, és magát az egyház fejének kinyilvánította.

A történet szerint a király által betiltott római katolikus vallás, és vele a latinul írt pápista könyvek és szertartások mind a hívőkre, mind az egyházra, kolostorokra hatással voltak: megváltoztatták magát a hitéletet: tilos lett ereklyékhez, szentek szobraihoz vagy a kereszthez imádkozni; a misék, liturgiák menete teljesen új forgatókönyv szerint zajlott.

A nép még alig fogta fel, hogy királyuk elvált első feleségétől, Katalintól, második asszonyát, Boleyn Annát pedig lefejeztette felségárulásért, újabb tragédia történt. A királyt és az egész országot mély gyász uralta, Jane Seymour (VIII. Henrik egyetlen felesége, akit a király őszintén szeretett és gyászolt, miután gyermekágyi lázban meghalt) halála miatt, amikor az egyházügyi helyettese, Lord Thomas Cromwell (aki a szerzetesrendek megszüntetésén, a kolostorok bezáratásán és azok lebontásán dolgozott a királyt segítve) megbízottját, Singletont holtan találják az épp vizsgálata alatt tartott Scarnsea kolostorában, a templom oltárát pedig ördögimádó rítussal szentségtelenítették meg.

Shardlake feladata, hogy fiatal társával, Mark Poerrel kivizsgálja, mi is történt, a kolostorban azonban és kinek állt érdekében brutálisan meggyilkolni (lefejezni) az előző megbízottat, persze a fogadtatás, majd a nyomozás messze nem olyan egyszerű és veszélyektől mentes, mint arra készültek…

Sansomot olvasni igazi élvezet. Nem csöpög a romantikus elemektől (sőt), nem erőlteti rám a nézeteit és a véleményét a korról, noha kritikus azzal szemben. A történelmet pontosan szinte elemzésszerűen jeleníti meg, a jogi részletekkel együtt, a fiktív események és szereplők, maga a bűnügy és a karakterek is tökéletesen kiegészítik egymást.

Magyar cím: C. J. Sansom: Kard által

Eredeti cím: C. J. Sansom: Dissolution

Fordította: H. Kovács Mária
Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2003/2008
Oldalszám: 368

Susanna Jones: A csendmadár

„Ma kora reggel, órákkal a letartóztatásom előtt a föld rengése ébresztett. Nem azért említem ezt, mintha bármilyen kapcsolata lenne a velem történtekkel – hogy az életem törésvonalai néhány rendőr megjelenésével szaladtak egymásba –, hiszen Tokióban szinte minden hónapban reng a föld, néha többször is, ezért a mai sem volt szokatlan. Egyszerűen csak elmesélem az események menetét. Különös nap volt, és utálnám, ha bármit is kihagynék.”

Hogy találtam rá: Őszintén szólva nem tudom. Nem emlékszem már rá.

Miért: Hangulata van.

"A munkatársaim a rendőrökre néztek, aztán rám, majd vissza rájuk. Ha az embert a munkahelyén, közönyös kollégái szeme láttára tartóztatják le, az több mint degradáló. Ezért felálltam, és megelőző hadműveletbe fogtam."
Elég régóta várt már a polcon az elolvasásra. Hogy miért nem kezdtem neki hamarabb, mindaddig fogalmam nem volt, míg a végére nem értem. Hangulat, idő, türelem kell hozzá. Ha viszont mindez koncentrálódik, az utolsó betűig letehetetlenné válik.
A történet szerint egy halott nő torzójára bukkannak a rendőrök a Tokiói-öbölben. A gyanúsított, a harminc év körüli Lucy Fly, aki tíz éve szakfordító Tokióban. (Ez külön tetszett, mert bepillantást enged a keleti élet kis szegletébe.) Egy ember tudna segíteni rajta, tisztázni őt és érdemi információkkal szolgálni a gyilkosságról: egy fotós, Tejdzsi (a lány szeretője), de ő nyomtalanul eltűnt. Lucy pedig a slamasztikába került. Csakhogy hiába a reménytelennek látszó helyzet, Lucy nem szól egy szót sem, nem védi önmagát, nem hajlandó válaszolni a rendőrségi kérdésekre. Ül a kihallgató-szobában, és befelé figyel, belül, önmagával vagy a démonaival beszélget, emlékezik, méghozzá egy fényképezőgép vakuvillogásának rendszertelenségével. Végigpörgeti kissé mániákus életének balszerencsék, csalódások, végzetes párbeszédek, elátkozott szerelmi háromszög idegen pillanatait. Tejdzsivel. Lilyvel. A csendmadárral.

„Egy színtelen férfihang azt mondja nekem, hogy elvisznek egy szobába, ahol egy látogató vár rám. Kíváncsi vagyok, ki az.
Tejdzsi? Tejdzsi, aki soha nem mondta meg nekem a teljes nevét.”
Nem árulom el, ki a gyilkos, mi történik Lucyval, Tejdzsivel és a rendőrökkel. Főleg azért, mert sokkal érdekesebb a leírás, mint a történet maga.
A legbanálisabbnak tűnő témákból is maradandót lehet alkotni. Az irodalomtörténet erre számtalan példát mutat. Krimi, thriller vagy tragédia? Vagy egyik sem? Mindenkinek magának kell eldöntenie. A dráma kétségkívül szembeveri az embert. Kissé szikár, távolságtartó mondatok szinte lírai szépségű képek villanásai a gondolatok, emlékek egyvelegében. Hatásos. Ijesztő és veszélyes. Susanna Jones mesterien bánik a képszerű hangulatok, érzelmek adagolásával.

Eredeti cím: Susanna Jones: The Earthquake bird
Magyar cím: Susanna Jones: A csendmadár
Fordító: Varga Bálint
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2004
Oldalszám: 176
Tetszési index: 74%

Dennis Lehane: Viharsziget

"A patkányok képezték a legnagyobb egyedszámú populációt. Ott hemzsegtek a bozótosban, éjjelente sorokba rendeződve meneteltek a tengerparton, ellepve a nedves sziklákat. Egyik-másik akkora volt, mint egy lepényhal. Azután a négy, különös, késő nyári nap után éveken keresztül vizsgáltam a viselkedésüket, az északi partra néző domb egyik sziklahasadékából. Lenyűgözött a felfedezés, hogy néhány egyed megpróbál úszva átvergődni a Paddock-szigetre, amely nem volt több egy homokkal teleszórt sziklazátonynál, és amelyet a nap huszonkét órájában víz borított. Amikor az apály elérte a mélypontot, és a sziget egy-két órára előbukkant, mindig akadt nagyjából egy tucat patkány, amelyik megpróbált átúszni, de a partmenti erős hullámzás mindig visszadobta őket.”

Hogy találtam rá: Állandó jó barátságban vagyok a kiadó könyveivel.

Miért: Lehan, Kenzie-Gennaro regényeit egymás után falom, és nem untam még meg őket.

A Viharszigetet ha valaki nem olvasta, akkor a mozi változatát látta, ha valaki nem látta a mozi változatot, akkor olvasta. Mert kötelező darab. Az Agave Kiadó is újra kiadásra ítélte, a reklámértéket látva benne. Így persze nem igazán izgalmas az alaptörténetet boncolgatni. És mégis, mert annyira jól ki van találva, mert annyira nem ereszt a hangulata és mert annyira izgalmas.

"Sok éve már, hogy utóljára láttam a szigetet."
Képzeljük magunk elé az ötvenes évek Amerikáját, a világháború után beköszönt a 'hidegháború' időszaka. 1950-ben kezdődik a Koreai háború, mely során az Egyesült Államok Dél-Koreát támogatja a Szovjet-szövetséges Észak-Koreával szemben. Eisenhower (1953-1961) alatt tovább nőnek a feszültségek a SZU és az USA között. Mindkét állam fokozza a nukleáris fegyverek gyártását (fegyverkezési hajsza) és folytatódik az űrkutatási verseny. És az 1950-es évek legfontosabb belpolitikai eseményei közé tartoztak az amerikai feketék polgári jogi mozgalmai is, melyek legkiemelkedőbb alakja Martin Luther King volt.

Ebben az Amerikában, 1954-ben található Ashecliffe Elmegyógyintézet, ahol a legveszélyesebb elmebetegeket kezelik és tartják fogva a Vihar-szigeten. Két szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels és Chuck Aule azért utazik a helyszínre, hogy utána járjanak és megtaláljanak egy sok lakat alatt őrzött teremből megszökött, veszélyes ápoltat, aki mint kiderül, nem csak egy gyönyörű nő, hanem gyilkos is: gyermekeit és férje halála az ő lelkén szárad.

Hamar kiderül, hogy valami nem stimmel. Természetesen minden és mindenki gyanús, mindenkinek vannak rejtegetett titkai, kérdések özöne merül fel az ápolók, az orvosok és az ápoltak ártatlanságával kapcsolatban, ráadásul kitör egy hatalmas vihar, ami teljesen elvágja a szigetet és lakosait a külvilágtól. Daniels és Alue megpróbálják felgöngyölíteni az ügyet. A titkok pedig nem váratnak magukra…

"Túl okosak vagyunk, mi?"
Kriminek mondanám, de igazából pszicho-thriller. Letehetetlen, olvasás közben feszülten kell figyelnim és követni minden egyes mondatot, leírást. Martin Scoresese nem hiába nyúlt a műhöz, Lehanben nagyszerű munkatársra talált a forgatókönyv megírásához.
A hangulata nem ereszt, bármennyire is szabadulnál.

A Viharsziget mélyebb betekintést nyújt a pszichiátriai kezeltek életébe, betegség tűnetekbe, az intézmények felépítésében, a betegekkel való bánásmódban, a kötelezően meglévő hierarchiába, és abba a látványműködésbe, amelyet nem egy hason szerű klinika magáénak tudhat. Miközben semmi nem úgy történik, ahogy vártam volna. Igen, tilos a végébe beleolvasni!

Eredeti cím: Dennis Lehane: Shutter Island
Magyar cím: Dennsis Lehane: Viharsziget
Fordító: Totth Benedek
Megjelenes: 2004, 2010
Oldalszam: 288

Tetszesi index: 89%