Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2010. április 9.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek jó?

"Én is két világnagy, repedt üveglap között lépegetek, kavarok. Ha nagyobb távlatból érzékelhetném saját mozgásomat, látnám, hogy a kép alsó széle felé tartó fürge, ázott részecske vagyok. Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet, aztán ereszkedik a sok kis szemcse egyfelé. Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében. Kerülgetem a többi részecskét, csorgok ügyesen a Nyugati felé. Áthaladok egy zebrán, itt nagyobb a részecskesűrűség, aztán a hígabb közeg, a Cipőbolt feliratú ház irányába tartok. Belépek, végre nem kell ázni. A kirakat tele van ragasztva a leértékelést hirdető plakátokkal, az eladók mégis olyan döbbenten néznek fel, mintha szándékuk ellenére vonzották volna ide a vevőt. Az az érzésem, hogy neheztelnek a vásárlókra, elvégre nem azért tartanak nyitva, hogy bárki beálljon ide az áprilisi eső elől. Sok rohadt gyalogos: nem fedett buszmegálló ez, nem is menedékház. A délután is égő neonfényben érzékelem, hogy az üzletben viszonylag sok eladó van, ácsorognak a fal mellett. Egy részük nyilván tanuló, de mind olyan mozdulatlanok, mint egy rossz álom statisztái."


Hogy akadtam rá: Minden megvan benne, amiért érdemes a kezembe venni. Viszont ciki, nem ciki, nem nekem találták ki a heti magazint, amelybe a szerzőnő rendszeresen publikál. Persze, hogy birtokolni vágytam a novelláskötetét is.

Miért: Szerencsére nem csak a férfiak viszik el a hátukon a hazai kortárs irodalmat. Néhány morzsa a nőknek is kijut. Naná hogy olvasom őket, ha nem is mindet, sőt…

Azzal kezdtem, hogy ciki, nem ciki, nem nekem találták ki a heti magazint, amelybe a szerzőnő rendszeresen publikál - ellentétben az online oldalával, amivel volt szerencsém közelebbről is baráti viszonyba kerülni. És azzal kell folytatnom, hogy viszont ha már kezembe akad, Vekerdy Tamás és D. Tóth Kriszta írásai mellett Tóth Krisztináét sem hagyom ki. Mert üdítően szépen ír, mert élvezet olvasni, mert az író-költőnő azt írja le, arról ír, ami nap, mint nap megtörténhet(ne) velem és bárki mással, és mindazt a történetet, amit nagyon is valósnak és az enyémnek tudok be, vágyom tovább- és újraolvasni, nem számít hol és kik vesznek körül, el tudok mélyedni a világában, és egyszuszra elolvasni a novelláskötetét.

"Az Oktogonon a megálló üvegteteje alatt például három hajléktalan ül, egymásnak dőlnek és nézik a képet. Mindig ugyanaz, de azért kicsit mindig más is. A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik. Lehet figyelni, el lehet lenni vele."

Talán azért mert Tóth Krisztina költő (is) egy mondatában, rövid párbeszédében, a környezetével egyetemben, egy egész jellemrajzot - fizimiskástul vagy nélküle - képes átadni és bemutatni. Egy idő után már elveszítem a fonalat, és nem tudom személyes élményről olvasok vagy csak káprázat, és a szerző mutat be valami olyasmit, ami mindenkivel megeshet.

A finom humor (Nagy vonalakban a női szexualitásról, A Mansuelo-ügy), a dráma (Űrkutyák, Űrcica) szinte a legtöbb írásban jelen van, és kihagyhatatlan, a legszívfájdítóbb és torokszorítóbb történet a Szólánc, amely pofon vág, és gyomorremegést okoz, sírásra kényszerítő erővel hat rám és elhiteti velem, hatunk egymásra. Csak észre kell venni a másikat.


Kiadó: Magvető Kiadó
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 244
Tetszési index: 82%

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...