Három nagyon kemény nap, reggeltől estig tartó munka, és a Gergő és az álomfogó történetének váza szinte elkészült, a végeredmény pedig hűen őrzi és tovább is viszi a regény mondanivalóját. Böszörményi Gyula álma édes álom? Nem, „csak” a valóság. – Interjú
Amikor Bagira, Maugli és Balu Gergőről álmodik
Ritka kincs a jó könyv, főleg, ha jó színdarab készülhet belőle, a kassai Divadlo Thália színház megpróbálkozott a majdnem lehetetlennel, Böszörményi Gyula azonos című ifjúsági regénye alapján színpadra állították a Gergő és az álomfogó musicalt. A teljes interjú a Cultura.hu oldalon olvasható.
Közhellyé vált már a kijelentés: a Gergő-sorozatot sokáig a magyar Harry Potterként emlegették. Mi a véleményed erről az összehasonlításról?
Egyrészt megértem, hogy a sajtónak, az újságíróknak eleinte sokkal könnyebb volt valamihez hasonlítgatnia a Gergő-könyveket, hisz így nem kellett – az akkor még teljesen ismeretlen – regényt körbemagyarázniuk. „Olyasmi, mint a Harry Potter, hisz varázslatról, csodáról, varázstudókról és különös lényekről szól, ráadásul itthon épp oly sikeres, mint az” – írták akkoriban, és ezzel az olvasók számára már „be is volt lőve”, hogy miről van szó. Másrészt viszont a két történetnek valójában fikarcnyi köze sincs egymáshoz, és ezt elsősorban nem én, hanem azok a fiatal és idősebb olvasók mondták és írták le számtalanszor, akik az évek során ezrével küldték a leveleiket. Bizonyítékként mind olvashatóak a regénysorozat hivatalos oldalán, az Alomfogo.hu-n. Ez az összehasonlítás az olvasóimat sokkal jobban zavarja, mint engem, hisz a Potter-történeteket magam is kedvelem, még ha közel sem tartom őket olyan jónak, mint pl. Philip Pullman vagy Jonathan Stroud könyveit. (...)
Müller Péter Sziámi, Lakatos Róbert, a fiatal, de már nem kezdő Gál Tamás és Böszörményi Gyula mennyiben hasonlít egymásra?
A nevek sorrendjében: a sokat tapasztalt, nyugodt és bölcs Bagira, a kissé ütődött, de nagyon lelkes Maugli, és a tetterőtől majd’ szétrobbanó, szeretettel csordultig teli Balu – ez a hármas jut rólunk eszembe. Péterről tudtam, hogy szereti Gergő történetét, és biztos voltam benne, hogy igazi „Sziámis” szövegeket ír majd, aminél jobbat én egy musical számára el sem tudok képzelni. Ráadásul neki sokkal komolyabb zenés-színházi tapasztalatai vannak, így mindig visszaterelt minket a helyes irányba, mikor valamerre eltébláboltunk. Gál Tamás pedig remek rendező, aki már korábban is bizonyította, hogy ért a gyerekek nyelvén (nem véletlen, hogy az idei szlovák színházi gyerekszemlén az egyik rendezése országos fődíjat nyert!). Ám ezen kívül még azt is elmondhatom róla, hogy hihetetlen szeretettel, odafigyeléssel és értőn nyúlt a történethez, így a végeredmény hűen őrzi és tovább is viszi a regény mondanivalóját. (...)
Ahogy mondtad, sok munka volt az átdolgozással, mint a történet atyja, hogy fogadod a szerkesztéssel, módosításokkal együtt járó munkát?
Szerkesztői munkára szükség van, de fontos, hogy a szerző és a szerkesztő között lehetőleg bizalmi viszony legyen. A feleségem szintén sokat fordít és szerkeszt, s rajta keresztül belelátok ebbe a világba.
Megdöbbentő számomra, hogy a mai szerzők mennyire el vannak ájulva maguktól. Azt hiszik, hogy minden soruk tökéletes, és hisztirohamot kapnak, ha a legegyértelműbb hibára fel merik hívni a figyelmüket. Ezzel kapcsolatban konkrét élményem is van, egy írótársam miatt. Megdöbbentő számomra, hogy a kiadók – még a jó nevűek is! – mennyire trehányak, amikor külföldi ifjúsági könyveket adnak ki: tudnék mondani olyan könyvet, ami nyersfordításban jelent meg, és gyakorlatilag olvashatatlan. De előfordul az is, hogy a jól fordított, jól szerkesztett regényt az amatőr tördelő visszarontotta, mondván, úgy jobban elfért a tükörben. Sajnos ezzel kapcsolatban is van konkrét élményem. Megdöbbentő, hogy miközben az ifjúság olvasásra nevelése, kultúrával való ellátása az, amit orrba-szájba hangoztat mindenki, a kiadók spórolásból egyetemista fordítókat kérnek munkára, bár a legtöbbjük épp csak makog angolul, és a magyar nyelv alapvető szabályait sem ismeri, nemhogy műfordító volna. És megdöbbentő, hogy az olvasókat mindez mennyire nem érdekli.
A minőségi irodalomhoz, akár fordított, akár anyanyelvi, KELL a jó szerkesztő! Kellene, de nincs rá pénz. (...)
Megdöbbentő számomra, hogy a mai szerzők mennyire el vannak ájulva maguktól. Azt hiszik, hogy minden soruk tökéletes, és hisztirohamot kapnak, ha a legegyértelműbb hibára fel merik hívni a figyelmüket. Ezzel kapcsolatban konkrét élményem is van, egy írótársam miatt. Megdöbbentő számomra, hogy a kiadók – még a jó nevűek is! – mennyire trehányak, amikor külföldi ifjúsági könyveket adnak ki: tudnék mondani olyan könyvet, ami nyersfordításban jelent meg, és gyakorlatilag olvashatatlan. De előfordul az is, hogy a jól fordított, jól szerkesztett regényt az amatőr tördelő visszarontotta, mondván, úgy jobban elfért a tükörben. Sajnos ezzel kapcsolatban is van konkrét élményem. Megdöbbentő, hogy miközben az ifjúság olvasásra nevelése, kultúrával való ellátása az, amit orrba-szájba hangoztat mindenki, a kiadók spórolásból egyetemista fordítókat kérnek munkára, bár a legtöbbjük épp csak makog angolul, és a magyar nyelv alapvető szabályait sem ismeri, nemhogy műfordító volna. És megdöbbentő, hogy az olvasókat mindez mennyire nem érdekli.
A minőségi irodalomhoz, akár fordított, akár anyanyelvi, KELL a jó szerkesztő! Kellene, de nincs rá pénz. (...)
A teljes interjú a Cultura.hu oldalon olvasható.
