A teljes cikk az NLC-n olvasható.
Találkozásunk előtt megnéztem az interneten, mit írnak róla. Sok interjút nem találtam, ellenben szinte mindegyik cikk azzal kezdődött, hogy Badár Sándor „utánozhatatlan jelenség”, „őstehetség”. És valóban. A Godot Dumaszínházban találkoztunk, ahol éjfél körül még volt ahhoz kedve és energiája, hogy előadása után hosszan beszélgessen velem.
- Kecskemétről jöttél egy fellépésről Budapestre, de előtte utószinkronon voltál, és holnap utazol Rómába forgatni. Valamikor haza is mész?
- Igen, még ha csak pár órára is, de innen meg sem állok hazáig, ami Horányban van.
- Ezt igazán büszkén mondtad. Télen, nyáron ott laksz a családoddal?
- Igen, télen sem áll meg az élet, a lovakkal foglalkozni kell. Ùgy érzem, nem lettem szerencsére sem magambazárkózó, sem dilis, ezért meg tudok felelni a feladatoknak, és még élvezem is. A szénalapátolás mellett dolgozom filmekben és más művészetekkel kapcsolatos dolgokat is tudok vállalni. Ezeken kívül a Duma Színházban is fellépek, ami komoly észmunkát igényel.
- Ès a Horváth Jánossal közösen írt könyvet is népszerűsíted.
- Mert élvezem. A könyv már a második kiadását éli meg.
- Az elsőt talán elkapkodták?
- Az első kiadást már nem lehet kapni. A történet azonban ma is aktuális. Horváth Jancsi barátommal 1987-ben vágtunk neki az útnak, hogy felfedezzük Japánt. Ma hihetetlennek tűnik, és fantasztikusnak, de tény, hogy a kommunista rendszerek bukása előtt, nyelvtudás nélkül sikerült Szentes idilli békéjéből, egy kis „hazaival”, meg a paraszti eszünkkel nekivágni az ismeretlennek, és Nagy Szovjetunión keresztül eljutottunk Jap(p)ánba. Két p-vel. Az élményeket is együtt idéztük föl és jegyeztük le. Jancsival okultunk az első kiadás hibáiból és az átdolgozott, második kiadásban a Jaffa Kiadó segítségével igyekeztünk az egészet élvezhetőbbé és szórakoztatóbbá gyúrni. Másfél évet dolgoztunk rajta, hogy egy szép, új köntösben tudjuk kiadni ezt a régi történetet. A könyvfesztiválon mutattuk be az új kiadást, és Jancsival egy kis dumaszínházzal is készültünk ez alkalomból.
- A Szentesi Gimnáziumban végeztél. Visszajársz még?
- Jászberényben születtem, de mindenkim szentesi. Ott végeztem a gimnáziumot, ez egy fontos állomás. Úgy szoktam mondani, hogy a tudatra ébredésem ott történt és az élet alapvető dolgait is ott szívtam magamba. Ez nagyrészt az iskolának köszönhető. Bácskai Miska bácsi maga köré gyűjtött egy szabadelvű csapatot. Iskolába jártunk, de mi ezt nem így éreztük. A drámai tagozat külön osztály volt, és szinte ugyanazt a képzést kaptuk, mint a Színművészetin. Logopédus irányításával beszédtechnika órák voltak, kreatív képzés, színházelmélet, drámaismeret. Túrbosított magyar órákkal. Komoly képzés volt. Várkonyi Zoltán találta ki, hogy ne csak egy helyen, Budapesten legyen képzés a főiskolán. Sok ismert arc került ki onnan.
- De nem mentél a Színművészetire.
- Áh! Tanár szakra akartam menni, mondták, hogy jó is, mert nagyon kevés tanár van. Hát, 400-an jelentkeztek az évben 20 helyre… Abszolút esélytelen voltam, úgyhogy elmentem a vasúthoz dolgozni. Az is lázadás volt, mert azt mondtam, ha elmegyek vasutasnak, akkor bebizonyítom, hogy így is lehet élni, kétkezi munkával, becsületesen, normálisan. Nem kell mindenkinek művészkedni. Ma már úgy látom, hogy nem is volt ez olyan rossz választás. Olyan légkör volt, amely szabadsággal járt, és az nekem nagyon tetszett. Először bakter voltam, de az érettségi följogosított arra, hogy tovább tanuljak, ezért beiskoláztak. Szakképesítést szereztem és forgalomirányító lettem. Nagyokat röhögtünk, jókat szórakoztunk. A vasutasok sajátos nyelvezetét már többször kifiguráztam. Rengeteget viccelődtünk! Adják-veszik egymástól a telefont, hogy elmondhassanak a másik állomásnak egy viccet. A közlekedő vonat megáll azért, hogy a mozdonyvezető elmondjon a bakteroknak három viccet. Az ablakokból meg fejek kandikálnak ki, hogy „mi történt, kit ütöttünk el?” 12 évig dolgoztam A Vasútnál.
- A lovakkal és a kutyákkal már forgalomirányítás közben foglalkoztál?
- Igen. Az unokatestvérem apja bolondított be és nála tartottuk a lovakat. Már a gimnáziumi képzésnek alapfeltétele volt a lovaglás. Kutyánk úgy lett, hogy a haverommal ültünk az asztalnál és beszélgettünk, hogy milyen fajtával kutyázzunk. Mondja Horváth Jancsi, hogy „Komám, olyan kutyát vegyünk, ami nincs másnak, mert annak akkor lesz értéke!”. Fölütöttük a lexikont, lapozgattuk… szánhúzó kutya! És akkor el kell menni Alaszkába érte? Körbeérdeklődtünk és kiderült, hogy Csehországban is vannak. Találkoztunk egy prágai vasutassal, akinek volt pár ilyen kutyája és versenyzett is velük. Öt sör után, már folyékonyan beszéltem csehül. Egyszer Zbornik szólt, hogy elvált a feleségétől, aki meg akarja kaparintani a kutyákat, úgyhogy jó lenne, ha megvenném mindet. Hét kutyát menekítettem haza, de hát ennek egyenes ági következménye lett, hogy 36-an lettek. Ekkor már nem tudtam kibújni az alól, hogy ne foglalkozzak velük. De ma már csak lovaink vannak.
- Valamikor karatéztál is. Sportolsz még?
- Nem, mire hazaérek, örülök, ha az ágyam megtalálom, de napi teendőim sportoltatnak. Kaszálok a mezőn, szénát pakolok, jó levegőn vagyok. A parasztmunka is egyfajta sport.
- Öröm, hogy sokat látni téged mostanában a tévében. Hogy állsz a reklámszerepekkel? Szereted őket?
- Fenntartásaim vannak a reklámokkal kapcsolatban, alapvetően nem szívesen vállalok ilyen munkát. Ennek az az oka, hogy nem akarom a reklámokkal azonosítani a saját színészi munkámat. Ugyanakkor jó kihívás, hiszen rövid idő alatt nagyon sok információt kell közvetíteni. Nekem nem kell mindenáron reklámszerep, nem célom, hogy népszerűsítsem magam, és az sem mindegy, hogy mivel bíznak meg és mit várnak el tőlem. Az első etapban még egyedül szerepeltem, és elmondhatom: én még reklámban ekkora szabadságot nem kaptam! A koncepció ugyanis az ismert Badár-figurára, vagyis rám épült, és nem volt kötött szöveg, amihez tartanom kellett magamat. Utána kitalálták, hogy Bandival (Szőke András – a szerk.) együtt játsszunk a kisfilmekben – a „Badár-Szőke” megszokott stílusban.
- Ezek után nem érzed úgy, hogy mostanában a csapból is te folysz?
- Igazából nem. Csak olyan feladatot vállalok el, amit élvezek, ami nem szúrja a szemét a nézőknek. Ez a szélesebb körű nagy érdeklődés inkább csak most a reklámfilmek sikere után alakult ki. Az, amit én csinálok, nem mindenkinek tetszik. De ez így természetes.
- A Dumaszínház állandó fellépőjeként híres vagy arról, hogy nem tanulsz be szöveget.
- Ez tényleg nagyon nehéz munka. Ott állsz a mikrofon előtt vicceseket mondasz, amin a közönség általában nevet. A stand-up ezért az egyik legnehezebb műfaj, egyedül a színpadon, díszletek, speciális effektek és jelmezek nélkül csak a szövegre, a gesztusokra és az egyéniségedre hagyatkozva kell elvarázsolni a nézőket, elég hosszú időn keresztül, és egy nap akár többször is. Mindig a közönség adja az irányt. Nem, nincs előre megírt szövegem, de vannak olyan poénok, amelyek mindig jól csattannak.
- És most készülsz életed eddigi leghosszabb fellépésére is.
- Igen, az idei Szegedi Ifjúsági Napokon a fesztivál közönsége előtt hét órán keresztül fogok majd “dumálni”. Bízom abban, hogy a közönség segítőkész, interaktív résztvevője lesz az estnek. Akkor nekem is könnyebb dolgom lesz, mert nem köti le külön energiám a hallgatóság beindítása, ráhangolása a nevetésre.
- Mit szeretsz leginkább csinálni, melyik szerepedben érzed a legjobban magadat: filmekben játszani, lovakat tartani, írni, vagy a stand up comedy-n fellépni?
- Nehéz kérdés. Nem tudok választani. Nem vagyok művész, legalábbis nem tartom magam annak, de mindegyik szerepem én vagyok, és igazán élvezem mindegyiket.
Eredeti cím: Badár Sándor és Horváth János: Jappán
Kiadó: Jaffa Kiadó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 207
