Benina: Bíborhajú – 1. A Boszorka fénye

A Könyvmolyképző kiadó, élén Katona Ildikóval merészet gondolt és meg is valósította. Csak az internet világában ismert, három tehetséges fiatal írót karolt fel, és támogat azóta a siker útján. Azon az úton, ami nincs előre kikövezve senkinek, ennek a három lánynak (Szurovecz Kitti, Hujder Adrienn és Benina) is magának kellett kitapasztalnia és megtanulnia: a tehetséggel jól kell bánni, és érdemes megosztani az olvasókkal azt.
Mi jár érte? A kiadó jelszava szerint: szeretet.

Benina, Bíborhajú című regénye márpedig tele van szeretettel, noha időnként fájdalmasan kínzó varázsszavak vagy érzelmekkel szembesítő gondolatok mögé bújik meg…

Hogy találtam rá: Titok.

Miért: Mert ilyen is kell.

„– Azt hinné az ember, hogy kegyetlenség vagy vérengzés húzódik meg az ősi gyűlölet hátterében – szólalt meg David csendesen –, holott csupán rivalizálásról van szó. Egy olyan csatában, ahol az emberiségnek nem túl sok esélye van. A boszorkányok tudása túlságosan hatalmas és ijesztő ahhoz, hogy egy olyan faj, mint az ember, megtűrje, elviselje maga mellett. Ez teljesen irreális lenne.”

Ezt a posztot már több mint fél éve megírtam. Akkor még Benina, A Boszorka fénye című könyvét szerkesztettem, javítottam… kívülről fújtam. Azóta a trilógia főcíme Bíborhajú lett, de kapcsolatom a történettel mit sem változott az eltelt hónapok alatt. Csak mélyült és szorosabb lett.

Most, hogy a kezemben is foghatom, és a fotelben ülve kényelmesen lapozva olvashatom (keresve a benne maradt hibákat, pszt!), érzem azt, amit a szerkesztéssel és az írónővel való hosszú és izgalmas pillanatokkal töltött hónapok alatt végig tudtam, és hittem: igen, Benina igazi könyvet írt.
A szereplők már jó ideje önálló karakterekké váltak számomra, a mese pedig továbbra is elhiteti velem: a szabad egyéniség, a másság sokkal több mindent hordoz magában, mintsem azt szeretnék sokan hinni. A főgonosz pedig… A főgonosz sokrétűsége és a benne rejlő erő a szívem csücske. Wentworth.

„– Hová rejtetted a Bíborhajút? – hallottam újra a Zsoldost. Szavaiból rájöttem, hogy valamikor megláthatott úgy, ahogy senki más. A kérdés a mentoromat is meglephette, mert néhány másodpercre néma csöndbe burkolózott. A Zsoldos visszataszítóan felnevetett. – Óvatlanok voltatok! A haja árulta el, ahogy a többit is! Nem kellett volna engedned, hogy meglássam, de hála neked, most már bárhol megtalálom.

– Esik – mutatott rá a természet játékára Gideon. Nem értettem, miért olyan fontos ez éppen ebben a percben.

Úgy tűnt, a Zsoldos tudta, hogy mentorom mire utalt, mert bosszúsan felciccent.

– Majd eláll. Csupán időhúzás… – kisebb hatásszünetet tartott. – Akárcsak te magad. Áruld el, hol van, akkor talán megkíméllek a fájdalomtól!”

Bevallom boldogan beletörődtem már hosszú évekkel ezelőtt, hogy a szépirodalom és a kult iránti múlhatatlan rajongásom ellenére nem fogok soha olyan nagyra nőni és felnőtté válni, hogy ne lehetne megbűvölni véráztatta sikolyokkal átitatott krimikkel, kacagtató profi ponyvákkal, ugrabugráló mesékkel vagy boszorkányokkal, démonokkal, kiválasztott tulajdonságokkal bíró földi halandó hősökkel… egy izgalmas sztorival.

A legtöbb modern mesét mégis óvatosan és nagyon kritikusan veszem kezembe; unalmasnak, érdektelennek találom őket, mert olcsó és lélektelen koppintások híres és sikeres elődöktől, vagy éppen verejtékszagú kínlódások egy régi mese új befejezésére. Ritka a pont jól eltalált történet. Pedig nagy szükség van rá. Mert a jó mesék, a jó történetek megmentenek, elrepítenek, átadnak valami ősi, fontos dolgot, egy kis misztikumot, varázslatot, hiedelmekkel és babonákkal teletűzdelt mondavilágot.

Divatja van a fantasynak. Hiába, a meséket nem lehet megunni, nem csoda, hogy az ifjúsági irodalom kitárta kapuit és nem is olyan ifjúsági ma már. A legendás Gyűrűk ura és a nagy sikerű Harry Potter, a letehetetlen Igazság kardja, vagy a tinik által rajongott, de a józan kritikusok szerint gyenge Twilight sztorik feladták a labdát, amelyet most mindenki igyekszik leütni. Valljuk be, több-kevesebb sikerrel.

Hiszem, hogy az az igazán jó író, aki nem a divatnak, a kiadó elvárásainak ír, hanem mert a történet benne él, és kikívánkozik belőle, aki mer hozzányúlni a karaktereihez, aki olyan színes egyéniségekkel tölti meg a történetét, hogy a negatívból pozitívot tud varázsolni, és viszont.

Benina szakított a Twilight-tal, noha írói pályafutását Stephenie Meyer sagájának átgondolásával és átírásával kezdte. Persze ettől még illik a Könyvmolyképző Kiadó repertoárjába, hiszen a Bíborhajú című trilógia első kötete, A Boszorka fénye már a prológusban megmutatja: a könyv nem nélkülözi a megszokott fantasy hősöket, a romantikus történetekre jellemző kliséket, az egyszerűségre törekvő sablonokat, ugyanakkor a cselekmény fordulatos, élvezetesen izgalmas, reménykeltőn meglepő, olykor igencsak emberi, és tagadhatatlanul átjárja a szerzőre jellemző fanyar humor és az érzelmekkel telített elmélkedés.

A boszorkányok nagyobb erővel bírnak és okosabbak, mint eddig bármikor, a démonok nemcsak gonoszak tudnak lenni, hanem védelmező hősök is, szemkápráztató varázslattal életre kelnek az elemi erők; égiháború vagy napsütéses béke lesz, a jók és a rosszak viszálya szinte a sötét középkort eleveníti meg, oly mély hagyományok elevenednek meg; helye van a varázslatokkal teli harcművészetnek (?) és a különböző faj és fajta érzelmi (szerelmi) vonzódásainak, de semmiből sincs túl sok és semmi sem erőltetett.

A fantasy nem gyerekmese, bár úgy tűnik, a gyerekek és a tinédzserek nagyobb örömmel mélyednek el az idegen világ nyújtotta történetekben, mint a felnőttek. A Bíborhajú a varázslat, a dráma és a jellemfejlődés világát mutatja be akció- és szerelmi jelenetekkel tarkítva, olajozottan peregnek az események. Nem egy érzelmes tini meseparódiát olvashatok, hanem igazi mesét. Mesét, aminek Benina hangulatot varázsolt.

Beszippant a fantáziavilág, és észrevétlenül szalad el az idő, amit az olvasással töltök. Még olvasnám, még élnék a történetben, beszélgetnék a szereplőkkel. És bár sok fejezet van még olvasatlan sokak számára, én már előre sajnálom, hogy majd rendeződnek a kusza szálak, és előbb-utóbb közeledik majd a Vége cím, mert azért mégiscsak meséről van szó, és kiszámítható, ki nyeri a jó és gonosz csatáját, és kié lesz a főnősnő keze és fele királysága. Majd végigsimítva a tűzvirágos jelképes borítón, hogy az idézet Charlotte Brontë, Jane Eyre-jéből az egész történetre igaz és érvényes.

„Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.”

Gyerekként nagyon utáltam volna, ha például a Grimm testvérek Hófehérkéjének a történetét először zanzásítva mesélik el nekem, majd utána jön az igazi mese. Csak annyit kérdeztek, hogy van egy történet egy lányról, egy mostoháról és hét törpéről, érdekel-e. Érdekelt.
Éppen ezért én is csak annyit mondok, hogy van egy különleges történet a jó és a gonosz egyensúlyáról, egy magát is alig ismerő fiatal boszorkányról, egy meglepetésekkel teli démoni férfiről, a jelen mindennapjai és a fantázia szülte világ misztikus összemosódásáról és a lehengerlőn gonosz Zsoldosról. Érdekel?

Cím: Benina: Bíborhajú 1. A Boszorka fénye

Kiadó: Könyvmolyképző kiadó

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 488

Tetszési index: elfogultság.

Cassandra Clare: Üvegváros

„„Vielleicht hat Valentin recht, dass sich einige Dinge ändern müssen”, sagte Clary nacheiner Weile. „Aber mit der Art und Weise, wie er diese Dinger ändern will, liegt er falsch. Das siehst du doch genauso, oder?”

Jace senkte die Lider. Unter seinen halb geschlossenen Augen entdeckte Clary graue Schatten – Zeugnis vieler schalfloser Nächte. „Ich bin mir sicher, ob ich überhaupt noch etwas sehen kann. Ich hatte de, Rat nicht trauen dürfen. Aber ic h wollte so gern glauben, dass es immer noch ein paar Dnge gibt, auf die jeder Schattenjager vertrauen kann.”  „Jace”, wisperte Clary.”

Hogy találtam rá: Ha már az első és második részét olvastam, kötelező a harmadik is. Egyébként rendeltem a német változatot. (A magyar fordítást majd csak akkor, ha a Bíborhajú - A Boszorka Fénye is kiskereskedelmi forgalomban lesz végre. Addig sztrájk.)

Miért: Szerencsére vannak olyan fantasy, ifjúsági (és sorolhatnám a szórakoztató műfajokat) történetek, melyek érdemesek arra, hogy elolvassuk őket. Cassandra Clare, The Mortal Instruments sorozata ilyen.

„Na prima, ich bin ein Schattenweltler, also bin ich Abschaum. Aber das sind Sie nicht. Sie sind ein Nephilim.”

Nem könnyű úgy írni erről a könyvről, hogy ne áruljak el többet róla, mint kellene. Szóval óhatatlanul is tartom magam a mottóhoz: „Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.”

Komolyan rajongom ezt az urban fantasy sorozatot. Na jó, nem rajongom, mert „csak” egy ifjúsági regény, és túlságosan is kritikusan olvastam, főleg hogy a német verzióhoz van szerencsém, de tényleg megszerettem azt a világot, amit Cassandra Clare megalkotott.

Kezdjem akkor azzal, miről is szól a történet, aztán jöhet a kritika.

Minden ott folytatódik, ahol a „City of Aches” (Hamuváros) abbamaradt. Miután a főgonosz, Valentin elmenekül Clary csak egy úton mentheti meg édesanyját, Jocelyne-t, ha az Árnyvadászok ősi városába megy, csakhogy ő nem léphet be az Üvegvárosba. Jace nem tud megülni a fenekén, és ha már Clary úgysem tehet sokat, ő vállalja, hogy megszerzi a bájitalt és megkeresi a warlockot, Ragnor Fell-t ezért. Persze a srácnak hátsó szándékai vannak, ezzel nem árulok el egyetlen titkot sem; Jace félti Claryt, mert tart attól, hogy ha a Tanács megtudja, hogy a lánynak különleges képességei vannak, mint „titkos fegyvert” vetnék be. Ráfoghatnánk mindezt a testvéri szeretetre, de mindenki jól tudja, hogy messze többről van itt szó.

Cassandra Clare nem attól profi, hogy egysíkú történeteket eszel ki, így aztán természetes, hogy Simon (aki vámpírrá lett, de élvezi, mert bírja a napfényt) is belép a képbe, vagyis Jace lépteti be azzal, hogy magával rántja az Idrisbe vezető lépéskor (nem minden hátsó szándék nélkül – ergo, nagy kavaró ez a Jace). Ahelyett, hogy tárt karokkal várnák a belépőket, és könnyen elérnék céljukat, máris izgalmas fordulatok következnek: az Árnyvadászok nem kedvelik meg azonnal a vámpír srcácot, börtönbe is vetik, Jace-nek pedig egy gonddal kevesebb, azaz több. Nézőpont kérdése.

Clary sem bírja ki otthon, aggódik az édesanyjáért, aggódik Simonért, Luke-ért, ha nem is akarja bevallani, de aggódik Jace-ért is. Persze, hogy belép a tilosba és követi a két srácot az Üvegvárosba, amivel az életét kockáztatja. És itt ér el a könyv az egyik legjobb részéhez, vagyis szereplőjéhez. Idrisben Clary megismerkedik Sebastiannal, aki nem elég, hogy egy rejtélyes árnyvadász, de szexi és szellemes is. Persze, hogy megbolygatja az amúgy is bonyolult szerelmi háromszöget. De Clary vajon megbízhat-e benne?

„Jace öffnete die Augen und schaute zu ihr hinab. Sie beide waren einander nun so nahe, dass ihre Körper sich überall berörten gegeeinander und Clary konnte Jace’Herzschlag spüren. Rück der ihm ab, ermahnte sie sich, doch ihre Beine wollten ihr nicht gehorchen.”

Ennyit talán még a fülszöveg is elárul, innentől kezdve viszont nem mondok semmit. A fontos, hogy jött a kaland kaland hátán, az izgalom, a feszültség, a humor, és néha a könyv sutba vágása, mert „megmondtam én” hangulat alakult ki bennem.

A Végzet Ereklyéi (még mindig borzalmasnak tartom ezt a magyar címadást, de enyhítő körülmény, hogy nem könnyű, hiszen a cím: Mortal Instruments, egy idézet Shakespeare, Julius Caesar-jából, és a német fordító sem tudott sokat kezdeni vele) széria második részével, a City of Aches cíművel nem voltam maradéktalanul elégedett, a City of Glass viszont hozta az elvárható színvonalat.

Cassandra Clare kiforrott szereplőgárdát hozott össze, az első rész, a Csontváros alapszereplői még mindig nem unalmasak, az újak pedig igazán hozzátartoznak a történethez; a karakterek, jellemek összetettek, érdekesek, maga a sztori élménydús, csavarokkal teli. Az írónőnek remek humora lehet, mert a szereplők is egyedi és pezsdítő sziporkákkal jelennek meg. Jace időnként még mindig túllelkizi a dolgokat, viszont aranylik minden tekintetben. Komolyan.

Külön tetszik (vájtszeműek előnyben), hogy A Végzet Ereklyéi nem direkt a tudatomba csapva, hanem óvatosan, okosan adagolja a magasabb irodalmat, és nem ragad le a Clare által olyannyira rajongott Harry Potter említésével, ugyanis az Üvegváros is tele van irodalmi illetve kultúrtörténeti utalással.

És íme egy kis részlet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából:
http://konyvmolykepzo.chr.hu/wg3/files/download/10/uvegvaros.pdf

Eredeti cím: Cassandra Clare: The Mortal Instruments – City of Glass

Német cím: Cassandra Clare: Chroniken der Unterwelt – City of Glass

Magyar cím: Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi – Üvegváros

Fordító: Franca Fritz, Heinrich Koop

Kiadó: Arena Verlag

Megjelenés: 2009

Oldalszám: 728

Tetszési index: 100%

Melissa Marr: Veszélyes játék

"Egy őzikeszemű tündér vágott át óvatosan a termen. Csontsovány testét túl sok ízület tagolta, egyszerre volt közönséges és káprázatos. Aránytalanul nagy szeme rémült kifejezést kölcsönzött az arcának. Mindez vézna alkattal párosult, és sebezhetőnek, ártatlannak tűnt. Nem volt az.
Egyikük sem az."

Hogy találtam rá: Inkább ő talált énrám.

Miért: Őszintén szólva, fogalmam nincs. Talán a meseszeretetem vett rá. De nem panaszkodom.

Van egy lány, akinek már a neve kiejtése is mesét hordozó: Aislinn, azaz Ash, aki fura, na jó mondjuk inkább azt, hogy valóban nem mindennapi képességgel bír: látja a tündéreket, akiket földi halandó nem lát. Amúgy normális tinédzser, a nagymamájával él, iskolába jár, szeret kimaradozni hétvégén, ja, és egy nem éppen normális életet élő srác a barátja, szó szerint a barátja. Legalábbis a könyv elején, aztán persze…

"Ne bámuld a láthatatlan tündéreket! Hármas számú szabály. Aislinn nyugodt pillantást vetett az előtte álló ládára, mintha csak nézelődne."

Mielőtt beindulnának az események, máris beindulnak, mert a prológusban betekintést kapunk, milyen is az, amikor egy anya, aki mellesleg tündér (tündér itt mindenki, aki kis misztikus erővel bír) és a tél királynője, kicsinálja a fiát, aki a nyarat uralja (azaz uralná) azzal, hogy ráerőszakolja, hogyan választhatja ki élete szerelmét, ami és aki által teljes ereje és hatalma birtokába kerülne. Szóval ennek a csodálatosnak éppen nem nevezhető szertartásnak a keretében a szerelmespár számára nagyot fordul a világ: a fiú, Keenan és szerelme, Donia a meleg nyarat jelentő szerelem helyett félmeleget és félhatalmat, illetve hideget és magányt kap. Nem valami jó kilátás a jövőre nézve, azért az elmondható.
A leírása pedig hosszabb ideig tartott, mint maga a prológus.

Néhány száz lanyha nyári uralkodást és hideg téli leány-életet követőn a fiú (Miért fiú még mindig? Egyáltalán miért fiú minden felnőtt férfi, fiatalember, srác ebben a könyvben?) Nyárkirály még mindig szerelmes a Télleánnyá lett Doniába, és még mindig az után a kiválasztott leány kutat, aki hozzásegíti majd őt hatalmának visszaszerzéséhez, anyja eltiprásához, és… talán egy kis észhez?

Ez a lány Aislinn. Aislinn tudja, hogy más. Fél is folyamatosan, mert a tündérek nem azok az édes-kedves teremtmények, akiknek - Vörösmarty Mihálynak köszönhetően - a gyönyörű nevük alapján lenni kéne. A tündérek gonoszak, obszcének, perverzek és bunkók.

„A tündér az értékes folyadékból a kísérője bal szemhéjára csöppentett három cseppet, amitől az megpillantotta a legcsodálatosabb országot… Ettől kezdve a lány látta a tündéreket, amikor azok láthatatlanok voltak.
THOMAS KEIGHTLEY: Tündérmitológia (1870)”
A lány, Aislinn csak egy emberben bízhat meg, akinek elárulhatja titkát és akivel megoszthatja félelmeit. Sethről nem sokat tudni, pénze van, mint a pelyva, mert a szülei missziósssá váltak (?) és ráhagyták a srácra a zsét, no meg vonatvagonjai is vannak, mert azokat szemelte ki magának otthon céljául, mégis szakadtan él, legalábbis a látszat szerint. Mert valójában arany a szíve, és a lelke sem amolyan a lá macsó. (Hé pasik! Nem csak a kidolgozott izmú, kőkemény akaratú férfiakra bukunk mi nők.) Seth megértő, Seth kedves, Seth segítőkész, Seth szívdöglesztő és szinte minden testtáján egy-egy piercing található. De ez talán nem okoz gondot a mai világban, haladjunk a korral.

A probléma mégsem az, hogy Ash látja a tündéreket, hanem az, hogy a Nyárkirály, Keenan feni rá a fogát, és minden józan ész, érzelem és kölcsönös szenvedély hiánya ellenére a királynőjévé kívánja tenni. De a földi életet kedvelő Ash, a nagyi és Seth ezt nem szeretné, és nem csak azért, mert a kis csapat nem szimpatizál ezzel a különös udvarlási formával…

„Amikor te leszel a Napkirály, ő lesz a királynőd. Édesanyád, Beira királynő ezzel teljesen tisztában van, és minél tovább távol akarja tartani [őt] tőled, hogy meghosszabbítsa saját uralmát.
DONALD ALEXANDER MACKENZIE: Skót mítoszok és legendák (1917)"
Két karakter van, aki megmenti a könyvet. Mert hiába esik át változáson Aislinn, bontakozik ki a szerelem és próbál észhez térni Keenan, nem, ezt kénytelen vagyok kihúzni, és módosítani: próbál igazi királlyá válni Keenan. Donia, a szerelmes kedvesből lett jéghideg Téllány és a hatalomra éhes, szeretetnélküli anya, Beira kiemelkedik a többi szereplő közül.

A karakterek kidolgozatlanok, illetve némelyikük túldolgozott és épp ezért tobzódik a tulajdonságokban. Pédául, Keenan, hol szánnivalón gyenge mitugrálsz, hol kegyetlen király, máskor pedig szívszerelmes. Épp csak mindez nehezen hihető, mert csapkod, nem kifejtett, világosan érthető érzelmi szálakkal bír.
Nem lehet megérteni a történet összes pontját. Túl sok minden szerepel benne ahhoz, hogy Marr részletekre menő magyarázattal tudott volna szolgálni. Sok feleslegesnek, tölteléknek tűnő jelenet elhúzott, ismételt, az érdekes és izgalmas részek, viszont túl rövidek, különösen a vége felé. Itt úgy tűnik, mintha Melissa Marr rájött volna, hogy túldramatizálta a könyvet, és nem tudja kellő oldalszámban megoldani a problémákat. Különösen a végső nagy "összecsapás" lett nagyon gyenge, noha egészen biztos, hogy nagyon látványos akart lenni.
A nyelvezete pedig, nos arról inkább nem nyitok bekezdést.

Amit viszont nagyon kedveltem az a mondakör, mert az író nagyon jól használta a kelta és ír meseelemeket, hiedelmeket. Melissa Marr elérte ezzel a regénnyel, hogy kutatni kezdjek a tündérmondák, mitológiai történetek között, noha a boszorkányok kötnek le. Mondom, nem panaszkodom, megérte elolvasni.

Eredeti cím: Melissa Marr: Wicked lovely
Magyar cím: Melissa Marr: Veszélyes játék
Fordította: Réti Viki
Kiadó: Kelly Kiadó
Oldalszám: 304

Tetszési index: 52%

Böszörményi Gyula: 6… 5…4…

„A szánalmas férgek, ha fiatalkorúak is, mind erre vágynak: Uralkodni, hogy rajtuk ne uralkodhassanak. Csakis azért gyújtanak meg kukákat, vernek szét parkoló autókat, vagy ütlegelnek másokat, mert így akarják lerázni magukról saját szorongásuk bilincseit.”

Hogy találtam rá: Ha már az első részt elolvastam, természetesen a másodikat és a harmadikat is birtokba vettem.

Miért:  Gondoltam megírom, folytatom eme könyves trilógia élményemet, még mielőtt Becca Fitzpatrick Csitt, csitt-jének – alacsony fokú tetszése miatt azt a látszatot kelteném, hogy előítéleteim vannak a fantasy kötetekkel szemben.

A Rémálom könyvek címmel futó sorozat második darabjában folytatódnak Lili, azaz Lilith a sokáig megszállásmentesként élő különleges látással bíró lány kalandjai a démonok által megszállt Budapesten. A 6… 5… 4…-ben – hála a démonűző Salamon doktornak – már nem a Lipótmező zártosztályán tartózkodik, hanem elhagyva súlyosan megszállott és alkesz édesapját, korábban halottnak hitt anyjával él: és ha nem is démoni, de a halál és az élet búcsúhelyén, egy temetőben dolgoznak mindketten. Tehát, Lilith az első rész végén rátalált látszólag „meggyógyult”. Csak látszólag, mert hiába tűnik úgy, hogy Budapest ismét a régi, és a városban minden a legnagyobb rendben van... mindenki úgy él, dolgozik, ahogy az normális, démonok nincsenek, az emberek pedig nem is gondolnak rájuk. Látszólag…

Merthogy az a néhány megmaradt látó viszont továbbra is látja az emberek szemgödréből előbújó démonfattyakat. Tehát a démonvadászok nem pihennek, titokban, földalatti mozgalomként kell működniük a várost démontalanító (van ilyen szó?), majd a saját irányítása alá vonó új ellenségnek a Fenevad és szövetségese, a démonasszony ellen.

„Exi ab seo!”
Böszörményi Gyulát többen a magyar J.K. Rowlingként emlegetik, ki gúnyosan, ki pedig glóriát vonva a feje, vagy inkább a klaviatúrája felé. Az biztos, érdemes odafigyelni rá, mert mindegy egyes újabb gyerekregénye valamivel több, valamivel újabb világba vezet be. A Rémálom könyvek kirínak a szerzőtől megszokott darabok közül, már csak azért is, mert nem kifejezetten gyerekeknek Íródott, sokkal inkább majdnem felnőtteknek és inkább felnőtteknek. Lehet, hogy az ő nyelvükön van megfogalmazva minden, de a mondanivaló messze túlmutat az olvasható felszínen. Emiatt azért benne marad az emberben a kérdés: vajon egy tizenéves csak az emós és cool világot látja és teszi magáévá belőle vagy megérti a mögöttes tartalmat is?

Az író többször is nyilatkozta, hogy Rémálom sorozat a mai magyar valóságról, a mai magyar tizenévesek egy rétegének életéről, érzéseiről szól, illetve igyekszik több vallásfilozófiai kérdésre is ráirányítani a figyelmet. Van abban valami, hogy ez a dark kötet nem az a tipikus lányregény, amelyben a tiniszerelemtől és a romantika túlburjánzásától az eleddig görcsösen falfehér halott vámpírok rózsaszín arcpírt kaptak. Böszörményi kérdéseket és gondolatokat próbál felvetni, méghozzá ha lehet minél inkább a tinédzserek nyelvezetét használva.

A 6… 5… 4… más volt, mit a 9… 8… 7… más, de nem rosszabb. Talán kicsit túl lett bonyolítva, kicsit túl sok mindent akart az író, viszont az biztos, hogy nem egyszerűen továbbviszi a megkezdett irányt, hanem csavar is rajta egy jó nagyot, és újdonságokkal is bővelkedik. Az egészen megmutatkozik, hogy ismét rengeteg utánajárásra volt szükség a könyv írásához, és nem csak Budapest feltérképezése, hanem az emberi pszichológiai és szociológiai viselkedésminták és a vallástörténet terén is.
A 9... 8... 7...-ben valami elkezdődött, valami felébredt, s aki mert, az szembenézett vele. A 6… 5… 4…-ben pedig valami tovább vitt, valamivel szembeszállt. Lilith-nek pedig döntenie kell, merre vigye a sorsa, merre haladjon tovább... A kérdés felvetődött, hiszen a második kötetnek is két befejezése van, az olvasók pedig ismét szavazhattak, milyen irányba folytatódjon avagy fejeződjön be a trilógia.

Eredeti cím: Böszörményi Gyula: 6… 5… 4…
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 342

Tetszési index: 63%

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

„Pont időben néztem fel ahhoz, hogy elkapjak egy újabb sötét vigyort. Ez a mostani szinte felhívott, hogy szedjek ki belőle valamit.
– A neved? – ismételtem, azt remélve, hogy csak a képzeletemben halkult el a hangom.
– Hívj Foltnak! Komolyan gondolom. Gyerünk!
Kacsintott, ahogy kimondta, és egész biztos voltam benne, hogy hülyét akar csinálni belőlem.
– Mit csinálsz a szabadidődben? – kérdeztem.
– Nincs szabadidőm.”

Hogy találtam rá: Ajánlották.

Miért: Ajánlották.

Magyarázom a bizonyítványom
Ez is megvolt. Elolvastam, de csak mert annyira javasolták. Elolvastam, mert annyira sok dicsőítő kritikát hallottam róla, és mert mint utólag kiderült, a book trailere érdekesebb lett, mint a könyv. Elolvastam, de minek? Mazochista lettem? Messze többet vártam tőle.
Miután már tisztáztam magamban, nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy irodalmi sznobságom dacára szeretem a fantasy, misztikus és sci-fi történeteket, és mert benina boszorkányait például imádom, úgy gondoltam megpróbálkozom a Hush, hush-sal is.
Őszintén be kell vallanom (szégyellem is magam érte), hogy az országokat átívelő távolság miatt e-book formátumban lapoztam végig, de azt is be kell vallanom: hála az égnek!, mert nem vagyok benne biztos, hogy pénzt fogok kiadni érte, vagy könyv formátumában esetleg nagyobb elégedettséggel tekintek majd rá.


Földre száll az angyal
A történetről egyszerűen nem érdemes írni. Mintha (bár többek tagadják) a Twilight-ot koppintották volna átemelve egy voltaképp fogalmam nincs milyen környezetbe. De ha már erről van szó, Portland környékén zajlik a vámpír mizéria is, ha jól emlékszem.

Van egy főszereplőnk, akinek a szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, a tipikus tizenéves tinilány, Nora Grey, aki tipikusan magányos, és persze akiről kiderül, hogy más mint a többi diáklány széles a környéken: például tipikusan paranoid viselkedésmintákkal bír. Őt (időnként ellen)segíti tipikusan nagyhangú és nekem unszimpatikus, olykor visszataszítóan viselkedő barátnői tulajdonságokkal bíró barátnője, Vee. Rajtuk kívül pedig a megszokott tipikusan sokat megengedő anyuka és buta rendőrök is szerepelnek a sorban. Ja, és ki ne hagyjam az (ark-, bukott, halál- (?) angyali formátumú emberi testért ölni képes főszereplő srácot se, Foltot. Aki bármennyire jóképű, remekbe szabott és kellőképpen sötét (minden tekintetben), előtörténete is van, de abból sem lehet sokat érteni. (Ajánlatos kíművelnie magát az olvasónak az angyalok kérdése terén.)

Szóval, Folt magányos és fanyar hősiessége megigézi az első szerelemre vágyódó Norát. Ezzel nincs is baj, csakhogy az egyébként addig az iskola környékén soha nem is látott osztálytárs srác befurakodik az ő elméjébe. Annak ellenére, és egy időben, hogy minden külső ráhatás ellenére is a vonzalom egyre erősödik és beteljesedni látszódik (legalábbis a szikrája már pattog), a főszereplőnkkel megmagyarázhatatlan események sora kezd történni, és legtöbbjük a kiszemelt Folt javára írhatók. Nevetséges és teljesen realitást nélkülöző események történnek: összevernek egy ellenlábas diáklányt, amolyan iskolaszépét, éjjel rohangálnak a játékbarlangszerű cirkuszban, biliárdszalonban próbálkoznak a biológia dolgozat megírásával és mindeközben egyre erősödik a bevallatlan és kimondatlan szerelem.

És hogy a rosszfiúkról is szó essék. A zsaruk hülyék. Bocs. De tényleg. Bár ettől még nem rosszfiúk, épp csak az írónő kelléktárában a klisék könnyen észrevehetők. Az új osztálytársak, Elliott és Jules pedig nem árulnak zsákba macskát, könnyen kiderül, hogy kik is ők, és nem csak azért, mert egyikük sem nyeri el Nora tetszését, miközben barátnőjét, Vee-ét igen. Ami megint csak érthetetlen, mert a két karakterben nincs semmi, ami kiemelné őket a háttérből.

Ami tetszett? A történet alapja remek. Lenne. És talán még az, hogy az írónő titokban tudta tartani a főhős, Folt személyének pontos mibenlétét, és ezzel legalább tudott egy kis meglepetést okozni. Bár épp ugyanettől a könyv első fele unalmas lett, mert nem igazán történik benne semmi. És ha már Folt került szóba (talán egyedül őt érdemes szóba hozni), bizony hiába jóval összetettebb és érdekesebb a karaktere, mint mondjuk sorstársáé vámpír Edé, aki csak néz maga elé, nagyokat sóhajtva, mégis kiaknázatlan, hiányt hagy maga után. Sokkal, de sokkal több van ebben a sötét, sokat megélt angyali lényben, mint amit az írónő megjelenített. Folt hiába próbál szeretettel telve ironikusan humoros, olykor pikírt és gúnyos lenni, nem jön eléggé át, nem kerül meseföldre a szívem miatta. Nora, meg… Norától falra mászik időnként az ember. Így, ilyen formában kevés ahhoz, hogy több kötetet elvigyen a hátán.

Csitt, csitt - Végre valóban csitt!
Sok hiba van a Csitt, csitt-ben. Például miért csak a könyv kétharmadánál esik először szó az angyalokról, sőt, a bukott angyalokról, amikor erről szólna a történet, és amikor a könyvborító (ami egyébként remekbe szabott) mindent elárul? Erősen kétlem, hogy a tengerentúlon engedélyezett a tanárt le „mi a fenézni”, de ha igen, akkor megkövetek mindenkit. Miért evidens Nora számára Folt fordított V alakú hátsebét meglátva, hogy angyallal van dolga? Bizony eszembe sem jutna "angel-t" kiáltani meglepetésemben hasonlót látva, lévén nekem is van hátvágásom.
Sajnos a magyar szerkesztésben és fordításban is több hibát találni. Mi az, hogy edző például? Könyörgöm, hova tette a fordító a szókincsét? Hogy lehet a biológia tanárt imigyen nevezni? Miért kell beérni az amerikanizált nyelvi kifejezésekkel, ha számtalan akad helyettük? És fordítva is igaz. Ha Folt neve Patch, miért nem lehet tisztázni a magyar jelentését könnyed félmondattal, és meghagyni az eredeti változatot, ha már mindenkinek van eredeti változatú neve? És vajon mi lehet a cél azzal, hogy úgy szerkesztették a könyvet, hogy az nem kevéssé befolyásolja a történés logikáját?

Idegesítő volt, amit nagyon sajnálok, mert a történet valójában érdekes lehetne, tetszene. Örömmel megkérdezném a Könyvmolyképző Kiadó vezetőjétől, kinek az ajánlására, miért adta fejét és pénzét ennek a regénynek a piacra vitelére és széthintésére.
Említettem a random elején benina könyvét. A Boszorka Fénye például ott van olvasásra, kiadásra ugyanennél a kiadónál. Katona Ildikó (és mi olvasók is) a boszikkal jobban jár majd, mint az angyalokkal, mert ennél sokkal jobban megírt, izgalmasabb és szebb, kidolgozottabb történet.

Eredeti cím: Becca Fitzpatrick: Hush, Hush
Fordító: Farkas Orsolya
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 360

Tetszési index: 26%

Cassandra Clare: Chroniken der Unterwelt - City of Ashes

„”Anime-Regel Nummer eins”, sagte Simon. Er lehnte gegen einen Stapel Kissen am Fußende seines Bettes, eine Tüte Chips in der ióeinen Hand und die Fernbedienunk in der anderen . Sein schwarzes T-Shirt trug den Aufdruck „I BLOGGED YOUR MOM” und ein breuter Riss zog sich quer über das Knie seiner Jeans. „Leg dich nie mit einen Mönch an.”

Hogy találtam rá: Rá kellett jönnöm, hogy szeretem a misztikus sztorikat. Az első részt, először magyarul, Csontváros címen olvastam, és mert kíváncsi voltam a folytatásra megrendeltem a további, német nyelven már megjelent, részeket is.

Miért: Mert elsősorban az ifjúsági korosztálynak szóló könyvsorozat egyszerűen megfogott. Szerencsére, mégis könnyedén találok hibákat benne. Míg időm adta, és végigolvastam a nem csekély oldalszámú német verziót, épp megjelent magyarul is a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

A Csontvárosban már kiderült, hogy a főszereplő lány nem akármilyen képességek birtokában van, és hogy a főszereplő srác úgy amúgy sem egy akármilyen srác. Helyes, komor és szexi. Ez Jace. Zavart, elveszett és teljesen gyanútlan. Így érzi magát Clary, mindaddig míg Jace be nem vezeti a saját világába. Ez volt az első részben, és  bevallom, vártam már, hogy a következőt befejezzem. Nos, a második rész is hagyott bennem kérdéseket.

Clary Fray semmi másra nem vágyik jobban, mint hátat fordítani az Alsóvilágnak. Szeretne visszatérni a normális, mindenki által élhető életébe. De mi számít normálisnak, ha valaki Árnyvadász és démonok, vérfarkasok, vámpírok és tündérek ellen, illetve velük együtt kell harcolnia? Csakhogy Clary hiába szeretne több időt tölteni Simonnal, az Árnyvadászok mindig mindenhol vele vannak, sőt újonnan megtalált és eladdig bimbózó romantikával tekintett bátyja, Jace (az egyik legjobb karakter, minden hiba ellenére) is a nyomában van folyton. De amikor Jace veszélybe kerül, Clary sorsa és küldetése világossá válik – és felveszi a halálos harcot az éjszaka lényei ellen.

Cassandra Clare, The Mortal Instruments sorozatának első kötetét a német kiadó úgy reklámozta, mint „lenyűgöző debütálást”, és én el is hittem róla, hogy egy átlagosnál kicsikét jobb ifjúsági fantasy regény, de nem több. Az viszont figyelemre méltó, hogy a City of Ashes-t (Hamuváros) már a „lélegzetelállító” jelzővel írta le az Arena kiadó.
Noha tudjuk jól, hogy egy kiadónak az a dolga, hogy dicsőítse az általa kínált műveket, azért kíváncsi voltam (azon kívül, hogy természetesnek vettem: ha egyszer már úgyis el kezdtem olvasni a négy részes sorozatot, akkor azon végigrágom magam, bármi áron), vajon mi az oka ennek a pozitív váltásnak. A kiadó közleménye azt sugallta, hogy Cassandra Clare tanult az első könyv hibáiból. Hogy több van a két rész között, mint egy sorozatos kapcsolat. Hogy a karakterfejlődés, a logikai felépítés és a történet érthetősége a folyamatosságot hozta előtérbe. Vagyis a szerzői teljesítmény jelentősen javult.
És valóban, jóval kevesebb logikai hibát találni benne, mint az első részben. Ám kétségtelen, hogy a könyv néhány hiányossága közül, a legnagyobb a főkarakter, Clary személyében található, amit mintha a szerző félt volna keményebben a kezébe venni és megváltoztatni. Mégis, a regény-sorozat a City of Ashes-zal immár több mint egyfajta cukormáz, több mint egy tiniknek íródott misztikus keretekbe foglalt láv sztori. Mindent összevetve, ez a történet már sokkal jobban bevont a képzeletbeli világba és sokkal izgalmasabb is lett.

Karakterek minden mennyiségben
Szóval, a fő gondom Clary, a főszereplő. Bármilyen probléma merül fel körülötte, igazából nem ő oldja meg őket, hanem a barátai és a rokonai (tiszta Harry Potter csak lányban - a Szerk.). Olyan mintha tehetetlen és fantáziátlan lenne – noha elviekben varázserővel bíró Árnyvadász. Újra s újra felmerült bennem: miért kell őt mindig megmenteni, kisegíteni.
A másik főszereplővel, Jace-szel is van bajom, noha az ő stílusa tényleg tetszik. Egyszerűen nem érthetők és nem hitelesek számomra a hangulatingadozásai. Infantilis tinédzser, noha felnőttnek akar tűnni, vagy egyszerűen hisztis?
További, és valóban hiteltelen antagonnal egészül ki a kör: az Inkvizítor. Akinek a szerepe alapjában véve egy két lábon járó sztereotípia: jön, lát és dönt. Az egész nagyon ellenszenves. És fura. Szerintem.

De vannak pozitív kivételek is.
Két karakter, meg tudja menteni az egész regényt. Luke, a vérfarkas nagybácsi és Simon, a napsütést bíró vámpírrá változott barát. Valójában a két mellékszereplő karaktere már annyira bonyolulttá vált a második részre, hogy a szerkesztés megkövetelte, legalább az egyikük továbbálmodásának a betiltását. Az írónő kedvenc szereplője, Simon kapta meg a lehetőséget, és hogy a sorozat negyedik része, már kifejezetten róla szóljon.
Említést kell tenni még Jace és Clary apjáról(?) és az Árnyvadászok legnagyobb ellenségéről, Valentinról. Aki az egyik legjobban jellemzett gonosz szereplő, akiről eddig olvastam.

Kifejezetten tetszett, hogy Cassandra Clare mellőzte a szokásos mindent feketében és fehérben látunk, sarkok és élek, jó és rossz oldalak tudatos elhatárolását, és hogy egyetlen ember képes lenne bármire és megtenne bármit, csak azért, hogy célját elérje.

Hogy jó-e vagy sem, nem tudom biztosan, mindenesetre néha azt érezni, hogy az írónő tobzódott az ötletekben és mindet meg akarta jeleníteni. Ami biztos viszont, hogy a City of Ashes része annak a varázslatos világnak, amit Cassandra Clare létrehozott, és ami úgy tűnik, még sok titkot tartalmaz és igyekszik nem a kitaposott ösvényeken járni.

Eredeti cím: The Mortal Instruments – City of Ashes
Magyar cím: A Végzet Ereklyéi – Hamuváros
Német cím: Chroniken der Unterwelt – City of Ashes
Kiadó: Arena Verlag Gmbh
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 480

Tetszési index: 84%

Boszorkányok ünnepe

"A vihar tombolt a fejünk felett. A fák lombjait éppoly könnyedén cibálta, mint az esőtől átnedvesedett hajamat. Fényes villám hasította ketté a fekete felhőket, megvilágítva ezzel a széles fennsíkot. Egész a széléig menekültünk a zsoldos elől – szinte a nyakamon éreztem őrült lihegését."

Hogy találtam rá: Titok.

Miért: Mert ilyen is kell. Mert Boszorkányok igenis léteznek. Mert boldogságos születésnapot, benina.

A mesék hullámán
Boszorkány. Félelmetes, misztikummal átitatott szó ez. Egyszerre magához vonz és eltaszít, megrémít és elbűvöl.
Boszorkány. De melyikük? A Vasorrú Vába, a csodálatos eastwicki boszorkányok, a gyönyörű Rowan Mayfair A boszorkányok órájából, benina bíborhajú Claire-je vagy maga Harry Potter?

Valóság s képzelet határa
Minden időben és minden országban voltak, vannak és lesznek is boszorkányok. Persze nem mindegy miért nevezzük és kiket nevezünk boszorkányoknak. A mágiát, a jövőbe látást és a gyógyítás tudományát és mindazokat, akik ezen képességek birtokában vannak mióta világ a világ misztikus hiedelmek és félelmek veszik körül.

Nagyjából a 19. század közepén (a gótikus és misztikus regények megjelenése tájt) született meg a boszorkányok létezésének kétféle sémája. A tudományos irodalomban vagy a szépirodalomban szó esik a boszorkányságról, a mágiáról, a rontásról és a bűvölésről, a hiedelmekről vagy a babonákról, akkor azt vagy a népi kultúrára való rácsodálkozás, annak romantikus ízlelgetése jellemzi, vagy ugyancsak gyakori, hogy az író történetével a tudatlanság felszámolására tesz kísérletet. Keszeg Vilmos szerint a „természet” és a „civilizáció” küzdelmének mitikus és mesés történeteivel gazdagítani kívánják a boszorkányok létének megkérdőjelezését illetve megkérdőjelezhetetlenségét. A történelem pedig számos irodalmi feldolgozással élt a boszorkák bemutatása terén.

Milyenek a boszorkányok?
Lehet akár vasorrú bába, akár varázslógömb felett görnyedő jós, kártyavető javasasszony, de maga az erotikával átitatott szexepiles varázslónő is. A történelmi áttekintéseket és az irodalmat összevetve elsősorban azokat a férfiakat és nőket hívjuk így, akik olyan képességekkel bírnak, melyekhez az átlagon felüli empátia, ösztönös pszichológusi képességek, a gyógyító szerek, a varázsformulák, a varázs- és szerelmi bájitalok és néha a mérgek ismeretével bírnak. A néphiedelem szerint sokan közülük képesek befolyásolni az időjárást és az esőt, vagy szárazságot képesek előidézni, mások pedig aranyat érő jóslataikkal előre látják a jövőt, és annak kimenetelén még a jelenben változtatni tudnak (ami persze jogos, hiszen a jelenben folyamatosan változtatunk a jövőn).

Gyűlölik vagy szeretik, nagyra becsülik, és többnyire üldözik őket. Megkérdőjelezhető és hihetetlen tudásuk és erős elhivatottságuk félelmet ébreszt a normál halandó emberekben. A bujdosásból eredő titokzatoskodást korán misztikus és a realitástól eltávolodó elméletekkel és tulajdonságokkal ruházták fel őket. Elődeink azt állították – vagy feltételezték –, hogy a szellemek, a halottak, sőt az alacsonyabb istenségek világával is kapcsolatban állnak. Mindenki számára nyílt titok volt, hogy az erejük örökölhető, a boszorkányság adománya családi tulajdonság. (Nem csoda, hogy a boszorkányok egész családját üldözték és halálra ítélték.)
S mégis, minden félelem ellenére az emberek, ha félelemmel telve és titokban is, gyakran keresték a boszorkányok társaságát, a boszorkányokat gyógyító szerekért, jövendőmondásért, szerelmi tanácsadásért, bőséges aratásért, jó vadászzsákmányért vagy egyéb szükséges dolgokért keresték fel.

"Claire útja mentora halálával kezdődik, és egészen addig tart, míg végre hinni kezd önmagában. Az ereje beteljesedéséig rengeteg eseménydús kalandot él át új mentora és varázslatos barátainak a társaságában, miközben szüntelen harcot vívnak a sötét mágia harcosaival."
Korunk boszorkányai áldott és mesés erőkkel bírnak. A szép- és szórakoztató irodalom imád velük foglalkozni és őket foglalkoztatni, a művekben a boszorkányok egyre élesebben kettéválnak, és a mindenkori jó és a mindenkori gonosz szerepét veszik át. Ezek a nőszemélyek és egyre gyakrabban férfiakat is befogadó csöndesen élő csoportok szoros kötelékeket alkotnak egymással, a földi halandók pedig lassan már azt is elnézik neki, ha az ördögökkel, a démoni világgal tartanak fenn kapcsolatot és barátkoznak velük.

Pillanatig sem tartom szégyenletes dolognak, hogy időnként szeretem, ha megbűvölnek, ha ideig-óráig a valóságból kizökkenve egy másik dimenzióba varázsolnak. Sok kedvenc könyvemnek boszik a főszereplői, ám a mesék terén a Bíborhajú trilógia első része, A Boszorka Fénye viszi el jelenleg a pálmát. benina olyan misztikus világot teremtett a természetfeletti erőkkel bíró lényeknek és az emberi személyeknek, amely több és egészen más, mint amit a misztikus ifjúsági könyvek terén eddig olvastam. Szeretem benne, hogy a boszorkái és a démonai minden misztikusságuk ellenére nagyon is emberiek, hogy a főszereplők jellemfejlődése nem előre kiszámítható, és a történet hullámzása mindig bizonytalanságban és izgalomban tart.

Böszörményi Gyula: 9…8…7…

„Valami elkezdődött! Valami felébredt! Azt hiszed, csak játék? Azt hiszed, téged nem érint? Akkor nézz a borítón lévő lány szemébe, és... tartsd nyitva a szemed! Ha mered! Vedd kezedbe ezt a könyvet, s ha olvasni kezded, a tüdődben mindig legyen tartalék levegő, hogy még időben kiálthass: "Exi ab Seo!"”

Hogy találtam rá: Néhány évvel ezelőtt a Kossuth-adón hallgattam egy beszélgetést, egy történetet egy fiatalemberről, aki mozgáskorlátozott az izomsorvadásos betegsége miatt, ám a szelleme szabad és mesékre termett. Akkor még „csak” az Álomfogó-sorozattal volt híres.

Miért: Nem kell sokat várni tőle, nem kell magas röptű irodalomra számítani. Izgalmas, kalandos, mesés, tanulságokkal teli és még jó is olvasni.

Dark syles trend
Divat a fekete könyvborító manapság – van benne valami mélyen romantikus, mert egy kis pirossal vagy fehérrel könnyedén fel lehet dobni a sötétséget - a misztikus, fantasy regények legalábbis remekül ki tudják használni. Ám a Rémálom sorozat külseje messze kerüli a romantika szelét, a meglepően sötét borító és a barna tintával nyomtatott belívek ijesztő, delejező hatással bírnak, előre felkészítve az olvasót igazi rémálomba bonyolódik, mire végez a könyvvel.

Az agyrágó bogárkák esete
A történet attól kezdve lett szimpatikus (vagyis a legelejétől), amikor kiderült, hogy egy alternatív 21. századi Budapesten játszódik. Végre! – gondoltam, mert milyen otthonosan jó és könnyed a Moszkva térre képzelni magam. Aztán néhány bekezdés és rájöttem, nem is olyan egyszerű, hiába a hazai táj. A mai Budapest egy fejlődő, izzó (nekem többször is az volt az érzésem, hogy izzadó) európai nagyváros, melynek lakóit számos démon uralja, akikről soha senki nem beszél. Nemhogy a gyerekek előtt. Ezek a gonosz izék (bevallom, nehéz a démon kilétét meghatározni) megszállják az embereket, és folyamatosan bűnre csábítják őket.

A főszereplő Lili (Lilith) tizenhárom éves és (még) démonmentes. Vagyis Lili nem átlagos, kilóg a környezete, a világ soraiból. Lilinek nincs igazán ínyére a Megszállás, sőt borzad még a gondolatától is, csakhogy a divat az divat, és a bárányszellemmel haladni kell, ha nem akar kegyvesztetté válni, mivel trendi iskolatársai már alig várják, hogy beléjük bújjon a maguk ördöge, amit Menson és egyéb menő sztárok fődémonjainak seregeiből akarnak kérni. Persze az igazság az, hogy semmi előny nem származik abból, ha valaki befogadja az őt kísértő démont, sőt…
Lilith a családjára nem igazán számíthat, mert az édesanyja (látszólag) meghalt, apjának alkeszdémona van, a barátjának, Tomasónak pedig tapizódémona ami (aki?) fokozatosan teszi tönkre az életüket. Mint ahogy az lenni szokott, idővel kiderül, Lili nincs egyedül a démonoktól való ódzkodásával és az iskolában megismerkedik a mindenki által kiközösített ködgrufti lánnyal, Synerellával. És hogy képben legyünk: a gruftik egyfajta ellenállók, akik látják az emberek között lévő démonokat, és felveszik ellenük a harcot, a ködgruftik pedig az ő követőik. Legalábbis látszólag…

A számlálás megkezdődött
Böszörményi Gyulának sikerült kilépni Gergő, Zsófi és a Jonatán könyvek jól ismert, sikert hozó biztos terepéből és az (majdnem) felnőtt fiatalságot elérnie Lili történetével. Annak ellenére, hogy a dark-szellem végig jelen van és sokszor lehangoló vagy horrorisztikus, izgalmas, szórakoztató és akár mélyebb gondolatokra is serkentő, filozófikus kérdések is felmerülhetnek az olvasóban. A 9…8…7… hihetetlen pontos szociográfiát fest a mai tizenévesek és a hozzájuk viszonyuló felnőttek világáról. Túl azon, hogy utánanéztem a különböző szubkultúráknak, legyen szó darkokról, emósokról, vagy metálosokról és jónéhány ismerettel gazdagodhattam a sátánizmus és démonológia terén, a szerző üzenetét is könnyen birtokba tudtam venni: mindenkinek megvannak a maga démonai.

Böszörményi Gyula merészet gondolt és bevállalta azt is, hogy az olvasókra bízza, miként folytatódjék a főhős és könyvének sorsa. Ennek érdekében az első kötet végén közzé tett egy felhívást, miszerint aki akart, szavazhatott, Lili (a skizofrén lány, aki csupán képzelte a démonokat, hogy elviselhesse családja széthullását) vagy Lilith (a démonvadász) története váljon ismertté. Az író így nyilatkozott könyvéről: „Én ezt a könyvsorozatot azoknak a srácoknak írom, akik nem hajlandóak trendi izomagyak és plázacicák lenni, csak azért, mert a társadalom azokat elfogadja, de a gondolkodni képes fiatalokat megveti, mert idegesítő, ahogy felhívják a figyelmet a felnőttek idiotizmusára.”

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 306

Tetszési index: 68%

Cassandra Clare: Csontváros

"Jace hátranézett a válla fölött, miközben a szél csíkokat rajzolt a hajába. - Mire gondolsz? - kérdezte.
- Csak arra, hogy menyire más odalent minden most, hogy... Tudod, hogy látok.
- Odalent minden pontosan ugyanolyan - mondta Jace, és az East River felé irányította a motort. Ismét a Brooklyn híd felé tartottak. - Te vagy más.
Clary görcsösebben szorította a fiú övét, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedtek a víztükör fölött. - Jace!
- Nyugalom. - Úgy tűnt, a fiú őrjítőén jól szórakozik. - Tudom, mit csinálok. Nem fogom vízbe fojtani magunkat."

Hogy akadtam rá: Egy ismerősöm ajánlotta (igen, Micimackó-effektus) én pedig azon nyomban beleszerettem, és birtokomba vettem.

Miért: Mert misztikus mese. Mert ahhoz képest, hogy mese és gyermek ponyvának tekintendő, gyönyörű jellemrajzok vannak benne, nem hiányzik belőle a humor, az önirónia, a kaland és a fantázia.

Mortal Instruments

Helyes, komor és szexi. Ez Jace. Zavart, elveszett és teljesen gyanútlan. Így
érzi magát Clary, mindaddig míg Jace be nem vezeti a saját világába.
Vagyis a történet tipikus tini állapotból indul el, adott egy átlagos tizenöt éves lány, Clary, aki nem elég szép, nem elég okos, nem elég extravagáns, viszont egyszer csak meglát valamit, amit senki más. Néhány hasonkorú tinédzser kivégez egy másikat (nem mindennapi módon). Na ők a jó fiúk, akik nem értik, hogy Clary miért látja őket, amikor a mundének (=átlag emberek) közül senki nem érzékelheti a jelenlétüket. Clary tisztában van vele, hogy hívnia kéne a rendőrséget, de gondja támad, hiszen nehéz leírni egy olyan gyilkosságot, ahol a test köddé vált, és a gyilkosok pedig mindenki másnak láthatatlanok. Csak neki nem. Nem kell megijedni, mert a gonosznak vélt tettesek elmagyarázzák, hogy ők Árnyvadászok, egy titkos harcos csapat (a féle meserendőrség), azzal a feladattal, hogy elűzzék a démonokat a földről. Ezzel be is indulnak az események, mivel huszonnégy órán belül Clary édesanyja eltűnik, Claryt pedig majdnem megöli egy groteszk démon... jönnek az árnyvadászok, élükön Jace-szel, az angyalok, a vámpírok, a démonok, a vérfarkasok, a tündérek és a warlockok, persze megspékelve egy kis igaz barátsággal és szerelemmel. Van itt minden, kérem szépen.

"Attól, hogy egy elektromos angolnát gumikacsának nevezel, még elektromos angolna marad, igaz? És isten óvja azt a szerencsétlent, aki úgy dönt, hogy megfürdik azzal a gumikacsával."

Hogy miért nem érdemes elolvasni? Mert olykor kusza, olykor megmosolyogtató és olykor gyermeki. De épp ez a jó benne – szerintem. Így aztán nem ajánlatos annak a kezébe venni, aki nem tud felengedni, álomvilágba csöppenni vagy csak a veretes, magasröptű anyanyelvű szépirodalom felé hajlik a kedve. Bizony, aki eleve előítélettel kezd neki, és a Twilight-vámpírokkal von párhuzamot Clare világával szemben, annak kész harakiri a Csontváros. Mert a gyors ütemű, drámai helyzetekben dúskáló színpadias dialógusok egy kis humorral, akcióval és más fantasy történetekre való utalásokkal kevert történet igazi mese, egy olyan urban fantasy, ami mindent latba vet azért, hogy a további három részre is vevő legyek majd.

„- És mi történik, ha feljön a hold? - kérdezte a lány. - Mind farkasokká változtok, vagy mi lesz?
Luke szája rándult egyet. - Nem egészen. Csak a fiatalok nem képesek irányítani az átváltozásukat, akik csak nemrég lettek likantrópok. A legtöbben az évek során megtanultuk, hogyan csináljuk. Most már csak a legerősebb telihold kényszeríthet átváltozásra.
- Szóval, ha nincs egészen telihold, csak kicsit érzed farkasnak magad? - kérdezte Clary.
- Mondhatjuk.
- Hát akkor nyugodtan dugd ki a fejed a kocsi ablakán, és lógasd ki a nyelved, ha úgy tartja kedved!
Luke elnevette magát. - Vérfarkas vagyok, nem golden retriever.”

Cassandra Clare jól kereső bulvárújságíró létére (vagy épp pont ezért)blogíróként kezdte a könyvírói pályafutását, méghozzá a Harry Potter szeptológiája indította be a fantáziáját és írta tovább (vagy egészítette ki) a varázslótanoncok történeteit.
Csakhogy a szerző kinőtte a fanfiction blog-kultúrát és saját műbe kezdett, igaz szabadulni nem tudott teljesen így a bajtársiasság, a felnőtt szereplők sokban hasonlítanak J.K. Rowling világához.
Ügyes a Könyvmolyképző Kiadótól, hogy lecsapott a teljes sorozatra továbbbővítve a náluk megjelenő misztikus-fantasy történetek körét, ám meglepő és eléggé téves, hogy A halál ereklyéi alcímet adta, talán Harry Potter után, szabadon.

Én mindenesetre hagyom magam mesefűzni, és míg a 2. 3. 4. rész magyar kiadása meg nem jelenik, a német változatot olvasom, mert a deutsche Presse is érdemesnek ítélte: Das fulminante Debüt der neuen Bestsellerautorin Cassandra Clare eröffnet dem Genre eine neue Dimension: Urban Fantasy – Die Fantasy des 21. Jahrhunderts!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Fordította: Kamper Gergely
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 472

Tetszési index: 88%

Margaret Mahy: Átváltozás

„Nem kellett hozzá boszorkányság, hogy az egész világ valószerűtlenné váljon a fejében, mintha énjének egyik fele szemmé vált volna, amely olvas, a másik fele pedig szereplővé, amely kijelölt útját járja a történetben. Méghozzá olyan szereplővé, aki éppen rádöbben, hogy nem teljesen valóságos: talán nem több egy bábnál vagy néhány papírra nyomtatott szónál.”

Hogy akadtam rá: Olykor nem árt a Földről felemelkedni, és olykor nem árt meséket, tinédzsereknek írott könyveket olvasni. A Micimackót is elolvasom minden évben legalább egyszer. Az Átváltozást pedig egy Micimackót kedvelő ismerősöm ajánlotta, persze hogy megvettem.

Miért: Borzalmas, hogy ma már az is közhelyesnek tűnik, hogy leírom: hazánkban jelenleg tombol a misztikumok, fantasyk divatja. Pedig… Margaret Mahy például 1984-ben írta meg az első boszorkányos ifjúsági regényét és később Hans Christian Andersen-díjjal tűntették ki a munkáiért. Gondoltam, akkor csak lehet benne valami.

Szlengmentes misztikum
Volt is, egy kicsi kis bűbáj, néhány varázslat, természetfeletti elemek alkalmazása és a csúf gonosz démoni szellem megjelenése. De mindenekfelett az emberi kapcsolatok és a felnőtté válás témája.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a manapság már a vérrel-halállal-vulgaritással átitatott, szoftpornóhoz és földöntúli szerelmekhez szokott olvasóbázis kicsinylően tekint Mahy regényére, pedig, és épp ezért, üde színfolt az Átváltozás. Nem kell bonyolult, keresztül-kasul áthidaló történetfolyamot várni, hanem egy (olykor talán túlzottan is) egyszerű, könnyen érthető nyelvezettel megírt, mégis már-már költői szépségű leírásokkal, képekkel és népmesei elemekkel tarkított ifjúsági történetet. És akkor talán a mágia világát különlegesebbnek látom, mint ahogyan maga Mahy elképzelte.
„Egyik pillanatról a másikra megértette, hogy most másodszorra is megszületik, és ahogy a gondolat formát öltött benne, a szerpentin mintha megelevenedett volna, megragadta őt. Tartotta, űzte, satuba fogva lendítette előre, Laura úgy érezte, gondolatok, álmok és emlékek súlyával teli makacs feje ketté fog hasadni. Egyszer csak kijutott… a sötétbe.”

A boszorkány és a szellem
A történet szerint Laura Chant (már a neve is mesébe illő) totálisan egyszerű tipikus 14 éves tinédzser hétköznapjaiban van valami különös: megérzi az életében bekövetkező változásokat, eseményeket, alkalmanként jövőbe lát, és lassan kezd tudatára ébredni másságára és a boszorkák viselkedéseinek jelei is megjelennek rajta. A rejtélyes okokból kifolyólag előre látja, hogy öccsét hatalmába keríti egy magát régiségkereskedőnek kiadó szellem, és elkezdi magába szívni életerejét. Laura hamar rájön, hogy a normális orvosi tudás nem segíthet a testvérén és ő maga is kevésnek bizonyul a szellem elleni küzdelemben, ezért elkeseredésében és kétségbe esésében egy felsőbbéves iskolatársához, Sorensenhez fordul, aki a lány gyanúja szerint mágikus képességekkel rendelkezik.
A lázadó korszakában élő fiú magával rántja Laurát a misztikum világába, hiszen édesanyja és nagyanyja is boszorkányok, akárcsak ő maga. A lánynak kockázatos és felelősségteljes döntést kell meghoznia azért, hogy öccse életben maradjon, hiszen az átváltozás, vagyis a boszorkánnyá válás visszafordíthatatlan folyamat.

Vajon képes egy 14 éves ember felelősségteljes döntést hozni egy ekkora és ilyen súlyú kérdésben? Vajon mennyire van elszigetelve egy tinédzser a szüleitől, főleg, ha azok a válás utáni újrakezdés korszakát élik? Vajon hogyan és mit él át egy még nem felnőtt de már nem is kisgyerek az önmagára ébredés, az első szerelem megjelenése alatt? Igen, íme egy misztikumokkal övezett könyv, amiben a két fiatal boszorkány között szövődő szerelem nem keresi azonnal a beteljesülést és amelynek a fiatal főszereplője vállán nem az egész világ sorsa nyugszik, épp „csak” egy kisfiúé.

Kiadó: Animus Kiadó
Fordító: Dési András
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 192

Tetszési index: 76%