Suzanne Collins Az éhezők viadala című történetével meglepte az ifjúsági szórakoztató irodalom piacát. Aki azt hitte, hogy az elszűziesedett vámpírirodalom és az elnőiesedett urban fantasyk mélyrepülése után már csak leépülés jöhet, és nem lehet újat mondani, annak örömmel jelentem: szerencsére tévedett. Számtalan jobbnál jobb történet “hever az utcán”, vagy inkább az írók fiókjaiban, jó esetben, a könyvesboltok polcain.
Az utópia fogalmát rendszerint egy áhított, és a jelenben megvalósíthatatlannak látszó jövő képét vagy akár a tervrajzát értjük. A disztópia ezzel szemben a negatív jövő képét és kialakulását vagy megvalósítási lehetőségeinek a számbavételét jelenti. Az utópia a haladásba, a pozitív hithez tartozik inkább, míg a disztópiákat a haladásba vetett hitből való kiábrándulás vagy az iránta eleve meglévő szkepszis élteti. Collins inkább a disztópiára szavazott Az Éhezők Viadala megírásakor.
Bizonyos mértékig valóban hasonlít nagy elődjeihez, mint például George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ című könyvéhez. De szokták emlegetni, hogy Az Éhezők Viadala Takami Kósun Battle Royaljára egyfajta válasz Amerikától. És miért ne? Disztópia a javából a történet, noha talán kevésbé vérengzős, ám sokkal átélhetőbb, olvasmányosabb.
A távoli jövőben a szinte teljesen elpusztított Amerika helyén létrejött tizenkét körzetből álló Panem ország, amelyet a Kapitólium irányít. A Tizenharmadik körzet lázadása és megsemmisítése után létrehoznak egy lázadást elrettentő “játékot”: az Éhezők Viadalát. A Kapitólium minden évben, minden körzetből kisorsol huszonnégy kiválasztottat az aratási ünnepen; egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük életre-halálra szóló küzdelemben, amit folyamatosan közvetít a tévé, és amit az otthoniaknak kötelező végignézni. A szabályok egyszerűek: ölj, hogy élhess. ”Az Éhezők Viadalának egyszerű szabályai vannak. Büntetésül a lázadásért minden körzet, minden évben köteles kiállítani egy lányt és egy fiút, az úgynevezett kiválasztottakat, akiknek részt kell venniük a Viadalon. A huszonnégy kiválasztottat bezárják egy hatalmas szabadtéri arénába, ahol a tüzes sivatagtól kezdve a jeges pusztaságig bármi elfér. Ezután a résztvevők több héten át harcolnak egymás ellen, életre-halálra. Az győz, aki a végén utolsóként életben marad.” (Az Éhezők Viadala)
Fura egy világ ez a központ, a Kapitólium ragyog és gazdag, az őt kiszolgáló körzetek pedig güriznek. Ahogy az lenni szokott a diktatúrákban, a Kapitólium senkit és semmit nem kímél: Panem lakói szenvednek, éheznek és félnek. Félnek, mert van mitől és miért félni. Minden évben minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek kötelezően részt kell venni a halálig zajló küzdelemben, az Éhezők Viadalán. A verseny alatt valójában mindenki azonnal tudja, hogy nem az Olimpia nagyságára és pátoszi esélyegyenlőségére kell gondolni, hanem beteg elmék beteg játékára. Merthogy a küzdelem lényege, hogy az arénában zajló minden egyes pillanatot láthatják a nézők. Az éhezést, a harcokat, a gyilkosságot, a halált… Merthogy csak egy maradhat. A voyeurizmus felemelő pillanatai?
A cikk folytatása a Cultura.hu oldalon olvasható.
