Esterházy Péter Estije

Esterházy Péter Esti című könyve a 2010-es év legizgalmasabb irodalmi vállalkozása.Kosztolányi Dezső, Esti Kornél novellái folytatásért kiáltottak Esterházy életében, és ő megadta magát ennek a kívánalomnak. - Szerencsénkre. Az Esti-ről itt írtam.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél-szövegeire rájátszva, azt kifordítva, átértelmezve, nagy írói szeretettel továbbírva beszél egy mai, Kosztolányinál nem kevésbé játékos és elegánsíró a saját mesterségéről, az öregedésről, a halálról és a mai életről, Istenről-hazáról-családról. Mintha azt mondaná: ha Kosztolányi ma élne, valami ilyesmit csinálna éppen most ezzel az Estivel.

A mű olvasható regényként és novellafüzérként, de olvasható úgy is, hogy miként és miért is nem lehet ma a megszokott módon regényt, novellát, tárcát, levelet, jegyzetet írni. Közben biztosít arról, hogy mégiscsak lehet. És – mintegy mellesleg – tartalmazza a kötet az utóbbi évek legszebb magyar klasszikus novelláit (lásd főleg az első és a tizenkettedik fejezetet), és a jelenkor legeredetibb kalandos tárcanovelláit is. Ez a mű ugyanakkor fontos állomás Esterházy Péter korszakos jelentőségű életművében, melyben a 60 éves szerző rezignáltan és bölcsen és szellemesen fittyet hány továbbra is a vele szemben támasztott klasszicizálódás elvárásaira. Ez a könyv egy nagy formátumú író számvetése az élettel és az irodalommal.

Kosztolányi Dezső 1933-ban megjelent Esti Kornél című kötete ezzel a mondattal kezdődik:

"Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél."
Esterházy Péternél ugyanez a mondat:

"Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon)"

Esterházy Péter szakmai életrajza

Budapesten született 1950. április 14-én. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett 1968-ban. 1974-ben az ELTE-n matematikusi diplomát szerzett. Könyvei szinte a világ minden nagyobb nyelvén olvashatók.

Az AEGON által felkért szakújságírók, szerkesztők, kritikusok 25 kötetet jelöltek a 2010-ben újonnan megjelent magyar irodalmi termésből, ezek közül Aczél Géza ő(szike), Bertók László Pénteken vasárnap, Borbély Szilárd A testhez, Esterházy Péter Esti, Garaczi László Arc és Hátraarc, Ferencz Győző Szakadás, Spiró György Tavaszi Tárlat, Szilasi László Szentek hárfája, Szvoren Edina Pertu és Térey János Protokoll című alkotása kapta a legtöbb pontot.

A zsűri hangsúlyozta: az Esti több, mint egy regény, fontos állomás Esterházy Péter korszakos jelentőségű életművében, amelyben a 60 éves szerző "rezignáltan és bölcsen és szellemesen fittyet hány továbbra is a vele szemben támasztott klasszicizálódás elvárásaira. Ez a könyv egy nagy formátumú író számvetése az élettel és az irodalommal."

Művei
/Fancsikó és Pinta: Írások egy darab madzagra fűzve/ (elbeszélések, 1976)
/Pápai vizeken ne kalózkodj/ (elbeszélések, 1977)
/Termelési-regény/ (kisssregény) (1979)
/Függő/ (1981)
/Ki szavatol a lady biztonságáért?/ (1982)
/Fuharosok/ (1983)
/Daisy/ (1984)
/Kis Magyar Pornográfia/ (1984)
/A szív segédigéi/ (1985)
/Bevezetés a szépirodalomba/ (1986)
/Tizenhét hattyúk/ (1987) – Csokonai Lili álnéven
/A kitömött hattyú/ (1988; esszék)
/Biztos kaland/ (Czeizel Balázzsal közösen, 1989)
/Hrabal könyve/ (1990)
/Az elefántcsonttoronyból/ (1991; publicisztika)
/A halacska csodálatos élete/ (1991; publicisztika)
/Így gondozd a magyarodat/ (1991; hangjáték)
/Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán/ (1992)
/Élet és irodalom/ (Kertész Imre Jegyzőkönyv című művével) (1993)
/Amit a csokornyakkendőről tudni kell…/ (1993)
/A vajszínű árnyalat/ (fényképkönyv Szebeni Andrással közösen) (1993)
/Egy kékharisnya följegyzéseiből/ (1994; válogatott publicisztika)
/Búcsúszimfónia – A gabonakereskedő/ (1994; komédia három felvonásban)
/Egy nő/ (1995)
/Egy kék haris/ (1996; publicisztika)
Irene Dische, Hans Magnus Enzensberger, Michael Sowa: /Esterházy: Egy házy nyúl csodálatos élete/ (le-, át, szét-, összevissza
fordította Esterházy Péter) (1996)
/Harmonia cælestis/ (2000)
/Javított kiadás/ (2002)
/A szabadság nehéz mámora/ (2003; válogatott esszék, cikkek)
/Utazás a tizenhatos mélyére/ (2006)
/Rubens és a nemeuklideszi asszonyok/ (2007; három dramolett)
/Semmi művészet/ (2008)
/Esti/ (2010)

Fontosabb díjai, elismerései
1977 – Elsőkötetesek Díja (Művészeti Alap)
1980 – a Mikes Kelemen Kör Emlékérme (Hollandia)
1981 – Aszú-díj (Mozgó Világ)
1983 – Füst Milán-jutalom
1984 – Déry Tibor-jutalomdíj
1986 – József Attila-díj
1986 – Örley-díj
1988 – Vilenica-díj (Szlovénia)
1990 – Krúdy Gyula-díj
1990 – Az Év Könyve Jutalom
1992 – a Soros Alapítvány Irodalmi Életműdíja
1992 – Ordre des Arts et des Lettres, lovagi fokozat (Franciaország)
1993 – a Római Irodalmi Fesztivál Díja (Premio Opera di Poesia)
1993 – a Magyar Rádió Hangjáték Produkciódíja
1994 – Ordre des Arts et des Lettres, tiszti fokozat (Franciaország)
1994 – Szabad Sajtó Díj
1995 – a Magyar Művészetért Alapítvány díja
1995 – a Soros Alapítvány Alkotói Díja
1995 – Björnson-díj (Norvégia)
1996 – Kossuth-díj
1996 – Szép Ernő-jutalom
1998 – Vilenica-díj (Szlovénia; másodszor)
1999 – Az Év Embere-díj (Magyar Hírlap)
1999 – Osztrák Állami Díj
2001 – Magyar Irodalmi Díj
2001 – Márai Sándor-díj
2001 – Gundel Művészeti Díj
2002 – Herder-díj
2003 – Ordre des Arts et des Lettres, parancsnoki fokozat (Franciaország)
2004 – a német könyvszakma Béke-díja (Frankfurti Könyvvásár)
2004 – Pro Europa-díj
2004 – Grinzane Cavour-díj
2006 – Prima Primissima-díj
2006 – Bari-díj
2006 – Neruda-díj (Olaszország, Nápoly)
2007 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat)
2007 – Grinzane-Beppe Fenoglio-díj
2008 – A Magyar Kultúra Követe, Angelus-díj (Közép-Európai Irodalmi Díj, Lengyelország)
2009 – Ovidius-díj (Románia), Budapest Díszpolgára, Húsz Éves a Köztársaság Díj, valamint Manes-Sperber Irodalmi Díj (Ausztria)
2010 – Nemzetközi Masi-díj (Premio Internazionale Masi) Grosso d’Oro Veneziano (Olaszország, Verona), a román államtól: a kulturális érdemrend legmagasabb fokozata
2011 – most már: AEGON Művészeti Díj 2011

Esterházy Péter: Egy nő

Ironizált líra, fragmentált szövegkezelés, szkeccsek, novellák, nem kevés, közel száz, és mind Esterházy Péter tollából, és mindnek egy a címe: Egy nő. Sőt Esterházy továbbviszi a gondolatot, hiszen mindegyik novella, írás első mondata is ugyanúgy szól "Van egy nő".

Kimeríthetetlen a férfi-nő viszonyok alakulásának ábrázolása, valójában kimeríthetetlen a férfiak viszonya a nők felé - és fordítva. Merthogy Esterházy férfi narrátora ezernyi változatban mutatja be azt az "egy" nőt, aki a számára, "a" nő. Ám számunkra, olvasók számára egy idegen, mert a nő(k) kilétéről jóformán semmit sem tudni (Esterházytól megszoktuk, hogy a valóságot mesterien és szinte visszakereshetetlenül elegyíti a fikcióval). Ellvastam egyszer, majd kétszer, aztán már többedszerre is, a titok megfejtésre szorult, és a titok feltárult, mint  Szezám kapuja. A kötet nem egy nőről szól, hanem három konkrét nőről - mégpedig név szerint.

Sok kritika érte a magát az Egy nő-t és magát Esterházyt is az olykor naturálisan durva leírásaiért, a frivolizált, jócskán erotizált férfivallomásokért. Pedig Esterházy épp csak annyit tett, hogy lejegyezte mindazt, amit egy férfi gondol, érez azzzal az Egy nő-vel kapcsolatban: szeret és gyűlöl, taszít és vonz.
Féltékeny, rajong, fél és félt, vágyakozik, kioktat, uralkodik, meghunyászkodik, megaláz és felmagasztal, bezárkózik és kacérkodik, hisz, felejt és még milliónyi érzelemmel találkozhatunk a tematizált kötetben.

Ne vegye senki komolyan Esterházy írásait, amennyiben kizárólag a könnyed műfajokat részesíti előnyben, ezeket az "egyperceseket" élvezni kell, a nyelvi játékokat, a könnyed játékosságokat a művészi nyelvezetet.

Egy nő

Egy nő (1)

Van egy nő. Szeret.

Egy nő (2)
 

Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogyan érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat, ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba.
Van, hogy nem beszélhet velem nyíltan. (Ennek többféle oka lehet, politikai, munkahelyi, közlekedésszervezési vagy családi. Az édesapja nem állhat engem, árnyjáték, tartja a munkámról, árnyékbokszolás, meg hogy én önmagam árnyoldala volnék, és hogy beárnyékolom a lánya életét satöbbi; igazságtalan, vén hülye, mondanám, ha nem volna amúgy egy édes pofa, kiegyensúlyozott és vonzó – egy szép ősz férfi!) Ilyenkor az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszíthetem, s bármit megtennék, bármit, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed…, bólogat elégedetten. Rövid gondolkodás után azt felelem, igaza van, igazad van, kedvesem, de azután begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, kizárólag nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Föl is ívelne a termelés. Úgy, árnyék, kardvirágot hát?! Azt, egyetlenem.A kardvirágtól elbizonytalanodik, és megkíván. A fal elé áll, akár egy halálraítélt, hátulról világíttatja meg magát, lassan, elszántan közelít, megáll, megállok, nincsen vissza, dörzsöli, meszes lesz mindene, perlites (hőszigetelő vakolat), fehér, mint a bohóc arca. Liheg, reszket, én alig mozdulok. Most mondjam azt, hogy a kivégző osztag tagjai, nők, férfiak vegyest, már csőre töltöttek? Vagy hogy az ő arcuk is fehér, perlites, mint a bohócoké?
 

Egy nő (3)
 

Van egy nő. Gyűlöl. Akar. Szünös-szüntelen telefonozik. Üzenetet hagy. Üzenetrögzítőt vett, hogy azon is üzenetet hagyjon. Sok dolga van. Mindig máshonnét hív. Nem beszélhetek nyíltan, súgja néha a kagylóba. Ezt a következő hívásban megmagyarázza. (Többféle oka lehet.) Ha találkozunk, a régebbi telefonokat értelmezi. Remeg a fürdőszoba, matáv és interurbán, kacarászik alattomos jókedvében.
 

Egy nő (4)
 

Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja; mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a „beszélgetésünkbe”. Közben a leesett hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak, a fák kirügyeztek, már lehet nem üvegházi paprikát kapni, igaz, még csak darabra, a nyirkos testrészek, testodvak újra begombásodtak, a parlament megszavazta a 2. zsidótörvényt (május 3-a), és a török csapatokat is kinyomta már az ifjú Bádeni Lajos az országból. Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem egészen mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás.

Egy nő (5)
 

Van egy nő. Szeret. A múlttal küszködik, jelesül az egyén és a közösség, a saját és az ország múltjával. Nem tud belenyugodni. Például képtelen megemészteni a világosi fegyverletételt. Talán ha Dembinskibe parányival több tehetség szorul… Vagy mért nem szerette Kossuth Görgeyt? Tudja maga, nekem micsoda seggem volt? Nem, maga ezt nem tudja. Ó, ne afféle kancás farra gondoljon, valami tuti barokk örvényre, ne ilyen, megengedem, igényes trivialitásra… Maga csak azt látja, ami van. 1853. február 18-án Libényi János szabólegény sikertelen merényletet követett el a császár ellen. Maga csak azt látja, hogy megy le, hogy elindult, hogy elindult a seggem.
Szeret csókolózni (lásd Kossuth–Görgey), féktelen vidámság fogja el, nevet, kacag, nyihog – ezek mind csókfajták. De jó játék!, göcög közben a számba, még, na, még egy kicsit, a nyelve megkeményedik, szinte kopogtat a szájpadláson, trillázni kezd ott belül a sötétben, a sötétemben. Maga a csók Paganinije, alázatoskodom. Kuss! Dolgozok! Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtető, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák és csontok…
A majtényi síkon, rebegi.

Forrás: Esterházy Péter, Egy nő, Magvető, Bp., 1995

Esterházy Péter: Esti

"Esti Kornél végigtekintett az övrén. Hogy mi van a nemzet asztalán. Isten, haza, család, állapította meg. Tehetnek egy szívességet. Ebben a szívességben, részvétben és röhögésben telt aztán az élete."

Hogy találtam rá: Kötelező irodalom.

Miért: Tilos kihagyni.

"Mi az, hogy Esti Kornél, tette föl Esti Kornél a kérdést, majd elvetette."

Hm. Van benne valami vonzó, izgalmas, szexi. Már maga a cím. Esti. Se több, se kevesebb. De mennyi minden. Kosztolányi Dezső, Esti Kornél novellái folytatásért kiáltottak Esterházy életében, és ő megadta magát ennek a kívánalomnak.

Szeretek Esterházyt olvasni, ha másért nem, mert a legélvezetesebb nyelvezettel megáldott író, akinek a szavai, szófordulatai, mintha a költészettel lennének hason rokonságban, de legalábbis közeli ismeretségben; repít, elmélyít, felkínálja magát, hogy megrághassam, ejtőzzek felette, és akarva ellenáll, hogy összetett egészet találjak benne.

Már most tudom, hogy nem egyszer fogom elolvasni, hanem sokszor, akár egészben, akár részletekben, mert úgy is lehet, mert színtiszta élvezetet jelent. Megunhatatlan, mindig meglepetéssel szolgál a nyelvezete; olyannyira, hogy azt veszem észre, hogy Esterházy (ki tudja, akarva vagy akaratlanul) bevon a nyelvjátékába; egy-egy mondatot, bekezdést elemezgetni, értelmezni kezdek, és mint valami ringlispílben a mámor önfeledt mosolyával lapozok tovább.
Ez a nyelvi eksztázis mégsem fárasztó, nekem. Mert szívesen olvasom, míg mások esetleg beleunnak, idegesítőnek találják az írótól rutinszerűen kapott tökéletességet, a szöveg örömét.

Természetesen Esterházyt nem (most sem) lehet egy kézlegyintéssel elintézni, ennél jóval összetettebb az Esti. Van például több citatumba kívánó, tanítanivaló rész; ilyen például „Mi az, hogy Esti Kornél, tette föl Esti Kornél a kérdést, majd elvetette.” vagy „Van a nem fiatal értelmiségi nőknek egy nevetése, a sértettségnek, gúnynak, görcsösségnek, szemérmetlenségnek és hatalomnak ordenáré keveréke, amelyet szeretnék nem hallani.” de több fejezet is ide sorolható, az egyik kedvencemmé pedig az Esti Kornél tizenkettedik fejezet, melyben Semmi Mátyás (2); ami a halálról szól, önváddal, kíméletlen önszembesítéssel, öniróniával. Zseniális.

"Az ágyról lerítt, hogy halálos."

Nem lehet leírni, pontosan megfogalmazni, miről is szól az Esti. Nekem legalábbis nem sikerül. Csak érzem, gondolom, hogy Esterházy Estije egyfajta értelmezés, felfedezés és megmutatás; Esti minden és mindenki, aki körülveszi; egyszerre Esti Kornél, Kosztolányi, Esterházy, Mátyás király, asszony, állat, amire csak gondolni kívánok...

Márpedig az Esti megfejtésre vár. Esterházy sokat adott magából bele, és még megtalálni sem nehéz őt, mintegy tíz évig formálta a kötetet, személyes kötődése is van az Esti névhez, hiszen így hívták évfolyamtársai az egyetemen. Hármas gondolatjelek (---), szaggatások, öniróniára és iróniára hajlamos mondatfoszlányok, „gonoszságok” a közéletre, az írói életre éppúgy utalnak, mint Estire. Talán ezek a részek teszik számomra kicsit erőltetetté magát az egészet? Még nem tudom. Ahhoz még csak egyszer olvastam el.

Eredeti cím: Esterházy Péter: Esti
Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 416

Tetszési index: 86%

Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

„Amit valóban el szeretnék mesélni, az az a gazdagság, amellyel a gyerekek védekezni tudnak, végül is ellenünk, felnőttek ellen, az iskola ellen, az intézmények ellen.”

Hogy akadtam rá: Jelenleg a könyvrendelést részesítem előnyben, míg eddig órákat voltam képes eltölteni a könyvesboltokban, most ugyanezt online tudom megtenni. Köszönöm innováció!

Miért: Esterházyt olvasni hangulat és energia kell. Mert az ő nyelvezete nem engedi a lazsálást, viszont a stílusa, a mondanivalója mindig feldob és leköt. Akárcsak Hrabalé.


Könnyed-nehéz bírálatok
Nem könnyű, mert a publicisztikai írások mások, mint a novellák, regények, mert ezek az írások egy olyan idő(kor)szakot ölelnek fel és mutatnak be, melyek még ma is nagy hatással bírnak a mindennapjainkra, és legfőképp mert Esterházy Péter nevét kimondani is áhítattal lehet csak, nemhogy leírni vagy róla, a műveiről szót ejteni.
Esterházy játszik a szavakkal, alkotja őket és könnyedén helyezi őket oda, ahova akarja egy mondaton belül és mondaton kívül, úgy, hogy értelmükön, grammatikai helyességük csorba nem esik. Legyen szó a fociról, a családról, a politikáról vagy akár a közéletről mindig eltalálja a megfelelően frivol, ironikus hangot, és az aha-élményt, ami előbb-utóbb orrba csap a sorok közül. Az Elefáncsonttoronyból majdnem tíz év terméke, olyan publicisztikai írások, melyek 1988-tól 90-ig kéthetente jelentek meg a Hitelben, és bár mondhatja bárki, hogy régen volt az már, valljuk be, Esterházy akkori gondolatai, kritikus megállapításai ma is pont olyan aktuálisak, mint mikor íródtak, mert az eltelt 20 év kevésnek bizonyult a változáshoz és ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak.
„Két éven át írtam a Hitelbe ezeket a háromflekkeket, kéthetenként, 88. október 13-ától 90. szeptember 25-ig. Egyik-másik íráson lehetett volna talán igazítani, kiegészíteni, lábjegyzetelni, de végül is nem nyúltam egyikhez sem, mert az egészet akartam békén hagyni, nem akarva megzavarni azt az időt, amely itt, akár egy jó, régi premodern regényben vagy egy valóságos "naplóban": múlik. Mert mintha ilyen könyv lenne ez is: múlik benne az idő.”

Múlik benne az idő
De nem akárhogyan. Minden egyes gondolatnak megtalálható a maga egyedisége, érzékeny dinamikája az élénk, emelkedettségen át a földhöz ragadt összehangoltságig, a személyességtől a kellő távolságtartásig.
A háromflekknyi írások között találkozhattam a felelősségvállalással, Európa-házban való szobánk keresésével, rácsodálkozhattam Esterházy nyelvtanórájára, az ikes igékre és a pártra, a nosztalgiával elegyedett november 7-i ünnepség diszkrét bájára, a magyarság kérdésére: sértett vagy sértődött, iróniával telt bepillantást nyerhettem a saját könyvespolcunk rendrakási kísérletébe – nem, azóta sincs rend a könyvespolcaimon, de talán így van ez jól. Aztán egy váltás és vissza a politikához „Az átmenet” című írásban árnyalatnyi pátosszal átitatva szembesültem a szerzővel, a körülöttem lévő világgal, magammal: „De majd jó lesz vagy jobb lesz, ha nem így lesz, ha a szavak visszanyerik higgadtságukat, nagyvonalúságukat.” Ha ez a gondolat nem szabadságigénnyel és –tudattal teli, ha ez a gondolat nem bizakodó, nagyvonalú és jövőt látó, akkor semmi. Azóta eltelt már húsz év.

Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 174

Tetszési index: 82%