Egyik kedvencem. Majdnem annyira, mint Marcel Aymé Csudapofa című regénye. Nagyon nehéz róla írni, mert történni nem történik annyi minden benne, mint amennyi mindent nyújt a könyv.
William Eastlake olyannyira szépen fogalmaz, olyannyira mély gondolatokat tartalmaz, hogy ha hangulat van hozzá, akkor letehetetlen. Mindig is imádtam az indián regényeket, az amerikai történelem viharos éveit, a bennszülöttek művészetének és életvitelének tanulmányozását. A lírai szépségekkel tarkított regényben pedig megtalálhatók ezek az értékek, egy barátság, Huszonhat Ló, a fiatal indián művész és Ringo, a fehér fiatalember szemén keresztül.
„Luto, gyere ide és nézz föl a szirtre. Látod, ott fönn Huszonhat Ló képét? Mit is akart mondani vele? Talán semmit, de csinálhat az ember akármit, azt mindenképpen ő csinálja. Rajtahagyjuk a nyomunkat mindenen. S ha meghalsz, valaki rátalál. Vagy lehet, hogy nem talál rá, de az akkor is ott van. Fönn a sziklán ott van egy művész arcképe huszonhat lóval. De az enyém is ott van valahol. Valahol mindenki megfesti a maga arcképét - mindenhol azt festi - csak nem fejezi be. Azt festi, emlékeztetőül. - Oda nézz. Csak most veszem észre. Most látom először. Mindig a szememmel akartam látni, pedig a szem nem látásra való - azzal csak egy részt lehet látni. Az embernek éreznie kell. Most azért nézek fel oda, mert érzem, mert kezdek érezni és érteni…”
Az Új-Mexiban játszódó történet a navajo indiánok rezervátumi életébe enged bepillantást, azokéba az indiánokéba, akiknek a törzsük ma mintegy 300 ezer lelket számlál, a Navajo nemzetnek 1923 óta önálló kormánya van, ami a teljes rezervátumot irányítja Four Corners területén. A Navajoknak saját nyelvük is van, melyet mind a mai napig használ a törzs.
Egy olyan tájat és egy olyan világot ismerhettem meg A művész arcképe huszonhat lóval c. könyvnek köszönhetően, ami túlmutat a megszokott indián-képen.
Ringo és Huszonhat Ló élete tele van humorral, szeretettel és kérdésekkel, az őket körülvevő táj pedig maga a természet vadságának és a kietlenségének az egyvelege. Természet-közeliség? Sivatag és az ég felé meredező hegyvonulatok, kanyonok, szakadékok, kalandok, tapasztalatok, érzelmek és gondolatok.
„A barátom nyomot hagyott. Azt hiszem, én soha. Nem hagytam hátra semmit. Várjunk csak. Ha ez minden, amit csinált, akkor ő se sokat. De ő még sok más nyomot hagyott. Ott hagyta a nyomát rajtam. Ez önmagában is sok. Hatott valaki másra. Kicsiség, de akkor is sok... De eljön az idő az ember életében, mikor el kell dönteni, hogy miféle nyomot akar hagyni. Ez a nagy kérdés... miféle nyomot hagyjon odakint. Várj csak. Gondolkozz. Mifélét is. Azt hiszem, a legtöbb ember sose dönti el. Csak leéljük az életünket, és sose gondolkodunk rajta, hogy milyet. Nekem most van némi alkalmam gondolkodni rajta idelent, és megpróbálok majd messzebbre nyúlni, kinyújtani a kezem más emberek felé, és nem félni attól, sose félni, hogy majd nem lesz ott a kezük, ha a magamét feléjük nyújtom.”
Az 1917-ben született egyetemi előadó és író, Eastlake úgy mutatja be a kultúrát, hogy egy pillanatra sem érezni a felsőbbrendűség, a Nagy Rezervátum lakosai sem mind jók, ám árad belőlük a naivitás, a türelem, a humor, míg a hatalom képviselői, a fehér emberek törtetőek, türelmetlenek, előítéletekkel nyomják el saját kérdéseiket. Hogy melyikük a bölcsebb nép? Ringo és Huszonhat Ló meséje egyértelmű választ ad, még akkor is, ha nem mondja ki senki az igazságot.
Eredeti cím: William Eastlake: Portrait of an Artist With 26 Horses
Magyar cím: William Eastlake: A művész arcképe huszonhat lóval
Fordító: Göncz Ápád
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 1976
Oldalszám: 315
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése