Gergő és az álomfogó musicalban is - Interjú Böszörményi Gyulával

Három nagyon kemény nap, reggeltől estig tartó munka, és a Gergő és az álomfogó történetének váza szinte elkészült, a végeredmény pedig hűen őrzi és tovább is viszi a regény mondanivalóját. Böszörményi Gyula álma édes álom? Nem, „csak” a valóság. – Interjú

Amikor Bagira, Maugli és Balu Gergőről álmodik

Ritka kincs a jó könyv, főleg, ha jó színdarab készülhet belőle, a kassai Divadlo Thália színház megpróbálkozott a majdnem lehetetlennel, Böszörményi Gyula azonos című ifjúsági regénye alapján színpadra állították a Gergő és az álomfogó musicalt. A teljes interjú a Cultura.hu oldalon olvasható.

Közhellyé vált már a kijelentés: a Gergő-sorozatot sokáig a magyar Harry Potterként emlegették. Mi a véleményed erről az összehasonlításról?

Egyrészt megértem, hogy a sajtónak, az újságíróknak eleinte sokkal könnyebb volt valamihez hasonlítgatnia a Gergő-könyveket, hisz így nem kellett – az akkor még teljesen ismeretlen – regényt körbemagyarázniuk. „Olyasmi, mint a Harry Potter, hisz varázslatról, csodáról, varázstudókról és különös lényekről szól, ráadásul itthon épp oly sikeres, mint az” – írták akkoriban, és ezzel az olvasók számára már „be is volt lőve”, hogy miről van szó. Másrészt viszont a két történetnek valójában fikarcnyi köze sincs egymáshoz, és ezt elsősorban nem én, hanem azok a fiatal és idősebb olvasók mondták és írták le számtalanszor, akik az évek során ezrével küldték a leveleiket. Bizonyítékként mind olvashatóak a regénysorozat hivatalos oldalán, az Alomfogo.hu-n. Ez az összehasonlítás az olvasóimat sokkal jobban zavarja, mint engem, hisz a Potter-történeteket magam is kedvelem, még ha közel sem tartom őket olyan jónak, mint pl. Philip Pullman vagy Jonathan Stroud könyveit. (...)

Müller Péter Sziámi, Lakatos Róbert, a fiatal, de már nem kezdő Gál Tamás és Böszörményi Gyula mennyiben hasonlít egymásra?

A nevek sorrendjében: a sokat tapasztalt, nyugodt és bölcs Bagira, a kissé ütődött, de nagyon lelkes Maugli, és a tetterőtől majd’ szétrobbanó, szeretettel csordultig teli Balu – ez a hármas jut rólunk eszembe. Péterről tudtam, hogy szereti Gergő történetét, és biztos voltam benne, hogy igazi „Sziámis” szövegeket ír majd, aminél jobbat én egy musical számára el sem tudok képzelni. Ráadásul neki sokkal komolyabb zenés-színházi tapasztalatai vannak, így mindig visszaterelt minket a helyes irányba, mikor valamerre eltébláboltunk. Gál Tamás pedig remek rendező, aki már korábban is bizonyította, hogy ért a gyerekek nyelvén (nem véletlen, hogy az idei szlovák színházi gyerekszemlén az egyik rendezése országos fődíjat nyert!). Ám ezen kívül még azt is elmondhatom róla, hogy hihetetlen szeretettel, odafigyeléssel és értőn nyúlt a történethez, így a végeredmény hűen őrzi és tovább is viszi a regény mondanivalóját. (...)

Ahogy mondtad, sok munka volt az átdolgozással, mint a történet atyja, hogy fogadod a szerkesztéssel, módosításokkal együtt járó munkát?

Szerkesztői munkára szükség van, de fontos, hogy a szerző és a szerkesztő között lehetőleg bizalmi viszony legyen. A feleségem szintén sokat fordít és szerkeszt, s rajta keresztül belelátok ebbe a világba.
Megdöbbentő számomra, hogy a mai szerzők mennyire el vannak ájulva maguktól. Azt hiszik, hogy minden soruk tökéletes, és hisztirohamot kapnak, ha a legegyértelműbb hibára fel merik hívni a figyelmüket. Ezzel kapcsolatban konkrét élményem is van, egy írótársam miatt. Megdöbbentő számomra, hogy a kiadók – még a jó nevűek is! – mennyire trehányak, amikor külföldi ifjúsági könyveket adnak ki: tudnék mondani olyan könyvet, ami nyersfordításban jelent meg, és gyakorlatilag olvashatatlan. De előfordul az is, hogy a jól fordított, jól szerkesztett regényt az amatőr tördelő visszarontotta, mondván, úgy jobban elfért a tükörben. Sajnos ezzel kapcsolatban is van konkrét élményem. Megdöbbentő, hogy miközben az ifjúság olvasásra nevelése, kultúrával való ellátása az, amit orrba-szájba hangoztat mindenki, a kiadók spórolásból egyetemista fordítókat kérnek munkára, bár a legtöbbjük épp csak makog angolul, és a magyar nyelv alapvető szabályait sem ismeri, nemhogy műfordító volna. És megdöbbentő, hogy az olvasókat mindez mennyire nem érdekli.
A minőségi irodalomhoz, akár fordított, akár anyanyelvi, KELL a jó szerkesztő! Kellene, de nincs rá pénz. (...)

A teljes interjú a Cultura.hu oldalon olvasható.

Interjú Rakovszky Zsuzsával

Lírikus érzések prózában - Rakovszky Zsuzsa írásaira mindenki odafigyel, de napjaink egyik legmeghatározóbb prózaírója nem tagadta meg lírikus énjét se. Vajon milyennek látja a versek szerepét az életben, mit jelent Sopron és miért pont Vay Sarolta Sándor keltette fel az írónő figyelmét? – Interjú a Cultura.hu oldalon.

“Az írás nem annyira tudatos tevékenység, hogy meg tudnám mondani, miért inkább ezt írom, mint amazt: egyszerűen csak érzem, hogy az anyag milyen műfajba kívánkozok, ezen felül nekem is csak föltételezéseim vannak. Gondolom, ahogy az ember idősebb lesz, a nagyobb érzelmi hullámzások elsimulnak, nem résztvevője, inkább szemlélője a történéseknek, és ritkábban érinti meg valami nagyon mélyen, márpedig azt hiszem, a vers mélyebb lelki rétegekből táplálkozik, mint a próza.”


Írni mostanában kevesebbet ír verset, és olvasni, önmaga szórakoztatására, megnyugtatására?Hát már hogyne! Csak nem önmagam szórakoztatására – a vers nem nagyon szórakoztató műfaj, persze, lehet, hogy nem ugyanazt értjük szórakoztatáson –, hanem… nem is tudom, miért. Csak időnként rám tör, mint az éhség vagy a szomjúság, de hogy pontosan milyen igényt elégít ki a versolvasás (vagy akár a versírás), azt föltehetőleg még a pszichológusok sem tudják.

Milyennek látja a líra szerepét ma Magyarországon?

Az interjút a Cultura.hu oldalon lehet elolvasni

Szűcs Gábor: Petőfi Sándor halála

Petőfi Sándort utoljára 1849. július 31-én látták Fehéregyházánál, a segesvárinak mondott ütközetnél, de 162 év eltelte után sem tudni, pontosan hol. Egy fiatal irodalomtörténész interjút adott a Cultura.hu-nak, aki azonban nem fogadta el pontatlanságokat; a válaszokat keresett a felmerülő kérdésekre, most, a hosszas kutatási időszak után Szűcs Gábor úgy látja, igen, lehet, hogy 162 év után sikerül pontosan megtalálni a valódi sírhelyet. A kutatás összegzése Petőfi halála – Fehéregyháza, 1849. július 31. címmel a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg. De Szűcs Gábor nem csak Petőfi sírhelyét kívánja megtalálni, a vele való beszélgetés során kiderült, hogy a pályájának kezdetén álló kutató vágya, hogy az irodalom és annak szereplői megtalálják méltó helyüket a mindennapokban.

Érdekfeszítő, de hosszú időt igénybe vevő munka eredménye a Petőfi halála c. kötet.
Először is áttekintettem Dienes András forrásjegyzékét, hogy tisztán láthassam, Dienes mely dokumentumoknak a birtokában, illetve ismeretében alkotta meg nagy művét, a “Petőfi a szabadságharcban” című biográfiáját. Tudnom kellett, milyen anyagot ismerhetett, és melyek azok az információk, amelyek csupán munkássága után láttak napvilágot, vagy váltak egyértelműen bizonyossá. Ezt követően hívtam segítségül a szakirodalmat, vagyis hogy Dienest követően ki mit állított Petőfi utolsó napjáról. Majd eztán következett a hosszas kutatómunka a különböző könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban és intézetekben, a korabeli jelentések, folyóiratok áttekintése, a kézirattárakban őrzött naplók és visszaemlékezések tüzetes vizsgálata.
Hogy jutott el az eddig ismeretlen sírhely lelőhelyéhez?
A tanulmány sok új vagy eddig nem kellőképp hangsúlyozott információt tár a nagyközönség elé. Az egyik az, hogy a csatában két Petőfi volt. Ez jelentős mértékben megzavarhatta a szemtanúkat, s némi magyarázattal szolgál arra, hogyan is lehetett Petőfi egyszerre két, egymástól távolra eső helyen is.
A másik azon dokumentumok részleteinek ismertetése, melyek szerint a döntő ütközet nem délután 5 órakor kezdődött, ahogy ezt hitték, hanem két órával korábban, s az is világossá vált, hogy zápor sújtotta a területet. Korán beborult, sötét felhők takarták az eget, s a völgyben hamarabb lehetett észlelni a napnyugtát....

Az interjú tovább a Cultura.hu életmód és kulturális magazinban olvasható!

Süveges Gergő: “Pál tényleg menő”

A Cultura.hu interjúja Süveges Gergővel - “Ahová Pál beteszi a lábát, ott közösségek, együttműködések, összetartozások születnek. Pál tényleg menő – és nem csak azért, mert végigutazta az életét. Én pedig ámulok, hogy mindennek részese lehetek.” – mondta Süveges Gergő, televíziós műsorvezető, aki nem titkolt lelkesedéssel készítette az interjúkat, hogy az olvasók elé tárhasa a Pál apostol – Utazás téren, időn és hangokon át című kötetben rejlő titkokat.

Nem túl nagy könyv, épp akkora amekkorát bármikor bárhova magával vihet az ember, hogy fellapozhassa, mert nem azonnal, gyorsdarálva elolvasható darab. Ne riasszon el senkit a vallási kérdések feltevése vagy a politikai, kulturális hova tartozás. Pál apostol időtlen viszont időt álló gondolatai és tettei izgalmasabbak annál, hogy a könyv polcon maradjon. Érdemes időről-időre elővenni, utána olvasni, elmélyedni a történelem, a vallás és akár a pszichológia mélységeiben. Megéri. Ahogy Süveges Gergő fogalmazott: “sokszínű, érdekes, izgalmas és vibráló ez a közös tudás” lesz a jutalom.

Miért pont Pál apostol?
Egyszer csak megcsörrent a telefon, és Gryllus Dani köszönt a vonal boldogabbik felén. Elmondta, mire készülnek, beszélt a Pál-dalok újrafelvételéről és arról, hogy kísérőkönyvet képzelt el mellé. S megkérdezte, lenne-e kedvem megcsinálni a könyvet. Magamtól valószínűleg nem indultam volna el Pál apostol irányába, de Dani felkérése nyomán nagy örömmel és egyre fokozódó izgalommal vetettem bele magam a gondolkodásba. Nem is tudom, végül a könyv vagy a lemez lett a másik kísérője.

Mit jelent a te életedben ennek a könyvnek a létrejötte?
Hallatlan szellemi izgalmat, intellektuális kihívást egyfelől. S hiteles, nagy tudású, ugyanakkor módfelett készséges és lelkesíthető emberekkel való találkozást másfelől. Ha valaki végigolvassa a névsort, azt a huszonnégy nevet, akik a könyvben megszólalnak, azt hiszem, elégedetten csettinthet: micsoda csapat! Nagy boldogság, büszkeség és megtiszteltetés számomra, hogy összeverbuválhattam ezt a csapatot. A Tihanyi Apátságban beszélgetni Korzenszky Richárddal, Fabiny Tamással és Cseri Kálmánnal; átbogarászni Jelenits István kézzel írt javításait; jelen lenni az interjú ihlette új Sumonyi-vers születésénél; szelíd erőszakkal meggyőzni arról Ittzés Jánost, hogy éppen az ő szavaira van szükségem ahhoz, hogy teljes legyen a kötet; félálomban, mégis közösen nevetve ülni egy hajnali teraszon Apáti Ádámmal és Pintér Zsolttal… sorolhatom napestig. Nagyon fontos állomás számomra ez a könyv. Minden szempontból.

Milyen témákat kívántál felvetni vagy megismertetni a könyvvel?A kezdet kezdetétől az volt a koncepcióm...
Az interjú folytatása a Cultura.hu oldalon olvasható

Hegyi Fatime Barbara Eltekint. Előre

A Google 88.900 találatot adott ki Hegyi Fatime Barbara nevére. Elsők között honlapjának és a könyvének címe mellett a doktorátusának témája szerepel: Marketingorientált városfejlesztés elméleti modell. Első könyvének címe: Eltekintve. Tőlem.  – Interjú a Cultura.hu kulturális oldalon
 
Egy férfi naplója a nőhöz. A kapcsolatukról. Arról ahogyan a férfi látta magukat, arról amit gondolt, hogy megvalósul velük. Az irrealitásról, ami közöttük történt. Eltekintve. Tőlem.
Egy férfi, aki egy tudatos koncepció által vált főszereplővé és históriássá. Nem az elfogultság vagy az érzelmi kötődés révén, az írónő egyszerűen átgondolta, hogy lehetne a történetből a legerősebb hatást, fordulatot kihozni. Hegyi Fatime Barbarával arról beszélgettünk, ő hogyan látja a naplóregényét.


Íróként keresed az utad, de közben pénzkereső foglalkozásként köztisztviselőként az államigazgatásban dolgozol, és komoly terveid vannak a jövőt tekintve. Hogy egyeztethető a művészetben való megnyilvánulás a hivatali élettel?

A művészet számomra csupán hobbi. A szakmai életutamat nagyon tudatosan építem egy irányba, remélve, hogy a rengeteg befektettet idő és energia meghozza gyümölcsét. 30 évesen már közgazdász PhD doktor voltam, több év kutatói múlttal, sok publikációval, konferencia részvétellel a hátam mögött. Van egy célom, ami felé lépkedek, és úgy érzem, megteszek mindent, ami abba az irányba visz.
A munkám mellett az igazi kikapcsolódást a rajzolás és írás adja, de mivel meglehetősen vágyom a szakmai sikerre, illetve nagyon szociális alkat vagyok, így a magányos művész élet nem nyújtaná azt a teljességet, amelyben motiváltan alkotni tudnék.

Az Eltekintve. Tőlem. című első prózaköteted egy szakítás előtti időszakról szól a szakítás után. Férfi szemszögből. A nem hagyomány- kompatibilis regény lüktető mondatokban, lírai hangon beszél találkozásokról, elválásokról, érzelmekről, erotikus vágyakról. Mi motivált a könyv megírásához?

Az emberek úgy élnek kapcsolatokban, hogy nem ismerik a másikat: nem ismerik a másik vágyait, félelmeit, és ami a legrosszabb, hogy nincs is vágy bennük arra, hogy ezen változtassanak. Létezik egy kép a másik emberről a fejünkben, amilyennek mi elképzeljük, amilyen szeretnénk, hogy legyen. Némely cselekedetek megfelelnek ezeknek az elképzeléseknek, elgondolásoknak, némelyek pedig nem. Ilyenkor vannak a kisebb-nagyobb viták. De egyáltalán nem fordítanak az emberek gondot arra, hogy kicsit félretegyék a bennük élő imázst és megismerjék a másik valódi énjét. Élnek egymás mellett, de nem együtt. Évekig vagy akár egy életen át. Ezek az életek eltávolodnak egymástól, a kapcsolatok megromlanak, tönkre mennek.

A könyvet a kapcsolatokban történő és végbe menő kommunikáció, annak hiánya és téves volta ösztönözte. Két ember kapcsolatát mutatja be, két teljesen különböző személyiséget, akiknek vágyaik és terveik köszönő viszonyban sincsenek egymással. A férfi akarja a nőt, közben fogalma sincsen arról, mi zajlik a nőben.

Miért pont ez a címe?
...

Az interjú folytatása a Cultura - Kulturális és életmód magazinon olvasható.

Kondor Vilmos: “A főhős ne dögöljön bele”

Interjút csak e-mailben lehet tőle kapni, hangját nem hallhattuk, még telefonon sem, képet is kértünk másikat, mint ami a médiumokban megtalálható, de elzárkózott tőle. Számít mindez? Szükséges tudni, ismerni pontosan az író mi- és kilétét? Kondor Vilmos válaszaiból kiderül. – Interjú a Cultura.hu magazin oldalán

Kondor Vilmos, akárcsak hősei, maga is költött figura. Álnév. De ha azzal foglalkozunk mennyi igaz Kondor fiktív életrajzából és hogy milyen a fizimiskája, akkor a szerzői brand fogaskerekei elveszik a lényeget: a Kondor-szériát. A mély hallgatás, a titkolózás semmibe vész, mert legyen bárki is Kondor Vilmos, hard-boiled krimi sorozatával eredetiséget és újdonságot hozott a magyar krimi irodalomba. Úgy sikerült műfajt teremtenie, hogy közben félig-meddig fel is támasztott egy másik regénytípust ott, ahol nem voltak gyökerei a történelemmel átszőtt krimi kemény műfajának. A szerző mindeközben jó hírünket is kelti, lassacskán betör a nemzetközi piacra: az első rész megjelent olaszul, németül, hollandul, lengyelül, franciául és már az USA-ban is megjelent.

Amerika messze van, pedig dehogy. Kondor Vilmos oknyomozó újságírója, Gordon Zsigmond a két világháború között Amerikából és egy echte amerikai hard-boiled krimiből tért Magyarországra. Kondor olyan figurát alkotott meg Gordon Zsigmondban, akinek a tetteit mélyen áthatják a szabadság reflexei, aki egy vitatott történelmi korszakban “nyomoz” és mutatja be az általunk is nagyon jól ismert városrészeket - másként. Olyan figura Gordon Zsigmond – akárcsak a kitalálója és szerzője -, akiről az ötkötetesre tervezett regénysorozat végéhez közelítve sem tudjuk pontosan, hogy kicsoda.

A Gordon-sorozat a XX. század 30-as éveiben kezdődik a 2012-ben megjelenő utolsó rész pedig már az 50-es években játszódik. Miért ezt a korszakot emelte ki Magyarország történetéből?

Mert ezt tartom a legérdekesebbnek és a leginkább félre- vagy alulmagyarázottnak. A korszakkal kapcsolatban tele vagyunk tévhitekkel, sőt csak tévhitek élnek bennünk, és engem érdekelt, milyen lehetett valójában akkor élni. Ez alatt a huszonvalahány év alatt annyi minden történt, hogy az egy országnak is sok volt, nemhogy az egyes embereknek.

Ki Gordon Zsigmond?

Az interjú tovább része a Cultura.hu kulturális és életmód magazin oldalon olvasható.

Könyveken innen és túl - interjú

Varga Bálint, az Agave Könyvek ügyvezetője szerint a magyar piac még szenved a gazdasági válságtól, viszont úgy tartja, anélkül nincs siker, hogy ne kockáztatnánk, és a Cultura.hu-nak elárulta, bár kedve lenne egy krimihez, a diplomáciai futárok titkairól mégis szívesebben írna. – Interjú

Az Agave Könyvek 2003-ban jött létre Magyarországon, tehát viszonylag fiatal szereplője a hazai könyvpiacnak. A szórakoztató irodalmon belül is szegmentálódni kívántak: elsősorban külföldi és egyre inkább hazai írók által írt krimik, science-fictionök és misztikus és vámpírregények közül válogatnak. Különleges ismeretetőjelük egyike lett: az igényes és kreatív könyvborítók. Első kötetük Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című regénye volt, az ötödik évfordulójukkal egybekötötték a 100. megjelenésüket is, és Agave 100 címmel egy antológiával lepték meg az olvasókat. Az idén Philip K. Dicknél maradva megszavaztatták az olvasókkal, melyik a szerző legjobb regénye. A Cultura a szórakoztató könyvpiac életéről és saját terveiről beszélgetett Varga Bálinttal.

A könyvkiadás mintha soha nem lenne előnyös helyzetben, mi a véleményed a mai nemzetközi és hazai könyvpiacról? Hogy tapasztalod, nehezebb vagy könnyebb érvényesülnie egy kiadónak, mint régen.

Nem egyszerű dolog könyvkiadót alapítani és működtetni 2011-ben. Lényegesen könnyebb volt az érvényesülés 2003-ban, amikor alakultunk. A nemzetközi piac legnagyobb kihívása az ekönyvekkel kapcsolatos megoldások kidolgozása, míg a magyaré a fragmentálódás. A válság általában kedvezőtlenül hatott a könyvkiadásra, és a külföldi piacok már nagyjából kilábaltak belőle (vagy arrafelé tartanak, ha lassan is), a magyar piac azonban szenved tőle. Mi is érezzük a forgalomcsökkenést, és a legnehezebb feladat ennek a trendnek a kezelése, mert mi erre érdemben nem lehetünk hatással. Egyet tehetünk: értelmes stratégiával kivárni a válság végét, közben pedig a bővítésen is dolgozni.

Az éppen aktuális politika mindig beleszól a művészetekbe mind gazdasági mind vezetési szinten. A könyvkiadás világa mennyire politikamentes?

Az Agave tudatosan távol marad a politikától, annak még a közelétől is. Ugyanakkor nehéz lenne tagadni, hogy jóval érezhetőbb a politika hatása – befolyása? – a könyvkiadásra, mint a korábbi években.

Gyakran a megjelenések előtt felkerülnek az internetre a könyveitek kalózfordításai. Mennyire befolyásolja ez a kiadó gazdasági életét, megjelenési időpontjait?

Ez olyasvalami, aminek nagyon nem örülünk, de tenni érdemben nem nagyon tudunk ellene semmit. Maximum annyit, hogy igyekszünk mihamarabb kiadni a hivatalos magyar verziót, kiváló fordításban, szép borítóval. Hogy aztán ezeket hányan veszik meg azok közül, akik olvasták már a kalózfordítást, megtippelni sem tudom. Az is gond, hogy az amerikai/angol könyvkiadási ciklus más, mint a magyar, és az sem segít, hogy kéziratokat sem kapunk időben. Flottabbá kell tennünk a kiadási mechanizmusunkat, és a lehető leggyorsabban kiadni a magyar változatot…

Az interjú tovább része a Cultura.hu kulturális és életmód magazin oldalon olvasható.

Geréb Ágnes néhány gondolata

Soha nem múló tisztelettel tekintem, hogy Geréb Ágnes beengedett az otthonába és megismertetett a saját világával. Ha interjút késztesz valakivel, és jól végzed a dolgod, óhatatlanul is feltárhatod az illető lelkét, mert megnyílik előtted, mert a közlési vágy, a beszélgetés igénye átlendül az idegenség határán. Ezzel a bizalommal soha nem szabad visszaélni, csak elismerni és tisztelni.
Dr. Geréb Ágnes néhány gondolata, melyeket megosztott velem az interjú alatt, és később az NLCafe olvasóival. Köszönöm, Ági.

"Egyáltalán nem vezetek szülést, hanem kísérem azt. Ez nem a szavakkal való játék, hanem lényeg: hagyjuk, hogy a szülés történjen, kísérjük, hogy amennyiben valami komplikáció föllépne, azt észrevegyük. Az a föladatunk, hogy szakmai jelenlétünkkel könnyítsünk a nőnek abban, hogy csak azzal kelljen foglalkoznia, amit tesz: szül. Nem kell azzal törődnie, hogy vajon a normális kerékvágásban zajlanak-e a dolgok."

"Bemegyek doulaként is egy szülésre."

"A köldökzsinór ellátásához használunk néha cipőfűzőt is, de általában inkább fölvető szálat, mert az nem olyan vastag, természetes anyagból készül, nem szakad."

"Igen, meg szoktam látogatni azokat, akik a Születésházban hozták világra gyermeküket, ha úgy érzem, hogy arra szükség van. És van, hogy nem látogatom meg. Nincs kialakult rutin. Ahogy érezzük - ők és én."

"1977-ben én kezdtem apákat beengedni a szülőszobára. Csak akkor még büntetendő, titkos és tilos volt - mint ahogyan most az otthonszülést kezelik - megbüntettek érte, amikor kiderült. Fél évre kitiltottak a szülőszobáról. Aztán rövidesen bevezették, mint első találmányt Budapesten, a MÁV Kórházban...)."

"Minden az édesanya igényei szerint zajlik. Szokott lenni szülés utáni beszélgetés annak, aki igényli."

"Bizony, sokszor fordul az elő, hogy akinek problémás szülése van, az az őt kísérő bábát, doulát okolja a problémás szülésért, és van, hogy csak évekkel később jön rá a valódi okra. Ez a rámzúduló, igazságtalan harag sokáig, ameddig rá nem jöttem a valódi okra, nagyon fájt. Már tudom kezelni - nem esik jól, de kezelhető. Ha én lennék a problémás szülések oka, bizonyára nagyon kikészülnék."

"Engem elég kevesen ismernek. Úgy vélem, nem engem támadnak. Az otthonszülést se igazán, hiszen nem az az évi 250 otthonszülés az, ami ekkora problémát jelent. Hanem az, amit ez magával hoz. Ha elismerjük az otthonszülés (illetve: a gondoskodás bábai modellje) létjogosultságát, azzal sok mindent elismerünk: pl., hogy a "terhesgondozás" helyett a várandós bába általi személyes követése eredményesebb, orvos csak akkor kell hozzá, ha a kompetens, szakképzett független bába úgy ítéli meg. Aztán meg azt, hogy a szülői pár két fölnőtt, felelősségteljes ember általában, hiszen gyermeket vállal - gyermeket fog nevelni, tehát elképzelhető, hogy már a várandóssága, szülése kapcsán is hozhat felelősségteljes döntéseket. Valamint azt, hogy a normális szülés kíséréséhez nem szükséges orvos kórházon belül sem, csak, ha a bába komplikációt vesz észre - és azt is, hogy a bábák által kísért szüléseknél kevesebb a komplikáció a komplikációmentesnek induló szüléseknél, mint az orvos által vezetetteknél (lásd: Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában. Katarzis vagy krízis? - és még sok-sok helyen, szakirodalomban). Ez már nem évi 250 nőt érint... És a kérdésre, hogy hogyan bírom - meg vagyok győződve róla, hogy jó úton járok. És senkire nem erőltetem. Mindenkinek meghagyom a szabad választását. Ha azt választja, hogy engem pocskondiáz, az is az ő dolga."

"Nem is gondolom, hogy mindenkinek egyet kellene érteni velem, de még az otthonszüléssel sem (az nem én vagyok). A véleményünk különböző. Szerintem nem felelőtlenség annak otthon szülni, aki kellőképpen tájékozódik és a kisbaba, valamint saját maga számára ezt tartja a legbiztonságosabbnak. Nemzetközi kutatások egyértelműen igazolják (mindenki meggyőződhet róla, ha veszi a fáradságot), hogy az otthonszülés komplikációmentesnek induló vajúdáskor - így írják - legalábbis nem kevésbé biztonságos, mint az intézeti szülés. A gondoskodás bábai modellje, amit én is követek, arra készült föl, hogy végigkísérje a várandósságot, aztán a szülést a várandósnak megfelelő, általa választott helyen, majd a gyermekágyi szakban is kövesse őt. Ehhez minden tárgyi, személyi föltétel megvan, szaktudás is. Arra készülünk elsősorban, hogy a komplikációmentesnek ígérkező szüléseket otthon vagy születésházban kísérjük, és amennyiben mégis komplikáció lép föl, akkor helyben megkezdjük a szükséges beavatkozásokat és közben a szállítást intézzük. Etikus? Nem látom, hol csúszna bele valami, ami nem etikus. Az otthonra tervezett, otthon megindult szülések 10%-a világszerte kórházban fejeződik be, ez nálunk is kb. ilyen arányban történik így. Bizony, ez így van, kórházon belül is, sajnos. Ameddig szülés - élet - volt, lesz, ez így volt és lesz. 17 évet dolgoztam a szegedi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán - azért ha akármilyen ügyetlen, buta lennék is, ez alatt az idő alatt megtanulhattam szülést befejezni akár császármetszéssel, akár bármi mással - tudok is, úgy, mint más szülész-nőgyógyász. Csak nem ezt választottam."

"Senkinek nem ajánlom az otthonszülést - illetve, amikor én szültem, akkor magamnak ajánlottam. Azt ajánlom inkább mindenkinek, hogy tájékozódjon alaposan és válasszon. Természetesen ehhez igyekszem minden információt és informáciforrást megadni. Vannak olyan helyzetek bőven, amikor egészségügyi okból valaki nem a várhatóan kockázatmentes csoportba esik. Erről sokat beszélünk az információs hetünk első napján (szakmai nap, havi egy alkalom, reggeltől estig). Mindenki sok információt kap, ennek alapján saját maga be tudja saját magát sorolni ebből a szempontból. Ha nem sikerül neki, akkor tovább kérdez, tájékozódik. Közben az én véleményemet is megismerheti, ami időnként az, hogy jobb lenne kórházba menni."

Napvilág Születésház
Inkább hasonlít egy nagy otthonra, mint egy kis kórházra. Lényege nem a kórházitól eltérő külső körülményben rejlik, hanem működési elvükben: a gondoskodás bábai modelljében (amely a MANA – Midwives Alliance of North America és más bábaközösségek, köztük a Magyarországi Független Bábák Szövetsége és az Országos Bábaszövetség szerint is azon alapul, hogy a várandósság és a szülés normális élettani folyamatok. A gondoskodás bábai modellje a következőket foglalja magában: A várandós folyamatos fizikai, lelki és szociális gondozása; Személyközpontú fölkészítés, konzultáció és gondozás biztosítása a várandós számára, fizikai és lelki támogatás a vajúdás és a szülés alatt, szülés utáni gondoskodás; A technikai beavatkozások minimalizálása; A komplikációk fölismerése és szükség esetén konzultáció vagy kórházi kezelés kezdeményezése).
A Napvilág Születésház magánerőből jött létre azok segítségével, akik otthon szültek. Az otthonszülést választóknak egyhetes, nullától ötvenezer forintos találkozókon kell részt venniük. Hasonlóan a kórházban szülőkhöz, akiktől előfordul, hogy egy fillért sem fogadnak el orvosaik, de van, hogy százezreket várnak. Gerébék a szülésekért nem kérnek pénzt. De aki tudja és akarja, támogathatja alapítványukat, az Alternatal Alapítványt. Az Alapítvány támogatásával, valamint az egyhetes találkozón befizetett részvételi díjakból önköltségesen tartják fenn magukat.
A szülésre készülő találkozásokon szülész-nőgyógyász és pszichiáter szakorvosok, független bábák, pszichológusok, független szülésfölkészítők, mozgáskultúra-oktatók, asszonytársi segítők és szoptatási tanácsadók segítik a családokat.

Rajzolt boszorkányok - interjú a Walt Disney Stúdió grafikusával

Mindenkinek vannak álmai, amelyek vagy várnak a megvalósításukra, vagy épp gőzerővel dolgoznak rajtuk. Elisabetta Melarancit nem a véletlen sodorta a képregények világába.

Elisa a Hotel Le Meridien aulájában apró kislánynak tűnik egy hatalmas kanapén ülve, és szinte varázsol lényével. Mosolyog, kedvesen kezet nyújt, érdeklődik, pedig látszik rajta, már nagyon fáradt alig pár órája érkezett a Pesthez hasonlóan ugyancsak forró levegőjű Rómából.
A fiatal grafikusnőnek nem csak a neve hangzik meseszerűen, ő maga is a mesék, fantasyk regényes világában él.
A teljes interjú az Nlcafé oldalán olvasható.


- Gyerekként mi hatott rád, ami képregény rajzolásra ösztönzött?

- Egyrészt a Donald kacsa magazin volt rám nagy hatással. A szüleim adták a kezembe még kiskoromban, de nem tudom, hogy mi volt a céljuk vele, valószínűleg a mamám látta, mennyire szeretek rajzolni. Ez egy nagyon meghatározó rajzstílusú képregény, a cselekményei a vicces, humoros irányzathoz tartoznak, és ezt a vonalat akkoriban nagyon kedveltem.
A másik a japán manga, ami teljesen elvisz a képzelet világába. Az anima történeteit nem kötik a valóság béklyói, ezért az alkotó számára olyan lehetőségeket nyújtanak, amelyet a hagyományos, színészekkel eljátszatott film nem, vagy csak a legutóbbi időkben nyújtanak.

- Iskolában nem is tanultál rajzolni, jól tudom?

- Ez igaz, viszont nem emlékszem olyan időre, hogy ne firkáltam, rajzoltam volna. Talán a mamám fel tudná eleveníteni azt a pillanatot, amikor először fogtam tudatosan ceruzát a kezemben. Az iskolában görög-latin szakon tanultam, a rajzolás inkább a szenvedélyem volt. Vagyis teljesen autodidaktaként kezdtem a szakmát, persze azért, amikor a Walt Disney rajzstúdiójába felvételt nyertem elvégeztem egy belső akadémiát, azért hogy elsajátítsam azokat a technikákat, amelyek a Disney figurák ábrázolásához szükségesek.

- Hogyan kerültél egy akkora vállalathoz, mint a Walt Disney stúdiója?

- Ma visszagondolva nagyon egyszerű volt, de most, hogy már hat éve dolgozom a Disney-nél ezt könnyű mondanom. Természetesen én jelentkeztem, és nem ők kerestek meg engem, hogy Helló Elisa, nagyon szeretnénk, ha nálunk rajzolnál. Több interjú és próbarajzolás után vettek fel. Valójában nem tudtam, pontosan mi vár majd rám, hiszen előtte szabadúszóként dolgoztam. Nagyon izgultam, de a kollégáim borzasztóan segítőkészek voltak. És bár ezt a szakmát Olaszországban is inkább a férfiak uralják, nekem még soha nem volt negatív tapasztalatom női mivoltom miatt. Szerencsémre, nem érzek semmilyen diszkriminációt, hiszen csapatban dolgozunk, egy a célunk.

- Most a Witch képregény rajzolójaként járod a világot bemutatókon. Milyen érzés ez?

- Fantasztikus, tényleg nagyon élvezem. A Witch karaktervilág történetei a fantasy világába kalauzolnak el. Elsősorban a tinik, illetve minden képregény-rajongó, és minden fantasy-rajongó érdeklődésére számot tartanak.
A Witch-ben azt szeretem, hogy a történetekben szereplő lányok nagyon fiatalok, merészek, olyan kalandokban vesznek részt, és olyan képességekkel bírnak, amelyekről én csak álmodhatok. A rajzolása nem olyan bonyolult, leginkább Cornelia figuráját kedvelem, talán mert ő a legkarakteresebb, legkülönlegesebb arcú és alakú az öt lány közül. Mivel két fiatal öcsém van, mindig van kivel megbeszélnem egy-egy jelenet ábrázolását.

Vekerdy Tamás: Családom történeteiből (interjú)

Vekerdy Tamás: Komolyan venni a világot, úgy, ahogy a felnőttek teszik, az rémes

Vekerdy Tamás pszichológust elsősorban az oktatással, gyermekneveléssel kapcsolatos rádió- és tévéműsorok gyakori vendégeként ismerheted. Az író, iskolaalapító őszintén és humorosan mesélt önmagáról, családjáról, munkájáról, élete és pályája nehéz és örömteli pillanatairól. A teljes interjú az Nlcafe oldalán olvasható.

Hosszas egyeztetés után találtunk megfelelő időpontot a beszélgetésre, amin cseppet sem csodálkoztam, lévén Vekerdy Tamás tényleg nagyon leterhelt és elfoglalt. Mindemellett olyan ember, aki igyekszik szeretni és élvezni mindazt, amit csinál, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy családról. A hivatalos beszélgetést követően hármasban, a fotósunkkal, Glázer Attilával kiegészülve még hosszan diskuráltunk az élet mindennapos apró-cseprő dolgairól. Igen, Vekerdy Tamással jó beszélgetni, megosztani vele a gondolatokat.

– Az Ön útja nem egyenesen a pszichológia felé mutatott, diplomás jogász.

– Tényleg többféle tervem volt, amikor arról ábrándoztam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Kiskoromban gyermekorvos akartam lenni, mert járt hozzánk egy varázslatos doktor bácsi, aki ha az ágyam szélére ült, a tenyerét a homlokomra tette, és megtapintotta a pulzusomat, bármilyen lázas voltam, tüstént jobban lettem. Aztán apám kérésére és rábeszélésére jelentkeztem a jogi egyetemre, és el is végeztem kedvenc unokabátyám, Vekerdy Laci bácsi tanácsára.

Egyébként azt gondolom, természetesnek tűnt, hogy gyerekekkel foglalkozom majd, mert az egész családunknak valamiképpen affinitása van a gyerekek iránt: akad köztük óvónő, logopédus, pedagógus, még aki jogász lett, az is gyámügyi. Apám sem a barátaival bridzselt, ha ráért, hanem gyerekekkel focizott, játszott velünk. S én bizonyára azért lettem végül gyermekpszichológus, mert magam is infantilis maradtam. Ha úgy tetszik: az infantilizmusom konzerválódott. A gyerekeket ma is mindig az első pillanattól értem – így érzem legalábbis –, a felnőtteket soha, ha velük beszélgetek, gyakran béna, visszahúzódó és unott vagyok, ha gyermekekkel találkozom, felélénkülök.

– Önt otthon is körülveszik a gyerekek. A magánéletben mennyiben pszichológus?

– Semennyire. A feleségem is gyerekpszichológus, a gyerekeink megőrülnének (és mi is), ha otthon is pszichológusok lennénk… Remélem, civilek vagyunk. A sors kedvezésének tekintem, és nem érdememnek – ha érdem, csak a feleségemé –, hogy mind a négy gyerekünk egy házasságból született. (Nekem ez a harmadik házasságom egyébként.) Tizenhat éves koromban levelet írtam magamnak, hogy ha öregebb leszek, akkor se váljak (hülye) felnőtté, mert komolyan venni a világot, úgy, ahogy a felnőttek teszik, az rémes. Remélem, eddig sikerült betartanom e vállalásomat.

– A nagyközönség elsősorban onnan ismeri, hogy hallotta a rádióban nyilatkozni, olvasta a magazinokban megjelent cikkeit. És aki egy kicsit jobban odafigyelt a nevére, azt is tudja: jelentős szerepet játszott a magyarországi Waldorf-óvodák és -iskolák megalapításában, és emellett kitűnő ismerője a keleti filozófiáknak, az ezoterikus hagyományoknak, s nemcsak kedvelője, de művelője is a színházművészetnek.

– Azért szerintem erről már tényleg kevesen tudnak. De nem is ez a fontos. Voltam hobó is, egy időben úgy döntöttem, ellenállok minden kötelező vagy elvárt feladatnak. Majd egész fiatalon statisztáltam a Nemzetiben, később aktívan részt vettem a saját darabom kaposvári színpadra állításában, de házitanítóskodtam is, és riporter, szerkesztő is voltam egy gyerekekről szóló lapnál – a Család és Iskolánál. Aztán elvégeztem a pszichológia szakot is, a diplomamunkám a színészethez kötődött, a színészi hatás eszközeiről írtam, így esett, hogy később pszichológiát tanítottam a színinövendékeknek.

– Mi vezetett az iskolaalapításhoz?

– Gyermekpszichológiai szakrendeléseken dolgoztam, és úgy láttam, hogy a gyerekeket nemcsak – vagy egyáltalán nem – a családjuk betegíti meg, teszi szorongóvá, netán agresszívvé, hanem az iskola is, vagy éppenséggel csak az iskola. Hogy lehetne jobb iskolát csinálni? Ez a kérdés sodort az alternatívok, a reformpedagógiák felé. A gyerekből kiinduló, a gyereknek való iskolát. Persze nincs „ideális” iskola. Minden a tanítókon, tanárokon múlik. (A szerencsésebb országokban nem könnyű erre a pályára bekerülni, csak a legjobbak remélhetik, és persze jóval magasabb a kezdő fizetés…)

– A szabad választás, a lehetőségek és a másság nagyon fontos az Ön számára.

– A világ, hála az égnek, sokszínű, én élvezem ezt a sokszínűséget, és örülnék neki, ha ezt mások is élvezni tudnák. Mert igaz, hogy én a Waldorf-pedagógia elkötelezettje vagyok, de egyáltalán nem bánom, ha az általam mélyen tisztelt és kitűnőnek tartott barátaim, kollégáim más irányokat követnek. Ha tehát mondjuk Maria Montessori, Freinet vagy mások tanítványai, vagy egyéni utakat járnak, mint például Winkler Márta, Lányi Marietta, Horn György és kollégái, akik fantasztikus dolgokat tudnak kihozni a gyerekekből. Örülök, hogy ez így van. S nagy szorongással töltene el – a biztos tévedés szorongásával –, ha mindenki Waldorf-pedagógiát művelne, követne.

– Az egyik kedvenc témája az iskola. Hogyan betegít az iskola?

– Nagyon egyszerűen: nem figyel a gyerekre. Szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a gyerekek testi és pszichikai fejlődését. Nem az egyéni teljesítmények, hanem egy meghatározott tantárgy szerint. Sokat emlegetett példám az olvasás-írás tanítása. Vizsgálatok szerint a hatéves gyerekek alig valamivel több mint 7 százalékának érett meg a kézfeje a háromujjas ceruzafogásra. Ez azt jelenti, hogy több mint 90 százaléknak nem érett meg, vagyis kényelmetlen, idegen számára a ceruza használata. Mi meg a kezükbe tűhegyes ceruzát adtunk, ezzel kell beraknia a kis kampóit arra a hihetetlenül pici helyre. Mégis sok helyen az iskola kiadja a jelszót: „Karácsonyra ír-olvas a gyerek!” Márpedig akkor, ha ezt erőltetjük, görcsös lesz az írásuk, és megnehezíti a biztos íráskészségük kialakulását – az olvasásról már nem is beszélve…

– Sok kisgyerek eleve olvasás-írás tudással kezdi az első osztályt. Ez baj?

– Nem, akkor, ha magától kezdett eltanulni, utánozni a testvéreit. De a siettetés nemcsak pszichésen, fizikailag is megnehezíti a tanulóéveket. Óriási az egyéni és a nemi különbség – a lányok fejlettebbek ilyenkor –, valamint az életkori különbség, mert az első osztályban többféle gyerek ül, hiszen az egyik tavaly június 1-jén volt hatéves, a másik idén május 31-én, ez pedig jól mérhető különbség ebben az életkorban. Ki az az őrült, akinek az jut az eszébe, hogy ezek egyszerre fognak megtanulni írni és olvasni? Karácsonyra… Nem beszélve arról, hogy a kulturális alapkészség csakis elnyújtottan gyakorolható be.

Nemzetközi felmérések szerint a mi gyerekeink az első pár évben jobban olvasnak, írnak, mint a norvég és a svéd gyerekek, de érdekes, hogy a tizenötödik életév körül ugyanezt a korosztályt figyelve már a norvég és svéd gyerekek olvasnak jobban, mint a nemzetközi átlag, a magyarok pedig sokkal rosszabbul. A kisiskolás kíváncsian, tudásszomjjal kezdi meg az iskolás éveit, de a sok megszégyenítés, a „számonkérési düh”, a kényelmetlen helyzetek miatt már annak is örülhetünk, ha csak unottan érettségizik le, és nem utálattal.

– Közhely, hogy agresszívabbak ma a gyerekek, mint pár évtizeddel, századdal ezelőtt?

- Sajnos van benne igazság. A szülőknek nincs elég idejük gyerekükre; nem adjuk meg nekik testi-lelki értelemben az érzelmi biztonságot. Ha valakit nem fogadtak el olyannak, amilyen, hanem a szülei – vagy a tanárai – pontosan tudják, hogy milyennek kellene lennie, és olyanná akarják faragni, akkor ez ellenállást vált ki, és ez az ellenállás agresszióban vagy depresszióban nyilvánul meg. Ha mi, szülők, elhisszük, hogy teljesítményelvű világban élve már a kisgyerekből ki kell sajtolni a topmenedzserség felé vezető teljesítményt, akkor súlyosan tévedünk, rossz úton járunk. Jó topmenedzser is abból lesz, aki lehetett teljes értékű, szabadon játszó, mindennap mesét hallgató, testi-lelki dögönyözésben részesülő, biztonságban élő kisgyerek, vagy éppenséggel lusta, álmodozó kamasz stb.

– Egyszerűbb bekapcsolni a tévét, számítógépes játékokat venni, mint otthagyni a munkát, a barátokat, és közös programokat szervezni.

– Persze hogy egyszerűbb. Nem a tévé vagy a számítógép ellen vagyok. Ha én otthon számítógépen dolgozom, és a kisgyerekem az ölembe ül, és utánozva játszani kezd, nem tiltom ki. Nem mondom azt, hogy ne nyomkodja a billentyűket, ismerkedjen az internettel, persze miután már jól elmentettünk minden fontos dokumentációt, sőt biztos vagyok benne, hogy pár évvel később már jobban fogja kezelni a számítógépet, mint mi. Játsszon, rajzoljon, varázsoljon betűket. Ellenben nem tartom helyesnek a túl nagy vonzalmat és függőséget kiváltó számítógépes játékokkal való barátkozást. Rossz nézni, amikor egy gyerek egész napot eltölt a monitort bámulva, a joystickot rángatva, miközben chipsen és kólán él. A gyerekeknek rengeteg mozgásra van igényük és szükségük, ez segíti őket önmaguk megismerésében, saját testüknek, gondolataiknak a kibontakoztatásában.

– Úgy tudom, ön is a Harry Potter-sorozat mellett van. Sokan ellenzik.

– Igen, ez a történet visszahozta a gyerekek olvasási, történetmesélési kedvét. Nem lesz olvasó az, aki az olvasást nem élvezi. Pusztán azért, hogy művelt legyen, nem lesz valaki olvasó. A világon több millió gyerek lett olvasó a Harry Potter vagy korábban Tolkien nyomán – mert lenyűgözte őket. Ugyanez a helyzet P. Howarddal Magyarországon, akinek a köteteit százezres példányszámban adták el hosszú időn keresztül, mert az emberek élvezték. Olyan mitológiaszükségletet, meseszükségletet elégítenek ki ezek a művek, zseniálisan, hogy képesek beszippantani olyanokat is, akik különben nem olvasnának.

„A szülés gyógyító erejű” - interjú Geréb Ágnessel

Nem lehet elmenni a történtek mellett. Nem lehet homokba dugott fejjel véleményt alkotni valakiről, valamiről, hiszen a föld alatt többnyire csak sötétséget lát az ember. A teljes interjú az NLCafe oldalán olvasható, a képeket pedig Ágitól kaptam szabad felhasználásra.

Geréb Ágnes kapott az élettől hideget s meleget már, és bár folyamatosan támadják, a jóakarókból sincs hiány körülötte. Dr. Geréb Ágnesről nem sokat tudni, azon kívül, hogy a bába a világ legnagyobb csodáját, a gyermekszületéseket segíti, kíséri, és az otthonszülés legalizálásáért 18 éve folyamatosan küzd.

A gangos ház folyosóján Prézli, Geréb Ágnes kutyája várt farkcsóválva. A napsütötte délelőttön a bejárati ajtót nyitva hagyva az ebédlőben ültünk le kávézni, és a családi történeteket megélt kávéscsésze mellett beszélgettünk. Azon kívül, hogy Magyarországon Ági „kíséri” végig az otthonszülések többségét, viszonylag keveset tudni róla. Pedig érdemes őt megismerni. Ági magáról sokkal nehezebben beszél, mint a munkájáról, a várandós édesanyákról, de talán pont ezért lehet hinni neki. Dr. Geréb Ágnessel a család fontosságáról, a szülés és a születés csodájáról és a szabad választás lehetőségeiről beszélgettem.

- Több helyen is azt olvastam, hogy két fölvonásosnak jellemzed az életedet. Hogy kell ezt érteni?

- Szerető családban nőttem fel. Több mint harminc éve, azaz 1977-ben végeztem el az orvostudományi egyetemet Szegeden. Gyakornoki időmet is a helyi klinikán töltöttem. Tizenhét évet dolgoztam szülész-nőgyógyászként a szegedi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán. Aztán a két fölvonásos életemben négy gyermekem született, a második párom két gyereke közül az idősebbet, Matyit is mi neveltük, azaz, így ötöt, időnként hatot. Az első házasságomból van két nagy gyerekem. Fölnőttek. Dániel és Dorka. Mind a ketten azon a klinikán születtek, ahol én is, és ahol dolgoztam is már Dorka születésekor. Miután jóval később megszületett Jakab és Janka, értettem meg, mi mindent elmulasztottam életem első fázisában. Bár mind a négy gyerekem születése életem legfontosabb élménye volt, a második kettő gyógyító erővel hatott az első kettőnél becsúszott hibákat illetően is. Amit az első kettő a saját bőrén át nem kapott meg tőlem, a második kettő születése kapcsán, a két kicsin keresztül mégis megérezhette.

- Arra gondolsz, hogy megsínylették, hogy kórházban születtek?

- Arra is. Meg akkoriban kötött munkaidőben, kötelezően sokat dolgoztam, ahelyett, hogy időt, energiát hagytam volna a gyerekeimnek és magamnak kiélvezi az anyaságot. Borzasztóan sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy mit mulasztok azáltal, hogy a taposómalmot választom ahelyett, hogy kellő figyelmet fordítottam volna a két ma már nagy gyerekemre. Bár ők azt mondják, érdekes, izgalmas volt életüknek az a szakasza is. Sokszor ott voltak velem a klinikán az ügyeletekben, a szülőszobán is nem egyszer, aztán otthoni szülésekhez is jött ki többször, ki kevesebbszer. A kicsiket pedig születésüktől fogva, ameddig nem volt zavaró a jelenlétük, mindig vittem magammal mindenhova, szüléshez is. Természetes volt a szülés, a születés számukra, ebben nőttek, nőnek föl.
Igazán nincs okom panaszra, a nagylányomból nagyszerű anya és feleség lett, a nagyfiam is remek apuka, a kicsi fiam és a kicsi lányom sokat ígérően első osztályú nagybácsik és nagynénik. És most már unokákkal is körbe vagyok véve. Ott lehettem bábaként és édesanyaként Dorkával iker fiú-unokáim, majd nem iker fiú-unokám, Dániellel a lány-unokám és Matyival is egy kislány érkezésekor, mind más és más minőség, más és más ajándék.

- Mennyire más számodra az unokákkal való kapcsolat, mint a gyerekeiddel?

- Felhőtlenül lehet őket szeretni. Leírhatatlan boldogság. És ehhez az is hozzáadódik, hogy a kislányommal a várandóssága alatt egyre közelebb és közelebb kerültünk újra egymáshoz

- Már a klinikai munkád alatt is a magad útját jártad?

Néhány szempontból igen. Például nem fogadtam el a borítékokat sosem, ez eléggé elfogadhatatlan volt a kollegák részéről is, de a másik oldalról is, amire csak jópár év után sikerült rájönnöm – hogy ha nincs mód honorárium adására, sokakban az állandó lekötelezettség érzését váltja ki – ezt az állapotot nem szerettem volna fönntartani. Ezért aztán kitaláltam egy elég jól működő megoldást: magánrendelőt nyitottam, ahol a vetkőzőfülkében volt egy nyitott persely, ahová bele lehetett tenni bárkinek – természetesen névtelenül – pénzt (és természeténél fogva akár ki is lehetett belőle venni). Persze szakmai téren is mindig igyekeztem változtatni a klinikai kereteken belül maradva azon, ami nem tetszett, vagy bevezetni azt, amit az asszonyok számára előnyösnek gondoltam. Például már 1977-től férjeket csempésztem be a szülésekhez - akkoriban ez még nem volt lehetséges, büntetés járt érte – meg is kaptam, fél évre kitiltottak a szülőszobáról. Aztán máshol hamarosan újdonságként bevezették. Mára a közvélemény átesett a ló másik oldalára: szinte kötelező, de legalábbis illendő a férfiaknak a szülésnél jelen lenniük.
1989-ben adódott alkalmam először, hogy tervezett otthonszülést kísérjek. 1992-ben, harmadik gyerekem megszületésekor, az ő létezése ürügyén ajándékozott meg a sors azzal a lehetőséggel, hogy otthagyjam a klinikát. Azóta kizárólag független bábaként dolgozom. Nincs fix munkaidőm, kivéve azt az egy-egy hetet, amit havonta a szülésre fölkészítő találkozásokon töltök.

- Mi történik ezeken a találkozásokon?

A Napvilág Születésház munkatársai - szülész-nőgyógyász és pszichiáter szakorvosok, független bábák, védőnő, pszichológusok, mozgáskultúra-oktatók, asszonytársi segítők, azaz doulák és szoptatási tanácsadók – olyan ismereteket, információkat osztanak meg a családokkal, amelyek többek között a szülés menetéről, a belső készülődésről, a fizikai és a lelki fájdalomról, fölkészítésről szólnak.
Régen tanfolyamnak hívtuk, de egy ismerős pszichológus rámutatott arra, hogy ez nem iskola, ahol a tanár átadja a tudást, sokkal inkább információk, tapasztalatok cseréje, ahol a várandósok a leginkább autentikusak, hiszen magukról ők maguk tudják a legtöbbet. Most próbálok átszokni a „tanfolyam”szóról a „találkozás” szóra – bizonyára sikerül éppúgy, mint ahogyan leszoktam a „terhes” és a „fájás” szavak általános használatáról is.

- Ma már a kismamák mindne kérése teljesíthető egy klinikán, mi az, ami hiányzik, amitől jobb otthon szülni?

- Nem jobb. Inkább azt mondanám, hogy más, talán bensőségesebb. Személy szerint én nem ajánlom, tanácsolom senkinek, hogy otthon hozza világra a gyermekét. Az intézmények igyekeznek alkalmazkodni a piaci igényekhez, van kád, labda, minden egy szülőszobában. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a szülés menete, a kérések és az igények mennyisége elsősorban tőlünk, nőktől függött mindig és most is tőlünk függ. Mi kívántunk extra környezetet magunk köré és mi magunk hittük el, hogy női mivoltunk nem elegendő ahhoz, hogy megszüljük és szoptassuk gyermekeinket. Most már kezdjük újra elhinni a valóságot és – bár nehezen -, de kezdjük beláttatni a szülészekkel is.

- Azért a statisztikák szerint nem túl gyakori az otthonszülés.

- Nem, a legtöbb magyar nő azt gondolja, hogy nem képes orvosi segítség nélkül megszülni gyermekét. Nekik a biztonság, a természetes szülés a kórházban van. Természetellenes lenne nekik otthon szülni. És fordítva is igaz: akinek pedig az otthon jelenti a biztonságot, annak a kórházban a természetellenes.

- Hogyan készítitek fel a párokat a szülésre?

- A gyermekük születését váró pároknak a mai világban részben azért van szükségük a szülésre való fölkészülésre, hogy sikerüljön rátalálniuk a nekik legjobban megfelelő helyre és módra életük egyik legfontosabb történésével, a szüléssel kapcsolatban. Hogy fölhívjuk a figyelmüket bizonyos szempontokra, amikre esetleg nem is gondoltak. Abban támogatjuk őket, amit ők választanak, legyen az akár otthon, akár születésház, akár kórház. Ezen kívül lehetőséget biztosítunk arra, hogy megtanulják a külső irányítással működő terhesgondozás helyett a sok információn és állandó konzultációs lehetőségen alapuló öngondozást. Valamint megpróbáljuk visszaadni az önbizalmukat. Mert bár a nők arra születtek, hogy megfoganjanak, gyereket szüljenek és szoptassák őket, vajmi kevesen hiszik manapság, hogy minden művi beavatkozás nélkül képesek is rá.

Az első napon reggeltől estig a legfölül lévő témával, ha úgy tetszik, a legkülső réteggel, az orvosi dolgokkal foglalkozunk. A második nap a gyermekvárásra való belső készülődésről szól. Utána gáttorna-ízelítő következik. A harmadik nap az újszülötté. A negyedik szól a szülésről. Délelőtt a bábák tartanak előadást a fájdalomról, a szülés mechanizmusáról és egyéb, a szülés kapcsán fölmerülő kérdésről – pl. a halál és a születés, az újszülött érkezése okozta változások a családban, mit tud egy férj tenni a vajúdás alatt stb., délután filmeket mutatnak a doulák, akikkel ilyenkor minden fölmerülő kérdésről lehet kötetlenül beszélgetni. Az ötödik nap délelőttje a La Leche Ligáé, vagyis a szoptatásról beszélgetünk. Péntek délután és szombaton egybefüggő csoportot tartunk, aminek a neve: „Várótermi beszélgetések” – azok vesznek részt, akik a 34. hetüket betöltötték és nyitottak arra, hogy az őket foglalkoztató gondolatokat, esetleges problémáikat megosszák egymással és velünk. Mindezt három személyes beszélgetés egészíti ki, kettő a szülés előtt, egy pedig utána. Ez utóbbira akár évekkel a szülés után is sor kerülhet. Nemrég valaki jött a szülés utáni beszélgetésre tizenegy évvel azután, hogy velünk szült. Az a tapasztalatunk, hogy aki otthonszülést kísér, akármikor föl tudja idézni, mi történt ott, így lehet ilyen sokkal a szülés után is érdemben beszélgetni róla.

- Vannak kritériumai annak, hogy ki vállalhatja-e az otthonszülést?

- Nem mondhatom meg senkinek, hogy hol hozza világra a gyermekét. Számomra az mindenképp fontos, hogy saját belső elhatározásából akarjon otthon szülni. Senkit nem beszélnék rá az otthonszülésre se, de a kórházi szülésre se. Bízom annyira a leendő anyában, hogy információk birtokában és állandó konzultációs lehetőséggel el tudja dönteni, hogy hol van számára a legnagyobb biztonság. Csaknem közhely már ez a mondat: Mindenki ott szül a legkevesebb komplikációval, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát. Ezek a nők felelősségteljesen körüljárják a biztonság kérdését, és mivel számukra is a legfontosabb, hogy gyermekük a lehető legegészségesebben, a lehető legjobb körülmények között szülessen, így egészségügyi probléma kapcsán ritkán kell győzködnöm valakit a kórházba menés fontosságáról, ha tudja, hogy ott gyermeke nagyobb biztonságban lenne.

- Ki az, aki inkább az otthonszülést választja?

- Két fő csoportot említenék. Az egyik az, akiknek volt már egy rossz kórházi tapasztalatuk. A másik, akik életmódváltásban, útkeresésben vannak. Eleinte egytől egyig értelmiségiek szültek otthon. Ez mára már megváltozott, de még mindig sokkal többen vannak köztük a diplomások és a művészek. Aki otthonszülést választ, annak többnyire az az elvárása, hogy ne vigyék el a kisbabát egy percre se tőle. Azt szeretnék még, hogy a várandósságot és a szülést normális élettani folyamatoknak, ne pedig betegségnek tekintsék, így a szülő nőt se kezeljék betegként és a szülést ne fogják fel vészhelyzetként. Hogy minél kevesebb beavatkozás történjen a szülésük körül, és egyetlen egy rutin beavatkozásnak se legyenek alanyai. És végül, de nem utolsó sorban, hogy tekintsék a leendő szülőket felelősségteljes, fölnőtt embereknek, akikre rá lehet bízni egy gyermeket…

- Nem félsz? A tavaly ősszel történt tragédiakor szinte érezni lehetett a feléd áradó lincselő hangulatot.

- Nem. Viszont a családom nagyon aggódik értem és a többi bábáért…

Fedmár András és A barna tehén fia (interjú)

Feldmár András és Büky Dorottya A barna tehén fia című kötetének kiinduló alapja egy székely népmese, amelyből aztán egy gondolattengerbe csöppenünk, ahonnan nem is akarja majd az olvasó kidugni a fejét, mert annyira magával ragadja a beszélgetés, amelyet a két szerző folytat.

Feldmár András szuggesztív, hiteles egyéniség. Kivívta a szakma felháborodását és elismerését: szinte mindennek hátat fordított, ami szentírásként szerepel az egyetemi tankönyvekben.
Sosem késő elkezdeni a személyiségedet fejleszteni, a külvilághoz való viszonyodat, társas kapcsolatainkat optimalizálni. „A terápia nem tanítás. Én nem tanítok semmit, amikor egy pácienssel vagyok. A terápia nem más, mint egy élmény.” Három rövid mondat, amelyek nagyszerűen kifejezik Feldmár András pszichoterápiával kapcsolatos hitvallását és összegzik évtizedek terápiás tapasztalatát. Az intetrjú itt itt olvasható végig.

– Ön arról híres és hírhedt, hogy másként kezd neki, máshogy fogja fel a pszichológiai téziseket. A szakma tagjai, az érdeklődők egyszerre gyűlölik és szeretik. Hogy viseli ezt az ambivalenciát?

– Tegeződj velem, jó? Megvagyok, köszönöm, sem a rajongás, sem a gyűlölet nem izgat különösebben, viszont nagyon érdekelnek mások gondolatai. Ha értelmesen akar velem valaki vitatkozni, abból mind a ketten profitálhatunk. Nekem nincsenek dogmáim, igyekszem megérteni a tapasztalataimat. Mások dogmáit persze megkérdőjelezem, de szerintem erre szükség van. A pszichológia tézisei sokszor olyan dogmák, amelyektől, mint fától az erdőt, nem lehet látni magát az embert.
Én csak azt mondom, hogy az embert kell nézni, azzal az emberrel kell lenni, aki szól hozzám, szemben ül velem, és nem keresni valamilyen meghatározást, diagnózist, címkét, amelyet aztán ráhúzok, mint egy zsákot, a másik ember fejére. Igyekszem nem húzni zsákot senki fejére, sem a magaméra, sem a pácienseimére.

– Olvastam, hogy fiatalkorodban jártál pszichológushoz. A saját tapasztalataid miatt lettél pszichiáter, terapeuta?

– Igen, mint huszonnégy éves matematikus, nagyon boldogtalan voltam, mert nem sikerültek a párkapcsolataim. Torontóban kilenc hónapig jártam egy pszichoanalitikushoz, ötször egy héten. Amikor rájöttem, hogy tudat alatt én magam fosztom meg magamat mindattól, amit akarok, nagyon kíváncsi lettem. Az is motivált, hogy az analitikus undok, korlátolt ember volt, nekem úgy tűnt, hogy én sokkal jobb terapeuta tudnék lenni, mint ő. Átváltottam a pszichológiára.

– Mi volt olyan meghatározó R. D. Laing tanításaiban, hogy abból valamiféle feldmárizmust tudtál kialakítani?

– Nincs olyan, hogy feldmárizmus, én ilyesmiről nem beszéltem soha. Laing mindig arra bátorított engem és másokat is, hogy ne utánozzunk senkit, őt sem. Ő mindig és mindenhol szégyentelenül önmaga tudott lenni. Én is igyekszem önmagam maradni annak ellenére, hogy a mai társadalomban számtalan hang követeli, hogy ebben vagy abban a szerepben jelenjek meg.

– Az év kis részét töltöd Magyarországon. Hol vagy otthon?

– Nemzetközi idegen (International Alien) vagyok, otthon vagyok mindenhol és sehol.

– A Soteria Alapítvány és most a Feldmár Intézet keretében tartasz előadásokat. Miért volt szükség erre az intézetre?

– A Feldmár Intézet nagyon fontos nekem. A barátaimmal, akik a magyarországi munkatársaim is egyben, már jó ideje beszélgetünk szervezett keretek között mindarról, ami érdekel bennünket. Ezek a beszélgetések sűrűsödtek össze témákká, és ezek a témák adják meg a Feldmár Intézet tematikáját.

– Többször nyilatkoztad, hogy a legtöbb nő imitátor. Mit értesz ezen? A női kellékek nélkül kellene élnünk, vagy tudatosabban kellene megélnünk női voltunkat?

– Nem, dehogy, használj bátran bármit, a ruha, a smink és bármi, ami neked fontos, az a tiéd. Én csak azt mondom, hogy ha kellékeket használsz, akkor ne csodálkozz, hogy én csak a kellékeket látom. Ha felteszel egy platinaszőke parókát, műszempillát, vérvörösre fested a szádat, akkor nekem előbb fog eszembe jutni Marilyn Monroe, mint te.
Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam… hát ez butaság, nem? Ez nem annyira tudatosság, hanem inkább szabadság és bátorság kérdése.

– Gyakori példa, hogy adott egy férfi, akinek felesége, gyereke van, és egy szeretője. Állítólag mindegyiket szereti. Valami nagyon nincs rendben, hiszen sem a férfi, sem a nők nem szakadnak ki a saját szerepkörükből. A te nézeted szerint mi ennek az oka?

– Nincsenek általános okok, mindig egyedi esetek vannak. Az emberek sokat szenvednek a saját sorsuk, vagy ahogy te mondod, szerepeik súlya alatt, én nem szeretem azzal nehezíteni ezt, hogy általános igazságokat, elveket fogalmazok meg, soha nem is teszek ilyet. A terápia nagyon személyes és intim dolog, amely segíthet feloldani a mások által belénk szuggerált elvárások szorítását, segíthet abban, hogy valaki megtalálja, megértse, hogy mik a saját vágyai, és mik azok, amiket mások (társadalom, család) akarnak ráerőltetni. Ha valaki megérti a saját vágyait, akkor tisztázni tudja az emberi kapcsolatait is.

– Mit jelent számodra az öregség, az elmúlás?

– Nincs élet halál nélkül. Megjelentem, itt vagyok, el fogok tűnni. A Küszöbgyakorlatok című albumba Büky Dorka egyik nagyon izgalmas fotójához írtam egy haikut:
„Wrinkles don’t hurt:
Gentle desiccation;
Pleasure in aging, think thanks!"

Ezt Tandori Dezső így fordította magyarra:
„A ránc hogy fájna!
Gyengéd e kiszáradás.

Öregség, hála!”

– Miért félünk a magánytól?

– Az ember társas lény. Még a legszegényebb, legnyomorultabb ember is boldog, ha összebújhat valakivel. A magány, amelyet én választok, nem ijesztő. A magány, amelyből nem találom a kiutat, bármennyire is vágyom társaságra, az olyan, mint egy büntetés: börtön.

– Létezik feltétel nélküli szeretet, bizalom?

– Igen! Az érdek nélküli szeretet lehet feltétel nélküli. A szerepek, a maszkok nem tudják szeretni egymást. Csak azt szeretheted, akit ismersz, és csak azt ismerheted igazán, akit szeretsz. Akitől félsz, az nem szeret igazán, ha szeretne, akkor nem félnél tőle. A szeretet és a bizalom egy tőről fakad.

– Van olyan, hogy egy ember problémája unalmas? A terapeuta nagyon szoros és mégis távoli kapcsolatban van a páciensével. Te hogyan éled meg a pácienseiddel való kapcsolatot?

– Igen, néha tényleg unalmas, felszínes dolgokkal jönnek hozzám. Ma már nem dolgozom olyan pácienssel, aki untat engem, mondjuk úgy, olyan problémát, amely nincs is igazán, meg tud oldani nélkülem is, inkább spórolja meg a terápiás órák árát. Vannak pácienseim, akikkel hosszú idő óta dolgozom együtt, másokkal csak pár órára van szükség. Ha valaki untat, szerintem direkt csinálja, ez ellenséges manőver ellenem. Halálra akar untatni, el akar altatni, meg akar semmisíteni. Gyakran, ha ebbe belekérdezek, túl tudunk lépni rajta.

– Milyen egy igazi nő? Mi kell ahhoz, hogy valaki igazi nőként élje az életét?

– Az igazi nő, mint az igazi férfi, mint az igazi ember, komolyan veszi a saját élményeit, a saját vágyait, a saját gondolatait, és nem árulja el önmagát, nem adja el önmagát. Szerepeket nem rossz játszani, de ha elfelejtem, ki vagyok én, aki a szerepeket alakítja, akkor nagy bajba kerülök. Izgalmas együtt lenni másokkal szerep nélkül. Spontán és őszinte pillanatok megismételhetetlen, felejthetetlen, izgalmas bokrétája éltet mindannyiunkat.

Az élet szép, te néked magyarázzam? - interjú Bácskai Julival

Fülszöveg: A másik arcod fiktív beszélgetés pszichológusnő és páciens (történetesen egy fiatal nő), illetve pszichológusnő és férj között. A könyv azokról a nőkről szól, akik gátlásokkal küszködnek, kevés önbizalommal, függőségben élnek. A pszichológus látja a benne rejlő másik arcot, az ő szemével kísérjük az úton: hogyan lesz valaki önmagát vállaló, független, szabad nővé. A szerző közel 200 pszichoszínházi előadás tapasztalatával írta meg könyvét, amely mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szólnak.
Bácskai így ír könyvéről: „ÖSSZEGYŰRVE. Ez a kifejezés mindenkire érvényes lehet, aki pszichológushoz megy. Összegyűrődött az élete, az arca. Ez a könyv azokról a nőkről szól, akik gátlásokkal küszködnek, kevés önbizalommal, függőségben élnek. A pszichológus látja a benne rejlő másik arcot, az ő szemével kísérjük az úton: hogyan lesz valaki önmagát vállaló, független, szabad nővé. A MÁSIK ARCOD (Ki) talált történet. Lehet, hogy Rólad is szól, vagy valaki másról, akit ismersz. Talán jobban ismered, mint ő önmagát. Az eseményeket a kitalált főhős karakteréhez alakítottam, sokat segített a PSZICHOSZÍNHÁZ közel 200 előadásának színre vitele. A nevek és a jelenetek a fantáziám szülöttei, a fogantatásnál jelen volt sokéves gyakorlatom, a megtermékenyítésnél sok tanítványom és kliensem. Több valódi történetből íródott ez a könyv. ÖSSZEGYÚRVA.”

Nem volt nehéz kérdezni és elfogadni a válaszokat. Julival könnyű interjút készíteni, nem inkább csevegni. Róla, magáról Bácskai Júliáról és a nagybetűs életről beszélgettünk. Ezúton is megkövetem Julit, mert jóval később kapta vissza a fényképét az interjú megjelenése után, mintsem azt terveztem.

- Hogy telik egy szabadszóműves napja?

- Úgy, mint bárki másnak, csak kicsit eltolódik. Szeretem kialudni magam, így telente akár 10-11 óráig is az ágyban vagyok. Bevásárolok, hangos zenére főzök, telefonálgatok, lótok-futok naphosszat. És persze dolgozom.

- Boldognak tűnsz.

- Igen, az vagyok. Ez baj?

- Épp ellenkezőleg. Manapság ritkán találkozni hozzád hasonló kiegyensúlyozott emberrel.

- Hiszem, hogy mindent úgy és akkor kell megélni, hogy az a lehető legjobb legyen mindenki számára. Nem szabad korlátok közt élni, mindent meg lehet beszélni úgy, hogy ne erőltessem rá a másikra az én gondolataimat, kívánságaimat. Végül is, az is a munkám közé tartozik, hogy beszélgetni, átgondolni tanítsam az embereket. A kíváncsiság az adott bennünk, de amit érzünk, azt már nehezen tudjuk megfogalmazni. Ehhez nem nagy szókincs vagy diploma kell. Én lelki kultúrának hívom, és nem intelligenciának.

- Hogy alkottad a szabadszóműves kifejezést?

- Ez a szó illik a legjobban rám. Szabad vagyok, játszom a szavakkal, munkása vagyok annak, hogy mindenki próbálja megérteni önmagát és a másikat. Sajnos, nem tudunk kommunikálni, bezárkózunk, megsértődünk, duzzogunk, miközben egy kis odafigyeléssel, egy kis nyitottsággal a legtöbb problémát meg lehet oldani. Azt vettem észre, hogy azt, aki akarja, meg lehet tanítani a beszélgetésre, az egymásra figyelésre.

- Ezek szerint minden korlátozás káros?

- Nem, de mindenki gondoljon, amit akar. Nagyon megengedően dolgozom. A pszichoterápia nem rólam szól, nincs egy előre legyártott recept, hogy mi kell a végkifejletnek lennie. Mindig az egyéntől, a pacienstől függ, hogy ő mennyire igényesen mélyül el az adott kérdésben, vagy a felszínen marad. Mert gyakorlatilag nem is akar megváltozni, vagy változtatni. Én nem akarok senkit sem leváltani, sem megváltoztatni, sem boldogítani.

- Évtizedekig tanítottál, tankönyveket írtál arról, hogyan érdemes élni. Már kiírtad magad?

- Minden pillanatban tanítok, de egyre indirektebb módon, például színházzal. Ha csak mulat rajta a néző, a színész, azt is szabad, ha csak másokra ismernek rá és magára soha, azt is szabad. Ha egy ilyen együttélősdi estétől vagy az együttélősdi könyvemtől megváltozik az élete, az is az ő lehetősége. A Pszichoszínház nagyon sok igényem kielégíti.

- Kislánykori álom a színészet?

- Tulajdonképpen nem. Amikor gyerekként megtudtam, hogy Gina Lollobrigida-nak egy szerepéért le kellett vágatnia a haját, letettem erről az álmomról. Ez így viccesen hangzik, de azt gondolom, hogy különben sem vagyok alkalmas arra az alázatra és fegyelemre, amit nagy kalaplevétellel becsülök a színészekben. A későbbiekben is, amikor a diák színszakkörben darabokat adtunk elő, én csak rendező voltam. Tulajdonképpen engem mindig is a pszichológia érdekelt, már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy ezt a bonyolult szót hívják így. Igen, az igaz, hogy már kicsi koromtól kezdve embereket vonzottam magam köré, meghallgattam őket. Soha nem szerettem unatkozni, és tíz éves koromban egy balatoni nyaraláskor egy kínai mese alapján egy egész esés műsort előadtunk a barátnőim segítségével az üdülő vendégeinek. Aztán éveken keresztül a minden nyaraláskor rendeztem előadást.

- És ma a férjed, Bóna János segít neked.

- Igen, ő nem hang alámond, hanem hang alázenél a Pszichoszínház előadásain. A férjem, zenész és pont annyira érzékenyen reagál mindenre, mint én, így nagyon jól kiegészítjük és kontrolláljuk egymást.

Eredeti cím: Bácskai Júlia: A másik arcod
Kiadó: Jaffa Kiadó
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 180

Tetszési index: 70%