Rachel Caine után Patricia Briggs Mercy Thompson sorozatának első eposza, a Megszólít a hold (Moon called) című szórakoztató urban fantasyra esett választás.
Hogy találtam rá: Az Agave kiadótól kaptam sajtópéldányként.
Miért: Jó bornak is kell a cégér... és mert jól esett olvasni.
"Alaposan kihangsúlyoztam az „egyél” szót: nem vagyok hajlandó egy éhes vérfarkassaldolgozni, még akkor sem, ha csak két hét múlva lesz telihold. Vannak, akik úgy tartják, hogy a vérfarkasok csak teliholdkor tudnak átváltozni, de ugyanezek az emberek például a szellemekben sem hisznek. A fiú megértette az üzenetet, és megmerevedett, majd a szemembe nézett."
Szerettem. Ciki?
Ha az ember nem akar mást, csak kikapcsolni, ha nem kíván elmerülni Csehov vagy Esterházy mélységében, ha Hesse épp túlságosan is fáj és Vonnegut arcul csap az iróniájával, jó egy olyan történetet elolvasni, ami egy kemény lányról szól, aki nem is annyira kemény, és nem is annyira csak ember. No de akkor, mi és ki?
Mercedes Thompson autószerelő Tri-Citiesben, műhelyében lepukkant verdák helyrepofozásával keresi kenyerét, és kedvtelésből Volkswagen Bogarakat ment meg az enyészettől. Máskor meg kisétál a sivatagba, és ott ruháit egy bokor alá rejti, majd átváltozik prérifarkassá, hogy jókedvét kiélje, no és hogy nyulakat meg pockokat kergessen. Merthogy Mercy nem mindennapi teremtés, „járó”, azaz Észak-Amerika ősi természetfeletti népeinek a leszármazottja, akit milyen meglepő, nem prérifarkasok, hanem vérfarkasok neveltek fel. Nos igen, az élet nem egyszerű…
A dolgos hétköznapokat, egy fiatal vérfarkas megjelenése szakítja meg, és sajnos nem azzal, hogy beáll Mercy mellé segédnek, hanem a halálával. Tetemét a lány házának ajtaja elé teszik, és az események ezzel kezdenek felpörögni. Betekintést kapunk a vámpírok – akik itt is szépek, de csak látens – hierarchikus vérpulzáló éhségérzetébe, az indián származású vérfarkasok szabad szellemébe, és a díjnyertes alfahím vérfarkast ért – akinek a lányát elrabolják - vérfagyasztó támadásába, ami majdnem a halálához vezet.
Különleges fantázia szülte lényekben nincs hiány. Noha, én a valós állatfajtát kedvelem a legjobban közülük. Szeretem a prérifarkasokat, amiben Karl May Old Shutterhandjének és Winnetoujának is van némi része, no meg annak, hogy van bennük valami kedves, egyéni; csúnyaságuk ellenére is szépek, rókásan ravaszdiak, ordasan farkasosak, és noha hátborzongató lehet az üvöltő „énekhangjuk”, igazi csapatszellem hatja át az életüket, no és egynejűek, azaz egyetlen párral élik le életüket, a hűség – mindenekfelett elve alapján.
A többiek? A vérfarkasok, nos, nem tudom milyenek, szépek, szabadok, nagyok? A vámpírok nem kapnak túl nagy szerepet, amúgy is kissé piperkőcöknek tűnnek, a tündérek és a boszorkányok meg úgyis meglepetésekkel szolgálnak mindig mindenhol.
„A mellső lábamba dörzsöltem az orrom, hogy megszűnjön az átváltozás utóbizsergése. Mindig beletelik egy kis időbe, amíg hozzászokom a négy lábon járáshoz."
Az urban fantasy akkor az igazi, ha valóban látom magam előtt az élet, a város (bármekkora is) lüktetését, az autók szagát és zaját, a technikai vívmányok jelenlétét. Ha ez megvan, akkor már oly mindegy, hogy árnyvadászok, vámpírok vagy éppen vérfarkasok és az emberek (fel- és lecserélhetők) egymás elleni, melletti vagy épp közös harcáról van-e szó. Merthogy harc úgyis van. Konfliktus, dráma és bosszú mindig van. Tri-Citiesben is így történik.
Patricia Briggs egy olyan vérfarkas történetet talált ki, ami nem marad le a Laurell K. Hamilton sorozatfolyamától, mondom ezt úgy, hogy Anita Blake poligámiát magához ölelő története még nem szólított meg, noha túlolvastam mindet. Hogy miért? Talán mert, Mercedes Thompson kedves, vidám csaj, aki megpróbál úgy lubickolni a saját kis tavában, vagy inkább motorolajában, ahogy számára az jól esik, ám amikor lépnie kell, mert úgy dobják neki a kockát, ő lép.
Briggsnek nem kellett kirívót alkotnia ahhoz, hogy elérje a célját. A szerszámosládából csak ki kellett halásznia egy már ismert és bevált sémákra épített vérfarkasvilágot, -társadalmat és a hozzá tartozó aprócska és nagyobbacska történeteket. Kell egy kis dominancia elv, egy kis mutáció, némi mágia, primitívség és harcikedv, nos és mély érzelmek, vagy legalábbis annak látszatja. Mert ha valaki romantikát vár a Megszólít a hold-tól az csalódni fog. És épp ez a jó benne, hogy a romantika épp csak annyiban és ott jelenik meg, ami megkaparja a felszínt, és megcsiklandozza az olvasót, hogy mi lenne ha… Innentől kezdve már gondolkozhat is tova szegény olvasó, ki is illene legjobban a mi vagány, ám prérifarkas (no és női) gyengédséggel teli Mercynkez. A Szürke Lordok alfahímje, Adam vagy az exszerelmet jelképző, szabaddá váló vérfarkas, Samuel, és a mindent megértő és átejtően kedves vámpír, Stefan is szerepet kap a prérifarkas életében.
Nagyon megkedveltem Jelizaveta Arkagyevna karakterét, ha lehet egy boszorkányt a pokolra kívánni, mert a hideg borsódzik miatta a hátamon, én megtettem. Aztán ott van Seibold Adelbertkrieger, Zee, aki fontosabb szereplő, mint gondolnánk.
Patricia Briggs elérte, amit minden bizonnyal kívánt: szórakoztatott.Méghozzá úgy, hogy közben nem nyögtem fel (más könyvnél, más kiadónál igen, már megtörtént) az olykor felmerülő nívótlan fogalmazás, mondatszerkesztések és logikai hibák miatt. Noha, néhány elütéssel találkozik az olvasó.
Egy könnyed, jól kidolgozott fantáziadús mágikus világot hozott létre, amit szimpatikus szereplők és várhatóan még ennél is izgalmasabb kalandok színesítenek. Még azt is elnéztem a szerzőnek, hogy a lassú kezdést egy kicsit túlkomplikált fordulat követte.
Eredeti cím: Patricia Briggs: Moon Called
Magyar cím: Patricia Briggs: Megszólít a Hold
Fordító: Farkas Veronika
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés: 2006/2011
Oldalszám: 272
Tetszési index: 74%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése