Benina: Bíborhajú – 1. A Boszorka fénye

A Könyvmolyképző kiadó, élén Katona Ildikóval merészet gondolt és meg is valósította. Csak az internet világában ismert, három tehetséges fiatal írót karolt fel, és támogat azóta a siker útján. Azon az úton, ami nincs előre kikövezve senkinek, ennek a három lánynak (Szurovecz Kitti, Hujder Adrienn és Benina) is magának kellett kitapasztalnia és megtanulnia: a tehetséggel jól kell bánni, és érdemes megosztani az olvasókkal azt.
Mi jár érte? A kiadó jelszava szerint: szeretet.

Benina, Bíborhajú című regénye márpedig tele van szeretettel, noha időnként fájdalmasan kínzó varázsszavak vagy érzelmekkel szembesítő gondolatok mögé bújik meg…

Hogy találtam rá: Titok.

Miért: Mert ilyen is kell.

„– Azt hinné az ember, hogy kegyetlenség vagy vérengzés húzódik meg az ősi gyűlölet hátterében – szólalt meg David csendesen –, holott csupán rivalizálásról van szó. Egy olyan csatában, ahol az emberiségnek nem túl sok esélye van. A boszorkányok tudása túlságosan hatalmas és ijesztő ahhoz, hogy egy olyan faj, mint az ember, megtűrje, elviselje maga mellett. Ez teljesen irreális lenne.”

Ezt a posztot már több mint fél éve megírtam. Akkor még Benina, A Boszorka fénye című könyvét szerkesztettem, javítottam… kívülről fújtam. Azóta a trilógia főcíme Bíborhajú lett, de kapcsolatom a történettel mit sem változott az eltelt hónapok alatt. Csak mélyült és szorosabb lett.

Most, hogy a kezemben is foghatom, és a fotelben ülve kényelmesen lapozva olvashatom (keresve a benne maradt hibákat, pszt!), érzem azt, amit a szerkesztéssel és az írónővel való hosszú és izgalmas pillanatokkal töltött hónapok alatt végig tudtam, és hittem: igen, Benina igazi könyvet írt.
A szereplők már jó ideje önálló karakterekké váltak számomra, a mese pedig továbbra is elhiteti velem: a szabad egyéniség, a másság sokkal több mindent hordoz magában, mintsem azt szeretnék sokan hinni. A főgonosz pedig… A főgonosz sokrétűsége és a benne rejlő erő a szívem csücske. Wentworth.

„– Hová rejtetted a Bíborhajút? – hallottam újra a Zsoldost. Szavaiból rájöttem, hogy valamikor megláthatott úgy, ahogy senki más. A kérdés a mentoromat is meglephette, mert néhány másodpercre néma csöndbe burkolózott. A Zsoldos visszataszítóan felnevetett. – Óvatlanok voltatok! A haja árulta el, ahogy a többit is! Nem kellett volna engedned, hogy meglássam, de hála neked, most már bárhol megtalálom.

– Esik – mutatott rá a természet játékára Gideon. Nem értettem, miért olyan fontos ez éppen ebben a percben.

Úgy tűnt, a Zsoldos tudta, hogy mentorom mire utalt, mert bosszúsan felciccent.

– Majd eláll. Csupán időhúzás… – kisebb hatásszünetet tartott. – Akárcsak te magad. Áruld el, hol van, akkor talán megkíméllek a fájdalomtól!”

Bevallom boldogan beletörődtem már hosszú évekkel ezelőtt, hogy a szépirodalom és a kult iránti múlhatatlan rajongásom ellenére nem fogok soha olyan nagyra nőni és felnőtté válni, hogy ne lehetne megbűvölni véráztatta sikolyokkal átitatott krimikkel, kacagtató profi ponyvákkal, ugrabugráló mesékkel vagy boszorkányokkal, démonokkal, kiválasztott tulajdonságokkal bíró földi halandó hősökkel… egy izgalmas sztorival.

A legtöbb modern mesét mégis óvatosan és nagyon kritikusan veszem kezembe; unalmasnak, érdektelennek találom őket, mert olcsó és lélektelen koppintások híres és sikeres elődöktől, vagy éppen verejtékszagú kínlódások egy régi mese új befejezésére. Ritka a pont jól eltalált történet. Pedig nagy szükség van rá. Mert a jó mesék, a jó történetek megmentenek, elrepítenek, átadnak valami ősi, fontos dolgot, egy kis misztikumot, varázslatot, hiedelmekkel és babonákkal teletűzdelt mondavilágot.

Divatja van a fantasynak. Hiába, a meséket nem lehet megunni, nem csoda, hogy az ifjúsági irodalom kitárta kapuit és nem is olyan ifjúsági ma már. A legendás Gyűrűk ura és a nagy sikerű Harry Potter, a letehetetlen Igazság kardja, vagy a tinik által rajongott, de a józan kritikusok szerint gyenge Twilight sztorik feladták a labdát, amelyet most mindenki igyekszik leütni. Valljuk be, több-kevesebb sikerrel.

Hiszem, hogy az az igazán jó író, aki nem a divatnak, a kiadó elvárásainak ír, hanem mert a történet benne él, és kikívánkozik belőle, aki mer hozzányúlni a karaktereihez, aki olyan színes egyéniségekkel tölti meg a történetét, hogy a negatívból pozitívot tud varázsolni, és viszont.

Benina szakított a Twilight-tal, noha írói pályafutását Stephenie Meyer sagájának átgondolásával és átírásával kezdte. Persze ettől még illik a Könyvmolyképző Kiadó repertoárjába, hiszen a Bíborhajú című trilógia első kötete, A Boszorka fénye már a prológusban megmutatja: a könyv nem nélkülözi a megszokott fantasy hősöket, a romantikus történetekre jellemző kliséket, az egyszerűségre törekvő sablonokat, ugyanakkor a cselekmény fordulatos, élvezetesen izgalmas, reménykeltőn meglepő, olykor igencsak emberi, és tagadhatatlanul átjárja a szerzőre jellemző fanyar humor és az érzelmekkel telített elmélkedés.

A boszorkányok nagyobb erővel bírnak és okosabbak, mint eddig bármikor, a démonok nemcsak gonoszak tudnak lenni, hanem védelmező hősök is, szemkápráztató varázslattal életre kelnek az elemi erők; égiháború vagy napsütéses béke lesz, a jók és a rosszak viszálya szinte a sötét középkort eleveníti meg, oly mély hagyományok elevenednek meg; helye van a varázslatokkal teli harcművészetnek (?) és a különböző faj és fajta érzelmi (szerelmi) vonzódásainak, de semmiből sincs túl sok és semmi sem erőltetett.

A fantasy nem gyerekmese, bár úgy tűnik, a gyerekek és a tinédzserek nagyobb örömmel mélyednek el az idegen világ nyújtotta történetekben, mint a felnőttek. A Bíborhajú a varázslat, a dráma és a jellemfejlődés világát mutatja be akció- és szerelmi jelenetekkel tarkítva, olajozottan peregnek az események. Nem egy érzelmes tini meseparódiát olvashatok, hanem igazi mesét. Mesét, aminek Benina hangulatot varázsolt.

Beszippant a fantáziavilág, és észrevétlenül szalad el az idő, amit az olvasással töltök. Még olvasnám, még élnék a történetben, beszélgetnék a szereplőkkel. És bár sok fejezet van még olvasatlan sokak számára, én már előre sajnálom, hogy majd rendeződnek a kusza szálak, és előbb-utóbb közeledik majd a Vége cím, mert azért mégiscsak meséről van szó, és kiszámítható, ki nyeri a jó és gonosz csatáját, és kié lesz a főnősnő keze és fele királysága. Majd végigsimítva a tűzvirágos jelképes borítón, hogy az idézet Charlotte Brontë, Jane Eyre-jéből az egész történetre igaz és érvényes.

„Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.”

Gyerekként nagyon utáltam volna, ha például a Grimm testvérek Hófehérkéjének a történetét először zanzásítva mesélik el nekem, majd utána jön az igazi mese. Csak annyit kérdeztek, hogy van egy történet egy lányról, egy mostoháról és hét törpéről, érdekel-e. Érdekelt.
Éppen ezért én is csak annyit mondok, hogy van egy különleges történet a jó és a gonosz egyensúlyáról, egy magát is alig ismerő fiatal boszorkányról, egy meglepetésekkel teli démoni férfiről, a jelen mindennapjai és a fantázia szülte világ misztikus összemosódásáról és a lehengerlőn gonosz Zsoldosról. Érdekel?

Cím: Benina: Bíborhajú 1. A Boszorka fénye

Kiadó: Könyvmolyképző kiadó

Megjelenés: 2010

Oldalszám: 488

Tetszési index: elfogultság.