Gergő és az álomfogó musicalban is - Interjú Böszörményi Gyulával

Három nagyon kemény nap, reggeltől estig tartó munka, és a Gergő és az álomfogó történetének váza szinte elkészült, a végeredmény pedig hűen őrzi és tovább is viszi a regény mondanivalóját. Böszörményi Gyula álma édes álom? Nem, „csak” a valóság. – Interjú

Amikor Bagira, Maugli és Balu Gergőről álmodik

Ritka kincs a jó könyv, főleg, ha jó színdarab készülhet belőle, a kassai Divadlo Thália színház megpróbálkozott a majdnem lehetetlennel, Böszörményi Gyula azonos című ifjúsági regénye alapján színpadra állították a Gergő és az álomfogó musicalt. A teljes interjú a Cultura.hu oldalon olvasható.

Közhellyé vált már a kijelentés: a Gergő-sorozatot sokáig a magyar Harry Potterként emlegették. Mi a véleményed erről az összehasonlításról?

Egyrészt megértem, hogy a sajtónak, az újságíróknak eleinte sokkal könnyebb volt valamihez hasonlítgatnia a Gergő-könyveket, hisz így nem kellett – az akkor még teljesen ismeretlen – regényt körbemagyarázniuk. „Olyasmi, mint a Harry Potter, hisz varázslatról, csodáról, varázstudókról és különös lényekről szól, ráadásul itthon épp oly sikeres, mint az” – írták akkoriban, és ezzel az olvasók számára már „be is volt lőve”, hogy miről van szó. Másrészt viszont a két történetnek valójában fikarcnyi köze sincs egymáshoz, és ezt elsősorban nem én, hanem azok a fiatal és idősebb olvasók mondták és írták le számtalanszor, akik az évek során ezrével küldték a leveleiket. Bizonyítékként mind olvashatóak a regénysorozat hivatalos oldalán, az Alomfogo.hu-n. Ez az összehasonlítás az olvasóimat sokkal jobban zavarja, mint engem, hisz a Potter-történeteket magam is kedvelem, még ha közel sem tartom őket olyan jónak, mint pl. Philip Pullman vagy Jonathan Stroud könyveit. (...)

Müller Péter Sziámi, Lakatos Róbert, a fiatal, de már nem kezdő Gál Tamás és Böszörményi Gyula mennyiben hasonlít egymásra?

A nevek sorrendjében: a sokat tapasztalt, nyugodt és bölcs Bagira, a kissé ütődött, de nagyon lelkes Maugli, és a tetterőtől majd’ szétrobbanó, szeretettel csordultig teli Balu – ez a hármas jut rólunk eszembe. Péterről tudtam, hogy szereti Gergő történetét, és biztos voltam benne, hogy igazi „Sziámis” szövegeket ír majd, aminél jobbat én egy musical számára el sem tudok képzelni. Ráadásul neki sokkal komolyabb zenés-színházi tapasztalatai vannak, így mindig visszaterelt minket a helyes irányba, mikor valamerre eltébláboltunk. Gál Tamás pedig remek rendező, aki már korábban is bizonyította, hogy ért a gyerekek nyelvén (nem véletlen, hogy az idei szlovák színházi gyerekszemlén az egyik rendezése országos fődíjat nyert!). Ám ezen kívül még azt is elmondhatom róla, hogy hihetetlen szeretettel, odafigyeléssel és értőn nyúlt a történethez, így a végeredmény hűen őrzi és tovább is viszi a regény mondanivalóját. (...)

Ahogy mondtad, sok munka volt az átdolgozással, mint a történet atyja, hogy fogadod a szerkesztéssel, módosításokkal együtt járó munkát?

Szerkesztői munkára szükség van, de fontos, hogy a szerző és a szerkesztő között lehetőleg bizalmi viszony legyen. A feleségem szintén sokat fordít és szerkeszt, s rajta keresztül belelátok ebbe a világba.
Megdöbbentő számomra, hogy a mai szerzők mennyire el vannak ájulva maguktól. Azt hiszik, hogy minden soruk tökéletes, és hisztirohamot kapnak, ha a legegyértelműbb hibára fel merik hívni a figyelmüket. Ezzel kapcsolatban konkrét élményem is van, egy írótársam miatt. Megdöbbentő számomra, hogy a kiadók – még a jó nevűek is! – mennyire trehányak, amikor külföldi ifjúsági könyveket adnak ki: tudnék mondani olyan könyvet, ami nyersfordításban jelent meg, és gyakorlatilag olvashatatlan. De előfordul az is, hogy a jól fordított, jól szerkesztett regényt az amatőr tördelő visszarontotta, mondván, úgy jobban elfért a tükörben. Sajnos ezzel kapcsolatban is van konkrét élményem. Megdöbbentő, hogy miközben az ifjúság olvasásra nevelése, kultúrával való ellátása az, amit orrba-szájba hangoztat mindenki, a kiadók spórolásból egyetemista fordítókat kérnek munkára, bár a legtöbbjük épp csak makog angolul, és a magyar nyelv alapvető szabályait sem ismeri, nemhogy műfordító volna. És megdöbbentő, hogy az olvasókat mindez mennyire nem érdekli.
A minőségi irodalomhoz, akár fordított, akár anyanyelvi, KELL a jó szerkesztő! Kellene, de nincs rá pénz. (...)

A teljes interjú a Cultura.hu oldalon olvasható.

Gyilkos vággyal éheznek a viadalon

Egy amerikai őrület, egy disztópikus ifjúsági sci-fi, posztapokaliptikus állapotokkal, ami feledte a habos-babos tiniálmok világát, véres, komoly mondanivalóval bíró, mégis, gyerekek és felnőttek egyaránt imádják. Mi a titka a The Hunger Games trilógiának? – Recenzió a Cultura.hun



Suzanne Collins Az éhezők viadala című történetével meglepte az ifjúsági szórakoztató irodalom piacát. Aki azt hitte, hogy az elszűziesedett vámpírirodalom és az elnőiesedett urban fantasyk mélyrepülése után már csak leépülés jöhet, és nem lehet újat mondani, annak örömmel jelentem: szerencsére tévedett. Számtalan jobbnál jobb történet “hever az utcán”, vagy inkább az írók fiókjaiban, jó esetben, a könyvesboltok polcain.

Az utópia fogalmát rendszerint egy áhított, és a jelenben megvalósíthatatlannak látszó jövő képét vagy akár a tervrajzát értjük.  A disztópia ezzel szemben a negatív jövő képét és kialakulását vagy megvalósítási lehetőségeinek a számbavételét jelenti. Az utópia a haladásba, a pozitív hithez tartozik inkább, míg a disztópiákat a haladásba vetett hitből való kiábrándulás vagy az iránta eleve meglévő szkepszis élteti. Collins inkább a disztópiára szavazott Az Éhezők Viadala megírásakor.
 Bizonyos mértékig valóban hasonlít nagy elődjeihez, mint például George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ című könyvéhez. De szokták emlegetni, hogy Az Éhezők Viadala Takami Kósun Battle Royaljára egyfajta válasz Amerikától. És miért ne? Disztópia a javából a történet, noha talán kevésbé vérengzős, ám sokkal átélhetőbb, olvasmányosabb.

A távoli jövőben a szinte teljesen elpusztított Amerika helyén létrejött tizenkét körzetből álló Panem ország, amelyet a Kapitólium irányít. A Tizenharmadik körzet lázadása és megsemmisítése után létrehoznak egy lázadást elrettentő “játékot”: az Éhezők Viadalát. A Kapitólium minden évben, minden körzetből kisorsol huszonnégy kiválasztottat az aratási ünnepen; egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük életre-halálra szóló küzdelemben, amit folyamatosan közvetít a tévé, és amit az otthoniaknak kötelező végignézni. A szabályok egyszerűek: ölj, hogy élhess. ”Az Éhezők Viadalának egyszerű szabályai vannak. Büntetésül a lázadásért minden körzet, minden évben köteles kiállítani egy lányt és egy fiút, az úgynevezett kiválasztottakat, akiknek részt kell venniük a Viadalon. A huszonnégy kiválasztottat bezárják egy hatalmas szabadtéri arénába, ahol a tüzes sivatagtól kezdve a jeges pusztaságig bármi elfér. Ezután a résztvevők több héten át harcolnak egymás ellen, életre-halálra. Az győz, aki a végén utolsóként életben marad.” (Az Éhezők Viadala)

Fura egy világ ez a központ, a Kapitólium ragyog és gazdag, az őt kiszolgáló körzetek pedig güriznek. Ahogy az lenni szokott a diktatúrákban, a Kapitólium senkit és semmit nem kímél: Panem lakói szenvednek, éheznek és félnek. Félnek, mert van mitől és miért félni. Minden évben minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek kötelezően részt kell venni a halálig zajló küzdelemben, az Éhezők Viadalán. A verseny alatt valójában mindenki azonnal tudja, hogy nem az Olimpia nagyságára és pátoszi esélyegyenlőségére kell gondolni, hanem beteg elmék beteg játékára. Merthogy a küzdelem lényege, hogy az arénában zajló minden egyes pillanatot láthatják a nézők. Az éhezést, a harcokat, a gyilkosságot, a halált… Merthogy csak egy maradhat. A voyeurizmus felemelő pillanatai?

A cikk folytatása a Cultura.hu oldalon olvasható.

Interjú Rakovszky Zsuzsával

Lírikus érzések prózában - Rakovszky Zsuzsa írásaira mindenki odafigyel, de napjaink egyik legmeghatározóbb prózaírója nem tagadta meg lírikus énjét se. Vajon milyennek látja a versek szerepét az életben, mit jelent Sopron és miért pont Vay Sarolta Sándor keltette fel az írónő figyelmét? – Interjú a Cultura.hu oldalon.

“Az írás nem annyira tudatos tevékenység, hogy meg tudnám mondani, miért inkább ezt írom, mint amazt: egyszerűen csak érzem, hogy az anyag milyen műfajba kívánkozok, ezen felül nekem is csak föltételezéseim vannak. Gondolom, ahogy az ember idősebb lesz, a nagyobb érzelmi hullámzások elsimulnak, nem résztvevője, inkább szemlélője a történéseknek, és ritkábban érinti meg valami nagyon mélyen, márpedig azt hiszem, a vers mélyebb lelki rétegekből táplálkozik, mint a próza.”


Írni mostanában kevesebbet ír verset, és olvasni, önmaga szórakoztatására, megnyugtatására?Hát már hogyne! Csak nem önmagam szórakoztatására – a vers nem nagyon szórakoztató műfaj, persze, lehet, hogy nem ugyanazt értjük szórakoztatáson –, hanem… nem is tudom, miért. Csak időnként rám tör, mint az éhség vagy a szomjúság, de hogy pontosan milyen igényt elégít ki a versolvasás (vagy akár a versírás), azt föltehetőleg még a pszichológusok sem tudják.

Milyennek látja a líra szerepét ma Magyarországon?

Az interjút a Cultura.hu oldalon lehet elolvasni