Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2010. december 30.

Mape Ollila: Once Upon A Nightwish

Hogy találtam rá: Köszönöm, Amazonas.de.

Miért: Színek.

Soha nem értettem, miért kell egy még fiatalnak mondható rock bandáról életrajzot írni, amiért a finn Nightwishról szóló Once Upon A Nightwish-nak mégis teret adok az a változás.

Mape Ollila, újságíró jól ismeri a Nighwish-t, olyan jól, hogy szinte már korlátlan bejárással bír a backstage-be és az öltözőkbe. Így nem csoda, hogy a zenekar hivatalos életrajzát is ő írta meg.

A krónika a szokásos terminológiára épül, megismerhettem az együttes történetét egészen a kezdetektől 2006-ig, valamennyi album megjelenésének körülményeit, a turnék világát, a természetjárásokat, az interjúkat és persze az interperszonális drámát, amikor a klasszikus operaénekes képesítésű Tarja Turunent lecserélték, ami az együttes zenei világát is változtatásokra kényszerítette - Mape Ollila pozitív és negatív benyomásaival teletűzdelve. Vagyis mindazt, hogyan lehet egy kis finn városból a nemzetközi szupersztárságig vinni, nyilvánosan leégetni magát az énekesnő nyílt levélben való felmondásával, majd újra megtalálni a sikerre vezető utat.

A könyv nem csak a Nightwish múltjával és jelenével foglalkozik, hanem a családtagokkal, a kisegítő személyzettel, a csalódásokkal, a kortárs zenészekkel, a kritikusokkal és természetesen számtalan Nightwish-kalanddal. Ezek többnyire élénk, olykor fájdalmasan őszinte vallomások, tele feszültséggel és mély érzelmekkel, ami a szerző szerint elkerülhetetlennél tette az eredeti énekesnővel, Tarja Turunennel való szakítást.



A kiadó mindent megtett azért, hogy a drámákkal teli, gyakran megnevettető biográfiát még élménydúsabbá tegye: a mellékelt DVD-n kívül, plusz 32 ritka fotókkal teli színes oldal, valamint egy kiterjedt diszkográfia, turné időpontok, színpadi diagramok, és így tovább.

Eredeti cím: Mape Ollila: Once Upon A Nightwish
Német cím: Mape Ollila: Once Upon A Nightwish
Fordította: Olga Pohjola
Kiadó: Bazillion Points Publishing
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 352

2010. december 27.

Truman Capote: Álom luxuskivitelben

"Sie seufzte und griff wieder zu ihrem Strickzeug. "Ich muss wahnsinnig verliebt sein. Du hast uns doch zusammen gesehen. Meinst du, ich bin wahnsinnig verliebt?"
"Beißt er?"
Mag ließ eine Masche fallen. "Beißt er?"
"Dich, im Bett."
"Nein. Müsste er?" Dann fügte sie tadelnd hinzu: "Aber er lacht."
"Gut. Das ist die richtige Einstellung. Ich mag Männer, die die komische Seite sehen; die meisten bestehen nur aus Ächzen und Keuchen."

Hogy találtam rá: A német könyvesboltokban kapható.

Miért: Valami könnyed, rövid történetre vágytam, és bevallom, Capote mellett Audrey Hepburn alakítása is hatott.

„Miss Golightly, tiltakozom!”

New York, 1943. Az első dolog, ami felkelteti a narrátor (egy feltörekvő író, akinek nem tudjuk a nevét, csak annyit, hogy Manhattanben él) figyelmét az a lépcsőházban zajló éjjeli hangzavar és egy női hang. Aztán egy este rájön, mi, illetve ki az, aki a galibát okozza, amikor a legfelső emeleten zajló perpatvarra ébred; Holly Golightly, egy tizennyolc éves fiatal nő, aki igazi éjjeli bagoly, imád mulatni, trendi ruhákat hordani, vég nélküli hosszú szipkából cigarettázni, udvarolni és udvaroltatni magának és persze gyakran megy haza hajnalban zörögbe-csörögve, ami azzal jár, hogy a szomszédokat rendszeresen felébreszti.

Holly Golightly igazi tehetség, legalábbis a kommunikációs képességeit tekintve. Rafináltan képes elbűvölni a férfiakat, aranyifjak, bohémek, művészek közé keveredik, élvezi a felső tízezer köreit.
Holly-nak mindene elegáns és mozgékony, sugárzik róla az egészség, és a tisztaság, ajkai nagyok, orra fitos, szemét pedig többnyire napszemüveg mögé rejti. Viselkedése miatt kortalan, tizenhat és harminc közöttinek látják őt a férfiak, ám kiderül, hogy alig töltötte be a tizenkilencedik születésnapját. (14. oldal)
Nem csoda, ha a szomszédok (élükön Yunioshi-val) a külsőségek alapján ítélik meg, azaz bohónak és könnyelműnek tartják, aki „csak” egy izgató, vidám nőcske, aki „csak” arra alkalmas. A le- és kiégett író viszont mintha a valódi Holly Golightly-t is látná. Mert a léha életmód és a könnyed természet mögött valódi tragédia húzódik meg: félelem a magánytól, menekülés a múlttól és az üresség tagadása.

"Ich werde mich nie an irgendwas gewöhnen. Alle, die's tun, könnten genauso gut tot sein."

A Breakfast at Tiffany’s-t Herman Wouk Marjorie Mornigstar-jának az előkötetének is tekintik. Míg Capote regényében a fiatal lány még álmodozik a jólétről, addig Wouk moralizáló regényében a fital zsidó nő már túl van néhány csalódáson, melyet megvalósult álmok okoztak, és mint háziasszony igyekszik megtalálni az amerikai boldog asszonyéletet.



Truman Capote nagyon jól tudta miről ír; ismerte jól a gazdagok világát, tudta mi érdekli őket, hogyan reagálnak az újdonságokra, mit szólnak a könnyen kapható fiatalsághoz. Mindezért egy pillanatig sem meglepő, hogy a szatirikus elemekkel tarkított történet bravúrosan könnyed iróniával és humorral ábrázolja ezt az Amerikát, és azt a New Yorkot, amelyen még érezteti a háború a hatását, de ezt a háborút az ország megnyerte, ezért könnyedség, légiesség árad belőle, akárcsak egy boldog, érzelmes dalt hallgatnánk. De vajon mennyire erős Holly? Képes-e kilábalni a mániákus depresszióból, és megtalálni a saját útját?
Amit érdekesnek találtam, hogy Capote a könyvvel azonos címet viselő film főszerepére kifejezetten Marilyn Monroe-t képzelte el, és nem a mindig kedves és szellemes (ahogy az író narrátor jellemzi Holly-t) Audrey Hepburnt, akit később Oscar-díjra is jelöltek az alakításáért.
Plusz megjegyzés: a Kein & Aber kiadásában megjelent Capote kisregényhez mellékeltek egy remekül összeállított divatbemutatót Hubert de Givenchy által.

Eredeti cím: Truman Capote: A Breakfast at Tiffany’s
Német cím: Truman Capote: Frühstück bei Tiffany
Magyar cím: Truman Capote: Álom luxuskivitelben
Fordította: Heidi Zerning és Goldmann Wilhelm
Kiadó: Kein & Aber
Megjelenés: 1958/2008
Oldalszám: 174

Tetszési index: 92%

2010. december 24.

A jazz szakácskönyv - Portrék és receptek a jazz nagyjaitól

Das Jazz-Kochbuch. Portraits und Rezepte der Grossen des Jazz

Dizzy Gillespie, Wynton és Branford Marsalis, Max Roach, Shirley Horn, McCoy Tyner és Sonny Rollins.
Mit mondanak ezek a nevek, azon kívül, hogy korunk nagy jazz zenészeit tisztelhetünk bennük? Egyáltalán mi a köze a jazznek a főzéshez? Nos, nem a vacsora.

A jazz szakácsok – Jazzszakácsok (ez az eredeti cím) egy finom válasz a jazz, a gasztronómia, a jazz zenészek közötti összhangra; a szerzők a zene segítségével szinte véletlenül elővarázsolták a művészek kedvenc receptjeit, és a viszonyukat a kulináris világhoz; vagyis a főzéshez és az evéshez.

A jazz szakácskönyv hiába van telis tele ízletes ételek receptjeivel, elsősorban a zenészeket mutatja be, méghozzá igazán intim hangulatban: elsőként a kedvenc konyhai eszközükkel felfegyverkezve, majd következik a művész "kedvenc étele" - természetesen jobbnál jobb személyes hangvételű megjegyzéssel fűszerezve.
Bevallom, ha extra és pikáns konyhacsodákra vágyakoznék, nem biztos, hogy ezt a könyvet forgatnám a kezemben, ha pedig többletinformációt keresnék a világ gasztronómiai csodáiról, biztos, nem ezt a könyvet venném le a polcról, mert nem minden arany, ami fénylik, és mert a könyv nem tartalmaz kulináris, magasan szálló, bonyolult recepteket, de a szakácsok a sok mókázásukkal magasan szállóvá teszik. Persze sok érdekes ötlettel és főzési rafinériával gazdagodhatok, annak ellenére is, hogy a zenészek nem sorolják fel az ezer különböző összetevőt és a szükséges tökéletes konyhai berendezéseket.

Hogy mégis miben különbözik ez a szakácskönyv a többitől? A szakácsokban. No meg, bepillantást kapok a legegyszerűbb otthoni sütés-főzés technikákba, például megismerkedhetek a „sör-párolttal" (Shirley Horn) elnevezésű egytálételbe, de a szokatlan ételek közül a "nyugat-indiai pörkölt" (Nat Adderley) receptjét is magamévá tehetném (ha ennék húst), vagy amit egészen biztos kipróbálok majd, az a "lángolt konyakos osztriga" (Ray Brown). Természetesen nem maradhat ki a jazz zene szülőföldjének, a gyökereket magában hordozó USA déli részének egyes ételei sem. A fekete zenészek többek között olyan ételekkel rukkolnak elő, mint a Soul Food vagy a déli konyha legismertebb étele, az édesburgonya sütemény "Süßkartoffelkuchen" (John Stubblefield).
Még a különc vegetáriánusok is kapnak egy kis ösztönzést itt Paul Motian "örmény lencselevesével" vagy Ray Anderson „tofu rántottájával".
Az is kiderül, hogy a közhiedelemmel ellentétben igenis vannak, és élnek olyan jazz zenészek, akik egészségesen kívánnak élni, de a húsról nem akarnak lemondani. Hogy kiről van szó? Nevezetesen Dave Brubeckről, és a "Low-koleszterin hamburger mártásáról”. A zseniális szaxofonos megadja a választ a kérdésre: "Mi jazznek a főzéshez?" A zenekar saját maguk a zene az életük, a történetük, a családjuk pedig maga az élet, amelyben a főzés és az evés erős közösségi érzést nyújt.
Mintegy 50 eredeti recept, tökéletes hangulattal és a mellékelt CD-vel fűszerezve…

Eredeti cím: Bob Young und Al Stankus: The Jazz-Chef
Német cím: Das Jazz-Kochbuch
Kiadó: Kosmos Verlag
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 176

Tetszési index: 100%

2010. december 22.

Mikaël Ollivier: Vértestvérek

Talán legjobban az ő arckifejezésük rémisztett meg. A tekintetükből csak úgy áradt a csüggedtség. Ők már látszólag beletörődtek a dolgokba, míg én még csak a döbbenetnél tartottam, még élt bennem a remény, hogy ez az egész história egy fatális tévedés, s néhány óra vagy néhány nap múlva csupán a rossz emlék marad, semmi más. De ahogy telt az idő, egyre kevésbé tudtam felfedezni ezt a reményt a szüleim tekintetében.

Hogy találtam rá: Végre jó Könyvmolyképzős könyveket kerestem...

Miért: Be kellett pótolnom a Könyvmolyképzős könyvek terén a lemaradásom.

Adott egy srác, és a tipikus francia kertvárosi jópolgári létben élő világa. Aztán egy nap minden megváltozik; a tizennégy éves Martinnak és közvetlen családjának fenekestül felfordul az élete, amikor a nyugodt esti vacsora elköltése idején csöngetnek, és Brice-t, a tizennyolc éves idősebb testvért minden - számukra ismert - előzmény nélkül letartóztatják. Gyilkossággal gyanúsítják. Méghozzá nem is egy könnyebb minősítést kapó emberöléssel, hanem sorozatgyilkossággal: a gyanú szerint megölt öt embert.

Nehéz úgy írni egy alig 110 oldalas könyvről, hogy ne hangzana el, miről is szól. Hogy mi történik a periférián, azt pontosan rögzíti a narrátor, Martin, a vádlott kistestvére. Mert Martin nem tud hinni a vádaknak. Martin mindenekfelett bízik a bátyában, és kételkedés nélkül hisz neki. Pillanatra sem inog meg, noha a bizonyítékok egyértelműen Brice-re irányulnak. Mindeközben a lelki és fizikai nyomás alatt a család összeroppanni látszik; az édesapa a rendőrségtől és az ügyvéd barátjától várja az igazság kiderítését, az édesanya pedig gyógyszerek (és némi alkohol) mellett tud csak megnyugodni valamennyire. A szülők kételkedni kezdenek fiuk ártatlanságában, és inkább sodródnak az árral, mintsem átgondolják és megvitatják a szituációt. Martin dönt: elhatározza, hogy ha más nem teszi meg, akkor majd ő kideríti az igazságot, és megmenti a bátyát a börtöntől.

A történet az első oldaltól az utolsóig nagyon feszes és izgalmas. Bár az elkövető megkísérli igazolni tettének motivációját, számomra ez kissé kiagyaltnak tetszik, és hogy őszinte legyek, nem valami reális. Mert ez a motiváció aligha elég azokhoz a vérfagyasztó gyilkosságokhoz, amelyekbe (sajnos nagyon kis mértékben) bepillantást kapni. Ha kicsit jobban odafigyel az ember, akkor hamar összeadja az elkövetés időpontjait és módjait, és rájön, hogy ezeknek a gyilkosságoknak a megtervezéséhez és a végrehajtásához a szerző túl rövid időt adott. Józan mérlegelés alatt (számomra) hiteltelenné vált a történet emiatt.
Ami viszont kifejezetten tetszett, hogy a srác intim szemszögéből döbbenti rá az olvasót a szerző, hogy mi történik, hogyan változik meg a környezete, kinek (a szomszédok, a barátok, rokonok, és még a saját szülei is) milyen a hozzáállása az eseményekhez.

„- Mármint az őrület?
- Itt nem őrültek vannak, hanem betegek.”

A Bíborhajú jó helyen van már, a könyvesboltok és az olvasók polcain, így a Kiadó bojkottálását is abbahagyhattam. Ami azt is eredményezte, hogy igen sok vörös, arany, ezüst pöttyel és a legújabb (és számomra legtetszetősebb műfajt besoroló) sárga logójú könyvvel gyarapodtam az elmúlt egy-két hétben. Vagyis mostanában dúskálok az ifjúsági vagy ahhoz közel kerülő irodalmi élményekben.

A Vértestvérek írója után a netet böngészve, és véleményeket (alig néhányat) olvasva, felmerült bennem, hogy a kiadó sok esetben azért kap negatív kritikát a megjelenő könyveire, mert azonnal kapcsolják a Twilight sagához. Ami jogos, hiszen minden lehető módon meglovagolja a romantikus vámpírsztorit, csakhogy (igen, itt van az a de) Mikaël Ollivier könyve remek. Olvastam tőle már jobbat németül az igaz, viszont igenis el kell ismerni, hogy Ollivier alig 110 oldalban (bárcsak húzta volna el tovább) bepillantást nyújt egy olyan pszichológiai kalandba, amelynek minden látszat ellenére nem a gyilkosságok és a könnyen kitalálható, katarzist csak imitáló végkifejlet adn alapot, hanem a szeretet, a bátorság és az odaadás, és a cél, hogy Martin segítsen vértestvérén, Brice-en.

Mikaël Ollivier, 1968-ban Versailles-ban született, zenei és filmművészeti főiskolára járt Párizsban, és tévés munkákat vállalt, majd, 25 éves korától a saját produkcióinak szenteli magát. Ír forgatókönyveket tévéknek, ifjúsági regényeket, melyek számos díjjal gazdagították már a szerzőt. A Frère de sang-ból azonos címen film is készült, ami mind a mai napig megy a francia art mozikban.

"Frères de Sang" a été récompensé par les prix suivants (A Vértestvérek az alábbi díjakat kapta eddig):
En 2004 : Prix Roman Jeune à Laval - Prix Fiction Noire - Prix Romanphile - Prix des collèges du Territoire de Belfort En 2006 : Prix Encre Noire de la ville de CaenEn 2007 : Prix de SucyEn 2008 : Prix Gavroche de Rueil-MalmaisonEn 2009 : Prix Silure de Mâcon

Eredeti cím: Mikaël Ollivier: Frères de Sang
Magyar cím: Mikaël Ollivier: Vértestvérek
Fordította: Burján Monika
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2003/2010
Oldalszám: 110

Tetszési index: 68%

2010. december 17.

Csökkentsd a várólistádat 2011!

A Moly-on Lobo játékot hirdetett, amit lehetetlenségnek tűnik össszehozni, mert 12 könyvet kell kiválasztani, amit mindenképp elolvasok a következő évben, 2011-ben.

Első kísérlet: megpróbáltam komolyan venni a feladatot, és összeírni, melyik az a 12 könyv, amit mindenképp... Valahol a sok sokadik után feladtam.
Második kísérlet: megpróbáltam kiválasztani azt a 12 írót, akitől ha piros hópelyhek hullanak, akkor is olvasok.... Valahol a 36. szerzőnél feladtam.
Harmadik kísérlet: megpróbáltam kiválasztani azt a 12 szerzőt, akikért nem rajongok, de illik, vagy muszáj, vagy miért ne... Minek olvassak olyat, akiért nem rajongok, de illik, vagy muszáj, vagy miért ne? Éljen a szabad könyvválasztás jog, feladtam.
Negyedik kísérlet: hagytam a kötelező formulákat, és találomra választottam 12 kedvenc szerzőt, vagy műfajt, mert tőlük, róluk ígyis úgyis olvasok (vagy újraolvasok) majd.

1. Herman Hesse: Csillagsors - olyan nagyon imádom Hessét, ezt meg különösen
2. Terry Goodkind: Az igazság kardja - még van hátra négy rész, azaz 12 kötet)
3. Joyce Carol Oates: A földi gyönyörök kertje - itt kacsintgat rám minden egyes nap
4. Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve - kötelező
5. Anthony Burgess: Enderby fekete hölgye - nem tudom miért, mindig valamiért arrébb tolom az olvasását
6. Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból - ami jó, az jó
7. Tóth Krisztina: Vonalkód - egyetlen negatívumot látok Tóth Krisztinában, de ez az én cikiségem, ezért tolom az olvasását, mert egyébként nagyon kedvelem a műveit. Sőt.
8. Györe Balázs: A megszólítás ábrándja - a magyar kortárs irodalom egyik gyöngyszeme, vágyom már rá
9. Duke Ellington: Mindenem a muzsika - pár éve vettem, gyönyörűen rongyos antikvár példányban, és csak átfutottam akkor
10. Giuseppe Pino: Szerelmem a jazz - erre kíváncsi vagyok, de tényleg
11. Joseph Heller: Most és egykor - nemrég annyi Hellert olvastam, hogy megcsömörlöttem, majd jövőre folytatom
12. Vlagyimir Vojnovics: Monumentális propaganda - az orosz irodalomból soha nem elég.

Akiket pedig mindenképp olvasok majd, és kihagyhatatlanok:
Agatha Chrisite a fanság miatt, Milan Kundera, mert nincs olyan, hogy ne olvassam, Kurt Vonnegut, ojjé, nélküle az élet?, Rejtő Jenő, kell a léleknek, Lugosi Viktória, mert felüdít, Neil Gaimon, vele álmodtam valamelyik nap, Lawrence Bock, Dennis Lehane, Philip K. Dick a lá Agave Kiadó, Németh Gábor, minden, ami a jazz-zel kapcsolatos újraolvasásra ítélendő, ja és Benina: Bíborhajú 2.-je, A Boszorka démona, ami még készül, de van rálátásom (vagy inkább szerkesztésem), stb. stb. stb.

2010. december 16.

Jane Austen

1775. december 16. (Hampshire megyei Steventon)- 1817. július 18. (Winchester)


Biography: Life (1775-1817) and Family








Jane Austen magánéletéről szóló könyvek
Carol Shields: Jane Austen
Syrie James: Jane Austen naplója
Full Bibliography books listed by Jane Austen


Jane Austen magánéletéről szóló filmek:
2002 - The Real Jane Austen
2007 - Becoming Jane - Jane Austen magánélete
2008- Miss Austen Regrets - Miss Austen bánata

Jane Austen életrajzi könyvek és monográfiák:
1884 - Letters of Jane Austen
1932 - Jane Austen’s Letters To Cassandra
1968 - David Lodge: Jane Austen: ’Emma’: A Casebook
1977 - Marghanita Laski: Jane Austen and Her World
1986 - Marghanita Laski: Jane Austen: Literary Lives
2001 - Carol Shields: Jane Austen

Jane Austen regényei:
1811 - Sense and Sensibility – Értelem és érzelem
1813 - Pride and Prejudice – Büszkeség és balítélet
1814 - Mansfield Park – A Mansfieldi kastély
1815 - Emma – Emma
1818 - Persuasion – Meggyőző érvek
1818 - Northanger Abbey – A klastrom titka (a regényt 1803-ban fejezte be, de csak 1818-ban adták ki)

Jane Austen befejezetlen regényei:
1871 - Lady Susan – Lady Susan / Női levelek
1871 - The Watsons
1925 - Sanditon – Charlotte

Jane Austen gyűjtemények:
1922 - Love And Freindship: And Other Early Works
1993 - Catharine: And Other Writings

Megfilmesített Jane Austen művek:
1940 - Pride and Prejudice – Talpig úriember (rendező: Robert Z. Leonard)
1986 - Northanger Abbey – Northanger Abbey (rendező: Giles Foster)
1995 - Persuasion - Meggyőző érvek (rendező:Roger Michell)
1995 - Sense and Sensibility – Értelem és érzelem (rendező: Ang Lee)
1997 - Emma – Emma (rendezte: Diarmuid Lawrence)
1999 - Mansfield Park – Mansfield Park (rendező: Patricia Rozema)
2003 - Pride and Prejudice – Büszkeség és balítélet (rendező: Andrew Black)
2007 - Northanger Abbey - Northanger Abbey (rendező: Jon Jones)
2007 - Persuasion - Tartózkodó érzelem (rendezte: Adrian Shergold)
2008 - Sense and Sensibility - Értelem és érzelem (rendező: John Alexander)

Jane Austen adaptáció könyvek:
Beth Patillo: Jane Austen Ruined My Life
Beth Patillo: Mr. Darcy Broke My Heart
Linda Berdoll: Mr. Darcy Takes a Wife
Jane Odiwi: Lydia Bennet's Story
Abigail Reynolds: Mr. Darcy's Obsession
Karen Joy Fowler: The Jane Austen Book Club - A Jane Austen könyvklub
Jane Austen-Seth Grahame-Smith: Pride and Prejudice and Zombies - Büszkeség és balítélet meg a zombik
Jane Austen-Ben H. Winters: Sense and Sensibility and Sea Monsters (szerk. Hilfe!)
Jane Austen adaptáció filmek:
1980 - Jane Austen in Manhatten - (rendező: James Ivory)
1995 - Pride and Prejudice: A Latter Day Comedy - Bűbájos büszkeség (rendező: Andrew Black)
1995 - Cueless - Spinédzserek (rendező: Amy Heckerling)
2000 - Kandukondain Kandukondain - Értelem és érzelem (rendező: Rajiv Menon)
2004 - Bride and prejudice - Mátkaság és legényélet (rendező: Gurinder Chadha)
2007 - The Jane Austen Book Club - A Jane Austen könyvklub (rendező: Robin Swicord)
2008 - Lost in Austen - (rendező: Dan Zelf, 4 részes sorozat)
2010 - Aisha - (rendező: Rajshree Ojha) 
2011 - The Modern Pride and Prejudice - (rendező: Bonnie Mae)
 

2010. december 13.

Amikor a publicisztika magáért beszél

Nem tettem még fel ide a Könyvvilágosra soha más blogjában írt véleményt. A Kreatív magazin főszerkesztőjének, Szigeti Petinek a publicisztikája kegyetlen jó, és rengeteg mindenre rávilágít a szórakoztató média a nézőket érintő "aprócska" fricskáira.
Mindezt teszem úgy, hogy mivel a televízióm egy ideje működésképtelenül néma és sötét, nem láttam a műsort, amiről szó van a cikkben.

Szíj Melinda kinőtte a kardigánját

„Végre megjött a szavazók jobbik esze!” – örvendezett saját Facebook-oldalán a Tv2 egyik munkatársa harminc másodperccel a Megasztár tegnap esti döntőjének azon pillanata után, mikor Tilla Kökény Attila nevét mondta ki továbbjutóként a tehetségkutató döntőjébe. Ja, megjött, csak úgy maguktól, persze.

Aki követte a műsort, tudta, hogy nem lehet kérdéses, a zsűri a megmaradt két versenyzőből  a nagyváradi Tolvai Renátát rendeli Kökény döntőbeli ellenfeléül, és ezzel véget vet a harmadik versenyző, Szíj Melinda menetelésének. Aki követte a műsort és figyelte a bulvármédiát is, valószínűleg annak ellenére nem volt meglepve, hogy Sz.M. sokáig a verseny toronymagas esélyese volt, és ha hihetünk a csatorna által folyamatos publikált szavazati arányoknak, még a tegnapi műsor kétharmadánál is látsólag legyőzhetelenül  vezetett.

Hogy mi történt pontosan, természetesen sosem fogjuk megtudni, de nem is ez a lényeges kérdés. Hanem a látszat.

Folytatás a Kreatív Online-on vagy a Szívlapát blogon.

2010. december 12.

Rejtő Jenő: Az elátkozott part

Megint egy olyan könyv, amelyikkel szemben elfogult vagyok. Elfogult? Rettenetesen szeretem, mint ahogyan majdnem az összes többi Rejtő Jenő (azaz P. Howard) által jegyzett művet. De ha már a Népszabadság és az Alexandra kiadó Rejtő Jenő születésének 115. évfordulóját igazán méltón, Rejtő - könyvsorozattal ünnepli, és emiatt előtérbe kerültek az általam amúgy is gyakran lapozgatott Rejtő könyvek, miért ne?

"Néhány szó egy nadrágról, egy asztalkendőről, magamról és más kétes egyénekről"

Hogy találtam rá: Mióta eszem tudom, Rejtő sorozat ott van a könyvespolcunkon, a régi kiadásoktól a legújabb változatokik (az Albatrosz a csúcs, de a Sárga könyveknek is nagyon örülök).

Miért: Ki ne szeretné Rejtő Jenő humorát és stílusát? No meg Senki Alfonzt.

Rejtő soha nem vallotta azt magáról, hogy szépirodalmi remekeket ír, ám Karinthy Frigyes támogatásának (is) köszönhetően rátalált a saját stílusára, amivel le tud hengerelni mindenkit, aki csak hagyja magát elvarázsolni és a rejtői tájakra vinni.

Rejtő Jenő híres a kliséiről, a vissza-visszatérő karaktereiről, történeteinek egyszerűségéről és folyamáról, ám ahogy szövi azt a történetet, és ahogy tacepao-szerűen teletűzdeli élesen ható, humoros, olykor sorok között kiolvashatón vitriolos párbeszédekkel, megunhatatlan.
Márpedig Az elátkozott part három (+ egy főből álló) derék, és zseniális alakja - Csülök, Senki Alfonz, Tuskó Hopkins (no és a Török Szultán) - mindent megtesz azért, hogy kiszakítson röpke időre a jelenből és elkalauzoljon abba a képtelenebbnél képtelenebb kalandokkal tűzdelt világba, amelyet Rejtő pazarul leírt.

Tehát a válasz a kérdésre, hogy miért vállalkozom önként és dalolva a jámborságáról híres kántornak tanult, magaslatokba emelt műveltséggel és kiváló izomerővel rendelkező Tuskó Hopkins meséjének követésére? Egyszerű a nyitja: hogy jót, szórakozzak, miközben alapigazságok, erkölcsi tanulságok szúrják ki a szemem.

„- Honnan jöttek a Fort St. Thérèse-be jelentkezni?
- Én? Egy csapszékből.
- És maga?
- A sivatagban akartam hálni, közben meggondoltam magam.
- Ismerik egymást?
- Sohasem láttam civilben ezt a bajtársamat.
- Maga is ezt állítja?
- Igen.
- Mit tud a rablásról? - fordult a tiszt Senki Alfonzhoz.
- Rablás olyan módja a vagyonszerzésnek, amellyel egy vagy több ember megkísérli, hogy mások jogos tulajdonát erőszakkal megszerezze és bitorolja!
A kapitány elfojt egy mosolyt.
- Mit tud erről az uszályról? Több láda borotvaszappant raboltak el.
- Nem is hallottam róla.
- És maga?
- Én nem borotválkozom egyedül. Semmi szükségem borotvaszappanra - feleltem okosan.”

Tuskó Hopkins… na jó nem is vele kezdem. A Török Szultánnak eltűnnek a ruhái, de egy hihetetlen szerencse és még hihetetlenebb balszerencse megoldja, hogy hiányos (asztalterítős) öltözetben kelljen kimennie az utcára. A szerénységéről híres, szerzetesi hajlandóságáról is ismert, magát művészhajlammal megáldottnak tartott John „Csülök” Fowler  és a tettek embere,Tuskó Hopkins kisegíti a Törököt ruhaneműkkel, Senki Alfonz (aki mindenek felett áll) pedig bemutatja nekik, hogyan illik úriemberként futni hagyni egy hölgyet. És a móka elkezdődik… a légió pedig tárt kapukkal várja őket, azaz csak Csülköt és Senkit (mert Tuskó épp máshol leledzik).
A két jómadár kénytelen kelletlen tapasztalatokat szerez Potrien őrmester őrmesterien furcsa nézeteivel kapcsolatban a légió, a rend, a fegyelem, no és a tekintetben, hogy Potrien chef, az őrmester különleges gonddal vigyázott arra, hogy egyetlen kellemes percet se töltsünk a légióban.”

„- Rompez... gazember... Rompez, mert széthasítom...”

Csakhogy semmilyen akadály nem vethet gátat egy műveltségéről híres, erős és nem utolsó sorban jóképű, és egyéb tulajdonságokat birtokló matróznak, melyekkel egyedül Senki Alfonz vetekedhet.
Így hősünk, azaz Csülök, és mindenre kész jó barátai: Senki Alfonzzal és a kisebb bonyodalmak árán újra hozzájuk csapódó Tuskó Hopkins-szal közösen jelen legyenek a kormányzó estélyén, hogy aztán Csülök szerelembe essen és hősiesen védelmezzen egy hölgyet és annak becsületét, majd beleártsák magukat egy gyémántbányával kapcsolatos expedícióba és egy halálra ítélt kapitány életének megmentésébe.

Annyit pedig mindenki tud ezen világon, hogy ha tudott valamit Rejtő Jenő fokozni, akkor azt meg is tette; a történet folytatásánál (vagy inkább második részénél), a Három testőr Afrikában című regénynél sikerült ez a fokozás.

Könyv címe: Rejtő Jenő: Elátkozott part
Kiadó: Magvető Kiadó (Albatrosz könyvek)
Megjelenés: 1972
Oldalszám: 234

Tetszési index: 86%

2010. december 10.

Bernard Cornwell: Azincourt

Nem hazudtolta meg írói munkásságát, noha egy még mindig vita tárgyát képező történelmi esemény leírásához nyúlt Bernard Cornwell, az Azincourt című regényével.

515 éve már, hogy Anglia királya, V. Henrik íjászai elsöprő győzelmet arattak a kemény páncélzattal felfegyverkezett francia csapatok ellen 1415-ben, és a szigetország kiterjesztette uralmi területét Franciaországban. Ezzel a százéves háború utolsó szakaszába lépett, a csata pedig mind a mai napig része a brit kollektív tudatnak. Nem csoda, hogy az irodalom és a filmművészet számos darabban dolgozta fel a témát, Shakespeare V. Henrik-jétől kezdve Tolkien A Gyűrűk Urá-ig.
A teljes cikk a Könyvjelző magazin novemberi számában olvasható.

Hogy találtam rá: Felkérés útján. Köszönet az Alexandra Kiadónak.

Miért: Mert felkértek rá, és egy pillanatig nem bántam meg. Azóta olvasom a többi Cornwell regényt is…

„Elég az öldöklésből! Elég!”

Nehezen volna vitatható, hogy Cornwell az időben (száz éves háború) és térben (Azincourt) tett, egyszerre letagadhatatlan és hihetetlen utazásokból, s természetesen a hadszíntereket megjáró Nicholas Hook, és az őt tűzön-vízen át követő zárdából menekült nemesi származású fattyú, Mesalinde alakjával, kalandokkal átszőtt, sajátos, szórakoztató, ugyanakkor művészileg érvényes szerződést teremtett. Mégpedig azért, mert Cornwell nem próbált az elődökkel konkurálni. Ahelyett, hogy a történelmi eseményeket az angol király, V. Henrik vagy legalább egy nemes szemszögéből mutatta volna be, merészen egy „gyalogos”, az erdőkerülő Nicholas Hook kezébe helyezte a főszerepet. Hook viszont nem feltétlenül tipikus, együgyű hős. Igaz átlagfelettinek sem mondható. Egy messze földön híres íjász, aki lop, csal, hazudik, ha épp úgy hozza a szükség. A célja: életben maradni a nemesek uralta világban.

„– Ti is hisztek abban, hogy a király igaz ügyért harcol? – kérdezte Swan.
Egyik íjász sem felelt, de Hook most már felismerte a hangot.
– Nem tudom, a király igaz ügyért harcol-e – felelte nyersen.
– Mert azon a napon, mielőtt átkeltünk a Somme-on – felelte Hook –, a király felkötött valakit tolvajlásért.
– Az a férfi ellopott egy szentségtartót, ezért meg kellett halnia.
– Csakhogy nem ő lopta el azt a dobozt – jelentette ki Hook.
– Nem bizony – tette hozzá Tom Scarlet.
– Életében nem lopott semmit – folytatta Hook nyersen –, a királya mégis felköttette. S egy ártatlan embert felkötni halálos bűn. Miért állna hát isten egy bűnös oldalára? Ezt mondja meg nekem, nagyuram. Mondja meg, miért kegyelne Isten egy olyan királyt, aki felakasztatott egy ártatlan embert?”

Különös szerencsével találta el Cornwell főszereplő karakterét. Hook mindaddig, míg Henrik seregével neki nem vág a csatamezőknek, az egyszerű vidékiek életét éli. Saját határain túl nemigen néz, csak arról tud, ami a körülötte, vele és a faluban történik. Politika? Vallás? Távlati képek? Egy király, aki a francia koronát akarja? Az íjásznak mindezekről fogalma sincs, és úgy kétség sem fér ahhoz, hogy nem is akar változtatni a tudatlanságán. Amikor Hook Henrik király francia trón iránti követelésére gondol, valójában egyszerű következtetésre jut.

„Hook mit sem értett a trónviszályból, leszámítva azt, hogy valaki a király ősei közül olyan házasságot kötött, amely révén Henriknek járt a francia korona, ám akár ő volt Franciaország jogos királya, akár nem, Hookot ez nem érdekelte. Boldogan megelégedett azzal, hogy Cornewaille oroszlánját és csillagját viselheti.”

Bernard Cornwell pedig remekül kihasználja ezt az életszemléletet, azzal hogy úgy képes életre kelteni a főhős szemén keresztül ezt a hajdan volt világot, mint rajta kívül kevesen. A titok pedig abban rejlik, hogy igazi, emberi léptékű, esendő hőst ismerhetünk meg Nicholas Hookban, és általa az ételtől kezdve a ruházaton át, a közlekedés tempóján, a társadalom különféle rétegeinek szokásainak bemutatásáig, a korabeli hadviselés aprólékos ismertetésével bezárólag mindenhova betekintést nyerünk.

„Az íjra fektetett egy lyukasztónyilat, majd felemelte a fegyvert, ahogyan tucatnyi más íjász is tette.”

A sok apró részlet – a véres brutalitást magában hordozó jelenetek – olyan naturális képet nyújt a harcról, ami egyszerre kelt lelkesedést és rémületet az olvasóban. Még ha jól ismerjük is a csata végkimenetelét, Cornwell annyi feszültséggel halmoz el, hogy olvasás közben kétségek merülnek fel bennünk: vajon valóban az angolok fognak győzni?

Eredeti cím: Bernard Cornwell: Azincourt
Magyar cím: Bernard Cornwell: Azincourt
Fordította: Babics Péter
Kiadó: Alexandra Kiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 384


Tetszési index: 78%

2010. december 6.

Vekerdy Tamás: Családom történeteiből (interjú)

Vekerdy Tamás: Komolyan venni a világot, úgy, ahogy a felnőttek teszik, az rémes

Vekerdy Tamás pszichológust elsősorban az oktatással, gyermekneveléssel kapcsolatos rádió- és tévéműsorok gyakori vendégeként ismerheted. Az író, iskolaalapító őszintén és humorosan mesélt önmagáról, családjáról, munkájáról, élete és pályája nehéz és örömteli pillanatairól. A teljes interjú az Nlcafe oldalán olvasható.



Hosszas egyeztetés után találtunk megfelelő időpontot a beszélgetésre, amin cseppet sem csodálkoztam, lévén Vekerdy Tamás tényleg nagyon leterhelt és elfoglalt. Mindemellett olyan ember, aki igyekszik szeretni és élvezni mindazt, amit csinál, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy családról. A hivatalos beszélgetést követően hármasban, a fotósunkkal, Glázer Attilával kiegészülve még hosszan diskuráltunk az élet mindennapos apró-cseprő dolgairól. Igen, Vekerdy Tamással jó beszélgetni, megosztani vele a gondolatokat.

– Az Ön útja nem egyenesen a pszichológia felé mutatott, diplomás jogász.
– Tényleg többféle tervem volt, amikor arról ábrándoztam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Kiskoromban gyermekorvos akartam lenni, mert járt hozzánk egy varázslatos doktor bácsi, aki ha az ágyam szélére ült, a tenyerét a homlokomra tette, és megtapintotta a pulzusomat, bármilyen lázas voltam, tüstént jobban lettem. Aztán apám kérésére és rábeszélésére jelentkeztem a jogi egyetemre, és el is végeztem kedvenc unokabátyám, Vekerdy Laci bácsi tanácsára.
Egyébként azt gondolom, természetesnek tűnt, hogy gyerekekkel foglalkozom majd, mert az egész családunknak valamiképpen affinitása van a gyerekek iránt: akad köztük óvónő, logopédus, pedagógus, még aki jogász lett, az is gyámügyi. Apám sem a barátaival bridzselt, ha ráért, hanem gyerekekkel focizott, játszott velünk. S én bizonyára azért lettem végül gyermekpszichológus, mert magam is infantilis maradtam. Ha úgy tetszik: az infantilizmusom konzerválódott. A gyerekeket ma is mindig az első pillanattól értem – így érzem legalábbis –, a felnőtteket soha, ha velük beszélgetek, gyakran béna, visszahúzódó és unott vagyok, ha gyermekekkel találkozom, felélénkülök.

– Önt otthon is körülveszik a gyerekek. A magánéletben mennyiben pszichológus?
– Semennyire. A feleségem is gyerekpszichológus, a gyerekeink megőrülnének (és mi is), ha otthon is pszichológusok lennénk… Remélem, civilek vagyunk. A sors kedvezésének tekintem, és nem érdememnek – ha érdem, csak a feleségemé –, hogy mind a négy gyerekünk egy házasságból született. (Nekem ez a harmadik házasságom egyébként.) Tizenhat éves koromban levelet írtam magamnak, hogy ha öregebb leszek, akkor se váljak (hülye) felnőtté, mert komolyan venni a világot, úgy, ahogy a felnőttek teszik, az rémes. Remélem, eddig sikerült betartanom e vállalásomat.

– A nagyközönség elsősorban onnan ismeri, hogy hallotta a rádióban nyilatkozni, olvasta a magazinokban megjelent cikkeit. És aki egy kicsit jobban odafigyelt a nevére, azt is tudja: jelentős szerepet játszott a magyarországi Waldorf-óvodák és -iskolák megalapításában, és emellett kitűnő ismerője a keleti filozófiáknak, az ezoterikus hagyományoknak, s nemcsak kedvelője, de művelője is a színházművészetnek.
– Azért szerintem erről már tényleg kevesen tudnak. De nem is ez a fontos. Voltam hobó is, egy időben úgy döntöttem, ellenállok minden kötelező vagy elvárt feladatnak. Majd egész fiatalon statisztáltam a Nemzetiben, később aktívan részt vettem a saját darabom kaposvári színpadra állításában, de házitanítóskodtam is, és riporter, szerkesztő is voltam egy gyerekekről szóló lapnál – a Család és Iskolánál. Aztán elvégeztem a pszichológia szakot is, a diplomamunkám a színészethez kötődött, a színészi hatás eszközeiről írtam, így esett, hogy később pszichológiát tanítottam a színinövendékeknek.

– Mi vezetett az iskolaalapításhoz?
– Gyermekpszichológiai szakrendeléseken dolgoztam, és úgy láttam, hogy a gyerekeket nemcsak – vagy egyáltalán nem – a családjuk betegíti meg, teszi szorongóvá, netán agresszívvé, hanem az iskola is, vagy éppenséggel csak az iskola. Hogy lehetne jobb iskolát csinálni? Ez a kérdés sodort az alternatívok, a reformpedagógiák felé. A gyerekből kiinduló, a gyereknek való iskolát. Persze nincs „ideális” iskola. Minden a tanítókon, tanárokon múlik. (A szerencsésebb országokban nem könnyű erre a pályára bekerülni, csak a legjobbak remélhetik, és persze jóval magasabb a kezdő fizetés…)

– A szabad választás, a lehetőségek és a másság nagyon fontos az Ön számára.
– A világ, hála az égnek, sokszínű, én élvezem ezt a sokszínűséget, és örülnék neki, ha ezt mások is élvezni tudnák. Mert igaz, hogy én a Waldorf-pedagógia elkötelezettje vagyok, de egyáltalán nem bánom, ha az általam mélyen tisztelt és kitűnőnek tartott barátaim, kollégáim más irányokat követnek. Ha tehát mondjuk Maria Montessori, Freinet vagy mások tanítványai, vagy egyéni utakat járnak, mint például Winkler Márta, Lányi Marietta, Horn György és kollégái, akik fantasztikus dolgokat tudnak kihozni a gyerekekből. Örülök, hogy ez így van. S nagy szorongással töltene el – a biztos tévedés szorongásával –, ha mindenki Waldorf-pedagógiát művelne, követne.

– Az egyik kedvenc témája az iskola. Hogyan betegít az iskola?
– Nagyon egyszerűen: nem figyel a gyerekre. Szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a gyerekek testi és pszichikai fejlődését. Nem az egyéni teljesítmények, hanem egy meghatározott tantárgy szerint. Sokat emlegetett példám az olvasás-írás tanítása. Vizsgálatok szerint a hatéves gyerekek alig valamivel több mint 7 százalékának érett meg a kézfeje a háromujjas ceruzafogásra. Ez azt jelenti, hogy több mint 90 százaléknak nem érett meg, vagyis kényelmetlen, idegen számára a ceruza használata. Mi meg a kezükbe tűhegyes ceruzát adtunk, ezzel kell beraknia a kis kampóit arra a hihetetlenül pici helyre. Mégis sok helyen az iskola kiadja a jelszót: „Karácsonyra ír-olvas a gyerek!” Márpedig akkor, ha ezt erőltetjük, görcsös lesz az írásuk, és megnehezíti a biztos íráskészségük kialakulását – az olvasásról már nem is beszélve…

– Sok kisgyerek eleve olvasás-írás tudással kezdi az első osztályt. Ez baj?
– Nem, akkor, ha magától kezdett eltanulni, utánozni a testvéreit. De a siettetés nemcsak pszichésen, fizikailag is megnehezíti a tanulóéveket. Óriási az egyéni és a nemi különbség – a lányok fejlettebbek ilyenkor –, valamint az életkori különbség, mert az első osztályban többféle gyerek ül, hiszen az egyik tavaly június 1-jén volt hatéves, a másik idén május 31-én, ez pedig jól mérhető különbség ebben az életkorban. Ki az az őrült, akinek az jut az eszébe, hogy ezek egyszerre fognak megtanulni írni és olvasni? Karácsonyra… Nem beszélve arról, hogy a kulturális alapkészség csakis elnyújtottan gyakorolható be.
Nemzetközi felmérések szerint a mi gyerekeink az első pár évben jobban olvasnak, írnak, mint a norvég és a svéd gyerekek, de érdekes, hogy a tizenötödik életév körül ugyanezt a korosztályt figyelve már a norvég és svéd gyerekek olvasnak jobban, mint a nemzetközi átlag, a magyarok pedig sokkal rosszabbul. A kisiskolás kíváncsian, tudásszomjjal kezdi meg az iskolás éveit, de a sok megszégyenítés, a „számonkérési düh”, a kényelmetlen helyzetek miatt már annak is örülhetünk, ha csak unottan érettségizik le, és nem utálattal.

– Közhely, hogy agresszívabbak ma a gyerekek, mint pár évtizeddel, századdal ezelőtt?
- Sajnos van benne igazság. A szülőknek nincs elég idejük gyerekükre; nem adjuk meg nekik testi-lelki értelemben az érzelmi biztonságot. Ha valakit nem fogadtak el olyannak, amilyen, hanem a szülei – vagy a tanárai – pontosan tudják, hogy milyennek kellene lennie, és olyanná akarják faragni, akkor ez ellenállást vált ki, és ez az ellenállás agresszióban vagy depresszióban nyilvánul meg. Ha mi, szülők, elhisszük, hogy teljesítményelvű világban élve már a kisgyerekből ki kell sajtolni a topmenedzserség felé vezető teljesítményt, akkor súlyosan tévedünk, rossz úton járunk. Jó topmenedzser is abból lesz, aki lehetett teljes értékű, szabadon játszó, mindennap mesét hallgató, testi-lelki dögönyözésben részesülő, biztonságban élő kisgyerek, vagy éppenséggel lusta, álmodozó kamasz stb.

– Egyszerűbb bekapcsolni a tévét, számítógépes játékokat venni, mint otthagyni a munkát, a barátokat, és közös programokat szervezni.
– Persze hogy egyszerűbb. Nem a tévé vagy a számítógép ellen vagyok. Ha én otthon számítógépen dolgozom, és a kisgyerekem az ölembe ül, és utánozva játszani kezd, nem tiltom ki. Nem mondom azt, hogy ne nyomkodja a billentyűket, ismerkedjen az internettel, persze miután már jól elmentettünk minden fontos dokumentációt, sőt biztos vagyok benne, hogy pár évvel később már jobban fogja kezelni a számítógépet, mint mi. Játsszon, rajzoljon, varázsoljon betűket. Ellenben nem tartom helyesnek a túl nagy vonzalmat és függőséget kiváltó számítógépes játékokkal való barátkozást. Rossz nézni, amikor egy gyerek egész napot eltölt a monitort bámulva, a joystickot rángatva, miközben chipsen és kólán él. A gyerekeknek rengeteg mozgásra van igényük és szükségük, ez segíti őket önmaguk megismerésében, saját testüknek, gondolataiknak a kibontakoztatásában.

– Úgy tudom, ön is a Harry Potter-sorozat mellett van. Sokan ellenzik.
– Igen, ez a történet visszahozta a gyerekek olvasási, történetmesélési kedvét. Nem lesz olvasó az, aki az olvasást nem élvezi. Pusztán azért, hogy művelt legyen, nem lesz valaki olvasó. A világon több millió gyerek lett olvasó a Harry Potter vagy korábban Tolkien nyomán – mert lenyűgözte őket. Ugyanez a helyzet P. Howarddal Magyarországon, akinek a köteteit százezres példányszámban adták el hosszú időn keresztül, mert az emberek élvezték. Olyan mitológiaszükségletet, meseszükségletet elégítenek ki ezek a művek, zseniálisan, hogy képesek beszippantani olyanokat is, akik különben nem olvasnának.

2010. december 3.

Benina: Bíborhajú – 1. A Boszorka fénye

A Könyvmolyképző kiadó, élén Katona Ildikóval merészet gondolt és meg is valósította. Csak az internet világában ismert, három tehetséges fiatal írót karolt fel, és támogat azóta a siker útján. Azon az úton, ami nincs előre kikövezve senkinek, ennek a három lánynak (Szurovecz Kitti, Hujder Adrienn és Benina) is magának kellett kitapasztalnia és megtanulnia: a tehetséggel jól kell bánni, és érdemes megosztani az olvasókkal azt.
Mi jár érte? A kiadó jelszava szerint: szeretet.
Benina, Bíborhajú című regénye márpedig tele van szeretettel, noha időnként fájdalmasan kínzó varázsszavak vagy érzelmekkel szembesítő gondolatok mögé bújik meg…

Hogy találtam rá: Titok.
Miért: Mert ilyen is kell.

„– Azt hinné az ember, hogy kegyetlenség vagy vérengzés húzódik meg az ősi gyűlölet hátterében – szólalt meg David csendesen –, holott csupán rivalizálásról van szó. Egy olyan csatában, ahol az emberiségnek nem túl sok esélye van. A boszorkányok tudása túlságosan hatalmas és ijesztő ahhoz, hogy egy olyan faj, mint az ember, megtűrje, elviselje maga mellett. Ez teljesen irreális lenne.”

Ezt a posztot már több mint fél éve megírtam. Akkor még Benina, A Boszorka fénye című könyvét szerkesztettem, javítottam… kívülről fújtam. Azóta a trilógia főcíme Bíborhajú lett, de kapcsolatom a történettel mit sem változott az eltelt hónapok alatt. Csak mélyült és szorosabb lett.
Most, hogy a kezemben is foghatom, és a fotelben ülve kényelmesen lapozva olvashatom (keresve a benne maradt hibákat, pszt!), érzem azt, amit a szerkesztéssel és az írónővel való hosszú és izgalmas pillanatokkal töltött hónapok alatt végig tudtam, és hittem: igen, Benina igazi könyvet írt.
A szereplők már jó ideje önálló karakterekké váltak számomra, a mese pedig továbbra is elhiteti velem: a szabad egyéniség, a másság sokkal több mindent hordoz magában, mintsem azt szeretnék sokan hinni. A főgonosz pedig… A főgonosz sokrétűsége és a benne rejlő erő a szívem csücske. Wentworth.

„– Hová rejtetted a Bíborhajút? – hallottam újra a Zsoldost. Szavaiból rájöttem, hogy valamikor megláthatott úgy, ahogy senki más. A kérdés a mentoromat is meglephette, mert néhány másodpercre néma csöndbe burkolózott. A Zsoldos visszataszítóan felnevetett. – Óvatlanok voltatok! A haja árulta el, ahogy a többit is! Nem kellett volna engedned, hogy meglássam, de hála neked, most már bárhol megtalálom.
– Esik – mutatott rá a természet játékára Gideon. Nem értettem, miért olyan fontos ez éppen ebben a percben.
Úgy tűnt, a Zsoldos tudta, hogy mentorom mire utalt, mert bosszúsan felciccent.
– Majd eláll. Csupán időhúzás… – kisebb hatásszünetet tartott. – Akárcsak te magad. Áruld el, hol van, akkor talán megkíméllek a fájdalomtól!”

Bevallom boldogan beletörődtem már hosszú évekkel ezelőtt, hogy a szépirodalom és a kult iránti múlhatatlan rajongásom ellenére nem fogok soha olyan nagyra nőni és felnőtté válni, hogy ne lehetne megbűvölni véráztatta sikolyokkal átitatott krimikkel, kacagtató profi ponyvákkal, ugrabugráló mesékkel vagy boszorkányokkal, démonokkal, kiválasztott tulajdonságokkal bíró földi halandó hősökkel… egy izgalmas sztorival.

A legtöbb modern mesét mégis óvatosan és nagyon kritikusan veszem kezembe; unalmasnak, érdektelennek találom őket, mert olcsó és lélektelen koppintások híres és sikeres elődöktől, vagy éppen verejtékszagú kínlódások egy régi mese új befejezésére. Ritka a pont jól eltalált történet. Pedig nagy szükség van rá. Mert a jó mesék, a jó történetek megmentenek, elrepítenek, átadnak valami ősi, fontos dolgot, egy kis misztikumot, varázslatot, hiedelmekkel és babonákkal teletűzdelt mondavilágot.

Divatja van a fantasynak. Hiába, a meséket nem lehet megunni, nem csoda, hogy az ifjúsági irodalom kitárta kapuit és nem is olyan ifjúsági ma már. A legendás Gyűrűk ura és a nagy sikerű Harry Potter, a letehetetlen Igazság kardja, vagy a tinik által rajongott, de a józan kritikusok szerint gyenge Twilight sztorik feladták a labdát, amelyet most mindenki igyekszik leütni. Valljuk be, több-kevesebb sikerrel.

Hiszem, hogy az az igazán jó író, aki nem a divatnak, a kiadó elvárásainak ír, hanem mert a történet benne él, és kikívánkozik belőle, aki mer hozzányúlni a karaktereihez, aki olyan színes egyéniségekkel tölti meg a történetét, hogy a negatívból pozitívot tud varázsolni, és viszont.

Benina szakított a Twilight-tal, noha írói pályafutását Stephenie Meyer sagájának átgondolásával és átírásával kezdte. Persze ettől még illik a Könyvmolyképző Kiadó repertoárjába, hiszen a Bíborhajú című trilógia első kötete, A Boszorka fénye már a prológusban megmutatja: a könyv nem nélkülözi a megszokott fantasy hősöket, a romantikus történetekre jellemző kliséket, az egyszerűségre törekvő sablonokat, ugyanakkor a cselekmény fordulatos, élvezetesen izgalmas, reménykeltőn meglepő, olykor igencsak emberi, és tagadhatatlanul átjárja a szerzőre jellemző fanyar humor és az érzelmekkel telített elmélkedés.

A boszorkányok nagyobb erővel bírnak és okosabbak, mint eddig bármikor, a démonok nemcsak gonoszak tudnak lenni, hanem védelmező hősök is, szemkápráztató varázslattal életre kelnek az elemi erők; égiháború vagy napsütéses béke lesz, a jók és a rosszak viszálya szinte a sötét középkort eleveníti meg, oly mély hagyományok elevenednek meg; helye van a varázslatokkal teli harcművészetnek (?) és a különböző faj és fajta érzelmi (szerelmi) vonzódásainak, de semmiből sincs túl sok és semmi sem erőltetett.
A fantasy nem gyerekmese, bár úgy tűnik, a gyerekek és a tinédzserek nagyobb örömmel mélyednek el az idegen világ nyújtotta történetekben, mint a felnőttek. A Bíborhajú a varázslat, a dráma és a jellemfejlődés világát mutatja be akció- és szerelmi jelenetekkel tarkítva, olajozottan peregnek az események. Nem egy érzelmes tini meseparódiát olvashatok, hanem igazi mesét. Mesét, aminek Benina hangulatot varázsolt.
Beszippant a fantáziavilág, és észrevétlenül szalad el az idő, amit az olvasással töltök. Még olvasnám, még élnék a történetben, beszélgetnék a szereplőkkel. És bár sok fejezet van még olvasatlan sokak számára, én már előre sajnálom, hogy majd rendeződnek a kusza szálak, és előbb-utóbb közeledik majd a Vége cím, mert azért mégiscsak meséről van szó, és kiszámítható, ki nyeri a jó és gonosz csatáját, és kié lesz a főnősnő keze és fele királysága. Majd végigsimítva a tűzvirágos jelképes borítón, hogy az idézet Charlotte Brontë, Jane Eyre-jéből az egész történetre igaz és érvényes.

„Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.”

Gyerekként nagyon utáltam volna, ha például a Grimm testvérek Hófehérkéjének a történetét először zanzásítva mesélik el nekem, majd utána jön az igazi mese. Csak annyit kérdeztek, hogy van egy történet egy lányról, egy mostoháról és hét törpéről, érdekel-e. Érdekelt.
Éppen ezért én is csak annyit mondok, hogy van egy különleges történet a jó és a gonosz egyensúlyáról, egy magát is alig ismerő fiatal boszorkányról, egy meglepetésekkel teli démoni férfiről, a jelen mindennapjai és a fantázia szülte világ misztikus összemosódásáról és a lehengerlőn gonosz Zsoldosról. Érdekel?

Cím: Benina: Bíborhajú 1. A Boszorka fénye
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 488

Tetszési index: elfogultság.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...