Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2011. március 30.

A ponyva királyai sorozat - még, még, még

Muszáj írnom erről a sajtóanyagról, noha szimpla reklámnak is tűnhet(ne), ha épp nem lennék Rejtő Jenő és Agatha Christie rajongó. Három kiadó összefogott, ami ritka, valljuk be. Az Európa Kiadónak, az Alexandra kiadónak és a Népszabadságnak köszönhetően minden héten, szerdán felváltva juthatunk tényleg potom összegért Rejtő Jenő és Agatha Christie műveihez A ponyva királyai sorozatban.  

A tavaszi hadjárat során következnek

Rejtő Jenő: Az ellopott futár
2011.03.30. szerda

Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában        
2011.04.06. szerda

Rejtő Jenő: Tigrisvér
2011.04.13. szerda

Agatha Christie: Nyaraló gyilkosok
2011.04.20

Rejtő Jenő: A szőke ciklon
2011.04.27. szerda


Rejtő Jenő: Az ellopott futár

"- Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá, uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli, anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia...
A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:
- Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.
A tanár szigorúan összevonta szemöldökét, és a meghökkent kórházi szolgára nézett.
- Marcel! Hogy kerül ide egy jól nevelt női hulla a középkorúnak jelzett, negyvenöt év körüli egyén helyére? Uraim! - És az orvosokhoz fordult, választ sem várva: - Iménti kijelentésemet visszavonom: a kórházban még sincs rend. (...)"


Rejtő Jenő: Tigrisvér

Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így. Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át.
- Robin - suttogta a leány -, beszéljen őszintén... nem tudom... nem akarom hinni...
Hogy szerette volna átkarolni a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot őrizte... És nem tette... nem tehette...
- Robin - mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a férfi vállára tette.
- Mit akar?... - kérdezte rekedten, türelmetlenül - nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok!
Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden ősöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne... Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tőlem, Molly... Elátkozott, ha hozzám ér...
Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll...
A Tigris vigyorgott rájuk. Az ős!

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

Radzovill herceg élete megmentéséért hatalmas gyémánttal ajándékozza meg Jim Hogan betörőt. Az ajándék percekkel azelőtt érkezik a címzetthez, mielőtt emberölési kísérlet vádjával letartóztatják. A betörő egy félig kész Buddha-szoborba rejti az ékszert, aztán elvonul letölteni életfogytiglani büntetését. A fegyházban csupán egykori iskolatársának lánya, Miss Evelyn Weston látogatja, így mikor Jim Hogan halálát érzi közeledni, a lányra hagyományozza a gyémántot. A végrendelet nem marad titok, és többen indulnak a szobor keresésére. Evelyn nemcsak jogos öröksége után nyomoz, de újabb titok nyomára jutva, egy ember becsületét is meg kell mentenie. Izgalmas kalandjaiba kénytelen magával hurcolni egy mit sem sejtő és örökké borotválatlan lordot, pedig tudvalevő, hogy egy gentleman élete nem átjáróház. Menet közben az is kiderül, hogy a zsilett és az ismétlőpisztoly között alig van különbség, és ez nagyon elszomorító, valamint, hogy aki utoljára nevet, az a neszesszer.

2011. március 27.

Mese, mese meskete…

Mese, mese meskete, Minden hétre egy mese Benedek Elek örök becsű gyűjteménye szerint. Majdnem szerintem is, mert ha nem is minden hétre, de hullámokban sűrűn. Időnként pedig még sűrűbben.
Egy-egy mesében maga az élet, a tudás, az önirónia elevensége, az emberiség történelme megbújik, legyen az bármilyen nyelvezetű és célközönségnek szánt.

Pom Pom

Pom Pom különös kedvenc. És nem csak az egyujjas kifordított bundakesztyű és a papucs orrán pamutbojt miatt. Ott van ugye Picur, a szöszi kisiskolás, akivel mindenki (légyen az gyermek vagy felnőtt) könnyedén tud azonosulni, és ott vannak a furcsa fantázia szülte lények, mint a csokoládérajongó Gombóc Artúr, Madárevő Golyókapkodó, Órarugó Gerincű Felpattanó, Mindentvágó Olló, Festéktüsszentő Hapci Benő, akik (nem amik! – a szerk.) ezernyi érzelmet, tanítást, humoros párbeszédet és szituációt hoznak magukkal.
Csukás István meséi Sajdik Ferenc rajzaival közösen egyek a nyolcvanas évektől, amióta Pom Pom meséinek részei jelennek meg. De hogy ki is az a Pom Pom? Igazából nem tudni, mert egy, de lehet éppen sokféle is: paróka, szobafestő pemzli, egyujjas kifordított bundakesztyű vagy papucs orrán pamutbojt. Ha ez még nem lenne elég, még nagy mesemondó is! Mert Pom Pom türelmes, ül az ágon, egy szép hosszú ágon, és minden nap várja Picurt. Sapkaként a fejére ül, és amíg mennek az iskolába, mesél. Csodás történetei vannak Gombóc Artúrról, a falánk madárról, és a többi nem kevésbé izgalmas figuráról. Legtöbbször Picur, feje búbján utazva mesél.
Mesél, mert mesélni mindig mindenről lehet valamit. Mindig minden életre kelhet, megszólalhat, véleményt alkothat, nemcsak Pom Pom és Gombóc Artúr, hanem máskor hétköznapinak látszó tárgyak is megelevenednek, s izgalmas, rejtélyes események okozói lesznek - a fantázia semminek nem szab határokat.
Például, amikor Picur elesik a tintásüveggel, akkor Pom Pom a bátor tintanyúlról mesél, vagy amikor kirándulni mennek, és leereszt a bicikligumi, akkor az Óriástüdejű Levegőfújó kerül előtérbe. De van, amikor Picur nem iskolába megy, hanem otthon van, és ott mesél Pom Pom. a Mikulást várják, akkor arról mesél Pom Pom, amikor Gombóc Artúr volt a Télapó, vagy amikor Picur vendégségbe megy, akkor Pom Pom meséje az önműködő vasalóról szól.

„Órarugógerincű Felpattanó

Pom Pom bóbiskolt az ágon, egy szép hosszú ágon, de a fél szemét azért nyitva tartotta, és az útra pislogott, hogy mikor jön már Picur, csak nehogy szem elől tévessze!

Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan. Most milyen? Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, egy pislogó szőrsapkához.
Hát ahogy pislogott meg bóbiskolt, a nyitva tartott fél szemével végre meglátta Picurt.
Rögtön kinyitotta a másik szemét is, jó nagyra nyitotta mind a kettőt, mert Picur elrohant a fa alatt, olyan gyorsan, mint a szélvész.
Pom Pom izgatottan kiabált:
– Hová rohansz? Miért rohansz? Az iskola megvár! Állj meg! Várj meg te is engem!
Picur lelassított, és hadarva magyarázott:
– Hát nem látod, hogy már fél kilenc?! Jaj, már nem is fél kilenc, hanem egész kilenc! Elkésem az iskolából! Hát nem látod?
Pom Pom kihajolt, és megnézte az utcai órát.
– Várj, várj! Rossz órát nézel! Vagy rosszul nézed! Ezen az órán még csak fél nyolc!
Picur visszajött. Megállt a fa alatt, és abba az irányba nézett, amerre Pom Pom mutogatott. Az óra valóban fél nyolcat mutatott.
– Nem értem – morfondírozott Picur. – A másik órán kilenc volt. Nem értem!
Pom Pom töprengett, rázta a fejét, tekergette a nyakát, vagyis gondolkozott, majd vidáman a homlokára csapott.
– Megvan! Ez nem lehet más, mint Órarugógerincű Felpattanó!
– Órarugógerincű micsoda? – csodálkozott Picur.
– Elkísérhetlek? Majd útközben szép lassan elmesélem. Van idő! Rengeteg időnk van!”







Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim

Scott Pilgrim nem egy könnyű eset. Huszonhárom éves és munkanélküli, ami azért hátrány, még egy képregényfigura életében is. Napjait egy egyszobás albérletben tölti, amit totál meleg barátjával oszt meg, videojáték hátán videojáték a szobában, együtt jár egy tizenhét éves kiscsajjal, aki ugyancsak nem könnyű eset, és hogy ne legyen unalmas, egy hallgathatatlan zenét játszó bandában basszusgitározik, borzalmasan. Szóval Scott Pilgrim olyan figura, aki normál viszonylatban senki példaképe nem lehet, lúzer, mégis… imádnivaló.

Ennyi a kerettörténet, a kanadai képregényrajzoló, Bryan Lee O'Malley hat kötetben álmodta meg a sorozatot, lévén az akadályok, melyek Sclott előtt állnak, több részre tehetők, és várós mindegyik rész. Mert minden bénasága, buggyantsága és cikisége mellett Scott Pilgrimnek helye lett, méghozzá kitüntetett helye a kortárs kult mese- (képregény)irodalomban. Ez a se nem felnőtt, se nem gyerek fiatalember, aki önálló életét igyekszik élni, miközben a felelősségtudat csírája sem alakult még ki benne a kor hason korú fiataljainak a tükre.

Szembesít önmagunkkal, saját mindennapjainkkal, zűrös kis életciklusainkkal, haverok, buli, hanta… szemét, másnaposság, gördeszka, hajfestés, exek, szerelem a nagy Ő(?) személyében, bátorság. Nem nagy sztori, és mégis, kiderül, hogy tekintünk a valós és a virtuális életre, hogy a játékkonzul is jó valamire, hogy a kúl csaj, is lehet szerelem, és hogy nem ejtették fejére az ifjúságot; olyan dialógusok, adok-kapok szájtépések teszik viccessé a történetet, hogy az olvasó azt veszi észre, hogy vigyorog és viszi mindenhova magával a könyvet. A sztori humoros, ritmusos, lendületes, magabiztosan visz előre – ki tudja hová.


2011. március 24.

Geréb Ágnes néhány gondolata

Soha nem múló tisztelettel tekintem, hogy Geréb Ágnes beengedett az otthonába és megismertetett a saját világával. Ha interjút késztesz valakivel, és jól végzed a dolgod, óhatatlanul is feltárhatod az illető lelkét, mert megnyílik előtted, mert a közlési vágy, a beszélgetés igénye átlendül az idegenség határán. Ezzel a bizalommal soha nem szabad visszaélni, csak elismerni és tisztelni.
Dr. Geréb Ágnes néhány gondolata, melyeket megosztott velem az interjú alatt, és később az NLCafe olvasóival. Köszönöm, Ági.

"Egyáltalán nem vezetek szülést, hanem kísérem azt. Ez nem a szavakkal való játék, hanem lényeg: hagyjuk, hogy a szülés történjen, kísérjük, hogy amennyiben valami komplikáció föllépne, azt észrevegyük. Az a föladatunk, hogy szakmai jelenlétünkkel könnyítsünk a nőnek abban, hogy csak azzal kelljen foglalkoznia, amit tesz: szül. Nem kell azzal törődnie, hogy vajon a normális kerékvágásban zajlanak-e a dolgok."

"Bemegyek doulaként is egy szülésre."

"A köldökzsinór ellátásához használunk néha cipőfűzőt is, de általában inkább fölvető szálat, mert az nem olyan vastag, természetes anyagból készül, nem szakad."

"Igen, meg szoktam látogatni azokat, akik a Születésházban hozták világra gyermeküket, ha úgy érzem, hogy arra szükség van. És van, hogy nem látogatom meg. Nincs kialakult rutin. Ahogy érezzük - ők és én."

"1977-ben én kezdtem apákat beengedni a szülőszobára. Csak akkor még büntetendő, titkos és tilos volt - mint ahogyan most az otthonszülést kezelik - megbüntettek érte, amikor kiderült. Fél évre kitiltottak a szülőszobáról. Aztán rövidesen bevezették, mint első találmányt Budapesten, a MÁV Kórházban...)."

"Minden az édesanya igényei szerint zajlik. Szokott lenni szülés utáni beszélgetés annak, aki igényli."

"Bizony, sokszor fordul az elő, hogy akinek problémás szülése van, az az őt kísérő bábát, doulát okolja a problémás szülésért, és van, hogy csak évekkel később jön rá a valódi okra. Ez a rámzúduló, igazságtalan harag sokáig, ameddig rá nem jöttem a valódi okra, nagyon fájt. Már tudom kezelni - nem esik jól, de kezelhető. Ha én lennék a problémás szülések oka, bizonyára nagyon kikészülnék."

"Engem elég kevesen ismernek. Úgy vélem, nem engem támadnak. Az otthonszülést se igazán, hiszen nem az az évi 250 otthonszülés az, ami ekkora problémát jelent. Hanem az, amit ez magával hoz. Ha elismerjük az otthonszülés (illetve: a gondoskodás bábai modellje) létjogosultságát, azzal sok mindent elismerünk: pl., hogy a "terhesgondozás" helyett a várandós bába általi személyes követése eredményesebb, orvos csak akkor kell hozzá, ha a kompetens, szakképzett független bába úgy ítéli meg. Aztán meg azt, hogy a szülői pár két fölnőtt, felelősségteljes ember általában, hiszen gyermeket vállal - gyermeket fog nevelni, tehát elképzelhető, hogy már a várandóssága, szülése kapcsán is hozhat felelősségteljes döntéseket. Valamint azt, hogy a normális szülés kíséréséhez nem szükséges orvos kórházon belül sem, csak, ha a bába komplikációt vesz észre - és azt is, hogy a bábák által kísért szüléseknél kevesebb a komplikáció a komplikációmentesnek induló szüléseknél, mint az orvos által vezetetteknél (lásd: Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában. Katarzis vagy krízis? - és még sok-sok helyen, szakirodalomban). Ez már nem évi 250 nőt érint... És a kérdésre, hogy hogyan bírom - meg vagyok győződve róla, hogy jó úton járok. És senkire nem erőltetem. Mindenkinek meghagyom a szabad választását. Ha azt választja, hogy engem pocskondiáz, az is az ő dolga."

"Nem is gondolom, hogy mindenkinek egyet kellene érteni velem, de még az otthonszüléssel sem (az nem én vagyok). A véleményünk különböző. Szerintem nem felelőtlenség annak otthon szülni, aki kellőképpen tájékozódik és a kisbaba, valamint saját maga számára ezt tartja a legbiztonságosabbnak. Nemzetközi kutatások egyértelműen igazolják (mindenki meggyőződhet róla, ha veszi a fáradságot), hogy az otthonszülés komplikációmentesnek induló vajúdáskor - így írják - legalábbis nem kevésbé biztonságos, mint az intézeti szülés. A gondoskodás bábai modellje, amit én is követek, arra készült föl, hogy végigkísérje a várandósságot, aztán a szülést a várandósnak megfelelő, általa választott helyen, majd a gyermekágyi szakban is kövesse őt. Ehhez minden tárgyi, személyi föltétel megvan, szaktudás is. Arra készülünk elsősorban, hogy a komplikációmentesnek ígérkező szüléseket otthon vagy születésházban kísérjük, és amennyiben mégis komplikáció lép föl, akkor helyben megkezdjük a szükséges beavatkozásokat és közben a szállítást intézzük. Etikus? Nem látom, hol csúszna bele valami, ami nem etikus. Az otthonra tervezett, otthon megindult szülések 10%-a világszerte kórházban fejeződik be, ez nálunk is kb. ilyen arányban történik így. Bizony, ez így van, kórházon belül is, sajnos. Ameddig szülés - élet - volt, lesz, ez így volt és lesz. 17 évet dolgoztam a szegedi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán - azért ha akármilyen ügyetlen, buta lennék is, ez alatt az idő alatt megtanulhattam szülést befejezni akár császármetszéssel, akár bármi mással - tudok is, úgy, mint más szülész-nőgyógyász. Csak nem ezt választottam."

"Senkinek nem ajánlom az otthonszülést - illetve, amikor én szültem, akkor magamnak ajánlottam. Azt ajánlom inkább mindenkinek, hogy tájékozódjon alaposan és válasszon. Természetesen ehhez igyekszem minden információt és informáciforrást megadni. Vannak olyan helyzetek bőven, amikor egészségügyi okból valaki nem a várhatóan kockázatmentes csoportba esik. Erről sokat beszélünk az információs hetünk első napján (szakmai nap, havi egy alkalom, reggeltől estig). Mindenki sok információt kap, ennek alapján saját maga be tudja saját magát sorolni ebből a szempontból. Ha nem sikerül neki, akkor tovább kérdez, tájékozódik. Közben az én véleményemet is megismerheti, ami időnként az, hogy jobb lenne kórházba menni."

Napvilág Születésház
Inkább hasonlít egy nagy otthonra, mint egy kis kórházra. Lényege nem a kórházitól eltérő külső körülményben rejlik, hanem működési elvükben: a gondoskodás bábai modelljében (amely a MANA – Midwives Alliance of North America és más bábaközösségek, köztük a Magyarországi Független Bábák Szövetsége és az Országos Bábaszövetség szerint is azon alapul, hogy a várandósság és a szülés normális élettani folyamatok. A gondoskodás bábai modellje a következőket foglalja magában: A várandós folyamatos fizikai, lelki és szociális gondozása; Személyközpontú fölkészítés, konzultáció és gondozás biztosítása a várandós számára, fizikai és lelki támogatás a vajúdás és a szülés alatt, szülés utáni gondoskodás; A technikai beavatkozások minimalizálása; A komplikációk fölismerése és szükség esetén konzultáció vagy kórházi kezelés kezdeményezése).
A Napvilág Születésház magánerőből jött létre azok segítségével, akik otthon szültek. Az otthonszülést választóknak egyhetes, nullától ötvenezer forintos találkozókon kell részt venniük. Hasonlóan a kórházban szülőkhöz, akiktől előfordul, hogy egy fillért sem fogadnak el orvosaik, de van, hogy százezreket várnak. Gerébék a szülésekért nem kérnek pénzt. De aki tudja és akarja, támogathatja alapítványukat, az Alternatal Alapítványt. Az Alapítvány támogatásával, valamint az egyhetes találkozón befizetett részvételi díjakból önköltségesen tartják fenn magukat.
A szülésre készülő találkozásokon szülész-nőgyógyász és pszichiáter szakorvosok, független bábák, pszichológusok, független szülésfölkészítők, mozgáskultúra-oktatók, asszonytársi segítők és szoptatási tanácsadók segítik a családokat.

2011. március 22.

Badár Sándor - Horváth János: Jappán

Badár Sándor nem vallja magát színésznek, bár egyre gyakrabban nevezik annak. Gyereklovagoltatással foglalkozik, játszik filmekben, fellép a Godot Dumaszínházban, könyvet ad ki és egy sikeres reklámkampány arca. Élvezi az életét.
A teljes cikk az NLC-n olvasható.

Találkozásunk előtt megnéztem az interneten, mit írnak róla. Sok interjút nem találtam, ellenben szinte mindegyik cikk azzal kezdődött, hogy Badár Sándor „utánozhatatlan jelenség”, „őstehetség”. És valóban. A Godot Dumaszínházban találkoztunk, ahol éjfél körül még volt ahhoz kedve és energiája, hogy előadása után hosszan beszélgessen velem.

- Kecskemétről jöttél egy fellépésről Budapestre, de előtte utószinkronon voltál, és holnap utazol Rómába forgatni. Valamikor haza is mész?

- Igen, még ha csak pár órára is, de innen meg sem állok hazáig, ami Horányban van.

- Ezt igazán büszkén mondtad. Télen, nyáron ott laksz a családoddal?

- Igen, télen sem áll meg az élet, a lovakkal foglalkozni kell. Ùgy érzem, nem lettem szerencsére sem magambazárkózó, sem dilis, ezért meg tudok felelni a feladatoknak, és még élvezem is. A szénalapátolás mellett dolgozom filmekben és más művészetekkel kapcsolatos dolgokat is tudok vállalni. Ezeken kívül a Duma Színházban is fellépek, ami komoly észmunkát igényel.

- Ès a Horváth Jánossal közösen írt könyvet is népszerűsíted.

- Mert élvezem. A könyv már a második kiadását éli meg.

- Az elsőt talán elkapkodták?

- Az első kiadást már nem lehet kapni. A történet azonban ma is aktuális. Horváth Jancsi barátommal 1987-ben vágtunk neki az útnak, hogy felfedezzük Japánt. Ma hihetetlennek tűnik, és fantasztikusnak, de tény, hogy a kommunista rendszerek bukása előtt, nyelvtudás nélkül sikerült Szentes idilli békéjéből, egy kis „hazaival”, meg a paraszti eszünkkel nekivágni az ismeretlennek, és Nagy Szovjetunión keresztül eljutottunk Jap(p)ánba. Két p-vel. Az élményeket is együtt idéztük föl és jegyeztük le. Jancsival okultunk az első kiadás hibáiból és az átdolgozott, második kiadásban a Jaffa Kiadó segítségével igyekeztünk az egészet élvezhetőbbé és szórakoztatóbbá gyúrni. Másfél évet dolgoztunk rajta, hogy egy szép, új köntösben tudjuk kiadni ezt a régi történetet. A könyvfesztiválon mutattuk be az új kiadást, és Jancsival egy kis dumaszínházzal is készültünk ez alkalomból.

- A Szentesi Gimnáziumban végeztél. Visszajársz még?

- Jászberényben születtem, de mindenkim szentesi. Ott végeztem a gimnáziumot, ez egy fontos állomás. Úgy szoktam mondani, hogy a tudatra ébredésem ott történt és az élet alapvető dolgait is ott szívtam magamba. Ez nagyrészt az iskolának köszönhető. Bácskai Miska bácsi maga köré gyűjtött egy szabadelvű csapatot. Iskolába jártunk, de mi ezt nem így éreztük. A drámai tagozat külön osztály volt, és szinte ugyanazt a képzést kaptuk, mint a Színművészetin. Logopédus irányításával beszédtechnika órák voltak, kreatív képzés, színházelmélet, drámaismeret. Túrbosított magyar órákkal. Komoly képzés volt. Várkonyi Zoltán találta ki, hogy ne csak egy helyen, Budapesten legyen képzés a főiskolán. Sok ismert arc került ki onnan.

- De nem mentél a Színművészetire.

- Áh! Tanár szakra akartam menni, mondták, hogy jó is, mert nagyon kevés tanár van. Hát, 400-an jelentkeztek az évben 20 helyre… Abszolút esélytelen voltam, úgyhogy elmentem a vasúthoz dolgozni. Az is lázadás volt, mert azt mondtam, ha elmegyek vasutasnak, akkor bebizonyítom, hogy így is lehet élni, kétkezi munkával, becsületesen, normálisan. Nem kell mindenkinek művészkedni. Ma már úgy látom, hogy nem is volt ez olyan rossz választás. Olyan légkör volt, amely szabadsággal járt, és az nekem nagyon tetszett. Először bakter voltam, de az érettségi följogosított arra, hogy tovább tanuljak, ezért beiskoláztak. Szakképesítést szereztem és forgalomirányító lettem. Nagyokat röhögtünk, jókat szórakoztunk. A vasutasok sajátos nyelvezetét már többször kifiguráztam. Rengeteget viccelődtünk! Adják-veszik egymástól a telefont, hogy elmondhassanak a másik állomásnak egy viccet. A közlekedő vonat megáll azért, hogy a mozdonyvezető elmondjon a bakteroknak három viccet. Az ablakokból meg fejek kandikálnak ki, hogy „mi történt, kit ütöttünk el?” 12 évig dolgoztam A Vasútnál.

- A lovakkal és a kutyákkal már forgalomirányítás közben foglalkoztál?

- Igen. Az unokatestvérem apja bolondított be és nála tartottuk a lovakat. Már a gimnáziumi képzésnek alapfeltétele volt a lovaglás. Kutyánk úgy lett, hogy a haverommal ültünk az asztalnál és beszélgettünk, hogy milyen fajtával kutyázzunk. Mondja Horváth Jancsi, hogy „Komám, olyan kutyát vegyünk, ami nincs másnak, mert annak akkor lesz értéke!”. Fölütöttük a lexikont, lapozgattuk… szánhúzó kutya! És akkor el kell menni Alaszkába érte? Körbeérdeklődtünk és kiderült, hogy Csehországban is vannak. Találkoztunk egy prágai vasutassal, akinek volt pár ilyen kutyája és versenyzett is velük. Öt sör után, már folyékonyan beszéltem csehül. Egyszer Zbornik szólt, hogy elvált a feleségétől, aki meg akarja kaparintani a kutyákat, úgyhogy jó lenne, ha megvenném mindet. Hét kutyát menekítettem haza, de hát ennek egyenes ági következménye lett, hogy 36-an lettek. Ekkor már nem tudtam kibújni az alól, hogy ne foglalkozzak velük. De ma már csak lovaink vannak.

- Valamikor karatéztál is. Sportolsz még?

- Nem, mire hazaérek, örülök, ha az ágyam megtalálom, de napi teendőim sportoltatnak. Kaszálok a mezőn, szénát pakolok, jó levegőn vagyok. A parasztmunka is egyfajta sport.

- Öröm, hogy sokat látni téged mostanában a tévében. Hogy állsz a reklámszerepekkel? Szereted őket?

- Fenntartásaim vannak a reklámokkal kapcsolatban, alapvetően nem szívesen vállalok ilyen munkát. Ennek az az oka, hogy nem akarom a reklámokkal azonosítani a saját színészi munkámat. Ugyanakkor jó kihívás, hiszen rövid idő alatt nagyon sok információt kell közvetíteni. Nekem nem kell mindenáron reklámszerep, nem célom, hogy népszerűsítsem magam, és az sem mindegy, hogy mivel bíznak meg és mit várnak el tőlem. Az első etapban még egyedül szerepeltem, és elmondhatom: én még reklámban ekkora szabadságot nem kaptam! A koncepció ugyanis az ismert Badár-figurára, vagyis rám épült, és nem volt kötött szöveg, amihez tartanom kellett magamat. Utána kitalálták, hogy Bandival (Szőke András – a szerk.) együtt játsszunk a kisfilmekben – a „Badár-Szőke” megszokott stílusban.

- Ezek után nem érzed úgy, hogy mostanában a csapból is te folysz?

- Igazából nem. Csak olyan feladatot vállalok el, amit élvezek, ami nem szúrja a szemét a nézőknek. Ez a szélesebb körű nagy érdeklődés inkább csak most a reklámfilmek sikere után alakult ki. Az, amit én csinálok, nem mindenkinek tetszik. De ez így természetes.

- A Dumaszínház állandó fellépőjeként híres vagy arról, hogy nem tanulsz be szöveget.

- Ez tényleg nagyon nehéz munka. Ott állsz a mikrofon előtt vicceseket mondasz, amin a közönség általában nevet. A stand-up ezért az egyik legnehezebb műfaj, egyedül a színpadon, díszletek, speciális effektek és jelmezek nélkül csak a szövegre, a gesztusokra és az egyéniségedre hagyatkozva kell elvarázsolni a nézőket, elég hosszú időn keresztül, és egy nap akár többször is. Mindig a közönség adja az irányt. Nem, nincs előre megírt szövegem, de vannak olyan poénok, amelyek mindig jól csattannak.

- És most készülsz életed eddigi leghosszabb fellépésére is.

- Igen, az idei Szegedi Ifjúsági Napokon a fesztivál közönsége előtt hét órán keresztül fogok majd “dumálni”. Bízom abban, hogy a közönség segítőkész, interaktív résztvevője lesz az estnek. Akkor nekem is könnyebb dolgom lesz, mert nem köti le külön energiám a hallgatóság beindítása, ráhangolása a nevetésre.

- Mit szeretsz leginkább csinálni, melyik szerepedben érzed a legjobban magadat: filmekben játszani, lovakat tartani, írni, vagy a stand up comedy-n fellépni?

- Nehéz kérdés. Nem tudok választani. Nem vagyok művész, legalábbis nem tartom magam annak, de mindegyik szerepem én vagyok, és igazán élvezem mindegyiket.

Eredeti cím: Badár Sándor és Horváth János: Jappán
Kiadó: Jaffa Kiadó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 207

2011. március 20.

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Ingmar Bergman három hónapig írta a Jelenetek egy házasságból című drámáját. Három hónap egy kispolgári házasság repedéseinek rálelésére, kudarcának átélésére, mély árokká ásására, a lelki nyomoron, a testi fájdalmakon át egészen addig a pontig, míg a főszereplők (férj és feleség) meg nem találják a maguk számára jelentő normalitást, azaz vissza a kezdetekhez.
Szóval, Marianne is, Johan is végigvándorolta a siralom völgyét, és gazdagon benépesítette forrásokkal. Hogy úgy mondjam: újratanulják önmagukat.”
Ennyi. A posztnak nem is kéne másról szólnia.


„Johan: Őszintén szólva, a dolog nem ilyen egyszerű.
Palmné: Ezt hogy érted?
Johan: Régen azt hittük, hogy velünk semmi se történhet. Most már tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk.”

Bergman nagyon jól tudta, hogy egy házasság felbomlása nem ér véget azzal, hogy aláírják a válási okiratokat és ágyőt mondanak egymásnak a felek. Bergman továbbszőtte a megrázó mélységekig eljutó drámáját egészen a belenyugvásig, a kompromisszumok elfogadásáig, és a másik fél problémáinak megismeréséig.

Bonyolult dolog egy párkapcsolat fenntartása, egy házasságé pedig kiváltképp az. Ingmar Bergman pedig profi volt benne, vagy nagyon is antitalent. A világ talán legnagyobb rendezője (Woody Allan szerint mindenképp az, márpedig neki hihetünk) összesen ötször írta alá a házassági okiratot és ugyanennyiszer a válásit is, és ha ezen kapcsolatok nem terhelték volna le eléggé, számos liezonja, néhány évig tartó szerelmi viszonya is gazdagította életét.
Johan alig 42 éves, Marianne 35. Nem kor, de ők régóta együtt vannak, megszokták már egymást. Csakhogy mint minden nyugodt és semlegesnek tűnő viszony mögött itt is érzelmek és indulatok forrongnak és igyekeznek előtörni a megszokás monotonitásából.

„Johan: Jó éjszakát.
Marianne: Jó éjszakát, drágám.
Johan: Beállítottad a vekkert?
Marianne: Igen, nem felejtettem el. (Szünet) Johan! Ha most kívánnál engem, akkor én...
Johan: Köszönöm az ajánlatot, de már alszom. Jó éjszakát, drágám!
Marianne: Jó éjszakát. Aludj jól!”

A Jelenetek egy házasságból felvet egy csomó kérdést. A házaspár tagjai közt valódi antagonisztikus ellentét feszül, épp csak nem tudják, hogy pontosan mi az. Szükségük van egymásra, mégis unják egymást. Emiatt persze el is lehet válni. Ugyan bennem felmerül a kérdés: minek, hogy folytassák mással ugyanazt a játszmát?

Marianne és Johan ezt a játszmát választják. Hogy változott-e valamit az életük, okultak-e hibáikból, a könyv olvasása közben végig tudható a válasz, noha nincs kőbe vésve. A válás utáni hisztériák, mélypontok, az új nőre való ráunás, az új pasi levadászása után a valahai pár a közös chipsevésben, borozgatásban, természtesen az egykor közös hétvégi házban és rendetlenségben talál egymásra és újabb fölhevült erotikus kalandokra. Bergman mindezt briliáns dialógusokkal tálalja.
Szerencsémre (?) teljesen el tudtam vonatkoztatni a két és fél óra hosszat tartó filmtől a drámát. A snittek nélkül is láttam magam előtt Marianne-t, amint igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben a férjével való kapcsolatában, hogy Johan a legnagyobb igyekezete ellenére sem tud kibújni bőréből, és hátrahagyni az unalmasnak érzett egyéniségét, az ezernyi érzelemszálat, zsarolást és durva bántást, melyek oda vezetnek, hogy legyen bárki is épp az életükben, ők vissza-visszatalálnak egymáshoz.
Szenvedés, mazochizmus, vagy tisztán csak szeretet? Bergman nem ad választ. Nincs is rá szükség. A lélektani konfliktusok részletes ábrázolása az olvasó arcába kiált: miért ne? Aggonizálás a javából.

Bergmant olvasni feszültséggel telve fájdalmas, ennek ellenére letehetetlen. Elgondolkodtató érzéseket kelt, és felpofoznád olykor a szereplőket, talán pont azért, mert ráismersz önmagad kis stiklijeire. Abban az esetben, ha a bátrabb olvasó nem tette le a könyvet az első ellentétek kialakulásánál és túlélte a azokat, megtekintheti a filmet is. Vagy fordítva. Bergmant olvasni, és meghalni a valóság realitásában. Íróként kikezdhetetlen, filmrendezőként pedig megkerülhetetlen.


„Marianne: És azt hiszed, hogy én is szeretlek?
Johan: Igen, talán igen. De ha sokat beszélünk róla, a szerelem elmúlik.”

Vagyis ha szeretsz, bűnhődsz, ha szeretsz, magányossá válhatsz?
Bergman számára a szeretet olyan megfoghatatlan érzés, melyet kimondani sem akar. Johan legalábbis óva inti Marianne-t, a „szeretlek” szó ismétlése számára a megszűnést jelenti, és nem a bizonyosságot. Vajon így van-e? Vajon rácáfol-e erre Bergman magánélete? Szerintem igen, de ettől még katartikusnak tartom ennek a házasságnak a drámáját.

„Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.” – írta Ingmar Bergman a XX. század egyik leghíresebb filmrendezője, a darab szerzője. És valóban...




Eredeti cím: Ingmar Bergman: Scener ur ett äktenskap
Magyar cím: Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból
Fordító: Osztovics Cecília
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 1973/1987
Oldalszám: 167

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból irodalmi pofonja Lobo Csökkentsd a várólistádat 2011! játékának is köszönhető. Soha jobb pofont.

2011. március 15.

Petőfi Sándor: A hóhér kötele

„Megbüntettem az atyák vétkeit a fiakban harmad- és negyedíziglen” - ezzel a lényegre törő mottóval kezdődik Petőfi Sándor egyetlen regénye, A hóhér kötele. A romantika költője, hőse és szenvedő alanya sok szinte thriller szintű szörnyűséget, világfájdalmas pesszimizmust, hol cirádásan körülírt, hol alig néhány szóval jellemzett naturalizmust vegyített egybe, a könyv (és nincs ebben semmi meglepő) a nyelvezet és a társadalomkép ellenére mégis kifejezetten kellemes olvasmány. Élvezetes.

Petőfi Sándor 1846-ra egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni, ami magával vonzotta a rosszakarókat is: a költő vehemens, temperamentumos személyisége, különcségei, valóban szabad szellemű, ám mélységében konzervatív elveket vallott, melyeket sokan féltékenyen vagy megütközve figyeltek a reformkor Magyarországában. Válságidőszak következett, amire a kritikákon kívül hatással volt egykori szerelme, Etelka halála, Berta-szerelem csalódása is.

1846 elején, vagyis körülbelül egy évvel Dumas Monte Cristo-jának franciaországi megjelenése után Petőfi a szülei házában, Szalkaszentmártonba vonult vissza sebeit nyaldosni, feltöltődni. Az eredmény pedig több elbeszélő költemény mellett a Felhők ciklus, a Tigris és hiéna dráma és A hóhér kötele című regénye, melyek  a nagyközönség által kevéssé ismert művek.

A hóhér kötele szerelem és bosszú története, no és barátságé, a felfokozott indulatoké, nagyívű érzéseké, kegyetlen gyötrelmeké, heves vágyaké, kártyaszenvedélyé, viharé, éjszakáé, akasztófáé, sírhalomé: egy romantikus dráma kelléke – nem csak a fülszöveg szerint. A hátborzongató história elbeszélője, Andorlaki Máté feladva önmagát, a szemünk láttára válik szörnyeteggé, a szenvedély és a bosszúvágy démonikus megszállottjává. Petőfi hű maradt az első sortól az utolsóig a regény elején található mottóhoz; az alapmotívum a dráma maga: a bosszú, több generáción átívelve.

Mit ér a bosszú, ha beteljesedik?

Mennyi ideig tart a bosszúvágy, ha igazi? Mi fűti a bosszúvágyat? Az egyébként rendkívül fordulatos – és valljuk be, mert meglepődtem rajta, hogy rémregénybe illő jelenetekkel tarkított - történetet a főhős, Andorlaki Máté elbeszéléséből ismerjük meg, akinek közel három évtizedig tartó várakozás után végül hetvenéves, magányos öregemberként sikerül beteljesítenie a bosszúját – annak a férfinak, Ternyei Boldizsárnak az unokáján, aki nagy ellenfeleként tönkretette az életét. Maga a gyűlölködés kiindulásával, mint oly a sok háború, a nő okolható. Eredetileg azért robban ki Andorlaki és Ternyei között az ádáz gyűlölet és harc, mert a két férfi ugyanazt a hajadont, Rózát kívánta feleségül venni. A szerelem pedig mindkét fél részéről megalkuvás nélküli volt. A lány már-már választ és Andorlaki Máté felé hajlik, ám Ternyei kijelenti: „ha az enyém nem lesz, tiéd m lesz” – a jóslás helytállt, Róza nem csak lehetetlen helyzetbe került, hanem megoldhatatlanba is, és végül a halálba menekül.
Ezután kezdetét veszi Andorlaki és Ternyei kölcsönös bosszúhadjárata, melynek elbeszélése során Petőfi a „vadromantikus” próza minden szépségével – pontosabban borzalmával – megajándékozz bennünket, olvasókat.

"az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg"

Van itt kérem humor, a kezdetekben méghozzá bőven, majd fokozatosan egyre sötétülő hangulat, párbaj, nem egy, gyilkosság nem kettő és öngyilkosság, több is mint amennyit elvisel az ember gyomra egyetlen könyv során. A fiatal költő engedve hangulatának a romantikus „kellékek” egész tárát elénk tárja, még mielőtt valaki menekülni a Nemzeti dal hitét feledve, a sírjukból kiásott holttestek, a vad, éjszakai viharok, a ravasz kelepcék é, a puszta kézzel folyó verekedések és az akasztófa is szerepet kap. A regény azonban sokkal több, mint a korban olya divatos rémregények magyar környezetbe helyezett másolata. A mai thrillerekre emlékeztető történet hátterében ugyanis felsejlik a korabeli Magyarország – Petőfi által oly a sokszor ostorozott – reménytelenül elmaradott társadalmának képe.
Tagadhatatlan, hogy A hóhér kötele megírására Dumas Monte Cristo-ja hatással volt, a bosszú mindenekfelett elmélet, mert „az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg” átitatja az egész regényt, de érződik rajta vadromantika burjánzásának megindulása, Victor Hugo és Eötvös József énregényeinek esetleges befolyása is.

Eredeti cím: Petőfi Sándor: A hóhér kötele
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 172
A MEK-en is eolvasható.


2011. március 11.

You can do it, Baby

Kaptam egy életet. Újra kaptam egy életet. Ez az enyém. Két éves vagyok. Egy éves lett. Egy év, nem sok, alig 12 hónap, 365 nap és 8760 óra. Ennek a harmadát alvással illik tölteni. Illik. Ki mondja? Miért kéne azzal tölteni az időt, ami az aktív cselekvésektől, az ébrenlétből elvesz. A kóma olyan állapot, amiről nem tudni. Nem tudtam róla. Néztem kifelé, csukott szemmel, láttam magam, feküdtem a sorban. Biztosan éreztem az aggodalmat, a fájdalmat, az erőt, amit küldtek felém odakintről, a visszatérésre. Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, hogy az ébrenlét ennél sokkal izgalmasabb, és az alvásból érdemes időt elvenni. Legyen a harmad fele? Negyede?
könyvvilágos. Egy hirtelen ötlet, egy kikívánkozó gondolat. Dolgozom, írok, átírok, olvasok. Túl sokat olvasok… Túl sok könyvem van. Lehet túl sokat olvasni? Lehet túl sok könyve valakinek? Pontosan 110 bejegyzés, a többszörösének az elolvasása, újraolvasása, átolvasása. Csodálkozás azokra, akik hirdetik, hogy alig találkoztak jó könyvvel életükben, felhördülés a rossz könyvekre, a rosszul írókra, akik nem veszik észre, hogy rosszul írnak, izgalom egy történet alakulására, egy gonosz szereplő jövőjére. Nevetni, örülni, feszültséggel teljes tragédiáknak, drámáknak, happy end szerű végkifejletnek. Ha nem írnék néha könyvvilágosnak róluk, akkor is elolvasnám mindezt a mennyiséget. Biztosan többet is, hiszen több idő adatna meg rá. Az élettel kezdődött, és az élettel folytatódik.
Egy éves lettél könyvvilágos.

Ül Mallarmé a fehér papír előtt, órák óta, egyetlen egy vonást sem húzva. Kint zuhog a párizsi eső. „Az írás ott kezdődik, ahol már nincs semmi írnivaló.” (Györe Balázs: A megszólítás ábrándja)



2011. március 10.

Ranschburg Jenő emlékére

77 éves korában elhunyt Ranschburg Jenő, gyermekpszichológus, a pszichológiai tudományok kandidátusa.
Először a királyi rádióban találkoztunk, én szó szerint citerázó térdekkel igyekeztem magabiztosnak láttatni magamat előtte. Felesleges volt. Tanár úr mindent tudott, mindent látott. Olyan empatikus ember volt ő, akit keresni kell, mert a világ nem a hozzá hasonlóan érzékeny tudós, örök gyermeknek találtatott ki, annak, aki soha nem szégyellte infantilis mivoltát, szinte gátlástalan őszinteségét. A vele való munka, majd a tanulás olyan könnyed volt, olyan vidám. Tanár úr tudott örülni a saját és más sikereinek, tudott adni és kapni. Az én citerázó térdeim pedig rettenetesen hamar feledve lettek, amit neki köszönhetek.
Drága Jenő bácsi, köszönöm.
A Magyar Pszichológiai Társaság főtitkára (1975 – 1980), a Magyar Pszichológai Szemle rovatvezetője. 2009-ben Prima Primissima-, tavaly Hazám-díjat kapott.

Dr. Ranschburg Jenő: A tükör előtt

Nem értem, itt vagy ott a testem.
de pont olyan, minthogyha festem:
fülem begörbül, égnek áll a hajam.
Kezem behajlik: én csinálom,
a számat írtó nagyra tátom,
de nem találom így se: önmagam.

Enyém az orrom, és a hangom,
ha játszom, hadvezér a rangom,
s parancsot mint a felnőtt úgy adok.
Enyém a kard, enyém a harcom,
ez itt a vállam, itt az arcom,
de én, ki tudja merre, hol vagyok?

Enyém a mellem és a lábom,
magam azonban nem találom
sehol.
Szeretném végre tudni mégis:
enyém vagyok esetleg én is?
De hol?

Agatha Christie: Az álmok háza

Ha nem akarok csalódni de nagyon jól akarom tölteni az időm, Agatha Christie a legjobb választás a könyvespolc kínálatából. Az közismert, hogy Miss Marple, zseniális szimatú, minden lébe kanál vénkisasszony, Hercule Poirot pedig minden idők leghíresebb nyomozója. Az álmok háza című novellás kötetben kilenc novellát találni.

Agatha Christie szeretett novellákat írni. Ezek az olykor alig néhány oldalas történetek később egy sikeressé vált nagy regényben, színdarabban köszöntöttek az olvasókra, nézőkre. Ujjgyakorlatnak tekinthette őket, olyan írásoknak, melyek az ihlet előfutáraiként jelentkeztek, és melyek nem csak izgalmakkal átszőttek, hanem szórakoztatnak is.
A kötetet az írónő halála után sokkal később, huszonegy évvel, 1997-ben, a HarperCollins (a William Collins, Sons and Co Ltd. jogutódja) nevű brit kiadóvállalat szerkesztette és publikálta. És mert válogatott novellákról van szó, érthető, hogy az amerika megjelenés nem ugyanezeket a történeteket tartalmazzák, ám hasonlókat: a Karácsonyi kaland című novella helyett a A Harlequin-teáskészlet-tel az utóbbi címén szintén 1997-ben kiadták az USA-ban.

A könyvben szereplő novellák az írónő korai korszakából (a 20-as, 30-as évekből) származnak. Mindegyik történet újságok számára íródott. Hangulattól és szabad időtől függően válogathattam az Agatha Christie féle repertoár javából: romantikus elbeszélés, a misztikum határát súroló história, rémtörténet, humorral elegyített krimi és kincsvadászat közül, de nem marad ki az igazi detektívtörténet sem. Mert nincsen kötet hulla nélkül -  ha a krimik királynőjéne a nevét emlegetjük. Így Az álmok házá-t újraolvasva ismét betekinthettem az angol világ titkaiba; hullával, gyanúsítottakkal és természetesen tettessel, akinek kilétére ki más derít fényt, mint a halhatatlan Hercule Poirot.

A bagdadi láda esete
 
Szokásos reggel, Hercule Poirot és Hastings kapitány a reggelit követőn a lapokat olvasgatják, amikor felütik fejüket egy hírre. Egy szörnyű és morbid gyilkosságról számolnak be az újságok, melyet a riporterek csak „bagdadi láda rejtélye”-ként emlegetnek. Nem mesélem el, mi minden történt, ahhoz túl rövid a novella.
A lényeg: Poirot elvállalja a feladatot: megtalálni a tettest, aki megölte Rich őrnagy barátját, és egyben állítólagos szeretőjének férjét. Az áldozat felesége biztos abban, hogy férjét, nem az őrnagy ölte meg…

Újra rá kellett jönnöm, hogy cipész maradjon a kaptafánál. Meg tudom érteni, miért vágyakozott Christie időnként kitőrni a krimik világából, és lettek sikeres próbálkozásai is. De szerintem például a romantikus regényírás nem az ő műfaja volt, míg misztikus thrillert írhatott volna többet is

A szerkesztő és egyben a világ egyik legismertebb Agatha Chrisite-kutató, Tony Medawar mindegyik novellához írt egy rövid kísérő jegyzetet, melyben a mű keletkezési körülményeit, annak érdekességeit méltatja.
Agatha Christie az Életem című önéletrajzi művében így ír Az álmok háza novellájáról: "önéletrajzi könyvében így vélekedik: Nem lett ugyan mestermű, de egészében jónak mondható; az első írásom, ami az ígéretnek valami jelét mutatta. Természetesen még érezhető volt rajta az előző héten olvasott szerzők hatása, amit aligha kerülhet el az ember akkor, ha írni kezd. Akkoriban éppen D. H. Lawrencet olvastam, akitől A tollas kígyó és a Szülők és szeretők című művek voltak a kedvenceim, valamint Mrs. Everard Cotes néhány könyvét, akinek kifejezetten csodáltam a stílusát. Ezek hatására az első történetem elég mesterkéltre sikeredett, meglehetősen nehéz volt belőle kihámozni, hogy tulajdonképpen mi is a szerző mondanivalója. Annak ellenére, hogy a stílusa nem eredeti, a cselekmény sejtetett némi képzelőerőt.

Novellák
Az Álmok Háza (The House of Dreams)
A színésznő (The Actress)
A szakadék (The Edge)
Karácsonyi kaland (The Christmas Adventure)
A magányos isten (The Lonely God)
A Man-szigeti kincs (Manx Gold)
Tejfehér falakon belül (Within a Wall)
A bagdadi láda rejtélye (The Mystery of the Baghdad Chest)
Míg ki nem huny a fény (While the Light Lasts)


Eredeti cím: Agatha Christie: While the Light Lasts and Other Stories
Magyar cím: Agatha Christie: Az álmok háza
Fordító: Borbás Mária (a verseket N. Kiss Zsuzsa ültette át)
Kiadó: Magyar Könyvklub/Aquila
Oldalszám: 238

2011. március 8.

Esterházy Péter: Egy nő

Ironizált líra, fragmentált szövegkezelés, szkeccsek, novellák, nem kevés, közel száz, és mind Esterházy Péter tollából, és mindnek egy a címe: Egy nő. Sőt Esterházy továbbviszi a gondolatot, hiszen mindegyik novella, írás első mondata is ugyanúgy szól "Van egy nő".

Kimeríthetetlen a férfi-nő viszonyok alakulásának ábrázolása, valójában kimeríthetetlen a férfiak viszonya a nők felé - és fordítva. Merthogy Esterházy férfi narrátora ezernyi változatban mutatja be azt az "egy" nőt, aki a számára, "a" nő. Ám számunkra, olvasók számára egy idegen, mert a nő(k) kilétéről jóformán semmit sem tudni (Esterházytól megszoktuk, hogy a valóságot mesterien és szinte visszakereshetetlenül elegyíti a fikcióval). Ellvastam egyszer, majd kétszer, aztán már többedszerre is, a titok megfejtésre szorult, és a titok feltárult, mint  Szezám kapuja. A kötet nem egy nőről szól, hanem három konkrét nőről - mégpedig név szerint.

Sok kritika érte a magát az Egy nő-t és magát Esterházyt is az olykor naturálisan durva leírásaiért, a frivolizált, jócskán erotizált férfivallomásokért. Pedig Esterházy épp csak annyit tett, hogy lejegyezte mindazt, amit egy férfi gondol, érez azzzal az Egy nő-vel kapcsolatban: szeret és gyűlöl, taszít és vonz.
Féltékeny, rajong, fél és félt, vágyakozik, kioktat, uralkodik, meghunyászkodik, megaláz és felmagasztal, bezárkózik és kacérkodik, hisz, felejt és még milliónyi érzelemmel találkozhatunk a tematizált kötetben.

Ne vegye senki komolyan Esterházy írásait, amennyiben kizárólag a könnyed műfajokat részesíti előnyben, ezeket az "egyperceseket" élvezni kell, a nyelvi játékokat, a könnyed játékosságokat a művészi nyelvezetet.



Egy nő

Egy nő (1)

Van egy nő. Szeret.

Egy nő (2)
 
Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogyan érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat, ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba.
Van, hogy nem beszélhet velem nyíltan. (Ennek többféle oka lehet, politikai, munkahelyi, közlekedésszervezési vagy családi. Az édesapja nem állhat engem, árnyjáték, tartja a munkámról, árnyékbokszolás, meg hogy én önmagam árnyoldala volnék, és hogy beárnyékolom a lánya életét satöbbi; igazságtalan, vén hülye, mondanám, ha nem volna amúgy egy édes pofa, kiegyensúlyozott és vonzó – egy szép ősz férfi!) Ilyenkor az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszíthetem, s bármit megtennék, bármit, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed…, bólogat elégedetten. Rövid gondolkodás után azt felelem, igaza van, igazad van, kedvesem, de azután begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, kizárólag nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Föl is ívelne a termelés. Úgy, árnyék, kardvirágot hát?! Azt, egyetlenem.
A kardvirágtól elbizonytalanodik, és megkíván. A fal elé áll, akár egy halálraítélt, hátulról világíttatja meg magát, lassan, elszántan közelít, megáll, megállok, nincsen vissza, dörzsöli, meszes lesz mindene, perlites (hőszigetelő vakolat), fehér, mint a bohóc arca. Liheg, reszket, én alig mozdulok. Most mondjam azt, hogy a kivégző osztag tagjai, nők, férfiak vegyest, már csőre töltöttek? Vagy hogy az ő arcuk is fehér, perlites, mint a bohócoké?
 
Egy nő (3)
 
Van egy nő. Gyűlöl. Akar. Szünös-szüntelen telefonozik. Üzenetet hagy. Üzenetrögzítőt vett, hogy azon is üzenetet hagyjon. Sok dolga van. Mindig máshonnét hív. Nem beszélhetek nyíltan, súgja néha a kagylóba. Ezt a következő hívásban megmagyarázza. (Többféle oka lehet.) Ha találkozunk, a régebbi telefonokat értelmezi. Remeg a fürdőszoba, matáv és interurbán, kacarászik alattomos jókedvében.
 
Egy nő (4)
 
Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja; mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a „beszélgetésünkbe”. Közben a leesett hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak, a fák kirügyeztek, már lehet nem üvegházi paprikát kapni, igaz, még csak darabra, a nyirkos testrészek, testodvak újra begombásodtak, a parlament megszavazta a 2. zsidótörvényt (május 3-a), és a török csapatokat is kinyomta már az ifjú Bádeni Lajos az országból. Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem egészen mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás.

Egy nő (5)
 
Van egy nő. Szeret. A múlttal küszködik, jelesül az egyén és a közösség, a saját és az ország múltjával. Nem tud belenyugodni. Például képtelen megemészteni a világosi fegyverletételt. Talán ha Dembinskibe parányival több tehetség szorul… Vagy mért nem szerette Kossuth Görgeyt? Tudja maga, nekem micsoda seggem volt? Nem, maga ezt nem tudja. Ó, ne afféle kancás farra gondoljon, valami tuti barokk örvényre, ne ilyen, megengedem, igényes trivialitásra… Maga csak azt látja, ami van. 1853. február 18-án Libényi János szabólegény sikertelen merényletet követett el a császár ellen. Maga csak azt látja, hogy megy le, hogy elindult, hogy elindult a seggem.
Szeret csókolózni (lásd Kossuth–Görgey), féktelen vidámság fogja el, nevet, kacag, nyihog – ezek mind csókfajták. De jó játék!, göcög közben a számba, még, na, még egy kicsit, a nyelve megkeményedik, szinte kopogtat a szájpadláson, trillázni kezd ott belül a sötétben, a sötétemben. Maga a csók Paganinije, alázatoskodom. Kuss! Dolgozok! Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtető, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák és csontok…
A majtényi síkon, rebegi.

Forrás: Esterházy Péter, Egy nő, Magvető, Bp., 1995

2011. március 7.

Aron Ralston: 127 óra a Kanyon fogságában

Egy regény, ha megtörtént eseményeken alapszik mindig biztos véggel rendelkezik. Hiszen kontrollált: az írón kívül mások is ismerik az eseményeket és annak végét, s pontosan tudják kivel mi és hogyan történt. Számunkra, olvasók számára meg az a jó, hogy tudjuk, mire készülhetünk fel, nem szükséges nagy meglepetésekre számítanunk.
Akár erkölcsi tanulságot is beleképzelhetek: így jársz, ha túlzottan elbizakodott és vakmerő vagy. Persze ehhez az is kell, hogy a Grand Canyon foglyává válj - szó szerint. Márpedig lássuk be, ez utóbbi kitételnek igen kicsi a valószínűsége egy átlagember esetében.

"A kanyon még mindig csak egy sekély patakmeder, két tíz méter magas dűnesor között. Mielőtt nehezebbé válna a terep, barátságos csevegésbe kezdünk moabi és aspeni üdülőhelyi életünkről. Megtudom, hogy hozzám hasonlóan ők is az outdoor-szabadidőiparban dolgoznak."


Aron Ralstron fiatal, jóvágású hegymászó és kalandsportoló, olyan, aki otthon érzi magát az extrém és a természet közeli életmódban. Csakhogy megtörténik vele az, amire nem igazán számít senki, ha elindul valahova túrázni: „szombat délután volt, és két óra negyvenegy perckor, nyolc mérföldre a kisteherautójától épp egy mély és keskeny hasadékkanyonban ereszkedett lefelé, amikor elszabadult egy hatalmas sziklatömb”.
Egy ilyen tragédiára nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha sok kalandban volt már része: Aron keze a szerencsétlen esése következtében egy sziklavájatba szorul.

Mit tesz az ember egy ilyen szituációban? Könnyen felelek rá, voltam, ha nagyon más, mégis hasonló helyzetben már. Az élet megy tovább, ha van is idő arra, hogy elgondolkozzunk rajta és önvizsgálatba bonyolódjunk, a valóság az, hogy az életösztön sokkal erősebb annál, hogy ellamentálgassunk a múlt jelentéktelen vagy épp ellenkezőleg fontos eseményein.

"Greifen, zukneifen, drehen, reißen"

Az ember annyit tud tenni, hogy megpróbál életben maradni. Se többet, se kevesebbet. De szerintem ez épp elég.

Aron az üregben hat napon keresztül alig valamennyi ivóvízzel és élelemmel, valamint a megfelelő ruházat nélkül végigkínlódja az éjszakákat és nappalokat. Szenved. Abban a biztos tudatban, hogy senki nincs akinek fogalma lenne arról, merre is van ő a Grand Canyon világában. Eldönti, bármi áron is de kiszabadítja magát a szikla fogságából.
Nem árulok el nagy spoilert azzal, mi történik főhősünkkel, hiszen cikkek sorában olvasható volt már: Aronnak egyetlen lehetősége marad a szabadulásra, olyasmi, amit józan ésszel fel sem lehet fogni, nem hogy véghezvinni. Bicskát ragad, és használja...

Szép, szép történet, de hogy lebilincselően izgalmas, és hogy kalandregény lenne, ahogy a kiadó fülszövege ajánlja?

A film szinte biztosan sokaknak tetszeni fog, nem hiába jelölték Oscar-díjra, hiszen látványban nincs hiány, Danny Boyle valóban zseni, James Franco pedig ismét bebizonyította, hogy legény a talpán, azaz nem csak a Spiderman mellékszereplőjeként lehet rá számítani. Mégis amilyen a film, olyan a könyv is. Minden látványos igyekezete ellenére unalmas és hatásvadász. A katarzis elmaradt.




Eredeti cím: Aron Ralstron: 127
Német cím: Aron Ralstron: Im Canyon: Fünf Tage und Nächte bis zur schwierigsten Entscheidung meines Lebens
Magyar cím: Aron Ralstron: 127
Fordító: Susanne Schädlich
Oldalszám: 384
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...