Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2010. június 30.

Agatha Christie: A fogorvos széke

„Csatt-csatt, cipőcsat,
Zárd be jól az ajtódat.
Gally-gally, gallyacska,
Szedd fel gyorsan, rakd sorba.
Kott-kott, kövér tyúk,
Keress, kutass, hová bújt.
Aj-aj, lányok, lányok,
Konyhádban is figyelj rájok.
Csitt-csitt, hallgass itt,
A végén mondok valamit.”

Hogy találtam rá: Erre nem is érdemes válaszolni...

Miért: Letehetetlen.

Kezdjem a negatívumokkal, ne tűnjön úgy, hogy Agatha Christie iránti elfogultságom szemellenzővel jár együtt.
A címe nem az igazi, One, Two, Buckle My Shoe, ugye nem A fogorvos székét jelenti, és bármerre is kanyarintanám azt a néhány szót, nem találnék olyan szinonimát, ami parallel lehetne. Viszont, ha már a fordításról van szó, a mondóka magyar megfelelője is messze áll az eredeti angol szövegtől. Azt pedig kétlem, hogy ne venném észre, ha egy hozzá nem értő matat a fogaimnál. Remélem, feltűnne a számomra a pontosság, precizitás és a szakértés hiánya.
Ennyi. Jöhetnek a pozitívumok.

Hercule Poirot-nak fáj a foga, ez időnként mindenkivel megeshet, noha ezt ő nem igazán látja így, és bármennyire is megalázónak érzi, kénytelen fogorvoshoz menni. Merthogy az öntudatos nyomozó a világon egyedül csak ettől fél. Dr. Morley-ben erőteljes és reményteljes bizodalma van, még akkor is, ha nem különbözik a többi fogorvostól abban, hogy az egész kezelési időt végigfecsegi. Poirot (az érzéstelenítő hatása végett is) boldogan távozik, az utcán pedig segít még egy középkorú hölgynek kikászálódni a taxiból. A cipőcsat itt merül fel először Poirot gondolataiban. Kezdődhet is a kis szürke agysejtek játéka, mert néhány óra múlva felbukkan Japp főfelügyelő, azzal a hírrel, hogy a fogorvos öngyilkos lett… Gyanúsítottban nincs hiány, indítékban annál inkább. Agatha Christie pedig úgy megkeveri a hozzávalókat a kondérjában, hogy még azok a részletek is elsiklanak a figyelem elől, melyek valójában kiütik a szemünket, nemhogy az apró kiegészítések és összetevők.

Ha nem lenne köztudott, akkor sem csak a sokadik olvasatra jönnék rá, hogy A fogorvos széke talán az egyik legbonyolultabb Poirot-rejtély, amiben olyannyira összekuszálta a szálakat a krimi királynője, hogy a kis belga bajszos előtt kénytelenek vagyunk megemelni a kalapunkat a végeredményt tekintve. Érdekes, nagyszerűen kidolgozott karakterek és még nagyszerűbben kidolgozott bűnügy.
Maga Hercules Poirot is meglepődik azon, hogy sokkal többről és nagyobb dologról szól ez a bűnügy, mint a fogorvosának az (ön?)gyilkossága. A számtalan szereplő, a háborús politika, a gazdasági helyzetre való utalások és a megannyi indíték igazán színes menüt nyújt a tojásfejű magánnyomozónknak. Agatha Christie pedig nemhogy mesterien, hanem egyenesen királynőien tudja az apró dolgokat oda és akkorra elhelyezni, ahova épp szükséges, így a tudatosság és a komplikáltság eléggé belenyúl az érthetőségbe.

Eredeti cím: Agatha Christie: One, Two, Buckle My Shoe
Fordította: Bencsik Júlia
Kiadó: Hunga-Print
Megjelenés: 1993
Oldalszám: 200

Tetszési index: 95%

2010. június 29.

Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése (interjú)

"Egy férfinek az őskorban gyakorlatilag mindegy volt, kivel fekszik le, futó kalandoknál nem neki kellett a fejét törni az utód felnevelésén. A nőnek azonban egyáltalán nem volt mindegy, egyedül kell-e felnevelnie gyermekét. Egy szex – védekezés nélkül – 5-10%-os eséllyel vezet megtermékenyüléshez! Ezért a nők mindig megfontoltabban vesztik el fejüket."

Hogy találtam rá: Inkább ő talált rám. Vagyis Szendi Gábor könyveinek kiadója, a Jaffa Kiadó.

Miért: Oly sokat tanultam pszichológiát, hogy ha csak lehetőség s főként kedv adódik, írok is róla.
Szendi Gáborral többször volt szerencsém már beszélgetni. És mert ennek az interjúnak a teljes terjedelme például elolvasható az Nlcafe.hu-n. (A megjelenési dátumon erőteljesen meglepődtem. Akkoriban a konkurenciánál dolgoztam már, és abban az időpontban épp posztoperációs élek-halok állapotban a János kórház idegsebészetével ismerkedtem. Hm, ki mondja azt, hogy ne örüljön az ember a jobb későn, mint soha megjelenéseknek?)

Szendi Gáborhoz azzal a szándékkal indultam beszélgetni, hogy a női és a férfi agy működésének különbözőségeiről, mozgatórugóinak érdekességeiről beszélgessünk. Ezzel szemben a közhelyeket is felvonultató nemi másságokon kívül sokkal érdekesebb témák is szóba kerültek.

- A női agy különbözik a férfiétól, ebben nincs semmi újdonság. A világ legtöbbet hangoztatott viccei is erről szólnak.

- Ez így van. A nyugati civilizáció patriarchális társadalma a nőket mindig alsóbbrendű kategóriába sorolta be, de a keleti kultúra sem demokratikusabb. Nálunk Európában minden a férfi agyhoz, gondolatvilághoz, viselkedéshez vagy igazítva. De ha vesszük Japánt, ahol nincsenek utcanevek, ez még jellemzőbben a férfi típusú téri tájékozódására épül. A férfiak ugyanis téri irányok és távolságok szerint, a nők viszont jellemző pontok megjegyzésével tájékozódnak. De a legalapvetőbb különbség a két nem agya közt, hogy a férfiagy rendszerező/rendszeralkotó, a női agy empatikus. A férfiak imádják a hierarchiát, a hatalmi alá- fölérendeltséget, a nők pedig alapvetően kooperálóak és születetten demokratikusak.

- A női szabadságjogok kivívása, a feminizmus megjelenése mennyiben változtatott a nők megítélésén?

- A különbségek mindig abból fakadnak, hogy az egyik dolog erre, a másik arra jó. Az evolúció során mindkét nem agya speciális célokra lett kifejlődve. Egy olyan társadalomban, ahol azt akarják bebizonyítani, hogy a férfi agya a fejlettebb, ott elkezdik felerősíteni a férfiak javára a különbségeket. Ezért halljuk gyakran a pejoratív kifejezéseket, vicceket.
Az gondolom, hogy a női egyenjogúság megjelenésével nagyon sok mindenben finomodtak a két nem közötti súrlódások, de a tradicionális szerepek evolúciósan kódoltak, és ebből nehéz, vagy nem is lehet kitörni. Ha megfordítanánk az elméletet, mondhatnánk, hogy a férfi az alacsonyabb rendű, mert az emberiség fennmaradása és léte a nőn múlik, hiszen férfiak nélkül is születhetnek gyermekek. Eszerint az emberiség jövője a női léten nyugszik.

- Azért mert a férfi nem tudna társadalmakat felnevelni?


- Hát, gyanítom, hogy nem. Ha csak azt nézzük, hogy amióta a nők is munkába álltak és kibontakoztathatják egyéniségüket, hivatástudatukat, s nem csak a család körüli teendőket látják el, rendkívül sok probléma jelent meg, a kábítószerfüggéstől kezdve a depresszió járványig. Erre persze nem az a megoldás, hogy a nő menjen vissza háztartásbelinek.

- Hogy tudnák a nők kiegyensúlyozottan végezni feladataikat, hogy a család és a munka se lássa kárát?

- Erre nagyon nehéz válaszolni, hiszen valljuk be, ma a legtöbb ember nem a hivatásáért dolgozik, hanem a megélhetéséért. Egy családnak szüksége van arra, hogy a gyermekszülést követően az anya mihamarabb munkába álljon. A nők számára ez nagyon sokszor a személyiségük megnyomorításával jár.
Mindig azok sikeresek, akik jól tudnak szlalomozni, ha valaki az adott keretek között jól tud lavírozni, az sikeressé válhat. Ez persze nyilván nagyon erősen intelligenciafüggő. Magát az intelligenciát úgy is szoktunk definiálni, hogy alkalmazkodási képesség. Az egyik ember úgy érzi, hogy falak veszik körül, és ezért nem tud haladni, a másik pedig úgy, hogy ügyesen meg lehet kerülni az akadályokat, tehát előnyt lehet kovácsolni a hátrányból.

Paul Auster: Mann im Dunkel

„Allein im Dunkel wälze ich die Welt in meinem Kopf, durchlebe den nächsten Kampf mit meiner Schlaflosigkeit, die nächste weiße Nacht in der großen amerikanischen Wildnis. Oben in ihren Zimmern schlafen meine Tochter und meine Enkelin, jede für sich: mein einziges Kind, die siebenundvierzigjährige Miriam, die seit fünf Jahren allein schläft, und Miriams einziges Kind, die dreiundzwanzigjährige Katya, die früher mit einem jungen Mann namens Titus Small schlief, aber nun ist er tot, und Katya schläft allein mit ihrem gebrochenen Herzen.”

Hogy találtam rá: Ez volt az a találkozás, ami a direkt akarat útján jött létre.

Miért: Kedvelem az abszurditást, a történet a történetben-jellegű vonalvezetést, a szembesítést a világgal, magunkkal emberekkel és magammal szemben.

August Brill egyedül él már hosszú ideje, amikor lánya, Miriam nagy nehezen ráveszi, hogy költözzön hozzá és a vele élő lányához, Katyához. Az öregember keresi a sötétség magányát, a csendes éjjeleket a szobájában, megfáradt teste pedig nem tudja megadni neki a nyugalmat a pihentető álmokat, így kénytelen-kelletlen azzal tölti az üres órákat, hogy hullámzó tudata élete összes emlékét feleleveníti. És egy sajátságos történetet talál ki. Történetet, aminek valójában semmi köze a valósághoz, a lánya szenvedésekkel teli életéhez, unokája törékenységéhez, vagyis a körülötte zajló élethez. A zavaros, lerobbant párhuzamos világ pedig életre kel, ha máshol nem, hát August Brill tudatában.

A történet főszereplője Owen Brick egy gödörben tér magához, és fogalma nincs kicsoda, micsoda. A rajta lévő katonaruha alapján úgy véli, hogy katona. Majd megtudja: önkéntes, olyan önkéntes, aki arra vállalkozott, hogy megöli azt az embert, akinek a halálával a háború megállítható. Vagyis minden rendbe jön, hazakerül a feleségéhez, csak gyilkossá kell válnia. Mert a kiszemelt áldozat a polgárháború okozója ebben az alternatív Amerikában.

„Helles Licht, dann Dunkelheit. Sonne aus allen Winkeln des Himmels, gefolgt von der Schwärze der Nacht, den stillen Sternen, dem Wind, der sich in Zweigen regt. So geht es zu. [...] Ich liege im Bett und erzähle mir Geschichten.”
Nem lövöm le a poént, kit is kell megölnie Bricknek, de könnyen kitalálható. Nem is a nagy titok felfedezése miatt érdemes olvasni Austert.
Hanem azért, mert a fikció és a valóság határait, az egyes szám első személyű elbeszélő és a szerző fantáziájának igazi harcát úgy ismerhettem meg, mint a létezés egy titkosított torz lenyomatát. Tükör, amely több darabra tört volna el, és ezek a törött részek egymásra vetülnének, mint egy gondos ceruzarajz másolata. És egymásra vetül a valóság, a történelem egy darabkája, és a képzelet alkotta jelen, mely szinte erősebb mindennél. Vagyis merem állítani, hogy Auster, Ember a sötétben könyve az a könyv, ami egy érdekes keveréke a könnyen olvasható és izgalmas elemeknek, és az gondolkodtató és igen, néha egyenesen lehangoló tényeknek.

Hogy miért érdemes elolvasni Paul Auster, Ember a sötétben című regényét? Mert elgondolkodtató, jól kialakított, egységes történettel bír, kiváló a nyelvezete és Auster-es abszurditással bír. Összességében egyszerűbb, követhetőbb a történet, mint mondjuk a Mr. Vertigo, vagy a Brooklyni balgaságok, mégis ugyan emiatt kicsit elégedetlen is vagyok, mert túl sima, könnyen olvasható, mintha rutinból írta volna Auster. És ami még hagyott maga után űrt? Nagyon hirtelen vége a "történet a történelemben".

Eredeti cím: Man in the Dark
Német cím: Mann im Dunkel
Magyar cím: Ember a sötétben
Kiadó: Rowohlt Verlag Gmb
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 224

Tetszési index: 72%

2010. június 24.

benina: Bíborhajú - A Boszorka Fénye

Cím: benina: Bíborhajú
A Boszorka Fénye
Megjelenés: 2010. ősz
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó


Gratulálok!  Mert megérdemled.

2010. június 22.

Böszörményi Gyula: 6… 5…4…


„A szánalmas férgek, ha fiatalkorúak is, mind erre vágynak: Uralkodni, hogy rajtuk ne uralkodhassanak. Csakis azért gyújtanak meg kukákat, vernek szét parkoló autókat, vagy ütlegelnek másokat, mert így akarják lerázni magukról saját szorongásuk bilincseit.”

Hogy találtam rá: Ha már az első részt elolvastam, természetesen a másodikat és a harmadikat is birtokba vettem.

Miért:  Gondoltam megírom, folytatom eme könyves trilógia élményemet, még mielőtt Becca Fitzpatrick Csitt, csitt-jének – alacsony fokú tetszése miatt azt a látszatot kelteném, hogy előítéleteim vannak a fantasy kötetekkel szemben.

A Rémálom könyvek címmel futó sorozat második darabjában folytatódnak Lili, azaz Lilith a sokáig megszállásmentesként élő különleges látással bíró lány kalandjai a démonok által megszállt Budapesten. A 6… 5… 4…-ben – hála a démonűző Salamon doktornak – már nem a Lipótmező zártosztályán tartózkodik, hanem elhagyva súlyosan megszállott és alkesz édesapját, korábban halottnak hitt anyjával él: és ha nem is démoni, de a halál és az élet búcsúhelyén, egy temetőben dolgoznak mindketten. Tehát, Lilith az első rész végén rátalált látszólag „meggyógyult”. Csak látszólag, mert hiába tűnik úgy, hogy Budapest ismét a régi, és a városban minden a legnagyobb rendben van... mindenki úgy él, dolgozik, ahogy az normális, démonok nincsenek, az emberek pedig nem is gondolnak rájuk. Látszólag…

Merthogy az a néhány megmaradt látó viszont továbbra is látja az emberek szemgödréből előbújó démonfattyakat. Tehát a démonvadászok nem pihennek, titokban, földalatti mozgalomként kell működniük a várost démontalanító (van ilyen szó?), majd a saját irányítása alá vonó új ellenségnek a Fenevad és szövetségese, a démonasszony ellen.

„Exi ab seo!”
Böszörményi Gyulát többen a magyar J.K. Rowlingként emlegetik, ki gúnyosan, ki pedig glóriát vonva a feje, vagy inkább a klaviatúrája felé. Az biztos, érdemes odafigyelni rá, mert mindegy egyes újabb gyerekregénye valamivel több, valamivel újabb világba vezet be. A Rémálom könyvek kirínak a szerzőtől megszokott darabok közül, már csak azért is, mert nem kifejezetten gyerekeknek Íródott, sokkal inkább majdnem felnőtteknek és inkább felnőtteknek. Lehet, hogy az ő nyelvükön van megfogalmazva minden, de a mondanivaló messze túlmutat az olvasható felszínen. Emiatt azért benne marad az emberben a kérdés: vajon egy tizenéves csak az emós és cool világot látja és teszi magáévá belőle vagy megérti a mögöttes tartalmat is?

Az író többször is nyilatkozta, hogy Rémálom sorozat a mai magyar valóságról, a mai magyar tizenévesek egy rétegének életéről, érzéseiről szól, illetve igyekszik több vallásfilozófiai kérdésre is ráirányítani a figyelmet. Van abban valami, hogy ez a dark kötet nem az a tipikus lányregény, amelyben a tiniszerelemtől és a romantika túlburjánzásától az eleddig görcsösen falfehér halott vámpírok rózsaszín arcpírt kaptak. Böszörményi kérdéseket és gondolatokat próbál felvetni, méghozzá ha lehet minél inkább a tinédzserek nyelvezetét használva.

A 6… 5… 4… más volt, mit a 9… 8… 7… más, de nem rosszabb. Talán kicsit túl lett bonyolítva, kicsit túl sok mindent akart az író, viszont az biztos, hogy nem egyszerűen továbbviszi a megkezdett irányt, hanem csavar is rajta egy jó nagyot, és újdonságokkal is bővelkedik. Az egészen megmutatkozik, hogy ismét rengeteg utánajárásra volt szükség a könyv írásához, és nem csak Budapest feltérképezése, hanem az emberi pszichológiai és szociológiai viselkedésminták és a vallástörténet terén is.
A 9... 8... 7...-ben valami elkezdődött, valami felébredt, s aki mert, az szembenézett vele. A 6… 5… 4…-ben pedig valami tovább vitt, valamivel szembeszállt. Lilith-nek pedig döntenie kell, merre vigye a sorsa, merre haladjon tovább... A kérdés felvetődött, hiszen a második kötetnek is két befejezése van, az olvasók pedig ismét szavazhattak, milyen irányba folytatódjon avagy fejeződjön be a trilógia.

Eredeti cím: Böszörményi Gyula: 6… 5… 4…
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 342

Tetszési index: 63%

2010. június 20.

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

„Pont időben néztem fel ahhoz, hogy elkapjak egy újabb sötét vigyort. Ez a mostani szinte felhívott, hogy szedjek ki belőle valamit.
– A neved? – ismételtem, azt remélve, hogy csak a képzeletemben halkult el a hangom.
– Hívj Foltnak! Komolyan gondolom. Gyerünk!
Kacsintott, ahogy kimondta, és egész biztos voltam benne, hogy hülyét akar csinálni belőlem.
– Mit csinálsz a szabadidődben? – kérdeztem.
– Nincs szabadidőm.”

Hogy találtam rá: Ajánlották.

Miért: Ajánlották.

Magyarázom a bizonyítványom
Ez is megvolt. Elolvastam, de csak mert annyira javasolták. Elolvastam, mert annyira sok dicsőítő kritikát hallottam róla, és mert mint utólag kiderült, a book trailere érdekesebb lett, mint a könyv. Elolvastam, de minek? Mazochista lettem? Messze többet vártam tőle.
Miután már tisztáztam magamban, nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy irodalmi sznobságom dacára szeretem a fantasy, misztikus és sci-fi történeteket, és mert benina boszorkányait például imádom, úgy gondoltam megpróbálkozom a Hush, hush-sal is.
Őszintén be kell vallanom (szégyellem is magam érte), hogy az országokat átívelő távolság miatt e-book formátumban lapoztam végig, de azt is be kell vallanom: hála az égnek!, mert nem vagyok benne biztos, hogy pénzt fogok kiadni érte, vagy könyv formátumában esetleg nagyobb elégedettséggel tekintek majd rá.


Földre száll az angyal
A történetről egyszerűen nem érdemes írni. Mintha (bár többek tagadják) a Twilight-ot koppintották volna átemelve egy voltaképp fogalmam nincs milyen környezetbe. De ha már erről van szó, Portland környékén zajlik a vámpír mizéria is, ha jól emlékszem.

Van egy főszereplőnk, akinek a szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, a tipikus tizenéves tinilány, Nora Grey, aki tipikusan magányos, és persze akiről kiderül, hogy más mint a többi diáklány széles a környéken: például tipikusan paranoid viselkedésmintákkal bír. Őt (időnként ellen)segíti tipikusan nagyhangú és nekem unszimpatikus, olykor visszataszítóan viselkedő barátnői tulajdonságokkal bíró barátnője, Vee. Rajtuk kívül pedig a megszokott tipikusan sokat megengedő anyuka és buta rendőrök is szerepelnek a sorban. Ja, és ki ne hagyjam az (ark-, bukott, halál- (?) angyali formátumú emberi testért ölni képes főszereplő srácot se, Foltot. Aki bármennyire jóképű, remekbe szabott és kellőképpen sötét (minden tekintetben), előtörténete is van, de abból sem lehet sokat érteni. (Ajánlatos kíművelnie magát az olvasónak az angyalok kérdése terén.)

Szóval, Folt magányos és fanyar hősiessége megigézi az első szerelemre vágyódó Norát. Ezzel nincs is baj, csakhogy az egyébként addig az iskola környékén soha nem is látott osztálytárs srác befurakodik az ő elméjébe. Annak ellenére, és egy időben, hogy minden külső ráhatás ellenére is a vonzalom egyre erősödik és beteljesedni látszódik (legalábbis a szikrája már pattog), a főszereplőnkkel megmagyarázhatatlan események sora kezd történni, és legtöbbjük a kiszemelt Folt javára írhatók. Nevetséges és teljesen realitást nélkülöző események történnek: összevernek egy ellenlábas diáklányt, amolyan iskolaszépét, éjjel rohangálnak a játékbarlangszerű cirkuszban, biliárdszalonban próbálkoznak a biológia dolgozat megírásával és mindeközben egyre erősödik a bevallatlan és kimondatlan szerelem.

És hogy a rosszfiúkról is szó essék. A zsaruk hülyék. Bocs. De tényleg. Bár ettől még nem rosszfiúk, épp csak az írónő kelléktárában a klisék könnyen észrevehetők. Az új osztálytársak, Elliott és Jules pedig nem árulnak zsákba macskát, könnyen kiderül, hogy kik is ők, és nem csak azért, mert egyikük sem nyeri el Nora tetszését, miközben barátnőjét, Vee-ét igen. Ami megint csak érthetetlen, mert a két karakterben nincs semmi, ami kiemelné őket a háttérből.

Ami tetszett? A történet alapja remek. Lenne. És talán még az, hogy az írónő titokban tudta tartani a főhős, Folt személyének pontos mibenlétét, és ezzel legalább tudott egy kis meglepetést okozni. Bár épp ugyanettől a könyv első fele unalmas lett, mert nem igazán történik benne semmi. És ha már Folt került szóba (talán egyedül őt érdemes szóba hozni), bizony hiába jóval összetettebb és érdekesebb a karaktere, mint mondjuk sorstársáé vámpír Edé, aki csak néz maga elé, nagyokat sóhajtva, mégis kiaknázatlan, hiányt hagy maga után. Sokkal, de sokkal több van ebben a sötét, sokat megélt angyali lényben, mint amit az írónő megjelenített. Folt hiába próbál szeretettel telve ironikusan humoros, olykor pikírt és gúnyos lenni, nem jön eléggé át, nem kerül meseföldre a szívem miatta. Nora, meg… Norától falra mászik időnként az ember. Így, ilyen formában kevés ahhoz, hogy több kötetet elvigyen a hátán.

Csitt, csitt - Végre valóban csitt!
Sok hiba van a Csitt, csitt-ben. Például miért csak a könyv kétharmadánál esik először szó az angyalokról, sőt, a bukott angyalokról, amikor erről szólna a történet, és amikor a könyvborító (ami egyébként remekbe szabott) mindent elárul? Erősen kétlem, hogy a tengerentúlon engedélyezett a tanárt le „mi a fenézni”, de ha igen, akkor megkövetek mindenkit. Miért evidens Nora számára Folt fordított V alakú hátsebét meglátva, hogy angyallal van dolga? Bizony eszembe sem jutna "angel-t" kiáltani meglepetésemben hasonlót látva, lévén nekem is van hátvágásom.
Sajnos a magyar szerkesztésben és fordításban is több hibát találni. Mi az, hogy edző például? Könyörgöm, hova tette a fordító a szókincsét? Hogy lehet a biológia tanárt imigyen nevezni? Miért kell beérni az amerikanizált nyelvi kifejezésekkel, ha számtalan akad helyettük? És fordítva is igaz. Ha Folt neve Patch, miért nem lehet tisztázni a magyar jelentését könnyed félmondattal, és meghagyni az eredeti változatot, ha már mindenkinek van eredeti változatú neve? És vajon mi lehet a cél azzal, hogy úgy szerkesztették a könyvet, hogy az nem kevéssé befolyásolja a történés logikáját?

Idegesítő volt, amit nagyon sajnálok, mert a történet valójában érdekes lehetne, tetszene. Örömmel megkérdezném a Könyvmolyképző Kiadó vezetőjétől, kinek az ajánlására, miért adta fejét és pénzét ennek a regénynek a piacra vitelére és széthintésére.
Említettem a random elején benina könyvét. A Boszorka Fénye például ott van olvasásra, kiadásra ugyanennél a kiadónál. Katona Ildikó (és mi olvasók is) a boszikkal jobban jár majd, mint az angyalokkal, mert ennél sokkal jobban megírt, izgalmasabb és szebb, kidolgozottabb történet.

Eredeti cím: Becca Fitzpatrick: Hush, Hush
Fordító: Farkas Orsolya
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 360

Tetszési index: 26%

Háy János: Házasságon innen és túl

"Ez még szerető, az már feleség,
ez még feleség, az már szerető.
Ez még válik, az már házas,
ez még házas, az már elvált.
Ez még szeret, az már nem emlékszik,
ez még nem emlékszik, az már szeret.
Ez még vadászik, az már megfőzte,
ez már megfőzte, az még vadászik...
Ez már, az még és ez még, az már,
de végül mindegyiket megette a halál"

Hogy találtam rá: Háy János gyűjtőként, egyszerű a válasz…

Miért: Szeretem a nyelvezetét, a sajátságos iróniáját. Magával ragad a sokoldalúsága, sok műfajúsága (vers, novella, regény, gyerekirodalom, dráma, festészet). Nem kell ahhoz jobban utána böngészni, hogy szembetűnjön: ez azért nem jellemző a kortárs magyar alkotói gárdában.

„Képtelenség, gondolta a férfi így a vonásait pakolászva, hogy szerelmi viszony alakuljon ki egy fogorvosnő és a betege között. Ha a beteg legyűri az elemi rettegést, s nem úgy néz a fogorvosnőre, mint egy hóhérra, hanem a nőt látja benne, ami önmagában óriási, s mondhatni egészen ritka dolog.” (Lánc)
A Házasságon innen és túl nem arról szól, mint először gondoltam a cím alapján. A négy ciklusra bontott novellás kötet nem egy darab történet, nem egy darab szerelemmel, szeretettel, elmúlással és válságokkal felvirágzott kapcsolatot ismerhettem meg, hanem többet. És másként, mint amit már megszoktam Háy Jánostól. Nem regényről van szó, ami teret hagy minden irányba kanyarodni, hanem az író által legjobbnak vélt novellákról, amelyek szereplői férfiak és nők, feleségek megalázva, lelkileg kizsigerelve, férjek magányban, házasságok és hullámzó vagy szétesett szerelmek, kapcsolatok. No és persze Budapest és az ő környéke.

Bár mintha kevésbé élne a humorral, és az íróra jellemző ironikus irónia a jellemzőbb inkább. Nem direktbe kacagtat, mosolyogtat, hanem sokkal inkább körberajzol, kerülgeti a lényeget, mint macska azt a bizonyos forró kását. Sőt, tovább megyek, másban is különbözik a regényektől. A megszokott meseszerűség, az olykor gyermeki látásmód elkerüli a novellákat, sokkal inkább a szavakkal való fukarkodás, a szűkszavúság, a lényegre törekvés a jellemző.

„Az autó lassan araszolt a híd felé, épp a hídtorokba fordult, ahol rendőrök őrizték a buszsávot a kósza autósoktól, akik szabály ide, szabály oda, s hiába, hogy a buszon hány utas sajtolódik össze, hiába hogy más népek ott sorakoznak a körforgalomban, ezek az autósok csak tepernek előre a buszsávban a sokmilliós terepjáróikkal és sportkocsijaikkal, mert nekik jár ez az előny, ők különbek, mint mások.” (Lánc)
A novellák, kivétel nélkül, kendőzetlenül a képedbe vágják: ilyen a valóság, a huszonegyedik század. Ha tönkrement életek, kapcsolatok, sorsok hiányoznak valakinek, akkor annak kötelező darab, mert a megcsalás, magányos kapcsolatok elképesztő tárházába nyújt betekintést Háy.
Mintha ismerősökről olvasnék, mintha a pletykák útján terjedt, már többször hallott titkok kerülnének ismét a szemem elé. Nincs semmi meglepetés, nincs semmi újdonság. Mert mindenkinek van kapcsolatra vágyó egyedülálló barátja, barátnője, és nincs olyan, aki ne tudna példát mondani boldogtalan párkapcsolatban élőkre, akinek ne lógna a feje felett a válási okiratokkal Damoklész kardja, vagy aki verte anyát, lelőtte apát, ütötte a gyereket. Szép az élet? Ilyen az élet. Legyen az bárhol a világban.

Háy András nagyon jó, ott van a szeren. És ez a novelláskötet nagyon erős. Minden megtalálható benne, ami Magyarországot képviseli, légyen az a főváros, az agglomeráció, vagy falu. Mert mindenhol élnek kapcsolataikban meghasonultak, szeretethiányosok, önzők és kicsinyes játszadozók.

Eredeti cím: Háy János: Házasságon innen és túl
Kiadó: Palatinus Kiadó
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 240

Tetszési index: 95%

2010. június 19.

Virginia Wolf: Mrs. Dalloway

"Ez az érzékenység, mellyel minden benyomást fogadott, kétségtelenül ez volt a végzete. Még az ő korában is - olyan érzékenységgel reagál ezekre a hangulatváltozásokra, mint egy gyerek; jó napok, rossz napok, minden ok nélkül hirtelen rátörő boldogság, mikor megpillant egy csinos arcot, s majdhogynem vigasztalhatatlan egy vén skatulya láttán."

Hogy találtam rá: Levettem a polcról.

Miért: Mert, amikor tehetetlenül csalódott az ember, nincs jobb annál, ha vagy megnézi a délutáni meccs ismétlését vagy újraolvas egy könyvet, mialatt persze végig Frank Sinatrát hallgat. Mrs. Dalloway pedig kiváló figyelemelterelő önsanyargatás.

"Lehet, hogy Peter most érzelmesnek tartja őt. És az is, igen. Mert eljutott oda, hogy belássa végre: az egyetlen, ami szóra érdemes, nem egyéb, mint amit az ember érez. Az okosság – mit számít az okosság. Egész egyszerűen azt kell mondani, amit az ember érez."
Hm. Kezdjem azzal, hogy elfogultságot jelentek be - ismét. Nem tudok csalódni Woolfban, egyszerűen nekem valós. Pláne, ha többedszerre olvasom ugyanazt.
Aztán kezdjem a fülszöveggel: Mint ahogyan a Woolf történetekre jellemző, ez is megfoghatatlan kissé. A főszereplő? A fő téma? A központi kapocs? Adott egy ötvenes éveit taposó jól szituált, tisztes konzervatív politikus feleség Londonban. Clarissa Dalloway. Amolyan úrinő, aki fontosnak tartja a látszatot, és a megszokások rabjaként éli a mindennapjait, felejthetetlenné mélyíti saját és barátnői sznobságát, és aki soha nem tette túl magát régi, reménytelen szerelemén, szóval amolyan igazi, sugárzó központi figura, aki épp estélyt készül adni néhány hírességet vendégül látva, régi, közös ifjúság emlékeit magukkal hordozó barátnak, nem sokkal az első világháború után. És persze felbukkan a régi hódoló, Peter Walsh. A regény egyetlen napról szól, pontosabban Clarissa Daloway egyetlen napjáról és gondolatairól, illetve a közvetlen körülötte lévő emberek felmerülő gondolatairól, érzelmeiről és viszonyairól.

„Mrs. Dalloway kéri a tokajit, a királyok borát, a borok királyát.”
Semmi izgalom. Semmi túlfeszített katarzis. Szimplán csak a főhős és a szerelem, no és az persze az estély. Nem kell azon sokat gondolkodni, hogy a szerepelők és Mrs. Dalloway mennyire Mrs. Woolf, vagy épp fordítva. Igazából lényegtelen, mert átérződik, megjelenik minden egyes szóban. És nem beszélgetésben, mert Virginia Woolf regényeiben alig olvasható párbeszéd.

Mintha az írónő nem a közlésben, hanem a reakciókban látná a valóságot. És ezzel a közlésformával hihetetlen széles skálán tud mozogni és bemutatni. A közhelyszerű gondolat, hogy egyedül lenni tömegben - egy asztal körül ülve az ebédnél vagy az partin nézni a másikat -, jogos, mert a beszélgető partnereket ritkán érdekli igazán a másik mondandója, véleménye. Igazi kincs, ha két, esetleg több közös hullámhossz talál egymásra.

A szereplők ülnek, vagy fel-alá járnak, sétálgatnak és minden kommunikációjuk ellenére hiányosak, magányosak maradnak a (ki nem mondott) gondolatok. És szeretem ezt. Kedvelem, amikor nincs minden a szemem elé tárva, amikor az egyik fél belső monológja nagyobb betekintést enged, mint azt esetleg szeretném, és amikor hagynak nekem teret továbbgondolni a megkezdett beszélgetéseket. Annak ellenére is, hogy nem hiszem, hogy mindenki önmagával tud a legőszintébben beszélgetni, mert esetleg mások fenntartásokkal, előítélettel, óvatossággal vagy épp udvariassággal fordulnak a beszélgetőpartnerük felé. Hiszen nem kevesen jobban kedvelik az önámítás biztos talaját, mint a valóság szépségét.

Az angol írónő nem mindenki kedvence, nem is mindenki olvassa könyveit, novelláit. Ismerik esetlegesen Az órák című amerikai önéletrajz-szerű film kapcsán, amelyben ugyancsak a Mrs. Dalloway került feldolgozásra és az Orlando felülmúlhatatlan filmváltozata végett. Nem is érdemes mindenkinek ajánlani, mert sokkal inkább érezni, mintsem érteni kell.

Eredeti cím: Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Fordította: Tandori Dezső
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 264

Tetszési index: 88%

2010. június 14.

Meccs a lelke mindennek

Olvasom az otthoni híreket a Németország-Ausztrália meccsről, és hazagondolok. Mert miközben próbáltam élő közvetítést tartani a helyi viszonyokról, benina barátném valami olyasmit jegyzett meg, hogy "bezzeg nálunk feljelentenének csendháborításért!" És igaza volt. Na ezért.

Imádom a sportközvetítéseket. Persze sokkal élvezetesebb élőben nézni mindenféle sporteseményt, mégis, talán sokszor hasznosabb a tévét bámulni és előtte üvöltözni, sírni, kacagni, mindenkinél jobb instrukciókat kiabálni vagy épp a bírót szidni, mintsem több száznyi, ezernyi vadidegen előtt. No, és ne feledkezzek meg arról sem, hogy Dél-Afrika példul messze van.

Több helyen is olvastam már arról, hogy a foci egyike azoknak az ártatlan, tiszta örömöknek, amit csak azok értenek, akik osztoznak szeretetében. Mert alapállásból a labdarúgás nevű sporthoz mindenki ért. Sőt, mindenki jobban ért a másiknál (tiszta politizáló effektus). Mert egy igazi focirajongó röpke kétszer 45 perc, plusz az esetleges hosszabbítások erejéig, Zidane, Figo (juhé! személyesen is találkozhattam vele!), Messi vagy Podolski bőrébe bújhat.

Aki nem tudná, szurkolni úgyis lehet, hogy nem alázzuk le a másik felet, esetlegesen ellendrukkert, nem akarjuk lesuttyóparasztozni, képen vágni, földdel egy síkba tiporni. Igen, mondom: tényleg lehet.

Identitászavarral küzdve egyik orcámon német trikolor festve, másikon pedig fordított olasz, mert a kioszkos Uwe jól tudja, hogy a magyar válogatott ott se nincsDe bezzeg, milyen jól játszott az Aranycsapat és Puskás... Majd amikor már tényleg mindenkinek (nekem már az első perctől kezdve, pedig titkon mondhatom, hogy kedvelem az ausztrálokat) világos lett, hogy bizony nincs menekvés: győz a német csapat, és körbetelefonáltunk már minden ismerőst, hogy a vége-sípszó után jöhet a közeli városka felé dicsőített autózós dudálás és fiesta, felvillant bennem, hogy mennyire önfeledt, mennyire kedves mindenki és mennyire hiányzik(?) az otthon ismerős agresszió, a gyalázás, az ellendrukkerezés.
Tarolva győzött a német csapat, mégsem ócsárolja senki a kék-sárga mezeseket, hanem körülöttem minden kicsi és nagy, gyermek és felnőtt azt sajnálja, hogy piros lapot kapott az ausztrál játékos, Tim Cahill, és emiatt (is) a sokáig emberhátrányban játszó kenguruföldieknek esélyük sem lett a nyerésre, de még a szépítésre sem, és így a könnyű győzelem hiába tölt el mindenkit frenetikus örömmel, maradt bennük egy kis motiváló erő. Két szóval: csak boldogok és felszabadultak.

Egyszerűen nézni kell az oberbergi drukkereket, és nem csak a füvön rohangáló labdazsonglőröket. Kötelező. Mert a szomszédok, barátok apraja-nagyja együtt örül minden nációt és csapatot szeretve vidáman, mert egyikük sem fújolja le a másikat, mert büszkék a németségükre és nem cikizik le önmagukat miatta, mert őszinteségük elsöpri a soknyi negatív kétkedést velük kapcsolatban.

Tanulni kéne tőlük. Mert ők már megtanulták. Mert magunknak is ilyenre vágynék. Szurkoltunk. Hangosan. Dudálva. Politika mentesen.

Cassandra Clare: Chroniken der Unterwelt - City of Ashes

„”Anime-Regel Nummer eins”, sagte Simon. Er lehnte gegen einen Stapel Kissen am Fußende seines Bettes, eine Tüte Chips in der ióeinen Hand und die Fernbedienunk in der anderen . Sein schwarzes T-Shirt trug den Aufdruck „I BLOGGED YOUR MOM” und ein breuter Riss zog sich quer über das Knie seiner Jeans. „Leg dich nie mit einen Mönch an.”

Hogy találtam rá: Rá kellett jönnöm, hogy szeretem a misztikus sztorikat. Az első részt, először magyarul, Csontváros címen olvastam, és mert kíváncsi voltam a folytatásra megrendeltem a további, német nyelven már megjelent, részeket is.

Miért: Mert elsősorban az ifjúsági korosztálynak szóló könyvsorozat egyszerűen megfogott. Szerencsére, mégis könnyedén találok hibákat benne. Míg időm adta, és végigolvastam a nem csekély oldalszámú német verziót, épp megjelent magyarul is a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

A Csontvárosban már kiderült, hogy a főszereplő lány nem akármilyen képességek birtokában van, és hogy a főszereplő srác úgy amúgy sem egy akármilyen srác. Helyes, komor és szexi. Ez Jace. Zavart, elveszett és teljesen gyanútlan. Így érzi magát Clary, mindaddig míg Jace be nem vezeti a saját világába. Ez volt az első részben, és  bevallom, vártam már, hogy a következőt befejezzem. Nos, a második rész is hagyott bennem kérdéseket.

Clary Fray semmi másra nem vágyik jobban, mint hátat fordítani az Alsóvilágnak. Szeretne visszatérni a normális, mindenki által élhető életébe. De mi számít normálisnak, ha valaki Árnyvadász és démonok, vérfarkasok, vámpírok és tündérek ellen, illetve velük együtt kell harcolnia? Csakhogy Clary hiába szeretne több időt tölteni Simonnal, az Árnyvadászok mindig mindenhol vele vannak, sőt újonnan megtalált és eladdig bimbózó romantikával tekintett bátyja, Jace (az egyik legjobb karakter, minden hiba ellenére) is a nyomában van folyton. De amikor Jace veszélybe kerül, Clary sorsa és küldetése világossá válik – és felveszi a halálos harcot az éjszaka lényei ellen.

Cassandra Clare, The Mortal Instruments sorozatának első kötetét a német kiadó úgy reklámozta, mint „lenyűgöző debütálást”, és én el is hittem róla, hogy egy átlagosnál kicsikét jobb ifjúsági fantasy regény, de nem több. Az viszont figyelemre méltó, hogy a City of Ashes-t (Hamuváros) már a „lélegzetelállító” jelzővel írta le az Arena kiadó.
Noha tudjuk jól, hogy egy kiadónak az a dolga, hogy dicsőítse az általa kínált műveket, azért kíváncsi voltam (azon kívül, hogy természetesnek vettem: ha egyszer már úgyis el kezdtem olvasni a négy részes sorozatot, akkor azon végigrágom magam, bármi áron), vajon mi az oka ennek a pozitív váltásnak. A kiadó közleménye azt sugallta, hogy Cassandra Clare tanult az első könyv hibáiból. Hogy több van a két rész között, mint egy sorozatos kapcsolat. Hogy a karakterfejlődés, a logikai felépítés és a történet érthetősége a folyamatosságot hozta előtérbe. Vagyis a szerzői teljesítmény jelentősen javult.
És valóban, jóval kevesebb logikai hibát találni benne, mint az első részben. Ám kétségtelen, hogy a könyv néhány hiányossága közül, a legnagyobb a főkarakter, Clary személyében található, amit mintha a szerző félt volna keményebben a kezébe venni és megváltoztatni. Mégis, a regény-sorozat a City of Ashes-zal immár több mint egyfajta cukormáz, több mint egy tiniknek íródott misztikus keretekbe foglalt láv sztori. Mindent összevetve, ez a történet már sokkal jobban bevont a képzeletbeli világba és sokkal izgalmasabb is lett.

Karakterek minden mennyiségben
Szóval, a fő gondom Clary, a főszereplő. Bármilyen probléma merül fel körülötte, igazából nem ő oldja meg őket, hanem a barátai és a rokonai (tiszta Harry Potter csak lányban - a Szerk.). Olyan mintha tehetetlen és fantáziátlan lenne – noha elviekben varázserővel bíró Árnyvadász. Újra s újra felmerült bennem: miért kell őt mindig megmenteni, kisegíteni.
A másik főszereplővel, Jace-szel is van bajom, noha az ő stílusa tényleg tetszik. Egyszerűen nem érthetők és nem hitelesek számomra a hangulatingadozásai. Infantilis tinédzser, noha felnőttnek akar tűnni, vagy egyszerűen hisztis?
További, és valóban hiteltelen antagonnal egészül ki a kör: az Inkvizítor. Akinek a szerepe alapjában véve egy két lábon járó sztereotípia: jön, lát és dönt. Az egész nagyon ellenszenves. És fura. Szerintem.

De vannak pozitív kivételek is.
Két karakter, meg tudja menteni az egész regényt. Luke, a vérfarkas nagybácsi és Simon, a napsütést bíró vámpírrá változott barát. Valójában a két mellékszereplő karaktere már annyira bonyolulttá vált a második részre, hogy a szerkesztés megkövetelte, legalább az egyikük továbbálmodásának a betiltását. Az írónő kedvenc szereplője, Simon kapta meg a lehetőséget, és hogy a sorozat negyedik része, már kifejezetten róla szóljon.
Említést kell tenni még Jace és Clary apjáról(?) és az Árnyvadászok legnagyobb ellenségéről, Valentinról. Aki az egyik legjobban jellemzett gonosz szereplő, akiről eddig olvastam.

Kifejezetten tetszett, hogy Cassandra Clare mellőzte a szokásos mindent feketében és fehérben látunk, sarkok és élek, jó és rossz oldalak tudatos elhatárolását, és hogy egyetlen ember képes lenne bármire és megtenne bármit, csak azért, hogy célját elérje.

Hogy jó-e vagy sem, nem tudom biztosan, mindenesetre néha azt érezni, hogy az írónő tobzódott az ötletekben és mindet meg akarta jeleníteni. Ami biztos viszont, hogy a City of Ashes része annak a varázslatos világnak, amit Cassandra Clare létrehozott, és ami úgy tűnik, még sok titkot tartalmaz és igyekszik nem a kitaposott ösvényeken járni.

Eredeti cím: The Mortal Instruments – City of Ashes
Magyar cím: A Végzet Ereklyéi – Hamuváros
Német cím: Chroniken der Unterwelt – City of Ashes
Kiadó: Arena Verlag Gmbh
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 480

Tetszési index: 84%

2010. június 10.

Jörn Klare: Was bin ich wert? Eine Preisermittlung

"Also: Wieviel Euro bin ich wert?
Meine spontane Antwort lautet „unendlich viel”. Theoretisch, denn praktisch wird das schwierig. Ich habe nicht unendlich viel Geld. Nicht für mich, nicht für meine Familie und auch nicht für ein Mädchen aus Mazedonien. Dann also „alles was ich habe”. Zumindest för mich und meine Familie. Und wenn das nicht reicht? Wo ist Schluß?"

Hogy találtam rá: A Spiegel Online híreit olvasgattam, amikor felfedeztem: végre valami nekem való könyv.

Miért: Mostanában hiányzott a hasonló olvasmányélmény az életemből. Egy kis gazdaság, egy kis filozófia, egy kis poltika és pszichológia - igazi egyveleg. No, és ne feledjem: Klare meglepően jól ír, könnyen olvasható, kevés szótárhasználat mellett is élvezhető.

Egy provokatív könyv, az újságíró Jörn Klarétól: Mennyibe kerül egy ember tisztán gazdasági szempontokat nézve? Mennyibe kerül a közös élet a számlákat tekintve?

Nincs fájdalom, nincs ár
Minden egy utazással kezdődött Berlinben, a metrón (U-Bahnon, de hogy melyik vonalon, azt a szerző nem említi - a Szerk.). Az újságíró, Jörn Klare kihallgat egy beszélgetést, amint két fiatalember megvitat egy összeget, ami egy a közelmúltban történt rablógyilkosság kapcsán merül fel bennük. A tettes a bűncselekményt mindösszesen, írd és mondd: 100 euróért követte el. Érthetően mindkét srác úgy véli, hogy egy gyilkosság 100 euróért, nevetséges, abszurd, más szóval túl kevés. Szó szót követ és a vonatban ülve elkezdik elemezni: vajon ők mekkora összegért lennének képesek elkövetni egy gyilkosságot. Egyikük 10 ezer eurót mond. A másik viszont tiltakozik: „legalább lett volna 100 ezer euró” „Mindestens 100 000 müssten es schon sein”.

A könyv témája pedig máris gazdára talált. Nem telik el percnyi idő, és Klare azt veszi észre, hogy csatlakozik, sőt továbbjátssza a hátborzongató gondolatot. 10 000? 100 000? Egy millió? Meghökkenve szakítja félbe magát, mert egy kérdés kezdi kísérteni: a kérdés, miszerint mekkora értéke van az emberi életnek.
Pontosabban, Klare meg is válaszolja - a szerinte, elsősorban saját maga számára írt könyvében: "Mennyit érek én?" („Was bin ich wert?“, Suhrkamp) - kutatásának eredményeit.

Jörn Klare nem hiába gazgasági újságíró, célirányosan felkeresett szinte mindenkit, akik az ő személyes számlaképes értékét meg tudják határozni; így pontos adatokat kapott önmagáról és az emberi lét fenntartásának összegeiről. Végigkövette a végszámlákat a kormányzati irodákban, a biztosító társaságokban, a különféle személyzeti osztályokban, a háziorvosnál és egyéb egészségügyi klinikáknál, iskoláitól, illetve a munkahelyeken, irodákban éppúgy, mint a börtönökbe, rákérdezett politikusokra, filozófusokra, orvosokra, közgazdászokra, és még a kislányára is. "Mennyit érek én" – Teszi fel a kérdést Jörn Klare a személyes számláját vizsgálva.

Az végeredmény kiábrándítóan pontos és szörnyen hangzó szám lett euróban és centben kimérve: 1 129 381,21 euró Jörn Klare egyértelmű értéke. A német újságíró megnyugodhat, hiszen átlagon felüli összeget ér.

És mennyit ér az ember?
"Was ist ein Leben wert? Genauer: Wieviel ist ein Leben wet? Die frage ist schwerig, witkt böse, und sie verfolgt mich. Genauer gesagt, ich befefne ihr immer wieder. Das macht micht nachdenklich."
 Egy vese beszerezhető Indiában 300 euróért, egy afrikai gyermek „legális” örökbefogadása az összes szükséges papírral együtt 20 ezer euró körül van, egy albán nő ára pedig 800 euró Olaszországban, másrészről a futballista, Cristiano Ronaldo becsült értéke 75 millió euró.
A felsorolt és megvizsgált eredmények és értékek sokkal inkább zavarba ejtőek, mintsem kezelhetőek.

De Klare tovább megy, mert következtetni is próbál az adatokból. (Ami számomra inkább közhelyhalmaz, mintsem tény.) A férfiak értékesebbek, mint a nők, a felnőttek többet érnek, mint a gyerekek - a józan gazdasági számítások alapján. Mert ők jobban képzettek, többet keresnek, több adót fizetnek…
Vajon "megéri-e" az emberi tőkét kihasználni és a munkavállalókba befektetni? "Megéri-e” egy 75 éves embernek új csípőt beültetni? Egyáltalán egyet kell érteni, lehet-e egyetérteni ezekkel a kérdésekkel? Vajon jogos és normális dolog-e az emberi létet számlákba rendezve számokban kifejezni?

Eredeti cím: Jörn Klare: Was bin ich wert? Eine Preisermittlung
Kiadó: Suhrkamp Taschenbuch
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 268

Tetszési index: 76%
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...