Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2010. november 30.

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? - Hazánk szíve

„Liszi néha arra gondolt, bárcsak most állna meg az idő, így maradna most már minden változatlanul.
Mint a felhők, úgy úsznának el egymást sodorva az emlékek, mennyi felhő van, de mennyi, összetorlódó foszlányok, s fölöttük a napsütés, túlontúl sok könnyű emlék, és nem is maradna semmi más, csak a szinte már kibírhatatlan boldogság.
Nézte a göcsörtössé vált, megbütykösödött ujjait, a mosószertől kipirosodott, ráncos kézfejét a tisztára törölt asztalon.
Hiszen alig is tudná már megfogni a hegedűt, kicsúszna az ujjai közül a vonó.
Hiszen téved az, aki úgy hiszi, a teljesség, vagy netán a fájdalom nélküliség volna a boldogság.
Nem, a boldogság egyszerűen csak annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő.
Valami ilyesmit érzett egyébként akkor is, ha Máriára nézett.”

Hogy találtam rá: A Könyvhéten fedeztem fel anno.

Miért: Vonz Kőrösi Zoltán stílusa, kedvelem.

Családregény, de nem egy Forsyth Saga vagy egy Thibault család, ahhoz ez a generációkat átívelő történetfolyam nagyon is kelet-európai, nagyon is magyar. Persze maga az alapanyag a klasszikusokra hagyatkozik: két család (az Orlikok, akik Galciából vándoroltak Magyarországra és a Flaschnerek, akik pedig a Morva-vidékről származnak) összefonódása több emberöltő időre. Sokszereplős történetek, sokszereplős érzelmekkel.

Egészen a 19. század közepéig kell visszatekinteni, majd a két világháborúig, hogy szembesüljek a történelemben lezajló rendszerváltásokkal. Hiányérzet egyik kor bemutatásánál sem nyomaszt, a hangulata, nyelvhasználata, életminőség bemutatása minden időszaknak olyannyira eltalált, hogy valóban ott és akkor érzem magam.
Hogy mi az, ami igazán átüt? A szenvedély, a titok, a vonzalom, a többszörös érzelmi kavalkád, a gyűlölet és a szeretet. Női regénynek mondanám, mert főként női sorsokat mutat be Kőrösi Zoltán, de mert férfiember írta mégis inkább férfias szemszögből látom ezeket a női sorsokat.

"A karika, a kör az örök visszatérés jele... Az ezüst szalagon levélkék, fonatok indáztak egymásba, mint az összegabalyodott gyökerek, olyan volt az az ötvösmunka, mintha a távoli széles földek valami réges-régi kincséből bukkant volna elő, sok száz év előtti, s talán már nem is létező növények fémbe fagyasztott képével."

Kőrösi gyönyörűen ír, színtiszta szépség olvasni a mondatait, gondolatait. De mert annyira pontos és annyira szép, nem is fenyegeti az a veszély, hogy átbukik a szórakoztató szépirodalom kategóriájába. Persze nem csak vájtfülűeknek ajánlatos belekezdeni, mert megéri elolvasni, gazdagít, szórakoztat, elgondolkodtat.

Cím: Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? - Hazánk szíve
Kiadó: Kalligram Kiadó
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 288
Tetszési index: 88%

2010. november 29.

Christian Gailly: Be-bop

"A bőgő mond valamit a ritmusszekció pedig válaszol: So, what. Paul lába földbe gyökerezett azon a szent helyen, mozdulni is képtelen. A következő ütemnél már a trió adja meg a választ, hárman vannnak, úgy bizony, alt, tenor, trombita. Jól szól. Paul eléggé összezavarodott, mondhatni teljesen felkavarja a dolog. Jeanne hátulról lökdösi. Menjünk, mondja. Pszt, várj, csönd, figyelej, hallod?"

Hogy találtam rá: Direkt jazz zenészek könyve után keresve.

Miért: A hivatalos verzió: érdeklődési köröm kielégítése céljából. A szleng szerint: So, what.


Be-bop
Lehet, sokan megköveznének érte, de én nagyon élveztem olvasni. Pattog, idegesítően száraz és esetleg érthetetlen, de mégis. Ott voltam, vele voltam, benne voltam.

Ha valaki nem kedveli a jazzt, ne kezdjen bele. Sőt, ne is vegye meg a könyvet, mert nem fogja szeretni. Pénzkidobás a számára, mert Christian Gailly Be-bop című regénye a jazz zene hangulatát, dallamát, improvizációs játékát értőknek szól. Nem azért, mert magáról a zenei műfajról olvashattam, nem azért, mert egy zenész életét követhettem nyomon, nem. Egyszerűen csak egy exzenész otthagyta kedvenc játékát, és írói vénáját kezdte csiszolgatni. Minden egyes szóból, mondatból és fejezetből a zene ritmusa köszön vissza.

„Több mint húsz évig csak klasszikus zenét hallgattam. A dzsesszt félreraktam emlékezetem külön rekeszébe. Úgy éltem, mint egy száműzött: apránként megtanultam egy új nyelvet, már-már el is feledve, hogy valamikor egy másikkal születtem. A Be-Bop írása közben azonban hamar rájöttem, hogy a dzsessz ott vibrál még bennem, mint afféle anyanyelv. Ez a felismerés eleinte boldogsággal, intenzív örömérzettel töltött el. Ám fájdalommal is járt, mintha valami gát szakadt volna át bennem…”

Hogy van-e a szerzőnek írói vénája, nem is érdekes. Nem számít, mennyire olvasmányos, szépen fűzött mondatokkal, leírásokkal teli (illetve egyáltalán nem teli) irományok kerültek ki a Gailly kezéből. Nem számít, mert ott vagyok a szerzővel és a főhősével a bárban, lüktet a véremben a dob üteme, szívemet pedig elárasztja a szaxofon kéjesen síró hangja. Ilyen Christian Gailly Be-bop-ja.

Be-bop
A jazzt, mint műfajt sem tudják sokan megkedvelni, a jazz egyik modern irányzatát, ami az 1940-es években  született, még kevesebben. Ennek a technikai virtuozitásokra és összetett harmóniákra alapozó zenének nem az énekelhető dallam a központja, legtöbbször nincs is neki olyan. Egyszerűen csak hallgatni kell és átélni a zenét.

A be-bop stílus talán legismertebb neve az altszaxofonos Charlie "Bird" Parker (aki életét és lelkét és minden nem létező vagyonát adta ezért a zenéért) és a big bandet is kiválóan dirigáló Dizzy Gillespie ("Diz") trombitás.
Christian Gailly álmodott arról, amit Charlie Parker megvalósított. És talán épp azért, mert az álom nem volt kézzelfogható számára, igyekezett megörökíteni a Be-bop regényében, mindazt az izgalmat, fordulatot, amit fiatalkorában átélt, mint jazz zenész.

A fiatal analfabéta dzsessz-szaxofonista reménytelennek látszón kétségbeesve keresi saját stílusát, és igyekszik kilépni a nagy bálvány, Charlie Parker árnyékából, mert a zenét látja egyetlen kifejező eszközének (no meg az egészséges szexualitását). Reménytelenül. Mégis, a készülődés, a vágyakozás, az állandóan lüktető színes jazz, mintha egy pár flörtölő játékát mutatná be.



Eredeti cím: Christian Gailly: Be-bop, Edition de Minuit
Magyar cím: Christian Gailly: Be-bop
Fordította: Lackfi János
Kiadó: Magus Kiadó
Megjelenés: 1995
Oldalszám: 138

Tetszési index: 68%

2010. november 27.

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve


"Bibi kijelenti: - Könyvet akarok írni.
Tamina a csehországi csomagjára gondol, és tudja, hogy meg kell őriznie Bibi barátságát. Ezért mindjárt fölajánlja a fülét: - Könyvet? Miről?
A bárszék alatt, amelyen anyukája ül, Bibi egyéves kislánya totyog és sivalkodik.
- Csend legyen - szól le Bibi, aztán elgondolkozva fújja a cigarettafüstöt a szájából: - Arról, hogy hogyan látom a világot.
A gyerek egyre áthatóbban visítozik, és Tamina megkérdi: - Tényleg volna bátorságod könyvet írni?
- Miért ne? - mondja Bibi, és megint elgondolkozik: - persze egy kicsit tájékozódni szeretnék, hogy tulajdonképpen hogyan kell könyvet írni. Nem ismered véletlenül Banakát?
- Ki az? - kérdezi Tamina.
- Egy író - feleli Bibi. - Itt él. Meg kell ismerkednem vele.
- Mit írt?
- Nem tudom - feleli Bibi, és elgondolkozva hozzáteszi: - Talán el kellene olvasnom tőle valamit."

Hogy találtam rá: Időről időre felfedezem magamnak Kunderát, hogy aztán újraolvassam a polcon lévő összest.

Miért: A hangulata, és per pillanat, főként a címben rejlő igazság miatt.

Milan Kundera különc figura számomra, vagy inkább bátor? Az biztos, hogy Hrabal és Havel mellett cseppet sem bújik el a hátsó sorban; a legismertebb csehek közé tartozik a világban. Csaknem félszáz éves munkássága a legnagyobb írók közé emelte. Kundera tudós családba született, úgy érezte megteheti, hogy például kifigurázza a sztálinizmus visszásságait, nem csoda, hogy felkeltette a hatalom figyelmét a Tréfa című regényének szatirikus-ironikus hangvétele és ábrázolása, majd az 1968-as prágai tavasz eseményeiben vállalt szerepe, ami emiatt a „normalizálás” idején elbocsátották, eltiltották a tanítástól, könyvei tiltottá váltak és eltávolították a könyvtárakból. Kundera fekete posztóvá vált: publikálni nem engedték, s kizárták a pártból is 1979-ben.

"Bizonyára legalább egy tucatnyi rossz filmből ismerik az alábbi jelenetet: egy fiú meg egy lány kézen fogva szalad a tavaszi (esetleg nyári) tájban. Szaladnak, szaladnak, szaladnak és nevetnek. Nevetésük rendeltetése, hogy az egész világnak, minden mozi minden nézőjének hirdesse: boldogok vagyunk, szeretjük az életet, egyetértünk a léttel! A jelenet hülye, giccses, de magában foglalja a legeredendőbb emberi szituációk egyikét: a komoly nevetést, a tréfán kívüli nevetést."

Aztán jött A nevetés és felejtés könyve című kötete, ami miatt a cseh kormány megfosztotta állampolgárságától. Kundera Franciaországban telepedett le, és övetően folyamatosan láttak napvilágot művei Franciaországban, világsikert aratott A lét elviselhetetlen könnyűsége, amelyből film is készült.


Szóval a könyv. Igazi Kundera. Hol 1948-ban, hol 1968-ban találom magam, ami cseppet sem zavaró, mert végülis hiába van két évtized távolság a két időszak között, az elnyomás az elnyomás, a pártkarrier az párkarrier, a spicliség az spicliség, sőt a szerelem is mindig szerelem. Bármilyen évet írunk is.
Az én hibám tudom, de nem tudtam letenni a könyvet. A pár oldalas novelláknak tetsző és eszerint lejátszódó életképek, mint valami szappanopera-marketinggel megspékelt és felturbózott folyam olvasatták magukat. Muszáj volt követnem, a fiatalmebert, akit kirúgtak az egyetemről, a nő után vágyódó diák gondolatait, ábrándjait, és a lány, Kristyna világát, aki a diáké lesz.

"Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit, és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én…"

Kíváncsi voltam az íróra, aki igyekezett összehozni életművét, persze tipikus írói dilemmák között, az asszonyról, aki nem tudja hova tenni a testiséget az életében, és csak ritkán adatik meg számára a szexuáli öröm, és nagyon bírtam az autószerelőt, aki mit sem törődött azzal, hogy spiclik vehetik körül stb. Kundera nagyon tudta, hogy kell valaki, aki összefogja és átíveli az egész regényt, így Tamina alakja a köznapi szereplőből egyenes irányban válik a sorok között felmelkedő, sőt korántsem csupán a lassan felfedezhető főszereplőnő, a köznapiból mitikussá emelkedő pincérlány, Tamina alakja.

Eredeti cím: Milan Kundera: Kniha smíchu a zapomnění
Magyar cím: Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve
Fordította: Körtvélyesi Klára
Megjelenés: 2002
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 287

Tetszési index: 86%

2010. november 23.

Kurt Vonnegut: A repülő macska

"Ami pedig az öntörvényűséget illeti: meg vagyok győződve, hogy a művészetek terén frászkarikát sem ér az, aki folyton nyájasan megértő, aki egyszerre látja az érme mindkét oldalát, és aki mindenkinek mindent megbocsát.
Slotkin még azt is mondja, nincs művész, aki ne tartozna valamely iskolához. Jóhoz vagy rosszhoz. Odatartozik, akár akarja, akár nem. Nem tudom, Ön melyik iskolához sorolható. Az én iskolámnak három tagja van."

Hogy találtam rá: Kurt Vonnegut rajongóként, természetes volt, hogy elolvasni kívántam.

Miért: Idézet Kurt Vonnegut, A repülő macska novelláskötetéből: "Lehet, hogy mindez persze nem egészen fedi a valóságot, de annyi igazság azért van benne, hogy érdekesnek találjam, és talán hasznosnak is." Na ezért.

Ha egy nagy ember, mit ember, író meghal, természetesen adódik, sőt kötelező, hogy először egy, majd még néhány posztomusz kötet lát napvilágot, rokonok, barátok, jó- és rosszakarók lelkes támogatásával. Kurt Vonnegut sem kivétel ez alól. Immár a második posztomusz kötet jelent meg a 2007-ben elhunyt író ki nem adott, talán az író is kukába valónak talált műveiből. Az első hátrahagyott és kiadott kötet 2008-ban, Armageddon in Retrospect címmel jelent meg (magyar fordításban Ördögcsapda), azzal a felhanggal, hogy az író nevével több könyv nem jelenik majd már meg. Nem kellett túl sokat várni a következőre.

"Jelen levél gyatra bölcslkedés, merő önsajnálat. Viszont olyan levél, amilyeneket írók szoktak irkálni. És mivel kiléptem a General Electrictől, vagy író lettem, vagy egy nulla."

Vonnegutot mindig élvezet olvasni, viszont (többek között pont ezért) Vonneguttól mindig elvárjuk a maximális minőséget, olvasási élvezetet. A Repülő macsak novelláit valószínűleg nemhiába nem adta ki a szerző; tudta ő is, hogy nem mindegyik üti meg az általa diktált hoch színvonalat. Persze, ettől én még élvezettel olvastam el, sőt faltam mind a tizenhárom novellát.
A kötetet a szerkesztők igyekeztek gondosan felépíteni, akárcsak az Ördögcsapda kötetben itt is találhattam az előszót, majd egy előszóval felérő 1951-ben íródott levelet (lenyűgöző, hogy valaki ennyi éven át őrizzen egy "majd megmutatom én neked"- jellegű irományt), melyet angolul is végigolvashatunk, megbizonyosodva: igen, valóban Vonnegut írta alá a maró sorokat.

Szóval annak ellenére, hogy vannak tényleg felejtésre érdemes írások a novelláskötetben, jónéhány megmaradt bennem belőle. Ki tudja miért, imádtam a Meghalló moralizáló iróniáját, a nagyon emberi Selma dalát, és semmi kincsért nem hagytam volna ki A kedves kicsi emberkéket és A repülő macskát. Már-már vérfagyasztó, micsoda képzelőerővel és leíróképességgel bírt Vonnegut.

A kötetben szereplő írások:
Előszó – Sidney Offit
Kurt Vonnegut levele Walter J. Millernek
Meghalló
Pelk
Háztetőkről harsogjátok!
Ed Luby Kulcsos Klubja
Selma dala
Tükörterem
Kedves kicsike emberkék
A hídmester
Apró vízcseppecskék
Kőbe zárt hangyák
A hős újságkihordó
A repülő macska
A világmindenség királya és királynője
A specialista
Utószó – Szántó György Tibor
Illusztrációk jegyzéke

Eredeti cím: Kurt Vonnegut: Look at The Birdie
Magyar cím: Kurt Vonnegut: A repülő macska
Fordította: Szántó György Tibor
Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 320

Tetszési index: 72%

2010. november 17.

Benina: Bíborhajú - 1. A Boszorka fénye (ajánló)



Claire White nem mindennapi tinédzser.
Claire White boszorka, méghozzá a tiszta vérű Utolsók egyike,
akikből már alig néhány él a világon, ugyanis a boszorkányüldözők parancsára
kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek velük.
A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak,
nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni.
Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg
az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik.

A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú,
titokzatos srác felbukkanása töri meg.
De miért fontos a félig démon, félig boszorkány Kellan Blacknek,
hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel bír?
És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is?
Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel,
a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzitásával,
az önmagába vetett hittel és saját erejével?
A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felett,
mint valami ködös árny…

Csak egyvalaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik,
és a tűz ereje mindent lángra lobbanthat.

Facebookon itt.
Honlapon itt.

2010. november 9.

Weöres Sándor: Ének a határtalanról


Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

Weöres Sándor (1913-1989) korokon átívelő művészetének a központja talán maga a mese volt; a hit abban, hogy létezik szépség, eszménykép, amitől távol esik és elhatárolódik minden szinten a politika, a történelem kétes és beteg hatalomvágy és annak gondolatvilága. Weörös Sándor az esztétikai szépséget választotta és használta merészen a lírájában.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...