Vekerdy Tamás pszichológust elsősorban az oktatással, gyermekneveléssel kapcsolatos rádió- és tévéműsorok gyakori vendégeként ismerheted. Az író, iskolaalapító őszintén és humorosan mesélt önmagáról, családjáról, munkájáról, élete és pályája nehéz és örömteli pillanatairól. A teljes interjú az Nlcafe oldalán olvasható.
Hosszas egyeztetés után találtunk megfelelő időpontot a beszélgetésre, amin cseppet sem csodálkoztam, lévén Vekerdy Tamás tényleg nagyon leterhelt és elfoglalt. Mindemellett olyan ember, aki igyekszik szeretni és élvezni mindazt, amit csinál, legyen szó munkáról, szórakozásról vagy családról. A hivatalos beszélgetést követően hármasban, a fotósunkkal, Glázer Attilával kiegészülve még hosszan diskuráltunk az élet mindennapos apró-cseprő dolgairól. Igen, Vekerdy Tamással jó beszélgetni, megosztani vele a gondolatokat.
– Az Ön útja nem egyenesen a pszichológia felé mutatott, diplomás jogász.
– Tényleg többféle tervem volt, amikor arról ábrándoztam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Kiskoromban gyermekorvos akartam lenni, mert járt hozzánk egy varázslatos doktor bácsi, aki ha az ágyam szélére ült, a tenyerét a homlokomra tette, és megtapintotta a pulzusomat, bármilyen lázas voltam, tüstént jobban lettem. Aztán apám kérésére és rábeszélésére jelentkeztem a jogi egyetemre, és el is végeztem kedvenc unokabátyám, Vekerdy Laci bácsi tanácsára.
Egyébként azt gondolom, természetesnek tűnt, hogy gyerekekkel foglalkozom majd, mert az egész családunknak valamiképpen affinitása van a gyerekek iránt: akad köztük óvónő, logopédus, pedagógus, még aki jogász lett, az is gyámügyi. Apám sem a barátaival bridzselt, ha ráért, hanem gyerekekkel focizott, játszott velünk. S én bizonyára azért lettem végül gyermekpszichológus, mert magam is infantilis maradtam. Ha úgy tetszik: az infantilizmusom konzerválódott. A gyerekeket ma is mindig az első pillanattól értem – így érzem legalábbis –, a felnőtteket soha, ha velük beszélgetek, gyakran béna, visszahúzódó és unott vagyok, ha gyermekekkel találkozom, felélénkülök.
– Önt otthon is körülveszik a gyerekek. A magánéletben mennyiben pszichológus?
– Semennyire. A feleségem is gyerekpszichológus, a gyerekeink megőrülnének (és mi is), ha otthon is pszichológusok lennénk… Remélem, civilek vagyunk. A sors kedvezésének tekintem, és nem érdememnek – ha érdem, csak a feleségemé –, hogy mind a négy gyerekünk egy házasságból született. (Nekem ez a harmadik házasságom egyébként.) Tizenhat éves koromban levelet írtam magamnak, hogy ha öregebb leszek, akkor se váljak (hülye) felnőtté, mert komolyan venni a világot, úgy, ahogy a felnőttek teszik, az rémes. Remélem, eddig sikerült betartanom e vállalásomat.
– A nagyközönség elsősorban onnan ismeri, hogy hallotta a rádióban nyilatkozni, olvasta a magazinokban megjelent cikkeit. És aki egy kicsit jobban odafigyelt a nevére, azt is tudja: jelentős szerepet játszott a magyarországi Waldorf-óvodák és -iskolák megalapításában, és emellett kitűnő ismerője a keleti filozófiáknak, az ezoterikus hagyományoknak, s nemcsak kedvelője, de művelője is a színházművészetnek.
– Azért szerintem erről már tényleg kevesen tudnak. De nem is ez a fontos. Voltam hobó is, egy időben úgy döntöttem, ellenállok minden kötelező vagy elvárt feladatnak. Majd egész fiatalon statisztáltam a Nemzetiben, később aktívan részt vettem a saját darabom kaposvári színpadra állításában, de házitanítóskodtam is, és riporter, szerkesztő is voltam egy gyerekekről szóló lapnál – a Család és Iskolánál. Aztán elvégeztem a pszichológia szakot is, a diplomamunkám a színészethez kötődött, a színészi hatás eszközeiről írtam, így esett, hogy később pszichológiát tanítottam a színinövendékeknek.
– Mi vezetett az iskolaalapításhoz?
– Gyermekpszichológiai szakrendeléseken dolgoztam, és úgy láttam, hogy a gyerekeket nemcsak – vagy egyáltalán nem – a családjuk betegíti meg, teszi szorongóvá, netán agresszívvé, hanem az iskola is, vagy éppenséggel csak az iskola. Hogy lehetne jobb iskolát csinálni? Ez a kérdés sodort az alternatívok, a reformpedagógiák felé. A gyerekből kiinduló, a gyereknek való iskolát. Persze nincs „ideális” iskola. Minden a tanítókon, tanárokon múlik. (A szerencsésebb országokban nem könnyű erre a pályára bekerülni, csak a legjobbak remélhetik, és persze jóval magasabb a kezdő fizetés…)
– A szabad választás, a lehetőségek és a másság nagyon fontos az Ön számára.
– A világ, hála az égnek, sokszínű, én élvezem ezt a sokszínűséget, és örülnék neki, ha ezt mások is élvezni tudnák. Mert igaz, hogy én a Waldorf-pedagógia elkötelezettje vagyok, de egyáltalán nem bánom, ha az általam mélyen tisztelt és kitűnőnek tartott barátaim, kollégáim más irányokat követnek. Ha tehát mondjuk Maria Montessori, Freinet vagy mások tanítványai, vagy egyéni utakat járnak, mint például Winkler Márta, Lányi Marietta, Horn György és kollégái, akik fantasztikus dolgokat tudnak kihozni a gyerekekből. Örülök, hogy ez így van. S nagy szorongással töltene el – a biztos tévedés szorongásával –, ha mindenki Waldorf-pedagógiát művelne, követne.
– Az egyik kedvenc témája az iskola. Hogyan betegít az iskola?
– Nagyon egyszerűen: nem figyel a gyerekre. Szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a gyerekek testi és pszichikai fejlődését. Nem az egyéni teljesítmények, hanem egy meghatározott tantárgy szerint. Sokat emlegetett példám az olvasás-írás tanítása. Vizsgálatok szerint a hatéves gyerekek alig valamivel több mint 7 százalékának érett meg a kézfeje a háromujjas ceruzafogásra. Ez azt jelenti, hogy több mint 90 százaléknak nem érett meg, vagyis kényelmetlen, idegen számára a ceruza használata. Mi meg a kezükbe tűhegyes ceruzát adtunk, ezzel kell beraknia a kis kampóit arra a hihetetlenül pici helyre. Mégis sok helyen az iskola kiadja a jelszót: „Karácsonyra ír-olvas a gyerek!” Márpedig akkor, ha ezt erőltetjük, görcsös lesz az írásuk, és megnehezíti a biztos íráskészségük kialakulását – az olvasásról már nem is beszélve…
– Sok kisgyerek eleve olvasás-írás tudással kezdi az első osztályt. Ez baj?
– Nem, akkor, ha magától kezdett eltanulni, utánozni a testvéreit. De a siettetés nemcsak pszichésen, fizikailag is megnehezíti a tanulóéveket. Óriási az egyéni és a nemi különbség – a lányok fejlettebbek ilyenkor –, valamint az életkori különbség, mert az első osztályban többféle gyerek ül, hiszen az egyik tavaly június 1-jén volt hatéves, a másik idén május 31-én, ez pedig jól mérhető különbség ebben az életkorban. Ki az az őrült, akinek az jut az eszébe, hogy ezek egyszerre fognak megtanulni írni és olvasni? Karácsonyra… Nem beszélve arról, hogy a kulturális alapkészség csakis elnyújtottan gyakorolható be.
Nemzetközi felmérések szerint a mi gyerekeink az első pár évben jobban olvasnak, írnak, mint a norvég és a svéd gyerekek, de érdekes, hogy a tizenötödik életév körül ugyanezt a korosztályt figyelve már a norvég és svéd gyerekek olvasnak jobban, mint a nemzetközi átlag, a magyarok pedig sokkal rosszabbul. A kisiskolás kíváncsian, tudásszomjjal kezdi meg az iskolás éveit, de a sok megszégyenítés, a „számonkérési düh”, a kényelmetlen helyzetek miatt már annak is örülhetünk, ha csak unottan érettségizik le, és nem utálattal.
– Közhely, hogy agresszívabbak ma a gyerekek, mint pár évtizeddel, századdal ezelőtt?
- Sajnos van benne igazság. A szülőknek nincs elég idejük gyerekükre; nem adjuk meg nekik testi-lelki értelemben az érzelmi biztonságot. Ha valakit nem fogadtak el olyannak, amilyen, hanem a szülei – vagy a tanárai – pontosan tudják, hogy milyennek kellene lennie, és olyanná akarják faragni, akkor ez ellenállást vált ki, és ez az ellenállás agresszióban vagy depresszióban nyilvánul meg. Ha mi, szülők, elhisszük, hogy teljesítményelvű világban élve már a kisgyerekből ki kell sajtolni a topmenedzserség felé vezető teljesítményt, akkor súlyosan tévedünk, rossz úton járunk. Jó topmenedzser is abból lesz, aki lehetett teljes értékű, szabadon játszó, mindennap mesét hallgató, testi-lelki dögönyözésben részesülő, biztonságban élő kisgyerek, vagy éppenséggel lusta, álmodozó kamasz stb.
– Egyszerűbb bekapcsolni a tévét, számítógépes játékokat venni, mint otthagyni a munkát, a barátokat, és közös programokat szervezni.
– Persze hogy egyszerűbb. Nem a tévé vagy a számítógép ellen vagyok. Ha én otthon számítógépen dolgozom, és a kisgyerekem az ölembe ül, és utánozva játszani kezd, nem tiltom ki. Nem mondom azt, hogy ne nyomkodja a billentyűket, ismerkedjen az internettel, persze miután már jól elmentettünk minden fontos dokumentációt, sőt biztos vagyok benne, hogy pár évvel később már jobban fogja kezelni a számítógépet, mint mi. Játsszon, rajzoljon, varázsoljon betűket. Ellenben nem tartom helyesnek a túl nagy vonzalmat és függőséget kiváltó számítógépes játékokkal való barátkozást. Rossz nézni, amikor egy gyerek egész napot eltölt a monitort bámulva, a joystickot rángatva, miközben chipsen és kólán él. A gyerekeknek rengeteg mozgásra van igényük és szükségük, ez segíti őket önmaguk megismerésében, saját testüknek, gondolataiknak a kibontakoztatásában.
– Úgy tudom, ön is a Harry Potter-sorozat mellett van. Sokan ellenzik.
– Igen, ez a történet visszahozta a gyerekek olvasási, történetmesélési kedvét. Nem lesz olvasó az, aki az olvasást nem élvezi. Pusztán azért, hogy művelt legyen, nem lesz valaki olvasó. A világon több millió gyerek lett olvasó a Harry Potter vagy korábban Tolkien nyomán – mert lenyűgözte őket. Ugyanez a helyzet P. Howarddal Magyarországon, akinek a köteteit százezres példányszámban adták el hosszú időn keresztül, mert az emberek élvezték. Olyan mitológiaszükségletet, meseszükségletet elégítenek ki ezek a művek, zseniálisan, hogy képesek beszippantani olyanokat is, akik különben nem olvasnának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése