Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2010. augusztus 28.

Tandori Dezső: Bűnös-szent lófogadás. Szakregény a lófogadásról

"Bűnös vagyok-e vagy szent?
Bűnös vagyok, annyi szent!"

"Tégy túl az ép eszeden.
Járj túl az életeden."

"Hadd tanusítsa ez a könyv, hogy értettem valamihez a világon.
Jellemző módon olyanhoz, amihez nem lehet."

Hogy találtam rá: A Jaffa Kiadótól kaptam sajtóajándékként.

Miért: Felüdülésképp vettem le a polcról, aztán azt vettem észre, hogy kacagok.

"Ne bízzuk piára, csapjunk át lírába!"
Mivel is kezdjem? Nem könnyű Tandoriról, illetvce a műveiről írni, mert ő maga sem egy könnyű ember. Tandori a maga könnyed, magának alkotta világában éppúgy kötődik és ragaszkodik az élet fennköltségéhez, patetikusságához, mint a gyakorlati mivoltához, a mindennapi banalitásához.

A Bűnös-szent lófogadás. Szakregény a lófogadásról című próza, regény, szakregény, nem tudom, mi pontosan, pont arról szól, amiről úgy amúgy soha nem olvasnék. Nem a lovakkal vagy a lófogadással van bajom, sőt, éppen csak nem járok ki a lovira, nem figyelem árgus szemekkel a sportfogadási oldalakat; vajh ki lett a befutó, és miért pont ő.
Persze azt készséggel elhiszem, hogy a szerző többet tud a témáról, mint én, de azért a szakavatottság hiánya szembeszökő. Csakhogy Tandori Dezsőt nem azért olvassa az ember, hogy megízlelje a szakkönyv mibenlétét, hanem hogy szórakozzon, élvezze a nyelvi játékok tobzódását.

Eredeti cím: Tandori Dezső: Bűnös-szent lófogadás
Kiadó: Jaffa Kiadó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 232

Tetszési index: 76%

2010. augusztus 26.

Fióktól a könyvesboltok polcáig - interjú beninával

 
benina alig egy éve kezdett internetes regényeket írni, és egy ifjúsági regénykiadó máris lecsapott rá. Kalandos romantikus történeteit több száz olvasó követi nyomon folyamatosan, tinédzserek, idősek, nők és férfiak egyaránt.



Nem először beszélgettem beninával, ezért csöppet sem lepődtem meg azon, hogy a blog oldalairól megismert fiatal nő határozott, mégis önbizalomhiánnyal küzdő, okos, mosolygó és a világra kíváncsi. Benina úgy véli, az internet világa lehetővé teszi, hogy sokakkal beszélgetni tudjon, de hogy meg is ismerjék, ahhoz leginkább a műveit kell elolvasni. A háromgyermekes írónő önmagáról azt vallja, hogy az olvasói nélkül nem érne az egész semmit és pocsék celeb lenne, viszont élvezi a könyvkiadás minden pillanatát.

Hogyan lesz valaki lelkes ápolónőből misztikus regények írója?

Az írás mindig is szervesen kötődött az életemhez. Állandóan írogattam, de csak magamnak, soha nem mutattam meg senkinek. Az ápolónős munka kényszer volt, túlélni a mindennapokat, de ettől függetlenül szerettem csinálni.

Termékeny írónak számítasz?

Nem tudom, nagy átlagban ki számít termékenynek. Ha jólesik a történet, amin dolgozom, akkor egy tízoldalas fejezetet néhány óra alatt papírra vetek. Nincsenek kifejlesztett módszereim. Ahogy jön, úgy írok. Az ihlet pedig körülvesz, megérint, áramlik... Egy év alatt több történetet is megírtam, illetve publikálok jelenleg is a blogjaimban, emellett életem első kiadásra szánt könyve is elkészült.

Miért pont A Boszorka Fénye?

Tapasztalható, hogy a Twilight Saga árnyékában nehéz valami újat és figyelemfelkeltőt alkotni a modern misztikus ifjúsági irodalom terén. Szerettem volna, ha az olvasók kinyílnának az ismeretlen felé is, ezért megalkottam egy másfajta világot, amiben nincsenek vámpírok, viszont más „pulzusszám-növelő” lények annál inkább. Úgy éreztem, hogy a sok kimerített téma közül a boszorkányokról még tudnék újat mutatni.

Nagy titkolózás övezi A Boszorka Fényét, mit érdemes nagy vonalakban tudni róla?

A Boszorka Fényét trilógiának szánom, már el is kezdtem írni a második részét, ami A Boszorka Démona címet kapta. Az első részben megismertetek egy fiatal lányt, aki elveszíti apjaként szeretett tanítóját. Új mentorra szüksége van, mivel az ereje tiszta vérű boszorkaként még beteljesületlen, azonban Claire nem hajlandó a "pótlékkal" megbékülni. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy az új mentor érdemes a bizalmára... Míg a lány az érzelmeivel küzd, addig a sötét erők buzgólkodni kezdenek, és a tökéletes gyilkológépeket, a Zsoldosokat eresztik Claire nyomába. Az új mentor, aki félig démon félig boszorka, és veszedelmesen vonzó segíti a Zsoldosokkal, és ki tudja milyen veszélyekkel kikövezett úton Claire-t. Van benne minden: igaz-tiltott szerelem, életveszély, elemi erők, monumentális harc a túlélésért. És persze féltékenység. Leginkább ezek jellemzőek az első boszis könyvre.

Az interjú további része a LaFemme-Magazin.hu, A Tudatos nők magazinjának oldalán olvasható

2010. augusztus 20.

Charles R. Cross: Jimi Hendrix – Tükörszoba

„Ekkor Jimi bekonferálta a „Wild Thing”-et. A Wild Thing egy gyatra popsiker volt, utálta mindenki – jegyezte meg Reid. – Ő pedig eljátszotta. A szart is kiverte abból az átkozott, istenverte dalból, és az egekbe emelte. Képzeld el: a legborzalmasabb számból képes volt kihozni valami csodálatosat.” Reid később kiment a mosdóba, és visszafelé Brian Jonesba botlott. „Ott elöl már minden ronggyá ázott” – figyelmeztette Jones. „Miről beszélsz? Sehol semmi vizet nem látok” – válaszolta Reid. „A gitárosok könnyében ázik minden” – mondta Jones”

Hogy találtam rá: Ami megjelenik az életéről, azt birtokba veszem.

Miért: Az ő zenéjén (is) nőttem fel. Nem volt pillanat, amikor ne rajongtam volna érte. És különben is ma augusztus 20. van.

„A gitárosok könnyében ázik minden.”
Jimi Hendrix 1942. november 27-én született Seattle-ben, és 27 évvel később, 1970. szeptember 18-án Londonban. A saját törvényei szerint él, a saját életét élte, épp úgy, ahogy neki tetszett. Ahányszor Fatimmal beszélgetünk róla (viszonylag sokszor felmerül a neve és játéka a családunkban), valamelyikünk mindig kimondja: menjen a francba, hogy tönkre tette magát. Igen lehetünk dühösek Jimi Hendrixre, mert megfosztott minket zsenialitásától, mindattól a bravúrtól, melynek birtokában volt.

Persze felesleges a patetikus felhang, ha erről az amerikai gitáros, énekes, zeneszerzőről beszélünk. Nem illik hozzá. De az tény, hogy a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros, ma már hivatalosan is minden idők legjobb gitárosának választott Hendrix, mit sem vesztett a kultúrára való hatásából. Ikon volt már életében, halála pedig, ahogy ez lenni szokott, csak felduzzasztotta ezt a bálványozást.

„Amikor a szeretet hatalma legyőzi a hatalom szeretetét, a világ meg fogja ismerni a békét.” J.H.

Charles R. Cross életrajzíró, kutató, tehát távol áll tőle a lazább, könnyedebb stílus. Nem is kell elvárni tőle, hogy a fantáziát is segítségül hívva írjon. Olvastam már jobb életrajzokat, mint a Tükörszoba, de a könyv akkor is aprólékos kiegészítésekkel végigköveti Hendrix életútját, családjának, szülei életkörülményének bemutatásától egészen a halálát követő örökösödési perekig. Szórványos képet kapunk a kis Buster, James Marshall nehéz és nem egyszer durva gyermekkoráról, a notórius iskolakerüléséről, a nőkhöz és az önmagához való viszonyáról és a végtelennek tűnő zenei epizódszerepekről; a zenésztársak közötti ellentétekről, a sikert meghozó angliai fellépésekről vagy az amerikai fesztiválokról.

A fejezetek az életút linearitását és dátumait követik, s kegyetlen aprólékossággal tárják fel e nem egyszerű élet minden lépését. Cross Hendrixről írott könyve kiváló adatgyűjtemény, de semmiképpen sem dokumentumregény. A legendát mutatja be úgy, hogy bepillantást nyújt a valóság szárazzá vált tényeibe, igazságába. Azért, hogy ha csak adatok és évszámok felsorolásain is, de megismerjük magát az embert, minden regényes mesélést mellőzve.

The Cry of Love

Hendrix kuriózum volt, még akkor is, ha a 60-as évek szabadság, szerelem, béke stb. – jelszavak mindennaposak voltak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyaránt. Hendrix néger, fehér és cseroki indián felmenőkkel rendelkezezett, színes bőrű, balkezes volt, és soha nem tanult meg kottát olvasni – mégis gitárüstökösként robbant a rock világába. Már ez épp elég volt ahhoz, hogy a rajongóin kívül irigyei is legyenek. Hendrix tudott élni. Ivott, drogozott, gyógyszerrel kábította magát és középső ujját felmutatva nyilvánította ki véleményét a világról. Mégis, a világhírnév felé araszoló Hendrix nem kapott sört egy angol pubban, mivel bohém ruházata miatt artistának nézték, a kocsmáros meg el akarta kerülni, hogy a vándorcirkuszosok odaszokjanak hozzá.

Nem tudok nála jobb gitárost említeni, utánozhatatlan technikával játszott a wah-wah pedállal és a szétrágott, szétvert gitárjával, az elektronikus eszközök adta lehetőségeket a legváltozatosabban tudta alkalmazni, úgy hogy visítón dübörgő zenéje újdonság volt és maradt mind a mai napig.
Tagadhatatlan, hogy Jimi Hendrix nélkül ma nem ilyen lenne a könnyűzene, és a nem csak szűkebb értelemben vett rockzene. Paul McCartney-től kezdve Radics Bélán át Eric Burdonig vagy akár a másik nagy kedvencemig; Miles Davisig a legnagyobbakra hatással volt.
Mindent magába szívott, s mindent a saját képére alakított. Zenéje annyira összetetté vált, hogy a műfaji meghatározása besorolhatatlan; a blues, a jazz, a funk, a rock alapjai mellé egyfajta pszichedelikus hatást váltott ki az improvizálása során, mély érzéki és észleleti tudati állapotváltozást okozva. A színpad pedig az övé volt.

Eredeti cím: Charles R. Cross: Room Full of Mirrors: A Biography of Jimi Hendrix
Magyar cín: Charles R. Cross: Jimi Hendrix – Tükörszoba
Fordította: Szilágyi Ágnes
Kiadó: Cartaphilis Könyvkiadó
Oldalszám: 374
Kiadás éve: 2006

Tetszési index: 100%

2010. augusztus 19.

Jimi Hendrix: Purple Haze

Nos, ez valami... fenomenális

Robert Merle: Védett férfiak

„Tűrnöm kell, ahogy tudom – hol jól, hol rosszul –, új állapotomat, amelynek a következményei naponta megnyilvánulnak: azt, hogy szexuális tárgy lett belőlem. Anélkül, hogy nárcisztikus ösztöneim túlságosan kifejlődnének. És ha lehetséges, üldözési mániába sem szeretnék esni.

Ha keresztény volnék, azt mondanám, hogy vezeklek. És az igazat megvallva, most, hogy a szerepek felcserélődtek, napról napra jobban látom: van mit levezekelni.
Nézek Burage-ra, és megint megszorítom határozott ujjait. Nem, dehogy: nem megyek el innen. Sok mindent elvesztettem. De egyvalami mégis megmaradt, és azt nem lehet tőlem elvenni. Téged, Burage.
Mi ketten a hivatalos nagyközösségen belül is megmaradunk titkos házaspárnak.”

Hogy leltem rá: Huh, mióta eszem tudom, vagy majdnem azóta, ott van a könyvespolcon. Először talán 9 éves voltam, mikor olvastam. Érdekes, mert sok mindent megértettem, anyukámnak köszönhetően.

Miért: Épp ismét Merle-korszakot élek.

Mi van a nők fejében? Agyrágó bogár. Mi van a férfiakéban? Agyvelőgyulladás. Legalábbis Robert Merle 1974-ben (juppsz, klassz év volt!) megjelent (anti)utópiájában felteszi a kérdést mindenki számára: mi történne akkor, ha a férfi lakosság nagyobbik felét végzetes kor támadná meg, és a nők vennék át az irányítás minden és mindenki felett. Ami több mint paradox, valljuk be.

Szeretem a férfiakat. Szőröstül-bőröstül. Sokkal élvezetesebb velük az élet, mint nélkülük - de erre kár is szót veszejteni. Épp ezért gondolom, hogy van egyfajta irónia abban, hogy férfi találta ki és írta meg ezt a regényt. Ha a gyengébbik nem egyik képviselője tette volna, valószínűleg feminizmussal vádolták volna meg, méghozzá a szélsőségesebb fajtával. És ha női név állna a szerzői rovatban, talán soha nem kapott volna ekkora figyelmet, hiába a figyelemreméltó és felkavaró mondanivaló.

"„Dr. Martinelli!

Az ön magatartása minduntalan panaszra ad okot: ön képtelen alkalmazkodni a blueville-i fegyelemhez. Kérem, legyen szíves törekedjen rá, hogy a jövőben ne forduljanak elő ilyen szabálytalanságok.
                                                                                           Hilda Helsingforth”

Ha az ember egy ilyen hangú rendreutasítást kap valakitől, akit sohasem látott, de aki bármelyik pillanatban dönthet az életéről vagy a haláláról, akkor könnyű elképzelni, mit érez az ember."
Merle, mint egy bográcsba való összetevőket válogató szakács, képes volt a feminizmusból humanista mondanivalóval és szexuális felhanggal átitatott írni szórakoztató és elgondolkodtató regényt írni.

Hogy is van ez? Egyszerű, az USA nemzőképes férfijait egy ismeretlen eredetű agyvelőgyulladás-járvány pusztítja a ’80-as években. Ahogy hullanak a férfiak, úgy kerülnek előtérbe a nők, és veszik át helyüket és szerepüket minden területen. A fékezhetetlen járvány az elnöki székbe segíti a homoszexuális (vagy leszbikus? igazság szerint zavarban vagyok, hiszen annyi férfitulajdonsággal bír ez a nő, hogy nem tudom, hova behelyezni) férfigyűlölő Bedford asszonyt, aki igyekszik kihasználni a vélt vagy valós, sok évszázados elnyomásért való elégtétel követelés élvezetét.

A védett (az A-kat, azaz ablacionistákat, azaz herélteket, akiket immáron nem fenyeget a halálos kór és orvosok) férfiakat Blueville-be szállítják, a védett zónába. Az elnök asszony pedig fanatikus férfigyűlölete ellenére beleegyezik, hogy férfiak is részt vegyenek a kór elleni harcban és egy ellenszérum kidolgozásában. A kutatócsoport vezetője Martinelli doktor, aki, ember és férfi tud maradni ebben az életidegen környezetben, miközben társaival az emberi faj fennmaradásáért küzd, a nők között is szövetségesekre talál, és megindul a tragikomikus, fordulatos, szövevényes küzdelem... Ami kifejezetten tetszett, hogy a főszereplő egy nagyon is valóságos, átlagos férfiember, nem egy Angel, egy John McClane vagy egy James Bond, és minden Supermen-nélkülisége ellenére, győz, segít, túlél és felülemelkedik a gonoszon.
Fokozatosan megtudjuk, micsoda pokol szabadult el a „védett zónán” kívül-belül, de azt érdemesebb elolvasni, mintsem felsorolni őket.

Eredeti cím: Robert Merle: Les hommes protégés
Magyar cím: Robert Merle: Védett férfiak
Fordító: Réz Ádám
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 1979
Oldalszám: 442

Tetszési index: 92%

2010. augusztus 18.

Susanna Jones: A csendmadár

„Ma kora reggel, órákkal a letartóztatásom előtt a föld rengése ébresztett. Nem azért említem ezt, mintha bármilyen kapcsolata lenne a velem történtekkel – hogy az életem törésvonalai néhány rendőr megjelenésével szaladtak egymásba –, hiszen Tokióban szinte minden hónapban reng a föld, néha többször is, ezért a mai sem volt szokatlan. Egyszerűen csak elmesélem az események menetét. Különös nap volt, és utálnám, ha bármit is kihagynék.”

Hogy találtam rá: Őszintén szólva nem tudom. Nem emlékszem már rá.

Miért: Hangulata van.

"A munkatársaim a rendőrökre néztek, aztán rám, majd vissza rájuk. Ha az embert a munkahelyén, közönyös kollégái szeme láttára tartóztatják le, az több mint degradáló. Ezért felálltam, és megelőző hadműveletbe fogtam."
Elég régóta várt már a polcon az elolvasásra. Hogy miért nem kezdtem neki hamarabb, mindaddig fogalmam nem volt, míg a végére nem értem. Hangulat, idő, türelem kell hozzá. Ha viszont mindez koncentrálódik, az utolsó betűig letehetetlenné válik.
A történet szerint egy halott nő torzójára bukkannak a rendőrök a Tokiói-öbölben. A gyanúsított, a harminc év körüli Lucy Fly, aki tíz éve szakfordító Tokióban. (Ez külön tetszett, mert bepillantást enged a keleti élet kis szegletébe.) Egy ember tudna segíteni rajta, tisztázni őt és érdemi információkkal szolgálni a gyilkosságról: egy fotós, Tejdzsi (a lány szeretője), de ő nyomtalanul eltűnt. Lucy pedig a slamasztikába került. Csakhogy hiába a reménytelennek látszó helyzet, Lucy nem szól egy szót sem, nem védi önmagát, nem hajlandó válaszolni a rendőrségi kérdésekre. Ül a kihallgató-szobában, és befelé figyel, belül, önmagával vagy a démonaival beszélget, emlékezik, méghozzá egy fényképezőgép vakuvillogásának rendszertelenségével. Végigpörgeti kissé mániákus életének balszerencsék, csalódások, végzetes párbeszédek, elátkozott szerelmi háromszög idegen pillanatait. Tejdzsivel. Lilyvel. A csendmadárral.

„Egy színtelen férfihang azt mondja nekem, hogy elvisznek egy szobába, ahol egy látogató vár rám. Kíváncsi vagyok, ki az.
Tejdzsi? Tejdzsi, aki soha nem mondta meg nekem a teljes nevét.”
Nem árulom el, ki a gyilkos, mi történik Lucyval, Tejdzsivel és a rendőrökkel. Főleg azért, mert sokkal érdekesebb a leírás, mint a történet maga.
A legbanálisabbnak tűnő témákból is maradandót lehet alkotni. Az irodalomtörténet erre számtalan példát mutat. Krimi, thriller vagy tragédia? Vagy egyik sem? Mindenkinek magának kell eldöntenie. A dráma kétségkívül szembeveri az embert. Kissé szikár, távolságtartó mondatok szinte lírai szépségű képek villanásai a gondolatok, emlékek egyvelegében. Hatásos. Ijesztő és veszélyes. Susanna Jones mesterien bánik a képszerű hangulatok, érzelmek adagolásával.

Eredeti cím: Susanna Jones: The Earthquake bird
Magyar cím: Susanna Jones: A csendmadár
Fordító: Varga Bálint
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2004
Oldalszám: 176
Tetszési index: 74%

2010. augusztus 15.

Robert Merle: Mesterségem a halál

„– Tehát – fordult újra hozzám – nem érez lelkiismeret-furdalást?
– Nincs okom, hogy lelkiismeret-furdalásaim legyenek – feleltem határozottan. – Lehet, hogy helytelen volt a kiirtást elrendelni, de nem én adtam rá parancsot.
Csóválta a fejét.
– Nem ezt akartam kérdezni… Amióta letartóztatták, eszébe jutott-e néha az a sok ezer szerencsétlen, akit halálba küldött?
– Igen, néha.
– No és ha rájuk gondol, mit érez?
– Semmi különöset.
Olyan áthatóan meresztette rám kék szemét, hogy kényelmetlenül éreztem magam. Majd ismét megcsóválta a fejét, s amikor megszólalt hangjában borzadály vegyült szánakozással.
– Maga teljesen kivetkezett emberi mivoltából. (1945)”

Hogy találtam rá: Rendeltem, miután amúgy is épp oda vagyok ezért a korszakért.

Miért: Épp Merle van a soron és a II. Világháború.

Elég gyakori nálam, hogy egy író vagy történelmi, politikai korszak kiemeltebben foglalkoztat a többinél mindaddig, míg a lehetőség szerinti fellelhető legtöbb megjelent művet át nem rágtam a szerzőtől vagy a korról. Merle is ilyen számomra. Könyvespolcaimon számottevő helyet foglalnak el a francia író kötetei, és ciki vagy sem, bizony én kedvelem, sőt újra s újra olvasom őket.

A Mesterségem a halál 1952-ban írt regénye egy koncentrációs tábor SS-parancsnokának fiktív önéletrajza. A nagyüzemi népirtó, Rudolf Lang parancsnok egyes szám első személyben mutatja be karrierjét, egészen 12 éves korától kezdve. Azt hiszem, ezzel máris többet elárul magáról a könyv, mint azt gondolnánk. Ami meghökkentő, hogy a téma súlya ellenére is könnyű olvasni a regényt. Merle gondoskodik most is arról, hogy bármennyire is elborzadjak ettől az embertől és a tetteitől, kíváncsian kövessem életének és gondolatainak útját.

Rudolf Lang gyermekként nem gondolt arra, hogy felnőtt fejjel emberek százait küld majd a gázkamrákba, apja papnak szánta. Az otthoni légkört a poroszos szigornál is erősebb, rideg vasfegyelem uralta, ahol érzelmeknek és racionalitásnak a legkisebb hely sem jutott. Rudolf valaki akart lenni, több mint az apja. A kamaszkor lázadása furcsa fordulatot hozott az életébe, és a militáris világ hamar bekebelezte: az első világháborúban önkéntes, aztán a prefasiszta kommandók elitjébe tartozott, majd a húszas évek folyamán már a náci párt tagja lett. Az SS tagjaként Himmler egyre több feladatot rótt rá, megházasodott, ami a faj fenntartását szolgálta, és nem az érzelmekét, 1934-ben pedig megbízták az auschwitzi haláltábor megszervezésével, majd a zsidó transzportok megsemmisítésének feladatával.

Mélységes megbékélést éreztem. Ráleltem utamra. Egyenesen és világosan nyílt meg előttem. Várt rám a sírig tartó kötelesség."
Langban a kétely kis lángja sem merült fel, hogy erkölcsös-e, helyes-e a Lager léte. Robot volt, egy gondolkodás és érzelmek nélküli korszakban. Mindösszesen a feladatát kívánta tisztességesen elvégezni, még akkor is, ha az esetleg az emberiség ellen elkövetett bűncselekedett és gyilkosság volt. „Mindazt, amit a táborban teszek, parancsra teszem! Engem nem terhel felelősség!" - vallotta. Hiába látta a családja életének minden oldalát, ő maga nem tudott túllépni a korlátain. Teljesítenie és elvégeznie kellett a feladatát. Nem is tudta megérteni a végső számonkérés idején, hogy Himmler, akinek utasításait jó hivatalnokként teljesítette, az öngyilkosságba menekült.

Merle regényét az önéletrajz műfajának objektivitásával és módszerességével képes lett arra, hogy a teljes beszámolót szenvtelenné, feszültté és hatásossá tegye. „Rudolf Lang történetében, a nevét kivéve, minden igaz. Élete is, pályafutása is. Az auschwitzi halálgyár létrejöttét történész módjára mutattam be: kőről kőre, dokumentumról dokumentumra állítottam össze a nürnbergi okmányok alapján.” – olvasható a szerző megjegyzése a Wikipedián. Ha valaki esetleg bizonyítékot, magyarázatot keres a Mesterségem a halálban, rosszul teszi, mert ez a könyv nem ad magyarázatot a holokausztra, csak azt ábrázolja, hogy Lang egy beteg ember volt, és az ilyen beteg emberek létezésén múlt több millió másik halála.

Eredeti cím: Robert Merle: La mort est mon métier
Magyar cím: Robert Merle: Mesterségem a halál
Fordító: Gera György
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés:

2010. augusztus 11.

Esterházy Péter: Esti

"Esti Kornél végigtekintett az övrén. Hogy mi van a nemzet asztalán. Isten, haza, család, állapította meg. Tehetnek egy szívességet. Ebben a szívességben, részvétben és röhögésben telt aztán az élete."

Hogy találtam rá: Kötelező irodalom.

Miért: Tilos kihagyni.

"Mi az, hogy Esti Kornél, tette föl Esti Kornél a kérdést, majd elvetette."

Hm. Van benne valami vonzó, izgalmas, szexi. Már maga a cím. Esti. Se több, se kevesebb. De mennyi minden. Kosztolányi Dezső, Esti Kornél novellái folytatásért kiáltottak Esterházy életében, és ő megadta magát ennek a kívánalomnak.

Szeretek Esterházyt olvasni, ha másért nem, mert a legélvezetesebb nyelvezettel megáldott író, akinek a szavai, szófordulatai, mintha a költészettel lennének hason rokonságban, de legalábbis közeli ismeretségben; repít, elmélyít, felkínálja magát, hogy megrághassam, ejtőzzek felette, és akarva ellenáll, hogy összetett egészet találjak benne.

Már most tudom, hogy nem egyszer fogom elolvasni, hanem sokszor, akár egészben, akár részletekben, mert úgy is lehet, mert színtiszta élvezetet jelent. Megunhatatlan, mindig meglepetéssel szolgál a nyelvezete; olyannyira, hogy azt veszem észre, hogy Esterházy (ki tudja, akarva vagy akaratlanul) bevon a nyelvjátékába; egy-egy mondatot, bekezdést elemezgetni, értelmezni kezdek, és mint valami ringlispílben a mámor önfeledt mosolyával lapozok tovább.
Ez a nyelvi eksztázis mégsem fárasztó, nekem. Mert szívesen olvasom, míg mások esetleg beleunnak, idegesítőnek találják az írótól rutinszerűen kapott tökéletességet, a szöveg örömét.

Természetesen Esterházyt nem (most sem) lehet egy kézlegyintéssel elintézni, ennél jóval összetettebb az Esti. Van például több citatumba kívánó, tanítanivaló rész; ilyen például „Mi az, hogy Esti Kornél, tette föl Esti Kornél a kérdést, majd elvetette.” vagy „Van a nem fiatal értelmiségi nőknek egy nevetése, a sértettségnek, gúnynak, görcsösségnek, szemérmetlenségnek és hatalomnak ordenáré keveréke, amelyet szeretnék nem hallani.” de több fejezet is ide sorolható, az egyik kedvencemmé pedig az Esti Kornél tizenkettedik fejezet, melyben Semmi Mátyás (2); ami a halálról szól, önváddal, kíméletlen önszembesítéssel, öniróniával. Zseniális.

"Az ágyról lerítt, hogy halálos."

Nem lehet leírni, pontosan megfogalmazni, miről is szól az Esti. Nekem legalábbis nem sikerül. Csak érzem, gondolom, hogy Esterházy Estije egyfajta értelmezés, felfedezés és megmutatás; Esti minden és mindenki, aki körülveszi; egyszerre Esti Kornél, Kosztolányi, Esterházy, Mátyás király, asszony, állat, amire csak gondolni kívánok...

Márpedig az Esti megfejtésre vár. Esterházy sokat adott magából bele, és még megtalálni sem nehéz őt, mintegy tíz évig formálta a kötetet, személyes kötődése is van az Esti névhez, hiszen így hívták évfolyamtársai az egyetemen. Hármas gondolatjelek (---), szaggatások, öniróniára és iróniára hajlamos mondatfoszlányok, „gonoszságok” a közéletre, az írói életre éppúgy utalnak, mint Estire. Talán ezek a részek teszik számomra kicsit erőltetetté magát az egészet? Még nem tudom. Ahhoz még csak egyszer olvastam el.

Eredeti cím: Esterházy Péter: Esti
Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 416

Tetszési index: 86%

2010. augusztus 6.

Jean-Charles Gille-Maisani: Az írás pszichológiája


„A stilizáltság megmutatja, hogy a személyiség számára sokkal fontosabb a külső megjelenés, mint a spontán kifejezésmód. Másrészt a stilizáltság az írás szabályosságát igyekszik erősíteni. A stílus és az Eigenart-i értelemben vett (tehát eredeti, kreatív) forma (később ebből született a formanívó fogalma ellentmondásban vannak. Az előbbi visszafogottsággal (Bindung), az utóbbi a felszabadultsággal kapcsolatos (Lösung).”

Hogy találtam rá: Grafológia és pszichológia egy helyütt - az igazi…

Miért: Érdekel. Szeretem. Tanulom. Gyakorlom.

„Meg kell tanulni látni, jól látni és mindent látni a kézírásban. A grafológia rossz alkalmazása többnyire a hiányos vagy a nem létező definíciókból ered. (Jules Crepieux-Jamin)”
Grafológiával foglalkozó könyv van bőven, hogy miért érdemes külön foglalkozni Gill-Maisani munkájával? Elsődlegesen azért, mert a hazai grafológiai tanulmányok más megközelítésből vizsgálják az írásmintákat. Illetve azért is, mert ahogy a fülszöveg is írja, az íráselemzés mintegy százharminc éves történetében ez az első komoly mű, amely egy külföldi szerzőtől magyar fordításban megjelent. Elég nyomós indok.

Dr. Jean-Charles Gille-Maisani (1924-1995) igazi polihisztor volt. Mérnökként kezdte pályafutását, majd orvosként (pszichiátriából) doktorált, nagy európai és kanadai egyetemek műszaki fakultásain adott elő különféle matematikai tárgyakat. Jelentősek ezeken a területeken megjelent könyvei, publikációi is. Képzett pilóta is volt, továbbá zenével és költészettel is foglalkozott. A Wikipedia.org szerint nyolc nyelven beszélt, németül, franciául, de elsajátította az angol, az olasz, a spanyol, az orosz és a lengyel nyelveket is, de megtanult latinul és ógörögül is. Mindezek mellett az egyik legkiválóbb francia grafológusként tartják számon. A Temperaments psychobiologiques et Groupes sanguins című művében a különböző művészeket és művészeti megnyilvánulásokat egyes temperamentum és vércsoport szerint mutatta be.

„Ha az írás nyomtatott betűkkel írt, akkor műveltségre, ha mesterséges, akkor eredetiségre vagy a spontaneitás hiányára, ha rajzolt, akkor vizuális esztétikai érzékre, ha fonák, akkor nagyon egyéni véleményalkotásra gondolhatunk.”
Gille-Maisani könyvét precíznek, tudományos igényű műnek jellemzik. Van benne igazság. A szerző a grafológiát, mint kézírás- és pszichológiaelemzést, a Crépieux-Jamin módszer szerint alkalmazta, aminek alapja, hogy szintetikus fogalmakon át kell a ductust (kézírást) vizsgálni. Így aztán a grafológusnak minden új jegyfajtát egy összetett jegyfajtához kell kapcsolni, az értelmezés során pedig a grafikus környezet domináns jegyei alapján különböztetünk meg eseteket, felhasználva a pszichológiát.

Példaként említhetem, ahogy a görgetett írást bemutatja: amikor az oválok kialakításakor a toll egy kör kerületénél hosszabb vonalat ír le, így koncentrikus körívdarabok (takargatott formák) keletkeznek. Lehetséges értelmezés: szubjektivizmus, hiúság, hamis természet, képmutatás, önzés, ravaszság, hazugság, megtévesztési (csalási) szándék. Mint általában is, itt különösen érvényes a szabály, hogy pusztán ezen jegyből végleges következtetést nem szabad levonnunk, mivel vannak kivételek. Nem kell megijedni senkinek, a könyv azért még érdekes; visszaolvasva a magyarázatot, valóban bonyolultabbnak tűnik, mint amilyen valójában.

Annak mindenképp érdemes kezébe venni és tanulmányozni Az írás pszichológiáját, aki rendelkezik már valamilyen szintű pszichológiai és grafológiai előtanulmánnyal. A grafikus jegyeken kívül, a Hipppokrateszt, Jungot és Sant-Morand-t elméleteit ismerhetjük meg a kézírás jegyei alapján, de többször hivatkozik Szondi Lipót személyiségelméletére is.

Szerző: Jean-Charles Gille-Maisani: Psychologie de l’ecriture
Fordította: Mohai Péter
Kiadó: Flaccus
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 336

Tetszési index: 78%

2010. augusztus 1.

Szendi Gábor: Isten az agyban (interjú)

„A hit lényege: tartozni valahová. Egy közösséghez, egy eszméhez, egy valláshoz, s tenni azért, azokért, akihez tartozunk. Terápiás tapasztalataim is azt mutatják, hogy az ember „értelmet kereső állat”, és az emberi szenvedés egyik forrása, hogy valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett „küldetését”, vagyis nincs hite. A hitnélküliség spirituálisan tesz szomjassá, éhessé, magányossá. Nem a nyelv, nem az eszközhasználat, hanem a hit különbözteti meg az embert az állattól. Ennek a nagy hitszükségletnek megvannak a veszélyei, mert az ember ettől annyira manipulálható.”

Hogy találtam rá: A Jaffa kiadótól kaptam recenziós példányként, miután többször is volt alkalmam beszélgetni Szendi Gáborral.

Miért: Szendi Gábor nem megmondó ember, sokkal inkább kritikus, rákérdező.

Hogyan tért meg Saul a damaszkuszi úton, s lett belőle Pál? Miféle isteni hangok indították el Jeanne d’Arcot Franciaország felszabadítására? Miért oly gyakori a szentek, vallásalapítók, hirtelen megtértek közt a halántéklebeny-epilepszia? Mi történik az agyban az istenélmény alatt és a meditatív állapotokban? Van-e ateista hitélmény? Hogyan befolyásolja a Föld mágneses tere hitünket és mindennapjainkat? Milyen volt az ókori emberek istenhite?

- Ki van az agyunkban?

- Nem a nyelv és az eszköz, hanem a hit különbözteti meg az embert az állattól. Az Isten az agyban című könyv a hitmodult elemzi az epilepsziától a parajelenségeken át a stigmákig - mottózik a szerző legújabb, az Isten az agyban című könyvében.

- A Depresszióipar című tanulmányodban ezt írod: „a legújabb kor talán két legnagyobb találmánya a számítógép és a depresszió. Mindkettő bombaüzletnek bizonyult.” Tulajdonképpen mikor depressziós valaki?

- A statisztikákból tudjuk, hogy az 1950-es években egymillió emberre ötven depressziós jutott. Akkoriban azt nevezték kedélybetegnek, ha valaki súlyos biológiai depresszióban szenvedett, nem tudott kiszállni az ágyból, ellátni önmagát, koncentrálni. Mára helytelenül ez a diagnózis jóval tágabb értelmet nyert. A gyógyszeripar és a pszichiátria összemosta a fogalmakat. Ha felütünk egy pszichiátriai kézikönyvet, s a depresszió diagnosztikus kategóriáiról olvasunk, meglepődünk. Csupa olyan megfogalmazásra bukkanunk, amelyből magunkra ismerünk. Például, ha valaki egy-két hétig mindennap rosszkedvű, valaki nyugtalanul alszik, étvágytalan, kilátástalannak látja a jövőjét. Nincs pontos orvosi-biológiai vizsgálati módszer, amellyel ki lehetne mutatni a depressziót, így a címszó alá rengeteg embert sorolnak be, ill. sok lehangolt vagy boldogtalan ember is depressziósnak nevezi magát.


- De igazából a rossz kedélyállapot, a mélabú, vagy a gyakran divatosan depinek nevezett állapot, nem egyenlő a mély depresszióval.


- Nem, semmiképp sem. Csak nincs objektív vizsgáló módszer a határok meghúzására. A mai pszichiátriai gyakorlat szavakban mindig elhatárolja magát attól, hogy a boldogtalanságot, elidegenedettséget, céltalanságot antidepresszánssal kezelné. Azt állítják: a gyászolókat, a szerelmi csalódásban szenvedőket, a sikerteleneket nem tekintik betegnek. Ennek ellentmond a napi gyakorlat és már a külföldi szaksajtóban is jelentek meg erről kiábrándító vizsgálatok. A napi praxis során ugyanis egyszerűbbnek és gazdaságosabbnak tetszik, ha nem rákérdeznek a probléma okára, hanem gyógyszerrel kezelik a dolgot.


- Ez azt jelenti, hogy az antidepresszáns tabletták csak rövid ideig, vagy bizonyos esetekben egyáltalán nem hatásosak?


- Igen, az antidepresszáns tablettákról már kiderült, hogy a publikált vizsgálatok 40-60 százalékában nem hatásosabbak a placebónál. Én a fő veszélyét a szer mellékhatásaiban látom. És abban, hogy a gyógyszeripar mindezt titkolja. Érthető, hogy a XX. században miért volt annyi lelki beteg ember, hiszen katasztrófák sorozata zajlott le, tragédiát tragédia követett, amit mindenkinek nehéz volt feldolgozni. Pláne ha Amerikát nézzük, ahol a világháborúkat követően az 50-es években a koreai majd a vietnámi háború is súlyosbította a helyzetet. Ebben a légkörben az emberek nagyon fogékonyakká váltak az olyan ötletekre, hogy a boldogtalanság biokémiai zavar csupán, és tablettával megoldható. Ez azonban illúzió, életproblémákat semmiféle tablettával nem lehet orvosolni, s mint említettem a vizsgálatok igen nagy százalékban nem is tudják igazolni az antidepresszánsok hatásosságát.


- Ha betegnek érzi magát valaki, és a tabletta nem használ, mit tehet?


- Tudni kell, hogy nincs depressziójárvány, én diagnózisjárványnak szoktam nevezni azt, ami ma tapasztalunk. A mai napig nem tudták igazolni, hogy mi a kiváltó ok, ezért nagyon nehéz megállapítani, hogy ki az, aki súlyos depresszióban szenved, és ki az, aki életválságban van. A probléma ott keletkezik, hogy viselkedéses tünetek alapján, például rosszkedv, sok sírás, hirtelen fogyás vagy hízás alapján történik a diagnózis felállítása, de ezek a tünetek teljesen megegyeznek a stresszelt, válásban lévő, szerelmi csalódást nehezen viselő emberek viselkedési formáival, vagyis az élet eseményeire való reakciókkal. A depresszió diagnózis ma tudománytalan fogalom. Tisztában kell lenni azzal, hogy az élet nehézségein nem segít át a pirula. Sőt, függést alakít ki, libidó csökkenést okoz, fokozza az öngyilkosság veszélyét. A krízishelyzetben lévő embernek támogatás kell, ami elsősorban pszichoterápiás kezelés formájában ajánlott.


- Voltál már köznyelvi értelemben vett „depressziós” állapotban?


- Hát persze, voltam sokszor „depressziós”. Sok válság és nehéz korszak volt az életemben. Gyermekkorom traumák sorozata volt, és az a tapasztalatom, hogy a traumák vagy megtörik az embereket, vagy megtanítják a túlélésre. Én ez utóbbi vagyok. A fejemben mindig talán idealizmusnak tűnő gondolatok kavarognak, de én hiszek ezekben. Hiszem, hogy érdemes küzdeni, hogy a jó előbb-utóbb győz, hogy az igazság mindennél fontosabb. És hiszek abban, hogy engem nem lehet víz alá nyomni.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...