Egy csomót olvasok... szemetet is

Vannak olyan könyvek, melyekben a legjobb részek a fedő- és a hátlap. Mások örökké veled vannak. Beszélgetek, írok, szerkesztek, nevetek... és olvasok. Sokat. Hogy mit találsz itt? A megszámlálhatatlan sokból néhány mesegondolatot, cselekményleírást, oldalszámot és kalandot.

2010. március 30.

Steven Saylor: Római vér

„Ebben az órában jóval több rabszolgát látni az utcákon, mint más napszakban. A legkülönfélébb megbízásokkal surrannak tova: üzenetet visznek, csomagot cipelnek, elintézik az apróbb tételek beszerzését, piacról, piacra haladva sétálgatnak. Beburkolja őket a város ezernyi kőkemencéjéből frissen kikerült kenyér nehéz illata, a kemencékből, melyeknek karcsú füstkígyói úgy kanyarognak az ég felé, akár az isteneknek szánt felajánlások oltártüze… Nem ismerek város, mely vetekedhetne Róma kicsattanó életerejével, ezen a kora délelőtti órán.„

Hogy akadtam rá: Időről-időre mélyen belemerülök a történelmi korszakokba, és a Roma Sub Rosa detektívsorozat igazán naturális és valóságszerű képet nyújt. Így aztán rövid lapozás és fülszövegolvasás után máris a tulajdonomba került.

Miért: Rengeteg római korban játszódó történelmi regényt olvastam már, de ritka, hogy ennyire eltalálja az író a kor, a valós történelmi személyek, a politikai intrikák, a bírósági ügyek, a botrányok, a csaták és a gyilkosságok bemutatását.

„Ismersz valamiféle gyógyírt a macskajajra?”
Az első néhány sor után kiderül, hogy ha valaki vérbő, pörgős krimire vágyakozik, annak csalódást okoz Saylor stílusa. Nem, a Roma Sub Rosa nem egy klasszikusnak vehető detektívregény vagy akciókkal dúsított krimi, sokkal inkább az ókori Róma hétköznapjainak bemutatása az i.e. 80-ból. Ami cseppet sem nagy baj. Csak ebben a szemléletben kell olvasni.

A Római vér, a sorozat első részeként, bemutatja a még fiatal és bohém Gordianust, aki igyekszik megoldani a rá váró feladatokat. Az első komoly ügyére nem más, mint Cicero, a kezdő ügyvéd kéri fel, hogy segítsen bizonyítani védence ártatlanságát az apagyilkosságban. A történet szerint ahogy Gordianus egyre mélyebbre ás, úgy szaporodnak a támadások ellene, hősünk azonban nem hátrál meg: a Nyomozó megadja a válaszokat a kérdésekre, leleplezi a titkokat, a politikusok visszaéléseit és közben megismerjük a későbbi kötetek Gordiusának családalakítási szándékait, pikáns gondolatait leendő felesége iránt.

Hogy miért érdemes mindenképp Saylor Római vérét elolvasni?
Mert annak ellenére, hogy Gordianus nem az a tipikus minden lében kanál magánszimat és sokkal inkább a szavak, minta tettek embere, a jó magánszimatok tulajdonságaival is bír: gyakorlatias, ötletes, és főként körmönfont, kifinomult. Aki a gyorsvágású akciódús krimikhez szokott, annak mindenképpen körülményes, ám a végsőkig képes kitartani és bármi áron kideríti a teljes igazságot, nem törődve a rá leselkedő veszélyekkel.
Ha Saylort olvasok mindig több ókori történelemkönyvet is előveszek, hogy a Sulla diktátorsága alatti római életbe, a szegénynegyedek, a rabszolgaság, a bordélyházak, a vidéki lét világába „bővített kiadásban” is részt vehessek. Megéri.

Kiadó: Agave Könyvek
Fordító: Heinisch Mónika
Megjelenés: 2003
Oldalszám: 404

Tetszési index: 67%

2010. március 29.

Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány

„Május 2. …Azért írom le a dátumot, mert azt hiszem, rátaláltam e feljegyzések egy lehetséges formájára. Belefoglalom a jelent – legalábbis éppen eleget belőle ahhoz, hogy szilárd alapként szolgáljon, amelyre ráállhatok. Érdekes lenne ezt a két embert – mostani és akkori magamat – szembeállítani. Mi több, erre a múltra nagy hatással van a jelen pillanat. Amit most leírok, nem írnám le egy év múlva.”


Hogy akadtam rá: Direkt kerestem, miután kivégeztem több Woolf könyvet is.

Miért: Jó érzés a polcomon tudni Virginia Woolf írásait, még jobb érzés olvasni őket, hogy aztán hosszan bennem maradjon a hangulatuk, soraik, gondolatfüzéreik. Mindig is vonzódtam Virginia Woolf stílusához, az önéletrajzi írásokat tartalmazó vékonyka kötet pedig többet elmond róla, mint azt elsőre vélnénk.

"Az élet keskeny járdacsík a szakadék felett."
Első pillantásra vékonykának tűnik egy önéletrajzi megnyilvánuláshoz márpedig a könyv alig négy írást tartalmaz: Vázlat a múltról, A Hyde Park Gate 22, Ős-Bloomsbury, Én és a sznobizmus címekkel, és bár a négy szöveg rövidkének mondható számtalan név és rokoni viszony szerepel benne, amit a kiadó külön névjegyzékkel és az írónő családfájának vázolásával segít ki.

Sok mindent tudunk Virginia Woolfról, köszönhetjük ezt a műveinek, az életformájának, annak a brit irodalmi körnek, melynek aktív részese volt, és a filmiparnak, ami szerencsésen kihasználta mindezt.

"Ez most valami igazi dolog."
Önéletrajzi írásai közül az első, hosszabb darab a gyerekkorra vezet vissza, majd a felnőtté válás olyan emlékeket felidézve, amelyek egy furcsa ködből törnek elő, és jön a „szivacs”, majd a munkára összpontosítás. Hogy mi teszi különlegessé a rövidke visszaemlékezéseket? A hangulatuk. A halál, öngyilkosság, betegség állandó jelenléte, a családi szeretet, és a családon belüli erőszak, a majd egy évszádot felölelő angol szellemi és társasági elit mindennapjai és kapcsolatai.

Virginia Woolf soha nem volt elégedett önmagával, gyenge idegrendszerét kikezdte a sok veszteség, a világháború okozta sokk. „Ebédeltem én már H. G. Wellsszel, is hogy megismerkedjem Bernard Shaw-val, Arnold Bennett-tel és Granville Barkerrel, de mindig úgy éreztem magam, mint egy öreg mosónő, aki lépésről lépésre küzdi fel magát egy meredek és végtelen lépcsősoron.”

Kiadó: Csokonai Kiadó
Fordító: Séllei Nóra
Megjelenés: 1999
Oldalszám: 215

Tetszési index: 78%

2010. március 19.

Jazz a lelke mindennek

Csepp, csepp, csepp… egy, kettő, három, négy, öt… éles fény szakítja félbe kitartó számlálásomat. Ja, csak a reggeli vizit. Vajon hány csepp folyadék tartalmazza a kellő mennyiségű diklofenákot és orfenadrint a fájdalom ellen? Vajon hány csepp folyadék folyik a vénámba az alatt az idő alatt, míg mozdulatlan kell feküdnöm, mozdulatlan, mint ahogyan a fénnyel borított műtőasztalon vesztettem el öntudatom néhány óra erejéig, hogy a gerincem felé görnyedve kettévághassák a hátamat az orvosaim. Mozdulatlan, mint ahogyan a ki tudja hány éves fa teszi, aminek az ágai be-bepislognak a hatalmas rácsozott ablakokon keresztül, és felmerül az emberben vajh mi mindent láttak már ezek a most épp csupaszon hajladozó gallyak, vastag ágak, hány nyögésnek, sírásnak és felszabadult vidám kacagásnak voltak már a tanúi. Igen, olyan ez a fa, mint egy kandi kamera; csak lát, néz és kívülről figyel, miközben magában sajnálkozik, kuncog vagy épp széllel játszik szélnek játszik.

Szüleim és nővérem szeretettel teli hangját hallom, barátaim aggódó esemesire kéne válaszolni, ám mégsem, hiszen nincsenek itt, valahol messze lehetnek, mert mintha egy távoli utánzat hanglenyomataként bújnának meg a fejemben, és bár válaszolnék, nyugtatnám őket, nem teszem, hiszen jól vagyok, és őket nem látom, éppen csak mert gerincem sajgása miatt nyakam nem fordíthatom, karom nem emelhetem, csak ők integethetnének, ha beengednék őket, ám a kórterem súlyos ajtaja mindenkinek zárva; influenza járvány miatt korlátoznak mindent és mindenkit, nyugalmat nyújtva, a folyamatosan rohangáló s megfejthetetlen, miért mindig kedves nővérek jót akarva ám én kőfalnak érzem, kiáltanék értük, de nem teszem, inkább a nekem örökre megmaradt Bartók Rádiót hallgatom, egy kis klasszikus Mozart, egy kis Schumann majd később a jazzklub, és szobatársaim konyhaművészeti elmélkedéseinek foszlányai próbálnak betörni a tudatomba, mosolyogva helyet adva a mozdulatlanul békés fájdalomnak, szeretteimért, otthon kénytelenül félbehagyott munkáimért való aggodalomnak. Sokat megtesz az ember a gyógyulásért és még többet megenged másoknak, hogy meggyógyulhasson. Karom kinyújtva, mereven mozdulatlan, jól vagyok, újraszületett napsütötte.


Köszönöm: dr. Lőrik Gábor, dr. Hável János, dr. Kiss Tibor, nővérek és ápolók

2010. március 17.

Háy János: A gyerek

„Aki a vidéki városba kerül, tulajdonképpen a nemlétbe zuhan bele, abba az időbe, ami elemi erővel helyezkedik szembe azzal a tévképzettel, hogy a világ valami felé tart. Mert ott semmi nem tart semmi felé. Ha eljut például a gyerek az állomás melletti kocsmától valamely távolságba, ott egy újabb kocsmát talál, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző. Ezért gyakran elindulni sincs az embernek kedve az állomástól, hanem inkább ott veti bele magát ebbe az állóvilágba.”


Hogy akadtam rá: Születésnapomra kaptam, mert jól tudják: Háy János minden mennyiségben jöhet.

Miért: Mert akár tetszik, akár nem mindegyik Háy János könyvet elolvasom. „Akinek nem volt még, most íme van. Akinek volt, tudja mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek.” – hát ezért.

A tisztánlátás végett
Akik ismerik Háy János munkásságát nem éri különösebb meglepetés. Azt mutatja be, amilyen a világ, amilyennek ő a világot látja, se többet, se kevesebbet. Pont eleget. Kicsit sem optimista, kicsit sem derűlátó, mégsem tudom letenni. Amúgy is valamiféle perverz vonzalmat érzek a szerző művei iránt, talán mert a tragikusság, a pesszimista szemléletmód olyannyira valóságos, olyannyira névtelen, hogy végig kell követni a gondolatfolyamokat és az (igazából alig létező) eseményeket.

Monoton reménytelenség
Megismerhetünk egy vidéki gyerekkel, akinek még a neve sem ismert. Név nélküli. Akárhol, akármikor, akárkinek a története lehetne Magyarországon, és hiába tudjuk meg a főszereplő nevét a történet vége fel, már annyira lényegtelen, hogy említésre sem méltó. Háyra szinte minden prózájára jellemző a nevek megszemélyesítése és fontosságának elhagyása, viszont ha már neveket ad, akkor egyfajta iróniával teszi. És ez tetszik nekem. Tehát a gyerek, akiről az egész történet szól, vidéki családban születik, s az apja szerint többre érdemes, mint ő vagy a nagyapja, vagy az apósa, ezért felküldi a székesfővárosba, fejlődni, szerencsét próbálni. Csakhogy a gimnáziumi éveket követően, csak Szegedre veszik fel az egyetemre, ezzel mintegy megpecsételve (bal)szerencséjét…
Ha valaki azt várná, hogy az epizódokként megismerhető szereplők életciklusait követve végre feltűnik akár csak egyetlen elégedett és boldog ember, az csalódni fog. Háy egyfajta társadalomkritikája nem ilyen világot mutat be kiváló stílusban, végtelenül passzoló hangulatban.

Kiadó: Palatinus Kiadó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 280


Tetszési index: 76%

Agatha Christie: Tíz kicsi néger


„Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.”


Hogy akadtam rá: Van. Mióta az eszemet tudom, Agatha Christie könyvek vesznek körül, mindenféle kiadásban és példányszámban. Örök hála érte az édesanyámnak és nővéremnek. Mióta olvasni tudok, rendszeresen elmerülök Agatha Christie világába. Most, hogy alkalmat találtam rá, ismét elővettem.

Miért: 2010-ben ünnepli a világ Agatha Christie születésének 120. évfordulóját, és a Tíz kicsi néger című regény lett a legkedveltebb az Európa Könyvkiadó felmérésén.

Agatha Christie mindig is szerette mondókákra, dalocskákra vagy gyermekversekre szőni a történeteit. Viszont az először, 1939-ben kiadott eredetileg A láthatatlan hóhér című, Tíz kicsi néger gyerekmondókájával a zsenialitás határát érte el. Mégsem ezért gondolom, hogy a világon szinte mindenki ismeri a klasszikussá vált történetet akár regény, akár filmváltozatban. Hanem mert sem a kritikusok, sem az olvasók nem túloznak azzal, hogy az írónőnek ezt a krimijét tartják számon az egyik legjobb és legeredetibb műveként. A könyv atmoszférája, különleges szituációja és vezérmotívuma mind, mind a tökéletességet segítik.

Egy gyerekmondóka tíz kicsi négerrel és az ő elhalálozási módjaikkal
Egy különös hangfelvétel. Egy gyönyörű négerfej alakú idilli sziget Devonshire partjainál Angliában. Az új tulajdonos V. A. Lacky ügyesen kitalált ürügyekkel hívja meg vendégeit. Tíz különböző és egymást nem ismerő idegen embert. Egyikük sem tudja, hogy valamiben, valamilyen súlyos dologban hasonlítanak egymásra. És a szigeten valóban mindössze tízen vannak. Majd mindig eggyel kevesebben. A mindenre elszánt, őrült gyilkos... köztük van. Vajon a többiek épeszűek egyáltalán? Azok tudnak maradni az elzártságban átélt borzalmak és egyre élesedő gyanúsítgatások után?
Szinte lehetetlen előre kitalálni, hogy ki a gyilkos vagy, hogy ki lesz a következő áldozat. Épp ezért semmiképp nem szabad engedni a késztetésnek, hogy hátralapozzunk. A Tíz kicsi néger letehetetlenül izgalmas, hátborzongató olvasmány, meglepetésekkel, fordulatokkal és félelemmel. Agatha Christie tökéletesen birtokolja a történetet és az olvasót a könyv utolsó lapjának utolsó betűjéig.


Kiadó: Európa Könyvkiadó
Fordító: Szíjgyártó László
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 268


Tetszési index: 100%

2010. március 16.

Zelki János: Csak fizika


"Csak fizikaSzépen indul, rend szerint,
mintha úgy is folytatódna.
Megbízható, mint a csillagok,
egyedül hagyhatod, szabadon,
nincs benne indulat.
De kiforrja magát, hiába „ügyelsz”,
s nem lehet jóvá tenni már.
Nem ellenedre van, amit csinál –
csak fizika, nem morál,
hogy kifut a tej egy idő után.
Neki egyre megy, neked meg fáj.
Kívül-belül ráragad, a fazékra ég
levakarhatatlanul, sisteregve
eloltja a gázt, hőre tágulása
bajt kavar. Kisimul végül, s megnyugodva
újra, másodszor is bánt: „már az első
korty után” érzed a keserűséget.
Nem érdekled, nem vesz tudomást.
Hűlni kezd lassan, biztosan,
mint a csillagok, hidegen hagy
minden ragadást idelenn. A tej
útjai kifürkészhetetlenek."
Zelki János



Miért: Mert a szerző az egyik legkedvesebb barátom, mégha olykor el is felejtünk egymásnak postafordultával válaszolni, írni, hívni. Mert sokkal többet mondanak el a sorai, mint arról én írni tudnék.

Hogy akadtam rá: Kaptam a második példányomat a szerzőtől. Dedikálva, füstös kávézóban átadva.


Ezt ide írom, mert oda nem valós, mert ott olyat írunk, ami vagdalkozós, buta, hiszti, szeretettel álcázva és érezve is, de mindenképp tagadva. Még nem jöttem rá, mért gondoltam közöljem a bennem felmerülőket, mégis tudnod kell: semmiképp sem zavargatnálak (mert azt nem akarnám sohasem), de úgyis-ígyis átadnám, -adtam volna azokat.


Egyszer (az, ami már rég volt) elemezgetted munkámat, emlékszem fura volt, mert írsz, mert jönnek belőled a szavak, gondolatok, olykor még (de nem nálad olykor) érzéseket is engedsz beléjük, mert tényleg olyan, mint egy láva, ami nem megállítható, és nem tudod, ki, mit gondol valójában a leírtakról, mert a válaszok sokszor túl kedvesek, vagy épp letörőek, szóval, emlékekben halványan, de tudja kicsoda mért, megmaradtan derengő személy, aki tán apám is lehetne (te mondtad!) mondott szókat.

Most meg én mondom, olvastam egy könyvet, most már sokadszorra, és fura egyben követni a sorokat, összetettebben, mélyebben hat, mint egyenként az Ésben olvasva, mert olyan, mint amikor elsőnek ültödben végigmész egy sok ezer oldalon, bár már összes korty borod megittad közben, és csak résnyire tudod nyitva tartani szemeid, de mert figyelmed mégis csillog rajta, vonulsz az árral és nem teszed le a könyvet, hogy fejed letegyed, hanem újra, visszalapozva elölről kezded. Fizikailag ilyes olvasni téged.

Aztán próbálkoztam azzal, hogy úgy olvasom, mintha nem ismerném a szerzőt, s akkor azt látom, érzékelem, hogy butaság, hiszen ismerem ezt a kedves embert, aki rá tud csodálkozni a világra, tele van szeretettel, és mindnél több szeretetvágyással, s átütő gondolataiból érezni, hogy tiszteli a múltat, mát és jövőt, mert megtudja élni a pillanatok varázsát, mert képes arra, hogy szemérmesen éreztesse saját és mások szemérmét, elesettségét, magányosságát. Mintha elvinnél egy olyan helyre, amit csak te ismersz, de mert nem vagy önző, megmutatod nekem is, és hagyod, hogy sodródjak, rákérdezzek, elmélázzak ott és azon, ami mellett oly sokszor elsétálok, nem engedve másoknak betekintést. És ez jó, mert erre gondolva, biztos más is kirándul így, ezért ha csak azért írsz, mert kényszered előtör a közlésre, máris túlteljesítettél, és közben mert oly szépek, hogy pikírt énemben felmerül (és ezt csak neked, de csak neked vallhatom be), vajh nem álszemérem-e mindez, s te csak írod, mit más hallani, olvasni vágy és ott van még a kérdés, a gondolat, a hitetlenség, hogy első köteted csak látszat, sokadik ez már, csak te magad sem vetted esetleg észre.

Szóval érted? olyan olvasni téged, mint hallgatni meséid áradatait. Ülsz a whiskey-vel meglegyintett kávéd mellett, kezedben az a piszkos bagó, és a benned lévő melankóliáddal viccelődsz a világon, miközben vérkomolyan elítélsz, fájsz és ujjongsz.

Mikor régen mutattad borítód, nem értettem a címet, mért csak fizika, ma már azt hiszem, sejtem... El tudom képzelni, hogy férfitársaid (bocsánat minden hímtől az általánosításért) nem kedvelik annyira verseidet, hogy ők sokkal több negatívumot látnak benne, mint mi nők, mert azokat a pillanatokat, élményeket jegyezted le, melyeket ti legtöbbször letagadtok, magányban töltve rendeztek, mint te, aki közzé adtad. Persze, úgyis tekinthetem, szentimentalizmusod fenemód kitűnik, és nem is tagadod, de minek is tagadnád, hiszen az a bátor, ki vállalja, leírja érzéseit, bensőséges kalandozásait, lészen az tárgyakkal, helyekkel, érzésekkel, vagy akár emberekkel kapcsolatos. Ami hiányzik az, nem is biztos, hogy hiányzik, csak tán már másoknál megszoktam és vártam, itt is megjelenjen, de nem, mert nem tagadhatod meg magad, szégyenlősen megmutatós voltod. És Weörös Sándor jut eszembe, mert rajta is csodálkozunk sokszor, lévén tele van kettősséggel, a múlt és a jelen megidézésével, a játékos fanyar és intim humor megragadásával, a változás elfogadásával, vagyis szemlélődsz, mérlegelsz, bemutatsz, mégsem vérzel, nem erőlködsz, nem érzem a natúr valóságot a soraidból, mert szinte játékos nyitottsággal viszel el oda, amit te látsz és tőled függő, független, és nem kell szabályokat követned, hiszen olyason is túl vagy már, szabadon nézhetsz szembe kávéd zaccának látványával.

Kiadó: Jelenkor Kiadó
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 80

Tetszési index: 120+1%

2010. március 13.

Kurt Vonnegut: Börleszk


"- Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől – mondtam neki –, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
- Ámen - mondta ő.”

Hogy akadtam rá: A barátnémtól kaptam ünnep alkalmából, ahogyan az első, és többedik Vonnegut-könyvemet is. Egyfajta hagyomány ez már köztünk…

Miért: Mert letehetetlenül szeretem. Nincs sora, amire azt mondanám, hogy ezt még egyszer nem akarom elolvasni. Vonnegutnak megadatott az a fajta tehetség, hogy hihetetlen fekete humorral figyelhette maga körül a világot, mégis csak elcsippentett észrevételeit írta le nem mindennapi nyelvén.

A mesterséges nagycsaládok elmélete
Egy testvérpárt elsodor az élet. Előfordul. A probléma abból fakad, hogy Wilbur és Eliza termete nem hétköznapi, az ikrek óriásiak, csúfak és torzak, szoros szimbiózisban élnének egymással, ám külön állati szintre esik vissza az intelligenciájuk. Csoda, hogy a szüleik a világtól elzárva tartották őket? Csakhogy mi történik, ha ez a két gyerek tudja egyedül, hogy a kínaiak képesek magukat hangya nagyságúra kicsinyíteni, és így a világ uralmára törnek… Ebből a cseppet sem bizalomgerjesztő helyzetből küzdötte fel magát a regény hőse Dr. Wilbur Nárcisz-11 Swain, képtelenül hosszú életű öregember az USA utolsó elnökévé. És ebből a cseppet sem bizalomgerjesztő helyzetből mutatja be Vonnegut, milyennek is látja ő a világot, a jövőt.

Ahogyan Vonnegut látja a világot
Hogy miért érdemes nem letenni az első felszisszenés után a Börleszket? Mert a mesterre a rá jellemző bizarr és groteszk jelenetsorokban sajátságos társadalomkritikáját tárja elénk. A fekete humor, a versek, a szójátékok segítségével meghökkentő megoldást kínál az egyik legsúlyosabb problémára, a magányra a családnövelési projekttel a „Nincs többé magány!”- választási jelszóval; és keresi az öregség, az elmúlás elfogadásának a válaszait.

Kiadó: Maecenas Kiadó
Fordító: Borbás Mária, Orbán Ottó
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 244

Tetszési index: 92%

Che Guevera: A motoros naplója


Vállalkozásunk iszonyatos nagyságával azokban a percekben nem voltunk tisztában; csupán a port láttuk magunk előtt az úton, és magunkat a motoron, amint faljuk a kilométereket észak felé tartó utunkon.”

Hogy akadtam rá: A környezetemben nagyon sok embert érdekel a latin kultúra, és persze Che Guevara. Engem is. Mindig is vonzott a dél-amerikai titok, a romantika felhőjébe burkolózott gerillaharcos, a céljai eléréséért akár gyilkolni képes forradalmár és politikus, és persze a gondtalan, minden lében kanál, betegséggel küzdő fiatalember is.

Miért: Mert ez a Guevera nem az a Guevera. Nem az, aki ma a szabadság szimbólumaként, kulturális ikonjaként lép elénk, és nem az amerikai hippi-korszak és a 68-as európai diáklázadások iránt újonnan feltámadt nosztalgia terméke, jól eladható kulturális árucikk. Vagy mégis?

Az álarc nélküli Che
Kér fiatalember elhatározza, hogy egy megbízhatatlan Poderosa motorral bebarangolja a szülőföldrészét. Az egyik orvostanhallgató, 24 éves, és Ernesto Guevara de la Sernának hívják. A társa, Alberto Granadó is orvosjelölt, a leprakezelés szakértője. A történészek feladata meghatározni a latin forradalmár politikai tetteit, a kilenc hónapos vándorút Dél-Amerikában nem is erről szól, hiszen Che Guevera ebben a könyvben keveset politizál, sokkal inkább megfigyel, leír, bemutat és élményeket nyújt.

...parentesis ambroso
Igazság szerint a cím inkább a kalandra hajaz, mintsem a megtörtént valóságra, mivel a járgány szűk 3 hónap után - azt is javítgatások tömkelegével élve túl - végleg felmondta a szolgálatot, és hőseink eztán autóstoppal és gyalog, hajón, tutajon, repülőgépen folytatták útjukat és utaztak Észak-Amerika (Miami) felé. Csakhogy a marketinggépezet életbe lépett, így a nemes egyszerűséggel csak Útijegyzetek (Notas de viaje) címmel ellátott jegyzetek megkapta A motoros naplója (The Motorcycle Diaries) elnevezést.

Rendkívüli rohanás?
Aki vérbő kalandokkal teli leírásfolyamot vár, az esetleg csalódni fog Che-t olvasva, merthogy a fölszövegben beharangozott élményekkel szemben, ha pontosan és figyelmesen olvasunk sokkal inkább egy fiatal, a világra kíváncsi utazó jegyzeteibe mélyülhetünk el a lapokon, aki fázik az Andok 5000 méteres hegyei között, harcol a kietlen sivatag tűzforróságával, a szúnyogok felhőiről már nem is beszélve, és aki hol orvosi tapasztalatai, hol baráti kapcsolatai, hol pedig, ha nem marad más, fizikai munka vagy ügyeskedés révén próbálja megszerezni a továbbutazáshoz és az alváshoz-evéshez valót. Guevera hű önmagához és a róla kialakult idealizált képhez, hiába ábrázolta reálisan, sőt gyakran naturálisan a velük megtörténteket, az egyszerű meszticek, indiánok, Európából ideszakadt emberek vendégszeretete végigkíséri a történetet.
Útvonal: Argentína, Chile, Peru, Brazília, Kolumbia, Venezuela.

Kiadó: Ulpius Ház
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 213

Tetszési index: 82%

2010. március 10.

Marcel Aymé: Csudapofa


"Úgy tetszik, egy arc nemcsak gondolataink és érzéseink visszatükrözője, hanem maga is véleményt nyilvánít az előbbiekről, és velük együtt formálódik."

Hogy akadtam rá: A nagymamámtól örököltem az első példányomat - még copfos koromban. Azóta már néhányat sikerült rongyosra olvasni az antikváriumokból beszerzett példányokból. És ma is kincs számomra.

Miért?: Marcel Aymé olyasmit tudott és úgy, hogy azt tanítani kellene: szellemes, öniróniára fakasztó csípős humorral áthatva, a fantázia és a képzelet határait a valósággal mosta össze, ötvözte (vagy nagyon is külön választotta?).

Imádom, imádom, minden egyes sorát imádom. Hogy mi váltja ki egy teljesen hétköznapi férfi cseppet sem hétköznapi története; botlása, majd a felemelkedés ellenére is alulmaradása a szimpátiámat? Nos, a mulatságos és kispolgári hangulatot árasztó történet tükör elé állít. Nem is akármilyen tükör elé.

Tükröm, tükröm...
A történet szerint egy köztiszteletben álló, de belamisan szépnek és vonzónak éppen cseppet sem mondható párizsi ügynök arca egyik pillanatról a másikra megváltozik-, és arcával nemcsak a külleme, hanem az egész élete is új irányt vesz. A furcsa csodát persze senki se hiszi el, és a főhős kénytelen új arcával új életet élni. Vonzó külseje új tulajdonságokkal ruházza fel, olyanokkal, melyekről mindaddig csak álmodozott a borotválkozó tükör előtt önmagát bámulva és olyanokkal, melyekkel nem minden férfinemű ember tud kellő méltósággal elbírni. Merthogy az új, férfiasan hódító külsejével mindenkit könnyen meghódít, sőt, mit ad ég, még a felesége is szerelemre lobban iránta, miközben hősünk arra is rájön, hogy ,,Egy fiatalasszony, akinek a férje halogatja a hazajövetelt, mindig könnyű préda." Persze a magánéleti problémákon kívül Aymé tesz róla, hogy kíváncsiak legyünk a könyv végére is, hiszen a régi én eltűnése furcsábbnál furcsább bonyodalmakat idéz elő, sőt már-már bűntényt sejtet barátai körében. A legváratlanabb pillanatban újabb csoda történik vele…

A francia novella-, regény-, vígjáték- és meseíró Aymé kulturális gyöngyszemeit politikai botlásától függetlenül kell ma nagyra értékelni, és hiszem, hogy méltán nyert általuk felmentést.
Aymé mulatságos, szivárványló története kipellengérezi a kicsinyességet és a kispolgári lét szürkeségbe torkolló hétköznapjait, de rámutat az emberekben mélyen húzódó álnokra is; azokra, akik néha egész életükön át csak színlelnek, hazudnak maguknak - és a világnak.

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Megjelenés: 1981
Oldalszám: 234

Tetszési index: 100%

Mert minden egér szereti a sajtot…

„Az emberek, barátom, szeretik, ha néha egy kis veszély fűszerezi az életüket. Van, aki passzívan élvezi... bikaviadalon például. Van, aki olvasni szeret róla. Mások a moziban keresik. De egyvalami kétségtelen: az állandó biztonságérzet gyűlöletes a legtöbb ember szemében.” - Írta a krimik koronázatlan királynője, Agatha Christie.
Nem igaza volt, van és lesz?
Megszámlálhatatlan sok könyvem, megszámlálhatatlan történetem közül néhány következik...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...