Szendi Gábor: Isten az agyban (interjú)

„A hit lényege: tartozni valahová. Egy közösséghez, egy eszméhez, egy valláshoz, s tenni azért, azokért, akihez tartozunk. Terápiás tapasztalataim is azt mutatják, hogy az ember „értelmet kereső állat”, és az emberi szenvedés egyik forrása, hogy valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett „küldetését”, vagyis nincs hite. A hitnélküliség spirituálisan tesz szomjassá, éhessé, magányossá. Nem a nyelv, nem az eszközhasználat, hanem a hit különbözteti meg az embert az állattól. Ennek a nagy hitszükségletnek megvannak a veszélyei, mert az ember ettől annyira manipulálható.”

Hogy találtam rá: A Jaffa kiadótól kaptam recenziós példányként, miután többször is volt alkalmam beszélgetni Szendi Gáborral.

Miért: Szendi Gábor nem megmondó ember, sokkal inkább kritikus, rákérdező.

Hogyan tért meg Saul a damaszkuszi úton, s lett belőle Pál? Miféle isteni hangok indították el Jeanne d’Arcot Franciaország felszabadítására? Miért oly gyakori a szentek, vallásalapítók, hirtelen megtértek közt a halántéklebeny-epilepszia? Mi történik az agyban az istenélmény alatt és a meditatív állapotokban? Van-e ateista hitélmény? Hogyan befolyásolja a Föld mágneses tere hitünket és mindennapjainkat? Milyen volt az ókori emberek istenhite?

- Ki van az agyunkban?

- Nem a nyelv és az eszköz, hanem a hit különbözteti meg az embert az állattól. Az Isten az agyban című könyv a hitmodult elemzi az epilepsziától a parajelenségeken át a stigmákig - mottózik a szerző legújabb, az Isten az agyban című könyvében.

- A Depresszióipar című tanulmányodban ezt írod: „a legújabb kor talán két legnagyobb találmánya a számítógép és a depresszió. Mindkettő bombaüzletnek bizonyult.” Tulajdonképpen mikor depressziós valaki?

- A statisztikákból tudjuk, hogy az 1950-es években egymillió emberre ötven depressziós jutott. Akkoriban azt nevezték kedélybetegnek, ha valaki súlyos biológiai depresszióban szenvedett, nem tudott kiszállni az ágyból, ellátni önmagát, koncentrálni. Mára helytelenül ez a diagnózis jóval tágabb értelmet nyert. A gyógyszeripar és a pszichiátria összemosta a fogalmakat. Ha felütünk egy pszichiátriai kézikönyvet, s a depresszió diagnosztikus kategóriáiról olvasunk, meglepődünk. Csupa olyan megfogalmazásra bukkanunk, amelyből magunkra ismerünk. Például, ha valaki egy-két hétig mindennap rosszkedvű, valaki nyugtalanul alszik, étvágytalan, kilátástalannak látja a jövőjét. Nincs pontos orvosi-biológiai vizsgálati módszer, amellyel ki lehetne mutatni a depressziót, így a címszó alá rengeteg embert sorolnak be, ill. sok lehangolt vagy boldogtalan ember is depressziósnak nevezi magát.


- De igazából a rossz kedélyállapot, a mélabú, vagy a gyakran divatosan depinek nevezett állapot, nem egyenlő a mély depresszióval.


- Nem, semmiképp sem. Csak nincs objektív vizsgáló módszer a határok meghúzására. A mai pszichiátriai gyakorlat szavakban mindig elhatárolja magát attól, hogy a boldogtalanságot, elidegenedettséget, céltalanságot antidepresszánssal kezelné. Azt állítják: a gyászolókat, a szerelmi csalódásban szenvedőket, a sikerteleneket nem tekintik betegnek. Ennek ellentmond a napi gyakorlat és már a külföldi szaksajtóban is jelentek meg erről kiábrándító vizsgálatok. A napi praxis során ugyanis egyszerűbbnek és gazdaságosabbnak tetszik, ha nem rákérdeznek a probléma okára, hanem gyógyszerrel kezelik a dolgot.


- Ez azt jelenti, hogy az antidepresszáns tabletták csak rövid ideig, vagy bizonyos esetekben egyáltalán nem hatásosak?


- Igen, az antidepresszáns tablettákról már kiderült, hogy a publikált vizsgálatok 40-60 százalékában nem hatásosabbak a placebónál. Én a fő veszélyét a szer mellékhatásaiban látom. És abban, hogy a gyógyszeripar mindezt titkolja. Érthető, hogy a XX. században miért volt annyi lelki beteg ember, hiszen katasztrófák sorozata zajlott le, tragédiát tragédia követett, amit mindenkinek nehéz volt feldolgozni. Pláne ha Amerikát nézzük, ahol a világháborúkat követően az 50-es években a koreai majd a vietnámi háború is súlyosbította a helyzetet. Ebben a légkörben az emberek nagyon fogékonyakká váltak az olyan ötletekre, hogy a boldogtalanság biokémiai zavar csupán, és tablettával megoldható. Ez azonban illúzió, életproblémákat semmiféle tablettával nem lehet orvosolni, s mint említettem a vizsgálatok igen nagy százalékban nem is tudják igazolni az antidepresszánsok hatásosságát.

- Ha betegnek érzi magát valaki, és a tabletta nem használ, mit tehet?


- Tudni kell, hogy nincs depressziójárvány, én diagnózisjárványnak szoktam nevezni azt, ami ma tapasztalunk. A mai napig nem tudták igazolni, hogy mi a kiváltó ok, ezért nagyon nehéz megállapítani, hogy ki az, aki súlyos depresszióban szenved, és ki az, aki életválságban van. A probléma ott keletkezik, hogy viselkedéses tünetek alapján, például rosszkedv, sok sírás, hirtelen fogyás vagy hízás alapján történik a diagnózis felállítása, de ezek a tünetek teljesen megegyeznek a stresszelt, válásban lévő, szerelmi csalódást nehezen viselő emberek viselkedési formáival, vagyis az élet eseményeire való reakciókkal. A depresszió diagnózis ma tudománytalan fogalom. Tisztában kell lenni azzal, hogy az élet nehézségein nem segít át a pirula. Sőt, függést alakít ki, libidó csökkenést okoz, fokozza az öngyilkosság veszélyét. A krízishelyzetben lévő embernek támogatás kell, ami elsősorban pszichoterápiás kezelés formájában ajánlott.


- Voltál már köznyelvi értelemben vett „depressziós” állapotban?


- Hát persze, voltam sokszor „depressziós”. Sok válság és nehéz korszak volt az életemben. Gyermekkorom traumák sorozata volt, és az a tapasztalatom, hogy a traumák vagy megtörik az embereket, vagy megtanítják a túlélésre. Én ez utóbbi vagyok. A fejemben mindig talán idealizmusnak tűnő gondolatok kavarognak, de én hiszek ezekben. Hiszem, hogy érdemes küzdeni, hogy a jó előbb-utóbb győz, hogy az igazság mindennél fontosabb. És hiszek abban, hogy engem nem lehet víz alá nyomni.