Virginia Wolf: Mrs. Dalloway

"Ez az érzékenység, mellyel minden benyomást fogadott, kétségtelenül ez volt a végzete. Még az ő korában is - olyan érzékenységgel reagál ezekre a hangulatváltozásokra, mint egy gyerek; jó napok, rossz napok, minden ok nélkül hirtelen rátörő boldogság, mikor megpillant egy csinos arcot, s majdhogynem vigasztalhatatlan egy vén skatulya láttán."

Hogy találtam rá: Levettem a polcról.

Miért: Mert, amikor tehetetlenül csalódott az ember, nincs jobb annál, ha vagy megnézi a délutáni meccs ismétlését vagy újraolvas egy könyvet, mialatt persze végig Frank Sinatrát hallgat. Mrs. Dalloway pedig kiváló figyelemelterelő önsanyargatás.

"Lehet, hogy Peter most érzelmesnek tartja őt. És az is, igen. Mert eljutott oda, hogy belássa végre: az egyetlen, ami szóra érdemes, nem egyéb, mint amit az ember érez. Az okosság – mit számít az okosság. Egész egyszerűen azt kell mondani, amit az ember érez."
Hm. Kezdjem azzal, hogy elfogultságot jelentek be - ismét. Nem tudok csalódni Woolfban, egyszerűen nekem valós. Pláne, ha többedszerre olvasom ugyanazt.
Aztán kezdjem a fülszöveggel: Mint ahogyan a Woolf történetekre jellemző, ez is megfoghatatlan kissé. A főszereplő? A fő téma? A központi kapocs? Adott egy ötvenes éveit taposó jól szituált, tisztes konzervatív politikus feleség Londonban. Clarissa Dalloway. Amolyan úrinő, aki fontosnak tartja a látszatot, és a megszokások rabjaként éli a mindennapjait, felejthetetlenné mélyíti saját és barátnői sznobságát, és aki soha nem tette túl magát régi, reménytelen szerelemén, szóval amolyan igazi, sugárzó központi figura, aki épp estélyt készül adni néhány hírességet vendégül látva, régi, közös ifjúság emlékeit magukkal hordozó barátnak, nem sokkal az első világháború után. És persze felbukkan a régi hódoló, Peter Walsh. A regény egyetlen napról szól, pontosabban Clarissa Daloway egyetlen napjáról és gondolatairól, illetve a közvetlen körülötte lévő emberek felmerülő gondolatairól, érzelmeiről és viszonyairól.

„Mrs. Dalloway kéri a tokajit, a királyok borát, a borok királyát.”
Semmi izgalom. Semmi túlfeszített katarzis. Szimplán csak a főhős és a szerelem, no és az persze az estély. Nem kell azon sokat gondolkodni, hogy a szerepelők és Mrs. Dalloway mennyire Mrs. Woolf, vagy épp fordítva. Igazából lényegtelen, mert átérződik, megjelenik minden egyes szóban. És nem beszélgetésben, mert Virginia Woolf regényeiben alig olvasható párbeszéd.

Mintha az írónő nem a közlésben, hanem a reakciókban látná a valóságot. És ezzel a közlésformával hihetetlen széles skálán tud mozogni és bemutatni. A közhelyszerű gondolat, hogy egyedül lenni tömegben - egy asztal körül ülve az ebédnél vagy az partin nézni a másikat -, jogos, mert a beszélgető partnereket ritkán érdekli igazán a másik mondandója, véleménye. Igazi kincs, ha két, esetleg több közös hullámhossz talál egymásra.

A szereplők ülnek, vagy fel-alá járnak, sétálgatnak és minden kommunikációjuk ellenére hiányosak, magányosak maradnak a (ki nem mondott) gondolatok. És szeretem ezt. Kedvelem, amikor nincs minden a szemem elé tárva, amikor az egyik fél belső monológja nagyobb betekintést enged, mint azt esetleg szeretném, és amikor hagynak nekem teret továbbgondolni a megkezdett beszélgetéseket. Annak ellenére is, hogy nem hiszem, hogy mindenki önmagával tud a legőszintébben beszélgetni, mert esetleg mások fenntartásokkal, előítélettel, óvatossággal vagy épp udvariassággal fordulnak a beszélgetőpartnerük felé. Hiszen nem kevesen jobban kedvelik az önámítás biztos talaját, mint a valóság szépségét.

Az angol írónő nem mindenki kedvence, nem is mindenki olvassa könyveit, novelláit. Ismerik esetlegesen Az órák című amerikai önéletrajz-szerű film kapcsán, amelyben ugyancsak a Mrs. Dalloway került feldolgozásra és az Orlando felülmúlhatatlan filmváltozata végett. Nem is érdemes mindenkinek ajánlani, mert sokkal inkább érezni, mintsem érteni kell.

Eredeti cím: Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Fordította: Tandori Dezső
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 264

Tetszési index: 88%