Meccs a lelke mindennek

Olvasom az otthoni híreket a Németország-Ausztrália meccsről, és hazagondolok. Mert miközben próbáltam élő közvetítést tartani a helyi viszonyokról, benina barátném valami olyasmit jegyzett meg, hogy "bezzeg nálunk feljelentenének csendháborításért!" És igaza volt. Na ezért.

Imádom a sportközvetítéseket. Persze sokkal élvezetesebb élőben nézni mindenféle sporteseményt, mégis, talán sokszor hasznosabb a tévét bámulni és előtte üvöltözni, sírni, kacagni, mindenkinél jobb instrukciókat kiabálni vagy épp a bírót szidni, mintsem több száznyi, ezernyi vadidegen előtt. No, és ne feledkezzek meg arról sem, hogy Dél-Afrika példul messze van.

Több helyen is olvastam már arról, hogy a foci egyike azoknak az ártatlan, tiszta örömöknek, amit csak azok értenek, akik osztoznak szeretetében. Mert alapállásból a labdarúgás nevű sporthoz mindenki ért. Sőt, mindenki jobban ért a másiknál (tiszta politizáló effektus). Mert egy igazi focirajongó röpke kétszer 45 perc, plusz az esetleges hosszabbítások erejéig, Zidane, Figo (juhé! személyesen is találkozhattam vele!), Messi vagy Podolski bőrébe bújhat.

Aki nem tudná, szurkolni úgyis lehet, hogy nem alázzuk le a másik felet, esetlegesen ellendrukkert, nem akarjuk lesuttyóparasztozni, képen vágni, földdel egy síkba tiporni. Igen, mondom: tényleg lehet.

Identitászavarral küzdve egyik orcámon német trikolor festve, másikon pedig fordított olasz, mert a kioszkos Uwe jól tudja, hogy a magyar válogatott ott se nincs. De bezzeg, milyen jól játszott az Aranycsapat és Puskás... Majd amikor már tényleg mindenkinek (nekem már az első perctől kezdve, pedig titkon mondhatom, hogy kedvelem az ausztrálokat) világos lett, hogy bizony nincs menekvés: győz a német csapat, és körbetelefonáltunk már minden ismerőst, hogy a vége-sípszó után jöhet a közeli városka felé dicsőített autózós dudálás és fiesta, felvillant bennem, hogy mennyire önfeledt, mennyire kedves mindenki és mennyire hiányzik(?) az otthon ismerős agresszió, a gyalázás, az ellendrukkerezés.

Tarolva győzött a német csapat, mégsem ócsárolja senki a kék-sárga mezeseket, hanem körülöttem minden kicsi és nagy, gyermek és felnőtt azt sajnálja, hogy piros lapot kapott az ausztrál játékos, Tim Cahill, és emiatt (is) a sokáig emberhátrányban játszó kenguruföldieknek esélyük sem lett a nyerésre, de még a szépítésre sem, és így a könnyű győzelem hiába tölt el mindenkit frenetikus örömmel, maradt bennük egy kis motiváló erő. Két szóval: csak boldogok és felszabadultak.

Egyszerűen nézni kell az oberbergi drukkereket, és nem csak a füvön rohangáló labdazsonglőröket. Kötelező. Mert a szomszédok, barátok apraja-nagyja együtt örül minden nációt és csapatot szeretve vidáman, mert egyikük sem fújolja le a másikat, mert büszkék a németségükre és nem cikizik le önmagukat miatta, mert őszinteségük elsöpri a soknyi negatív kétkedést velük kapcsolatban.

Tanulni kéne tőlük. Mert ők már megtanulták. Mert magunknak is ilyenre vágynék. Szurkoltunk. Hangosan. Dudálva. Politika mentesen.