You can do it, Baby

Kaptam egy életet. Újra kaptam egy életet. Ez az enyém. Két éves vagyok. Egy éves lett. Egy év, nem sok, alig 12 hónap, 365 nap és 8760 óra. Ennek a harmadát alvással illik tölteni. Illik. Ki mondja? Miért kéne azzal tölteni az időt, ami az aktív cselekvésektől, az ébrenlétből elvesz. A kóma olyan állapot, amiről nem tudni. Nem tudtam róla. Néztem kifelé, csukott szemmel, láttam magam, feküdtem a sorban. Biztosan éreztem az aggodalmat, a fájdalmat, az erőt, amit küldtek felém odakintről, a visszatérésre. Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, hogy az ébrenlét ennél sokkal izgalmasabb, és az alvásból érdemes időt elvenni. Legyen a harmad fele? Negyede?

könyvvilágos. Egy hirtelen ötlet, egy kikívánkozó gondolat. Dolgozom, írok, átírok, olvasok. Túl sokat olvasok… Túl sok könyvem van. Lehet túl sokat olvasni? Lehet túl sok könyve valakinek? Pontosan 110 bejegyzés, a többszörösének az elolvasása, újraolvasása, átolvasása. Csodálkozás azokra, akik hirdetik, hogy alig találkoztak jó könyvvel életükben, felhördülés a rossz könyvekre, a rosszul írókra, akik nem veszik észre, hogy rosszul írnak, izgalom egy történet alakulására, egy gonosz szereplő jövőjére. Nevetni, örülni, feszültséggel teljes tragédiáknak, drámáknak, happy end szerű végkifejletnek. Ha nem írnék néha könyvvilágosnak róluk, akkor is elolvasnám mindezt a mennyiséget. Biztosan többet is, hiszen több idő adatna meg rá. Az élettel kezdődött, és az élettel folytatódik.

Egy éves lettél könyvvilágos.

Ül Mallarmé a fehér papír előtt, órák óta, egyetlen egy vonást sem húzva. Kint zuhog a párizsi eső. „Az írás ott kezdődik, ahol már nincs semmi írnivaló.” (Györe Balázs: A megszólítás ábrándja)