Amikor még senkise voltam, fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.
Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.
És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.
Weöres Sándor (1913-1989) korokon átívelő művészetének a központja talán maga a mese volt; a hit abban, hogy létezik szépség, eszménykép, amitől távol esik és elhatárolódik minden szinten a politika, a történelem kétes és beteg hatalomvágy és annak gondolatvilága. Weörös Sándor az esztétikai szépséget választotta és használta merészen a lírájában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése