Hogy találtam rá: Direkt jazz zenészek könyve után keresve.
Miért: A hivatalos verzió: érdeklődési köröm kielégítése céljából. A szleng szerint: So, what.
Be-bop
Lehet, sokan megköveznének érte, de én nagyon élveztem olvasni. Pattog, idegesítően száraz és esetleg érthetetlen, de mégis. Ott voltam, vele voltam, benne voltam.
Ha valaki nem kedveli a jazzt, ne kezdjen bele. Sőt, ne is vegye meg a könyvet, mert nem fogja szeretni. Pénzkidobás a számára, mert Christian Gailly Be-bop című regénye a jazz zene hangulatát, dallamát, improvizációs játékát értőknek szól. Nem azért, mert magáról a zenei műfajról olvashattam, nem azért, mert egy zenész életét követhettem nyomon, nem. Egyszerűen csak egy exzenész otthagyta kedvenc játékát, és írói vénáját kezdte csiszolgatni. Minden egyes szóból, mondatból és fejezetből a zene ritmusa köszön vissza.
„Több mint húsz évig csak klasszikus zenét hallgattam. A dzsesszt félreraktam emlékezetem külön rekeszébe. Úgy éltem, mint egy száműzött: apránként megtanultam egy új nyelvet, már-már el is feledve, hogy valamikor egy másikkal születtem. A Be-Bop írása közben azonban hamar rájöttem, hogy a dzsessz ott vibrál még bennem, mint afféle anyanyelv. Ez a felismerés eleinte boldogsággal, intenzív örömérzettel töltött el. Ám fájdalommal is járt, mintha valami gát szakadt volna át bennem…”
Hogy van-e a szerzőnek írói vénája, nem is érdekes. Nem számít, mennyire olvasmányos, szépen fűzött mondatokkal, leírásokkal teli (illetve egyáltalán nem teli) irományok kerültek ki a Gailly kezéből. Nem számít, mert ott vagyok a szerzővel és a főhősével a bárban, lüktet a véremben a dob üteme, szívemet pedig elárasztja a szaxofon kéjesen síró hangja. Ilyen Christian Gailly Be-bop-ja.
Be-bop
A jazzt, mint műfajt sem tudják sokan megkedvelni, a jazz egyik modern irányzatát, ami az 1940-es években született, még kevesebben. Ennek a technikai virtuozitásokra és összetett harmóniákra alapozó zenének nem az énekelhető dallam a központja, legtöbbször nincs is neki olyan. Egyszerűen csak hallgatni kell és átélni a zenét.
A be-bop stílus talán legismertebb neve az altszaxofonos Charlie "Bird" Parker (aki életét és lelkét és minden nem létező vagyonát adta ezért a zenéért) és a big bandet is kiválóan dirigáló Dizzy Gillespie ("Diz") trombitás.
Christian Gailly álmodott arról, amit Charlie Parker megvalósított. És talán épp azért, mert az álom nem volt kézzelfogható számára, igyekezett megörökíteni a Be-bop regényében, mindazt az izgalmat, fordulatot, amit fiatalkorában átélt, mint jazz zenész.
A fiatal analfabéta dzsessz-szaxofonista reménytelennek látszón kétségbeesve keresi saját stílusát, és igyekszik kilépni a nagy bálvány, Charlie Parker árnyékából, mert a zenét látja egyetlen kifejező eszközének (no meg az egészséges szexualitását). Reménytelenül. Mégis, a készülődés, a vágyakozás, az állandóan lüktető színes jazz, mintha egy pár flörtölő játékát mutatná be.
Eredeti cím: Christian Gailly: Be-bop, Edition de Minuit
Magyar cím: Christian Gailly: Be-bop
Fordította: Lackfi János
Kiadó: Magus Kiadó
Megjelenés: 1995
Oldalszám: 138
Tetszési index: 68%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése