Fedmár András és A barna tehén fia (interjú)

Feldmár András és Büky Dorottya A barna tehén fia című kötetének kiinduló alapja egy székely népmese, amelyből aztán egy gondolattengerbe csöppenünk, ahonnan nem is akarja majd az olvasó kidugni a fejét, mert annyira magával ragadja a beszélgetés, amelyet a két szerző folytat.

Feldmár András szuggesztív, hiteles egyéniség. Kivívta a szakma felháborodását és elismerését: szinte mindennek hátat fordított, ami szentírásként szerepel az egyetemi tankönyvekben.
Sosem késő elkezdeni a személyiségedet fejleszteni, a külvilághoz való viszonyodat, társas kapcsolatainkat optimalizálni. „A terápia nem tanítás. Én nem tanítok semmit, amikor egy pácienssel vagyok. A terápia nem más, mint egy élmény.” Három rövid mondat, amelyek nagyszerűen kifejezik Feldmár András pszichoterápiával kapcsolatos hitvallását és összegzik évtizedek terápiás tapasztalatát. Az intetrjú itt itt olvasható végig.

– Ön arról híres és hírhedt, hogy másként kezd neki, máshogy fogja fel a pszichológiai téziseket. A szakma tagjai, az érdeklődők egyszerre gyűlölik és szeretik. Hogy viseli ezt az ambivalenciát?

– Tegeződj velem, jó? Megvagyok, köszönöm, sem a rajongás, sem a gyűlölet nem izgat különösebben, viszont nagyon érdekelnek mások gondolatai. Ha értelmesen akar velem valaki vitatkozni, abból mind a ketten profitálhatunk. Nekem nincsenek dogmáim, igyekszem megérteni a tapasztalataimat. Mások dogmáit persze megkérdőjelezem, de szerintem erre szükség van. A pszichológia tézisei sokszor olyan dogmák, amelyektől, mint fától az erdőt, nem lehet látni magát az embert.
Én csak azt mondom, hogy az embert kell nézni, azzal az emberrel kell lenni, aki szól hozzám, szemben ül velem, és nem keresni valamilyen meghatározást, diagnózist, címkét, amelyet aztán ráhúzok, mint egy zsákot, a másik ember fejére. Igyekszem nem húzni zsákot senki fejére, sem a magaméra, sem a pácienseimére.

– Olvastam, hogy fiatalkorodban jártál pszichológushoz. A saját tapasztalataid miatt lettél pszichiáter, terapeuta?

– Igen, mint huszonnégy éves matematikus, nagyon boldogtalan voltam, mert nem sikerültek a párkapcsolataim. Torontóban kilenc hónapig jártam egy pszichoanalitikushoz, ötször egy héten. Amikor rájöttem, hogy tudat alatt én magam fosztom meg magamat mindattól, amit akarok, nagyon kíváncsi lettem. Az is motivált, hogy az analitikus undok, korlátolt ember volt, nekem úgy tűnt, hogy én sokkal jobb terapeuta tudnék lenni, mint ő. Átváltottam a pszichológiára.

– Mi volt olyan meghatározó R. D. Laing tanításaiban, hogy abból valamiféle feldmárizmust tudtál kialakítani?

– Nincs olyan, hogy feldmárizmus, én ilyesmiről nem beszéltem soha. Laing mindig arra bátorított engem és másokat is, hogy ne utánozzunk senkit, őt sem. Ő mindig és mindenhol szégyentelenül önmaga tudott lenni. Én is igyekszem önmagam maradni annak ellenére, hogy a mai társadalomban számtalan hang követeli, hogy ebben vagy abban a szerepben jelenjek meg.

– Az év kis részét töltöd Magyarországon. Hol vagy otthon?

– Nemzetközi idegen (International Alien) vagyok, otthon vagyok mindenhol és sehol.

– A Soteria Alapítvány és most a Feldmár Intézet keretében tartasz előadásokat. Miért volt szükség erre az intézetre?

– A Feldmár Intézet nagyon fontos nekem. A barátaimmal, akik a magyarországi munkatársaim is egyben, már jó ideje beszélgetünk szervezett keretek között mindarról, ami érdekel bennünket. Ezek a beszélgetések sűrűsödtek össze témákká, és ezek a témák adják meg a Feldmár Intézet tematikáját.

– Többször nyilatkoztad, hogy a legtöbb nő imitátor. Mit értesz ezen? A női kellékek nélkül kellene élnünk, vagy tudatosabban kellene megélnünk női voltunkat?

– Nem, dehogy, használj bátran bármit, a ruha, a smink és bármi, ami neked fontos, az a tiéd. Én csak azt mondom, hogy ha kellékeket használsz, akkor ne csodálkozz, hogy én csak a kellékeket látom. Ha felteszel egy platinaszőke parókát, műszempillát, vérvörösre fested a szádat, akkor nekem előbb fog eszembe jutni Marilyn Monroe, mint te.
Ha önmagadat mutatod, akkor téged látlak, ha valamilyen jelmez, álarc mögé bújsz, akkor azt fogom látni. Minden jelmez és álarc jó, de ha felteszed, akkor nem szabad panaszkodnod és a másik embert okolnod, hogy nem lát be mögé. Álarcot teszek fel, és aztán sírok, hogy senki nem akarja leszaggatni rólam… hát ez butaság, nem? Ez nem annyira tudatosság, hanem inkább szabadság és bátorság kérdése.

– Gyakori példa, hogy adott egy férfi, akinek felesége, gyereke van, és egy szeretője. Állítólag mindegyiket szereti. Valami nagyon nincs rendben, hiszen sem a férfi, sem a nők nem szakadnak ki a saját szerepkörükből. A te nézeted szerint mi ennek az oka?

– Nincsenek általános okok, mindig egyedi esetek vannak. Az emberek sokat szenvednek a saját sorsuk, vagy ahogy te mondod, szerepeik súlya alatt, én nem szeretem azzal nehezíteni ezt, hogy általános igazságokat, elveket fogalmazok meg, soha nem is teszek ilyet. A terápia nagyon személyes és intim dolog, amely segíthet feloldani a mások által belénk szuggerált elvárások szorítását, segíthet abban, hogy valaki megtalálja, megértse, hogy mik a saját vágyai, és mik azok, amiket mások (társadalom, család) akarnak ráerőltetni. Ha valaki megérti a saját vágyait, akkor tisztázni tudja az emberi kapcsolatait is.

– Mit jelent számodra az öregség, az elmúlás?

– Nincs élet halál nélkül. Megjelentem, itt vagyok, el fogok tűnni. A Küszöbgyakorlatok című albumba Büky Dorka egyik nagyon izgalmas fotójához írtam egy haikut:
„Wrinkles don’t hurt:
Gentle desiccation;
Pleasure in aging, think thanks!"

Ezt Tandori Dezső így fordította magyarra:
„A ránc hogy fájna!
Gyengéd e kiszáradás.

Öregség, hála!”

– Miért félünk a magánytól?

– Az ember társas lény. Még a legszegényebb, legnyomorultabb ember is boldog, ha összebújhat valakivel. A magány, amelyet én választok, nem ijesztő. A magány, amelyből nem találom a kiutat, bármennyire is vágyom társaságra, az olyan, mint egy büntetés: börtön.

– Létezik feltétel nélküli szeretet, bizalom?

– Igen! Az érdek nélküli szeretet lehet feltétel nélküli. A szerepek, a maszkok nem tudják szeretni egymást. Csak azt szeretheted, akit ismersz, és csak azt ismerheted igazán, akit szeretsz. Akitől félsz, az nem szeret igazán, ha szeretne, akkor nem félnél tőle. A szeretet és a bizalom egy tőről fakad.

– Van olyan, hogy egy ember problémája unalmas? A terapeuta nagyon szoros és mégis távoli kapcsolatban van a páciensével. Te hogyan éled meg a pácienseiddel való kapcsolatot?

– Igen, néha tényleg unalmas, felszínes dolgokkal jönnek hozzám. Ma már nem dolgozom olyan pácienssel, aki untat engem, mondjuk úgy, olyan problémát, amely nincs is igazán, meg tud oldani nélkülem is, inkább spórolja meg a terápiás órák árát. Vannak pácienseim, akikkel hosszú idő óta dolgozom együtt, másokkal csak pár órára van szükség. Ha valaki untat, szerintem direkt csinálja, ez ellenséges manőver ellenem. Halálra akar untatni, el akar altatni, meg akar semmisíteni. Gyakran, ha ebbe belekérdezek, túl tudunk lépni rajta.

– Milyen egy igazi nő? Mi kell ahhoz, hogy valaki igazi nőként élje az életét?

– Az igazi nő, mint az igazi férfi, mint az igazi ember, komolyan veszi a saját élményeit, a saját vágyait, a saját gondolatait, és nem árulja el önmagát, nem adja el önmagát. Szerepeket nem rossz játszani, de ha elfelejtem, ki vagyok én, aki a szerepeket alakítja, akkor nagy bajba kerülök. Izgalmas együtt lenni másokkal szerep nélkül. Spontán és őszinte pillanatok megismételhetetlen, felejthetetlen, izgalmas bokrétája éltet mindannyiunkat.